A hazai mainstream történetírás nemrég elhunyt egyik képviselője arra a kérdésre, miszerint „az idősebb generáció" tagjaként nem gondolt-e rá, hogy elméleti és módszertani stúdiumokat is indítson az általa irányított (és általa is létrehozott) szellemi műhelyben, a következőket válaszolta: „Tudom, sokat ért bennünket az a vád, hogy avítt módszerekkel dolgozunk, de kérdem én: ki írta le azt, hogy mi a modern történeti módszertan, mondjuk, a magyar történelemre? Nagyon sok szépet lehet elmondani arról, hogy hogyan kell a francia középkort művelni – egy egészen más típusú forrásanyag alapján. A magyar középkorkutatásnak véleményem szerint még elméletben is a forrásokból kell kiindulnia. A kérdésfeltevéseknek olyanoknak kell lenniük – nem elméletieknek, hanem gyakorlatiaknak –, amelyeket a magyar forrásanyag alapján meg lehet válaszolni." (Aetas, 2002/4. 103.) Ennek szellemében tör azután más helyen – több tekintetben igaztalanul – pálcát Szűcs Jenőnek a középkori nemzetről vallott felfogása felett, mondván: a jeles történész nem „hatolt le igazán mélyen a forrásokig, sok esetben azokat gondolati kötőanyagokkal pótolta". (Kristó Gyula: A magyar nemzet megszületése, Bp., 1998. 53.)

Ez a példa két célt szolgált: egyrészt arra kívántam vele utalni, hogy milyen nagy mérvű elzárkózás jellemzi, szokta jellemezni a „normál" történészeket az elméleti kérdésfelvetések és az e téren rendelkezésre álló (az idézett véleménytől eltérően igencsak bő) szakirodalommal szemben. Ez önmagában is komoly indok a recenzált könyv, valamint a hozzá hasonló magyar nyelvű (fordítás)kötetek közzététele mellett: a segítségükkel ugyanis talán lazul a történészek merev elméletellenessége, mindenesetre hitelét veszti az elméleti tudás általában vett állítólagos hiányával igazolt lapos empirizmus jogosultsága. Szerencsére másféle műhelyek is akadnak szerte e hazában, közte olyanok is, melyek erősen szorgalmazzák az elméleti tudás és érzékenység történetírói adaptálását. Ilyen, egyebek közt, az ELTE Atelier, amely saját könyvsorozatában szorított helyet Kisantal Tamás tanulmánykötetének, és ezenkívül további történetelméleti szöveggyűjteményeket is közreadott már, így A történész szerszámosládája címmel, magyar szerzők tollából és Szekeres András szerkesztésében, Tér és történelem címmel francia történészektől Benda Gyula és Szekeres András szerkesztésében, valamint A történelem anyaga címmel, francia elméletalkotók írásaiból válogatva Takács Ádám szerkesztésében.

Nagy szerepet játszik e tekintetben a Thomka Beáta vezette, multidiszciplináris pécsi narratívakutató műhely is (Kisantal Tamás az utóbbihoz kötődik), amely Narratívák című könyvsorozata két kötetét is részben vagy egészben a történetelmélet problémáinak szentelte: A kultúra narratívái, illetve A történelem poétikája című tanulmánykötetekről van szó. Végül a Hajnal István Kör olykor szintén hozzájárul ezen elméleti érdeklődés felkeltéséhez és táplálásához. A jórészt a Körhöz kapcsolódó történészek által írt, Bevezetés a társadalomtörténetbe című kézikönyv (Bp., Osiris, 2003.) említhető mint ennek kézenfekvő példája, melynek az e sorok szerzője által jegyzett bevezető tanulmánya (A történetírás fogalmi alapjairól: tény, magyarázat, elbeszélés) e mostani könyv téma- és problémavilágának mintegy tömör összefoglalása. S ne feledkezzünk meg azokról a történeti periodikákról sem, melyek szintén ébren tartják a történet elmélete iránti érdeklődést: elsősorban a szegedi Aetas, amely F. R. Ankersmit, P. Burke, S. Greenblatt, G. Iggers, B. Lepetit, P. Nora, J. Revel és H. White írásaival ismertette meg már eddig is olvasóit; illetve a néhány éve indult Korall, melynek hasábjain K. Jenkins, G. Levi, J. Revel, G. M. Spiegel és H. U. Wehler elméleti tárgyú fejtegetései láttak már napvilágot. A történetelméleti diskurzus tehát akár itthonról nézve is figyelemmel kísérhető (lenne), feltéve, ha megvan iránta a belső késztetés.

