„úgy szólalj meg, ahogyan elered az eső" – írja Villányi László új kötetének utolsó bejegyzésésben, fragmentumában. Az időközben című notesz-formájú, mindössze 36 számozott oldalt tartalmazó, egyszerű kis barna könyvecske (melyet a neves grafikus, Kurcsis László tervezett) teljes egészében ilyen egy-kétmondatos, töredékes bejegyzésből, vers-fragmentumokból, ismétlődő minimális szekvenciákból áll. Vagy talán helyesebb volna vers-cseppekről beszélni.

Hogyan lehet úgy megszólalni, ahogyan elered az eső? Hogyan ered el az eső? Magányos cseppekben eleinte, melyek véletlenszerűen esnek a járdákra, falevelekre, a földre. Meglepődnénk, ha az esőcseppek valamilyen szabályos rajzolatot, geometriai mintát alkotnának. Azt sem lehet előre megmondani, hogy melyik pillanatban következik be az az állapot, amikor a különálló cseppek összefüggő réteget alkotnak, mikortól lesz vizes a járda. A kötet nyolcadik bekezdésével szólva, miként történik, hogy a „magányos cseppek lassú esővé fordulnak át".

Mintha Villányi költészete az új kötettel éppen a jelenségeknek ebbe a nehezen megfigyelhető „köztes" zónájába költözött volna – erre utal a címe is: időközben. Valéry rhumbjeit, töredékműfaját is felidézi az így felfogott „köz", azt az imaginárius szöget, állandóan változó mértékű eltérést, mely egy hajó térképen kitűzött úticélja és pillanatnyi helyzetéből adódó tényleges útiránya között fönnáll. A fragmentáris írás poétikája, melybe Thomka Beáta Glosszáriuma nyújtott legutóbb kitűnő kalauzt, újabb készlettel bővült, mégpedig a költői-költészeti töredékkel, melyre példát a Glosszárium elsősorban Tolnai Ottó műveiből hozott. A töredék mint műfaj vagy poétikai eljárás maga is köztes: a műnemek közötti senkiföldjén helyezkedik el, hiszen egy fragmentumról nehezen dönthető el, hogy lírává, epikává avagy drámává (esetleg filmforgatókönyvvé) íródna tovább. A 20–21. századi töredék bizonyos változatai nemcsak a „minden egész eltörött" modern kulturális tapasztalatát közvetítik, hanem – mint Valéry esetében is – az eddig még létre nem jött, lehetőségként, csíraállapotban leledző dolgok, gondolatok, tervek stb. megjelenési formája is lehet. Villányi csepp-verseinek egyik ismétlődő motívuma a rügy, melyet az egyik bejegyzésben egy lány lenyel – mintha egy soha-meg-nem történt, de lehetséges szerelem metaforája lenne. Egy másik töredék pedig mintha éppen a lenyelt rügy érzéki képét magyarázná: „többnyire az elhangzott mon- /datot, megtörtént mozdulatot / bánja meg az ember, mikor / méltatlannak érzi, mintha egy/ idegen szavát mondaná, lépését / cselekedné, de megvetendőbb / vétek az, amit nem mondtam / ki, amit nem engedtem meg- / történni, pedig az én szavam, / az én történetem lett volna" . Nemcsak elszalaszott lehetőségekről van szó, ahogy mondani szokás, hanem az én-vesztés, az én-rombolódás tapasztalatáról, egy (vagy több) olyan történetről, melyek párhuzamosan nem-történnek velünk egy másik (virtuális) téridőben, választásaink másik oldaláról, amelyet az idő iránya által determinált valóságfelfogásunk réseiben, töréspontjain keresztül érzékelünk. Villányi „időközei" a személyes időtudatba engednek bepillantást, olyan időtapasztalatba, amikor az idő nem tagolódik világosan múlt és jövő tartományaira, hanem a megélt és az eljövendő állandó interferenciában van egymással: „eljövendőnek gondolta emlékeit", vagy „ a folyóba merültem, bőrömhöz / ért a hínár. Mint majdan hajad". Ezek a tudati koincidenciák különböző módon állhatnak elő: az egyik ilyen jelenség az álom: „ álmában almát evett, s reggel / almaszagúak voltak ujjai"; „megéled-e más álmában elma- / radt életed". Az álom ideje belép az éber időbe, de nemcsak az ember saját álma, hanem a szerelmesek, az egymással szoros kapcsolatban állók, de még az idegenek álmai is. Akárcsak az emlékek, különösen azok az emlékek, amelyeknek, úgymond, nincs is valóságalapjuk, hiszen arra is emlékezhetünk, amit megtehetettünk volna, szerettük volna megtenni, de egy adott pillanatban mégsem tettük meg: „fekete hajcsat. Emléke egy meg / sem történt érintésnek" . Az eltérés a fizikai valós idő és a képzetes idő között mutatkozik, a mérhető, egyirányú idő, és a pszichológiai, mindenkinek másképp múló relatív idő között: „állt a kapuban, mint egy tran- / zitváróban, ahol mindenkinek / más időt mutat az órája, téli- / kabátban ácsorog az északról / jött, rövidnadrágban aki a tró- / pusokról..."

