Gazdag József első kötetéről mindenekelőtt az jut eszembe, hogy nem „elsőkötet". Legalább két értelemben nem az: a szerző mind írástechnikáját tekintve, mind a megjelenített világ felépítésében – számomra legalábbis úgy tűnik – messze túljutott már az útkeresés tapogatózó lépésein. Nyilvánvaló persze, hogy biográfiai értelemben az írói pályarajzok Gazdag József első megjelent köteteként fogják számon tartani ezt az elbeszélésgyűjteményt, valamiféle kiindulópontként tehát. Másfelől viszont nem tudni, hogy a megjelenített világ zártsága, végpontszerűsége miféle kiindulópontként szolgálhat a továbbiakban – noha gyanítható, hogy a kötet világában uralkodó viszonyok, éppen mozdulatlanságuknál fogva, valamiféle elmozdulás szükségességét hordozzák magukban.

A továbbiakban ezekről a viszonyokról szeretnék néhány szót ejteni.

*

A Mozgásterünk szűkülésének fokozatai című elbeszélés első bekezdése a következő: „A szék, mint a szoba központi bútordarabja. Azé a szobáé, ahol most vagyunk. Ez a tér. A pók azt mondja: világ. Talán. De inkább így: mindegyikből egy kevés. Miloš Krug nem mond semmit, pedig ő ül a széken, kissé előregörnyedve, mozdulatlanul. Az asztalon kiteregetett újság. Nem napilap, pedig az is lehetne – a napilapok a pincében állnak, fehér zsineggel átkötve, hetven-nyolcvan kilónyi újságtorony, vagy talán több is, talán egy mázsa is megvan, vagy egy mázsa húsz. A pince levegője nyirkos, az újságpapír magába szívja a párát." (77)

A kötet elbeszélései erősen monologikus szövegek, még az egyes szám harmadik személyben írottak is. Ennek a megszólalási módnak a monotonitását azonban mesterien ellenpontozza a tárgyi világ ábrázolásának az érzékisége, a tér- és világteremtés gazdagsága. Az idézett passzus ennek szép példáját nyújtja. A színtérként szolgáló szoba kijelölése, ebbe beleszőve a pók nézőpontja, Miloš Krug mozdulatlansága, majd mindez átúszik a pincében fölhalmozott papírtornyokhoz: a finom ellenpontokra épülő szerkesz-tésmód, az egyszerre elegáns és rafináltan takarékos mondatkezelés a prózatechnikai eszközök magabiztos birtoklásáról tanúskodik.

Gazdag József gyakran él filmszerű képkezeléssel. Ez a filmszerűség leginkább mint a párhuzamos opciók érzékeltetésére képes, montázsjellegű látásmód jelenik meg, esetenként konkrét kameramozgást imitálva: „Kilencvenfokos szögben elfordulunk Miloš Krugtól, és fölemelkedünk a konyhaszekrény legfölső polcáig." (Mozgásterünk szűkülésének…, 88) A látás, a látvány képszerűsége és immanens szolipszizmusa a szóbeli ábrázolásra is kihat („A rajztábla alján egy vékony, hosszúkás tárgy, de inkább így: látok egy vékony, hosszanti csíkozású tárgyat: Faber-Castell ceruza" – Kilátás az ezüstfenyőkre, 143), sőt, van, ahol magának az elbeszélésnek a szerepét is átveszi, mintegy forgatókönyvszerűen helyettesítve a részleteiben ki sem dolgozott leírást: „(Kósza hangok a folyosóról: a párna, paplan, ágytakaró színe, mintázata, az albérleti szoba félhomályának érzékeltetése, a tárgyak aprólékos leírása, stb.)" (Az árnyak kifürkészése, 131) Ez a montázsszerű behelyettesíthetőség azonban nem a szabad döntések játékterét nyitja meg, hanem a választások, a párhuzamosan futó lehetőségek hiábavalóságáról árulkodik. Miloš Krug példájánál maradva: „Közben persze mást is csinálhat. Minden csak tőle függ. (…) Mozdulatai nincsenek sorrendhez kötve, egyik-másik lépést akár el is hagyhatja, vagy tetszés szerint, szabadon variálhatja" (Mozgásterünk szűkülésének…, 93) – tudniillik úgyis mindegy, Miloš Krug életének ebben a szakaszában már nincs tétje semmilyen választásnak. Az apró, „fölöslegesnek" tűnő jelenetek (mint például a Kísérlet egy Vencl-paradigma felállítására című elbeszélésben a ravatalozó aprólékos leírása, vagy ugyanitt a zárlat, az asztalon heverő tárgyak részletgazdag összevisszasága) mégsem csupán a hiábavalóság érzetét keltik fel, hanem valamiféle érzéki elevenséggel is telítik a szövegeket.

Az itt futólag érzékeltetett prózapoétikai eljárásokban nehéz nem észrevenni Mészöly Miklós hatását. Aligha van jelenleg magyar író, aki olyan közvetlen módon és olyan erővel kapcsolódna a mészölyi próza redukcionizmusához, mint Gazdag József. Szövegszerű kapcsolódások is megfigyelhetőek persze: a kötetnyitó Kísérlet egy Vencl-paradigma felállítására zárkózott és megszállott sportoló-hőse nyilvánvalóan Az atléta halála főszereplőjéhez, a Mozgásterünk szűkülésének fokozatai pedig a Jelentés öt egérről című Mészöly-novellához csatlakozik.