S mi a helyzet a tisztán csak forráskutatásra alapozott, úgymond kifogástalan történetírói eljárás ars poeticájával, amely az idézett medievista egyik fő érve volt az elmélet elhanyagolását alátámasztandó. Ha nem épp arról szólna a most zajló elméleti diskurzus java része, hogy mennyire tarthatatlan a történészek forrásfetisizáló beállítottsága, talán el is siklanánk az argumentum fölött. Mivel azonban történetesen erről esik talán a legtöbb szó az érintett elméleti vitákban, hajlok rá, hogy intellektuális bátortalanságnak (sőt: gyávaságnak) tekintsem a történetírói dokumentarizmushoz kényszeresen ragaszkodó, a módszertani és a szemléleti kérdések iránt ily mértékben érzéketlen történészi attitűdöt. Bizonyságul hadd álljon itt a Tudomány és művészet között című könyv némileg szabálytalan bírálata.

Előrebocsátom: a szerkesztő okos és felettébb hasznos bevezetőjével ellátott tanulmánykötet három tematikai egység, úgymint a történelmi magyarázat, a történetírói retorika és a történelmi reprezentáció témája köré szervezve teszi közzé a néhány kivétellel (Roland Barthes, Michel de Certeau, valamint Frank R. Ankersmit) csupa amerikai gondolkodó által kultivált elméleti diskurzust. Így megismerkedhetünk Carl G. Hempel nevezetes hipotetikus-deduktív történelmi magyarázat-koncepciójával, William Dray ezt bíráló „racionális magyarázat"-felfogásával, valamint Arthur C. Danto analitikus narrativitás-koncepciójával. Majd elolvashatjuk végre magyarul is Roland Barthes legendás (és agyonhivatkozott) A történelem diskurzusa című tanulmányát, azt, amely nélkül nem is szökkenhetett volna később szárba a történetírást retorikus, illetve tropologikus (metaforikus) beszédalakzatként feltüntető elmélet. S nem hagyhatjuk említetlenül Louis O. Mink itt közölt írását sem, amely az elbeszélő nyelvi forma kognitív jelentőségére vet fényt, vagy Lionel Gossmant, aki a fikciós és a tényirodalom történetileg folyton változó viszonyát elemzi, vagy a már itthon sem egészen ismeretlen Hayden White azon most hozzáférhetővé tett írását, melyben a modern esemény és a (poszt)modern reprezentáció lehetséges összekapcsolását boncolgatja. S akkor még nem is szóltunk a tropológiai narrativizmus ismert képviselőjéről, a holland Frank R. Ankersmitről, vagy a nem kevésbé jelentős narrativista gondolkodó, Stephen Bann írásáról.

Most azonban mellőzzük a bemutatás némileg iskolás módszerét azért, hogy a mai magyar történetírásban (pontosabban e történetírás fő áramában) uralkodó vezérelveket szembesíthessük a kötet szerzői által vallott és fejtegetett elméleti belátásokkal.

Engel Pál több alkalommal is úgy határozta meg a történészi munka lényegét, mint ami gyakran valamiféle kirakós játékhoz válik hasonlóvá. „Persze hiányos, és ezért különlegesen nehéz kirakósdira – tette hozzá. – Soha nem ismerjük ugyanis az összeállítandó kép összes darabját, hiszen a múltról mindig csak töredékes ismereteink lehetnek. Mégis az a feladatunk – mert ebben áll a kutatás lényege – , hogy rekonstruáljuk a képet és elmondjuk, hogy szerintünk mit ábrázol." (Engel Pál: „A honfoglalás és a fehérló-monda »igaz« története", 2000, 2000/5. 4.) Gondoljuk csak át az Engel által javasolt analógiát. A kirakós játék egy már eleve meglévő, idővel azonban (akaratlagosan vagy mint a történelem vonatkozásában sokkal valószínűbb: akarattalanul) széttört, darabjaira hullt kép (valóság) újraalkotása, az eredetit helyreállító (ezért rekonstrukciós) foglalatosság. De vajon helyes-e a múlt búvárlását és az eredményeit elbeszélő történetírást épp a kirakós játék analógiájával leírni? A Tudomány és művészet között című kötet számos írása nem éppen erről látszik bennünket meggyőzni.

