Amikor Dorota Mas³owska a Lengyel-ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt című könyve magyarországi megjelenése alkalmából Budapesten járt, úgy alakultak a dolgok, hogy két napon keresztül én foglalkoztam vele, kísérgettem a városban. Csak annyit tudtunk róla, hogy még nincs húszéves, és Keresztes Gáspárral – akinek a könyv helyenként korrekt, helyenként zseniális fordítása köszönhető – Dorota érkezése előtt azon gondolkodtunk, vajon hasonlítani fog-e regénye valamelyik hősnőjére. Csak kozme-tikumokkal és tűsarkú cipőkkel törődő lány lesz, mint Magda, vagy darkos sátánista, mint Andzsela, vagy erőszakos drogfüggő, mint Natasa? Esetleg olyan, mint saját könyvbeli mása, Dorota Maslócka, aki egy depressziós hisztérika, és az asztalba veri a fejét, mert hittanból meghúzták az érettségin? Persze nem hasonlított egyikükre sem, kedves, közvetlen, állandóan nevető fiatal lánynak bizonyult, akiből gyakran úgy ömlött a szó, ahogy regényében zúdulnak a mondatok egymás után. Elmesélte, hogy egyszerűen végigröhögte azt az időszakot, amikor a Lengyel–ruszki háborún dolgozott, szülei a szomszéd szobában nem értették, min nevet folyton. Ha a tévében hallott egy elcsépelt frázist, az utcán meglátott egy frappánsnak és ütősnek szánt reklámszlogent, ha egy ismerőse elmesélt valami érdekes, szokatlan, mulatságos dolgot, azt azonnal beleírta a történetbe. Gyorsan és könnyen írt, és nagyon sajnálta, amikor végül befejezte. Mellesleg utána leérettségizett.

„A lengyel–ruszki háború dokumentált történelmi tény, vagy esetleges előítéletek halmaza? Hogyan fejlődik a tömeges hallucináció a képzelt ellenséggel folytatott harc tükrében?" – teszi fel a regény főhőse, Bivaly a pótvizsgára készülő Maslóckának az „ellenőrző kérdéseket". A „gyorsítón" pörgő lakótelepi fiatalok szemében ruszki minden és mindenki, aki nem fér bele szubkulturális közösségük értékrendjébe. A hamisított cédé, a zárjegy nélküli csempészcigi, a falról leváló lambéria, a kutyát megmérgező szom-széd vagy járókelő. Ellenük háborút kell folytatni, s Bivalynak megvannak a maga „anarcho-balos", kábítószerrel súlyosbított világmegváltó gondolatai, amelyek „megmenthették volna az országot a pusztulástól". Mas³owska elmesélte, hogy a lengyel–ruszki háború gondolatát egy lengyel szélsőjobboldali, fundamentalista katolikus lap cikkei adták, s nem volt veszélytelen vállalkozás egy ilyen irreális – de a realitásra vonatkoztatható – xenofóbiát megjeleníteni.

Ám nem elég a háború, a főhősnek a nőkkel is meg kell küzdenie, és a napi drogadagját is be kell szereznie. A könyv Bivaly háromnapi, több fronton folytatott, elkeseredett harcáról szól, míg végül a rendőrségen találja magát, ahol Maslócka hallgatja ki. „Azt flesselem, mindent tud rólam." A „rendőrnő" ismeri a fiú becenevét, édesanyja nevét, ráadásul „erőt vesz rajtam az a meggyőződés, hogy ő én vagyok, valami genetikus nővérem vagy anyám, pedig még talán sosem találkoztunk". A szereplő és szerző közötti „genetikai" rokonságon Mas³owska csavar egyet azzal, hogy egy fiatal fiú bőrébe bújik a narráció kedvéért, aki mint potenciálisan megszerezhető nőre tekint a szerző alteregójára. Végül Maslócka elárulja a nagy titkot: „Ez itt igazából meg sem történik, érted, ez az egész meg van írva." Az író felfedi a szereplő előtt (aki egy perccel korábban azon gondolkodott, el akarja-e csábítani a lányt), hogy az ő teremtménye, akárcsak a rendőrség épületének falai, melyek beton helyett újságpapírból készültek. Bivaly, hogy bebizonyítsa, mégiscsak létezik, hogy „ne merüljön el Maslócka művében", teljes erővel nekifut a falnak. Kórházba kerül, ahol azonban ismét Dorota fogadja, aki előmászik a lepedők közül, s végül ő öli meg hősét azzal, hogy kikapcsolja a gépet, amely Bivalyt addig életben tartotta. „Miért teljesül be a főhős látomása a halálról?" – firtatja az egyik „ellenőrző kérdés", ám a választ Bivalynak már nincs ideje megvárni.