Nem véletlen természetesen, hogy az álmok és az emlékek leggyakrabban a szerelemhez kötődnek, hiszen Villányi számára az idő titka egyúttal a szerelem titka is. Akárcsak Ottliknál, A Valencia-rejtélyben, ahol a főszereplő fizikus azt igyekszik bebizonyítani a barátjának, hogy a mi anyagi világegyetemünknek nem része a szerelem (pontosabban az az érzés, amit ő Dzétának hív), következésképpen nem is semmisülhet meg vele. „Amit érzel, nem hipotézis – mondja. A megléte mindig kétségtelenebb, közvetlenebb valóság lesz, mint az anyagi világé. (…) A mi fizikánk csak azt tudja használni, ami mérhető. Ho-lott amit látsz, hallasz, tapintasz – minden érzékelésünk –, több: mindegyik tele van (sokféle módon) nem mérhető, pontatlan, de a tapasztalat mérhető velejáróinál hitelesebb, valóságosabb, lényegesebb érzelmi tartalmakkal." Ezeket a személyes érzelmi tartalmakat a dolgok (például a harangszó) „szekszeppiljé"-nek nevezi – s épp a dolgok, az egyszerűnek tűnő, hétköznapi, ismétlődő dolgok „szekszeppilje" az, ami Villányit is foglalkoztatja.

„minden időben van" – szól Villányi kötetének első bejegyzése. Kétértelmű kijelentés, mert jelentheti, hogy minden az időben zajlik, mindennek van idő-dimenziója, és azt is, hogy minden, ami történik, jókor, „éppen időben" történik. Mindkét lehetséges értelmezés lerombolódik, cáfolódik a többi bejegyzés által, mert amint láttuk, az érzelmek síkján lehetségesek „időn túli tájak is", ahol éppen azok az események zajlanak, amelyek nem történtek meg, amikor pedig „itt lett volna az idejük".

Az én identitása a köztes időben, a szerelem hiányában szinte cseppfolyóssá válik, mint az az úton lévő folytonos mozgásban van, várakozik a találkozásra, a megérkezésre egy olyan emberrel egy olyan városba, ahol az ember azonos lehet önmagával, mint gyermekkorában, ahol nincs a köztes lét állandó eltérése: „nap nap után a fekete macská- / hoz várakozva ment. Mintha ő / feküdne az ablakpárkányon, / valaki jöttére várva, s ha nem / nyújtózkodik a szokott helyen, / máshova rejti az eső, akkor / maga a hiány".

Karátson Endre Villányi előző könyvéről, a Vivaldi naplójából című kötetéről írva pontosan érzékeli, hogy Villányi költészetében (tegyük hozzá a kortárs magyar irodalomban szinte egyedülálló módon, inkább franciás érzékenységre vallóan) a szerelemnek valami abszolút pozitív, tiszta, már-már szakrális értéke, jelentősége van: „Amire Vivaldi a lányokban vágyik, az egyfajta tökéletesség. Az emberé? Az alkotóé? Azt lehet mondani, olyan tökéletesség, amely az embert az alkotó teljességének magaslataira viszi."

Az alkotás, az írás és az olvasás itt kapcsolódik az álom, az emlékezet és az érzelem „időn túli tájaihoz": az új kötetben a jelölt vagy jelöletlen idézetek olvasmány- és írásemlékeket is felidéznek, bibliai vagy bibliai hatású citátumok („nem a ti dolgotok tudni az / időket") váltakoznak korábbi versekből fölbukkanó önidézetekkel („amit nem kötözünk meg, az / marad miénk" ), mintha egyetlen végtelen, folyton íródó borgesi könyv létezne időtlen idők óta. A saját szöveg lehetősége is csak akkor adatik meg, ha lehetséges a szerelem mint az idő elleni lázadás formája. Pontosabban: ha létezik a szerelem mint jövőben bekövetkező esemény, mint örök lehetőség, folytonos utazás egy másik életbe. A várakozás fekete macskája a fenti fragmentumban (mint valamiféle poétikai Schrödinger macskája) a szerelem paradoxonára is utal: csak az nem múlik el, nem omlik össze, ami nem bontakozott ki még sosem. A vég nélkül várakozó macska jelenléte és/vagy hiánya teljesen egyenértékű a becketti határszituációban: valaki állandóan arra vár, amit állandóan el-halaszt.

(Orpheusz Könyvek, Bp., 2003, 36 oldal, 1200 Ft)