*

A mai magyar széppóza fiatalabb nemzedékeire oly jellemző kedélyes anekdotizmust Gazdag József teljes egészében elveti. Az elbeszélésekből kibontakozó történetek így jobbára mozdulatlan egzisztenciális konfliktusok formájában nyerik el a kontúrjaikat. Akár a hitét vesztett zseni (Kísérlet egy Vencl-paradigma felállítására), akár a törött üvegcserepek szépségébe menekülő félnótás (A sziklaomláson túl), akár a katatónia határához érkező elbeszélő a hős (Kilátás az ezüstfenyőkre), lehetőségeinek köre a kötet elejére illesztett három mottó erőterében marad: 1. az érzés wittgensteini magábazártsága és közölhetetlensége, 2. a fény irányába forduló mozgás növényi (tehát nem szándékos, szabad belátáson és elhatározáson alapuló) létezésmódja, illetve 3. a „kegyetlen csodák" idejének bejelentése szabja meg az elbeszélt világok törvényeit.

A főszereplők elszigetelődése mindig egy-egy történet végpontja, ahonnan visszatekintve töredékeiben, de csak töredékeiben rekonstruálhatjuk a kudarc lefolyását: „A csönd, ami mindenkié. Ez viszont nem igaz, gondolja Miloš Krug, így nem igaz. Nincs mindenki csöndje. Az ő csöndje csak az övé, más semmi nem az övé, csak ez." (Mozgásterünk szűkülésének…, 89) Szintén fontos momentum, hogy majd’ minden elbeszélésben Ágnesnek hívják az adott hős múltját meghatározó nőalakot. Ennek folytán ez a név, noha egy-egy szövegen belül nyilvánvalóan személynév marad, az egész kötet tekintetében épp annyira egy elhalt viszony, egy lezárult lehetőség nevévé is válik.

Az elbeszélések érzéki gazdagságát ellenpontozó radikális érzelmi redukció ebből a vissza-visszatérő, kommunikációképtelen, zsákutcás helyzetből származik: „Pont. Ezzel már mindent leírtam. Csúfondáros kudarccal végződő kísérletek, melyekkel azt akarom bizonyítani, hogy élek." (Az árnyak kifürkészése, 128) Erre rímel a kötetnyitó elbeszélésben (Kísérlet egy Vencl-paradigma felállítására) olvasható felirat, melyet egy kerékpárverseny szurkolói festettek rá a transzparensükre, a kedvenceik neve alá: „Mindenki más halott." A mondat nyilvánvalóan Ján Venclnek szól, a legyőzhetetlen zseninek, akit igazából nem szeret senki.

A kötetzáró, címadó elbeszélésben a főorvos diagnózisa tovább pontosítja a „kórképet": „A biztonság igénye; azt hiszem, mondta a főorvos, ez a megfelelő kifejezés; a biztonság igénye vezet bennünket a zsilipekhez. A zsilipekhez is. A biztonság iránti vágy az, amely a zsilipekhez, a hidakhoz, a vasúti felüljárókhoz, a viaduktokhoz, a toronyépületekhez vezet bennünket: a térszerkezetekhez általában…" (175) A második mottóban megidézett öntudatlan növényi mozgás erre irányul, a biztonságot adó, de közvetlenül már elérhetetlen viszonyok sejtelme felé. A harmadik mottót, a „kegyetlen csodák" jelenlétét pedig aligha kell igazolni a kötet olvasói előtt: a kegyetlenség, a szenvtelen pusztítás és a pusztulás a Kilátás az ezüstfenyőkre visszatérő motívuma, a kívülről-belülről egyaránt áradó hidegséggel együtt: „miközben két kézzel az üres virágtartó szélébe kapaszkodva lehajolunk, hogy cigarettacsikkek és összegyűrt papírzsebkendők közé köpjük a köhögésekkor felgyülemlett slájmot, a betonlap érintésekor nem tudjuk eldönteni, hogy mi is a hidegebb, a betonlap, vagy kihűlőfélben lévő testünk." (Az otthonról való bizonyosság, 105) Ez a kötet nem lesz kellemes olvasmány azoknak, akik a katarzis otthonosságát várják a novella műfajától.

Nem tudni, hogy ebből a rendkívül magára zárt prózavilágból merre vezetnek az utak. Annyi bizonyos, hogy Gazdag József magabiztos kézzel, nagy erudícióval megírt, egyszerre szuggesztív és nyugtalanító könyve nem tipikus elsőkötet: nem mutat fel művészi értelemben kiforratlan, ám ígéretes megoldásokat, melyek közül a későbbiek során a szerző majd szelektálhat. Nem, az itt megjelenő megoldások már gondos szelekció eredményei: a Kilátás az ezüstfenyőkre kész könyv. Ebben a pillanatban nem látható, hogy milyen lehetőségei bizonyulnak a későbbiek folyamán bejáratlan lehetőségeknek, de ez a kérdés, legalábbis a számomra, a fiatal magyar próza egyik legizgalmasabb dilemmája lesz. Persze, a további fejlemények tudatában a kötet utólag majd csak-csak elsőkötetté szelídül. Mi pedig addig is összehúzott szemöldökkel figyeljük, szegecselt dzsekis humanisták.

(Kalligram, Pozsony, 2004, 187 oldal, 1800 Ft)