Bizton feltételezhetjük-e, hogy létezik egy már korábban rögzült kép (a múltbeli valóság maga), amely majdani rekonstruálására és elbeszélésére vár? Az elbeszélő forma mint kognitív eszköz című tanulmányában Mink azt vizsgálja, hogy honnan ered és kivált hogy miért nem igazolható azon jellegzetes elgondolás, mely szerint „az emberi események együttese egyszeri történetet alkot", amely „arra vár, hogy elmondja valaki" (120. o.). Az Egyetemes Történelem ezen eszméje (mint például a történelem hegeli fogalma) – egyetemes történetírásként – időközben érvényét vesztette ugyan, az alapeszme mégis tovább él. Olyanformán, hogy „a priori fogalmi keretünk előítéleteként" jelenik meg, „mely ellenáll az explicit állításnak és vizsgálatnak. Azt mondani, hogy az egyetemes történelem fogalmát ennek ellenére a priori előfeltételezzük, a következőt jelenti: úgy gondoljuk, minden, ami megtörtént, a változtathatatlan valóság egyedi, meghatározott birodalmának része. (Ami történt, megtörtént. Nem változtathatod meg a múltat)" (124. o.).

A történeti elbeszélés ugyanakkor a valamikori valóság utólag megkonstruált mentális képe; nem abban az értelemben persze, hogy az „egyedi elkülönült állítások", vagyis a tények megállapítása önkényesen történne, hanem kizárólag azért, mert a sok különálló résztörténet egybekapcsolása, egyetlen összefüggő történetté formálása a történetíró alkotó munkájának az eredménye. A történelmi forrás igazsága önmagában bizonnyal tisztázható, az általa leírt események egymáshoz fűzése és koherens elbeszélésbe foglalása azonban korántsem igazolható és nem is cáfolható a történeti forráskritika sajátos eszköztárával. Hiszen „[u]gyanaz az esemény ugyanazon vagy más leírások során eltérő történetekhez tartozhat, és egyedi jelentősége ezekben a – gyakran nagyon is – különböző elbeszélésekben elfoglalt helyével együtt változik. Ám ahogy az ‘evidencia’ nem dönt abban, hogy melyik történet szülessen meg, arra sincs hatással, hogy melyiket érdemes előnyben részesíteni. Amint kapcsolatrendszerek narratív tárgyalásává alakul, a történész képzeletére, érzékenységére, belátására bízzuk magunkat. Így kell lennie, mivel az elbeszélés létrehozásának nincsenek olyan szabályai, mint a bizonyíték [a forrás] elemzésének és értelmezésének. [...] Tehát az elbeszélő forma a történetírásban – éppen úgy, mint az irodalomban – műfogás, a személyes képzelet terméke. Ugyanakkor igaznak tételezik, mintha a múltbeli valóság rendezőelveinek valódi csoportját ábrázolná. [...Holott] igazságigényét az érvelés és az igazolás semmilyen elfogadott gyakorlata nem támaszthatja alá." (128. o.)

Az a jól ismert történetírói kánon, mely szerint a szakszerű történetmondás az elsődleges (a levéltári) források összegyűjtésén, megrostálásán, és a szűrőn fennmaradtak tanúságtételeinek a felhasználásán alapul, új megvilágításba kerül ezáltal. Az iménti kánon úgy tartja: új tudásra akkor teszünk, tehetünk csupán szert, amikor (1) új források kerülnek elő, melyek módosítják a forrásszerűen eddig ismert képet; s amikor (2) meginog a korábban már hasznosított források (netán valamely részük) szavahihetősége. A történész így elképzelt tevékenységét A Valóság legmélyebb tisztelete című írásában Hans Kellner úgy írja le, mint ami „a kutatási műveleteket alapnak, az írott történeti szöveget pedig felépítménynek tekinti". Ő viszont egy ezzel ellentétes felfogás híve, mely azt hirdeti, hogy „a mindig nyelvi megalapozottságú tudati protokollok jelentik az alapot, míg a tények a felépítmény anyagát alkotják, melyeket e szerkezeti kép bizonyos kifejezéseinek létrehozására használnak". (217. o.)