A könyvben megjelenő drogos, gangekben tengő-lengő fiatalok élete Dorota számára ismerősen ismeretlen, hiszen a wejherowói lakótelepen (ahol akkor élt, amikor a regény született) nap, mint nap találkozott olyanokkal, mint a könyv szereplői, ám soha nem tartozott közéjük. A nyelvüket hamar elsajátította, s e destruált nyelven íródott majdnem az egész könyv. Ám időről időre előbukkannak olyan bekezdések, fél oldalak, ahol hirtelen megszépül, kisimul a szerző stílusa, az utolsó húsz oldalon pedig teljesen szakít e „szétütött" nyelvvel, és a haldokló főhős belső monológja meghökkentő költőiségbe csap át. Mas³owska azt mondta a befejezésről: „meg akartam mutatni, hogy valójában tudok írni".

A lepusztított nyelv, a kábszeres terminológia, valamint a hétköznapi logikán és ok-okozati viszonyokon felülemelkedő „flessek" leírásai szinte strukturálatlan, összefüggő szóáradattá teszik a regényt. Ez a nyelvezet tulajdonképpen rendkívül zaklatott, váltakoznak benne a töredezett tőmondatok („Szóval azt látom, hogy nincsenek színek a világban. Nincsenek. Hiányoznak. Ellopták az éjjel a színeket. Vagy izé. Lehet, hogy kimosták") és a rendkívül hosszúra nyúlt mondatok, amelyek azonban nem jelzőkkel és mellékmondatokkal telezsúfolt, jól szerkeszett barokk körmondatok, hanem a központozás teljes hiányával hömpölygő gondolatfolyamok: „Mire ő, láthatóan nehezen, merthogy az amfetamin állkapocsremegést okoz, és ettől az egész arca öntudatlanul remeg, azt mondja: van vagy nincs, ez már nem a te dolgod, merthogy én innen lépek, tűzök innen, veszem a táskám, és eltépek, merthogy az ilyen surmók, akikbe szikrányi kultúra se szorult, rohadtul nem érdekelnek, semmit nem érzek irántuk, engem a kultúra meg a művészet érdekel, a társadalmi érintkezést kellemessé tevő finomság, az örökké tartó igaz szerelem, az igazi gyengédség, ami két különböző nemű közt létrejöhet." Nemcsak a regény nyelvezete zaklatott, hanem a belőle kibomló felszíni történet, Bivaly három napja is. Folyamatosan váratlan asszociációk, villogó képek ugrálnak a szemünk előtt: „Meg persze van egy gyáram is, ami vidámparkokat gyárt, és rengeteg homokot fogyaszt. A helyzet ugyanis az, hogy a vidámparknak meg kell állni valamin, és tudományosan be van bizonyítva, hogy az a legjobb, ha homokágyon áll."

A regény zaklatott nyelvezete azonban kettős funkciót tölt be. A stiláris választáson túl e hömpölygés elleplezi, nehezebben felfedezhetővé teszi a regény harmadik, a szavak és a „flessek" alatti rétegét. A főhős végső monológjának költőiségéből bomlik ki egyre világosabban az, ami a regény korábbi részein is végigvonult, ám a szerző által szétzúzott és újrateremtett nyelv alá rejtve: a xenofóbia korlátoltsága, a függőség pokla, az emberi hülyeség, a szeretetre vágyás, isten és sátán. A hit – bármiben is –, aminek híján van az összes szereplő, csupán a mű utolsó soraiban bukkan fel, s akkor is absztrakt elérhetetlenségben: „...jöttek ezek a mihaszna kölykök, és ráírták, hogy sátán. Pedig a közvélemény-kutatások szerint a másik oldal vezet."

(Fordította Keresztes Gáspár. Európa, Bp., 2003, 240 oldal, 1700 Ft)