Ezt kifejtendő vezeti be végül a megcsavart történet vagy a történet megcsavarásának fogalmát – a kifejezés egyébként az e témának szentelt könyve alcímében is szerepel (Language and Historical Representation. Getting teh Story Crooked, Madison, 1989.). Kellner maga is abból indul ki, hogy a múlt nem kínálja fel a róla utóbb elmondható történet lehetőségét: „Ott nincs rendbetételre váró történet; legyen szó bármilyen történetről, az csak az elmélkedés aktusából alakulhat ki." Majd nyomban hozzáfűzi: „A történelem ilyen módon való értése nem a forrásnak számító dokumentumok tekintélyén alapuló, realisztikus reprezentációt szükségesnek tekintő munkák elutasítása; inkább ezek oly módon történő olvasása, ami megmutatja, hogy tekintélyük másfajta, alapvetően retorikai természetű források segítségével létrehozott alkotás. Ezt tarthatjuk a ‘megcsavart’ olvasás módszerének." (218. o.)

De vajon mit jelent az, hogy „alapvetően retorikai természetű források" segítségével hozzuk létre a múlt történelmiesített fogalmát? Ennek ellentmondani látszik, hogy a kutatás és a történetírói bizonyítás egyáltalán nem tűnnek retorikusnak, mivel a kiválasztás és a mintavétel szabályait követik. Amikor tehát a kutatási műveletek retorikai jellegét kezdi valaki hangsúlyozni, akkor feltételezi, „hogy a történelem ‘tényei’ (melyekről rendszerint nincs vita) nem ‘adottak’, hanem úgymond ‘szerzettek’. Ezeket leginkább a nyelvből és a kulturális megértésből ‘szerzik’, melyek keretei között kifejeződnek, így olyan irodalmi dimenziójuk van, ami magát a kutatás említett tevékenységét támadja meg. Nancy Partner középkorkutató jegyzi meg: »A levéltárakban sok érdekes dolog van, de a Valóság nincs ezek között«. Akkor mi a történelem valósága?" (218. o.)

Idáig jutva Kellner LaCaprát idézi, adjuk át tehát mi is a szót neki, aki a kötetben közölt tanulmányában (A gondolkodástörténet újraértelmezése és a szövegolvasás) kifejti: a történeti munkákat rendszerint a források leegyszerűsített olvasásmódja jellemzi, mivel szerzőik nem élnek az olvasó és a szöveg közti dialógus lehetőségével.

LaCapra fenti nevezetes (sokszor hivatkozott és egyúttal nemegyszer bírált) programatikus írásában új szemléleti alapokat kíván teremteni az eszmetörténet-írás (intellectual history) számára, midőn a textus–kontextus szembenállásának problémáját taglalja. A valóság textualizálásának és ami ezzel látszólag egyenértékű, a valóság tagadásának a vádját szokás LaCapra fejére olvasni szóban forgó írása kapcsán (pl. Gérard Noiriel: A történetírás „válsága", Bp., 2001. 157–162., 167. o.; Richard J. Evans: In Defense of History, New York, 1999. 70. o.). Nézzük tehát, hogyan is állunk ezzel a kérdéssel.

A történész, aki források révén talál csupán utat a múlt világához, jobban jár, véli LaCapra, ha dialógust kezdeményezve teremti meg a kritikai perspektívát, ami őt tárgyához fűzi. Ez élesen fölveti a jelentés lehetőségeinek és határainak a kérdését. Ahhoz a problémához tér ezáltal vissza, amit elsőként Roland Barthes exponált a történelmi diskurzus imaginárius természetéről elmélkedve (A történelem diskurzusa). E szerint a történelmi „feljegyzés a jelentősből fakad, de... csak az lehet jelentős, ami méltó az emlékezetre, vagyis méltó arra, hogy feljegyezzék". E paradoxon lényege tehát, hogy „a ténynek (mint egy diskurzushoz tartozó fogalomnak) csupán nyelvi léte van, ugyanakkor ez a létezés látszólag a tiszta és egyszerű ‘másolata’ egy másik létezésnek, mely egy struktúrán túli mezőben, a ‘valóságban’ van". Barthes végül kijelenti: „Ez a diskurzus kétségkívül az egyetlen, ahol annak referensét a diskurzuson kívülinek tekintik, anélkül, hogy az valójában tetten érhető volna a diskurzuson kívül." (96. o.)

Térjünk vissza LaCaprához, aki leszögezi: textus és kontextus látszólag szöges ellentétben áll ugyan egymással, miután azonban a kontextus („a valóságos világ") maga is többféleképp „textualizálódik", ez csak látszólagos, és nem tényleges oppozíció. Ezért tehát „…a textualitás arra szolgál, hogy a valóság fogalma kevésbé legyen dogmatikus, mivel rámutat arra a tényre, hogy az e kérdésekhez létesített kritikai perspektíváink ‘már mindig’ előfeltételezik a nyelvhasználat problémáját, [...mivel a] történész számára a ‘kontextus’ vagy a ‘valóság’ rekonstrukciója a múlt ‘szövegesített’ maradványai alapján megy végbe". (171–172. o.) A történettudomány fő sajátossága LaCapra szerint „a múlt dokumentarikus rekonstrukciója és a múlttal folytatott párbeszéd közti kapcsolat problémája". Az, hogy a történelmi dokumentum mindig csak utólag kap jelentést, merőben más megvilágításba helyezi a forrás és a referense közti kapcsolat természetét: e nézőpontból „...a történettudomány tisztán dokumentarikus felfogása maga sem más, mint heurisztikus fikció, hiszen a leírás sohasem lehet tiszta, mivel valamely tény csak akkor releváns egy beszámolóra nézve, ha kiválasztása egy témára vagy bizonyos, a múltnak feltett kérdésre való tekintettel történik meg". (200–201. o.)

Megfontolva a kötet némelyik szerzőjének a szőnyegen heverő kérdésről vallott s itt csak röviden felvillantott nézetét, fel kell tennünk végül a kérdést: ha úgymond kirakós játékként alkotjuk újra a múlt előre adott képét (bár egyik-másik képkocka továbbra is hiányozni fog), valóban csak a munka végén derül majd ki, hogy mi látható a képen? Nem éppen fordítva szokott a történész eljárni, úgy tehát, ahogy egyebek közt Georges Duby jellemzi önnön munkamódszerét: „Először gondosan felépítem a szerkezetet, [...amely] egészében már követi az épület alakját, mert rögtön magam elé kell képzelnem az egész építményt. [...] Ezt követően az épület vázát pontról pontra megerősítem, megvastagítom az íveket, rátérek a részletekre, amíg ki nem feszítem a sűrű hálót, amelyben minden érvnek, minden gondolatnak helye van, a megfogalmazás logikus menetében." (Kiemelés tőlem – Gy. G.) (Georges Duby: Folytonos történelem, Bp., 2000. 54. o.)

Ezek után komoly kétségeink támadnak az utólagos képalkotás koncepcióját illetően. Ahhoz ugyanis, hogy valaki bármilyen képet össze tudjon egyáltalán rakni, minden bizonnyal már előzőleg határozott elképzeléssel kell rendelkeznie arról, hogy milyen történet beszélhető el a múlt általa megismert nyomaiból, és hogy miféle történet alkotható saját személyes érdeklődése okán. Danto jut e ponton eszünkbe, aki szerint „amit egy narratíva kezdetének választunk, a befejezés határozza meg. [...] A narráció egyik legfontosabb feladata színpadot állítani ahhoz a cselekményhez, ami majd a végkifejlethez vezet, s leírása annak a változásnak a magyarázata, amelynek a kezdet és a befejezés a két végpontját alkotja". (A narratívák szerepe a történeti magyarázatban, 75. o.) Innen pedig már csak egy ugrás Hayden White tropológiai reprezentáció-elmélete vagy Frank Ankersmit narratív szubsztancia-fogalma; azért nem kerítek ezúttal sort az utóbbiak ismertetésére, mert megteszi ezt helyettem Kisantal Tamás a Bevezetőben; ráadásul White és Ankersmit e kötetben közölt írásai nem is kívánják meg ezt a fajta bemutatást.

Mire használható tehát a Tudomány és művészet között című tanulmánykötet? Többek közt arra, hogy saját öröklött (és nemegyszer reflektálatlanul képviselt) szakmai – a priori – szemléleti előfeltevéseinket, hogy ne mondjam: megrögzött előítételeteinket hozzámérjük a napjainkban megint és különösen nagy intenzitással újragondolt episztemológiai felvetésekhez. Jelen kötet ehhez járul hozzá komoly szellemi munícióval és széles körű tárgyi tudással. Mindazokat pedig, akik ennél is többre vágynak, hétoldalas tájékoztató bibliográfia segíti a nemzetközi elméleti és nemcsak magyar nyelvű szakirodalom felkutatásában.

(Szerkesztette Kisantal Tamás. L'Harmattan - Atelier, Bp., 2003, 315 oldal, á. n.)