(részletek)*

Szentpétervár mint befejezett művészeti alkotás

Ma, amikor a várost visszaadták eredeti, habár nem a legelső elnevezésének, egy zárt kör, a befejezettség érzése merül fel bennünk. Felértünk a Fehér Bika csúcsára, erről a kimagasló pontról szemlélve a város láthatóvá válik egész befejezett sorsával, minden befejezett jelentésével egyetemben.

Utazásunk végére érve az olvasóval együtt - hacsak el nem csábítja valami útközben, és el nem fut tőlünk - felhágunk e város környéki táj legmagasabb pontjára, megállunk a Pulkovói-hegyek legtetején, ahonnan elakadó szívvel szemlélhetjük a csillagok végtelenségét - és onnan sokan meg is teszik -, és lelkendezve figyelhetjük az átfoghatatlanul hatalmas várost is, amely elképesztő nagyságával a fél horizontot eltakarja, avagy félénk szívvel a lábunk alá is nézhetünk, nehogy megcsússzunk a névtelen sírok omladozó halmain…

Ez a hely, mint bármelyik másik a városban és környékén, garantálja a minőségi művészeti élvezetet.

Bármely művészeti alkotás feltétlenül valamely rejtett értelemmel bír. Szentpétervár is egy szimbólum, egy kép, sokszínű képes beszéd, amelyben egész újkori történelmünk tükröződik.

Ez a város természeténél fogva művészi: nem ösztönösen, hanem egy elgondolásból, egy magával ragadó, ihletett ötletből, egy álom féktelen megvalósításának vágyából született…

De lehetséges-e a történelmi események esztétikai minősítése?

Nemcsak lehetséges, hanem szükséges is. Az olyan egyszerű értékelés, mint amilyen a „szép" vagy a „csúnya", lényegében mindenki számára felfogható, mindenki ténykedését feledtetni tudja, aki mondjuk a politikában valami iszonytató dolgot művel, vagy aki mondjuk a zsurnalisztikában vonzóvá akar tenni valamit. Thomas Mann például azt állítja: „Akármit mondjanak is a pesszimista történészek, az emberiségnek van lelkiismerete, még ha csak esztétikai vagy ízlésbéli is… Nem felejt el semmit abból az emberileg nem szépből, igazságtalanul erőszakosból és vadállatiból, ami a környezetében megtörtént, és végeredményben az ő hajlandósága nélkül semmiféle, az erejét és képességét felhasználva kivívott siker sem bizonyulna szilárdnak."

Ha a történelemhez mint műalkotáshoz viszonyulunk, akkor az ilyesfajta ízlésbéli vagy esztétikai szempont teljességgel helyénvalónak bizonyul. Higgyünk az élő benyomásnak, a közvetlen érzésnek, amely nem ismeri az olyan fogalompárok kabaláját, mint a „progresszió-regresszió". A győzelmek és megvalósulások esztétikai értékelése segít leküzdeni a racionális szubjektivizmust, és segít egy magasabb objektivitásnak, vagyis a humanitásnak megfelelő, tisztességes ítéletet hozni. […]

Különben a sikeres művészeti alkotások, de a sikertelenek éppúgy, saját, az alkotótól független életet élnek, és folytatást követelnek. Ugyanez mondható el a történelmi eseményekről is.

Másként Első Péter, amikor kiagyalta, hogy a végeérhetetlen és nem túl sikeres háború kellős közepén az aprócska, győzelmet hozó szigeten erődöt épít, aligha feltételezhette, aligha lehetett képes elgondolni akár a legvadabb, legrészegebb álmában is, hogy a svédekkel folytatott húszéves háború Oroszországnak negyvenezer katonájába fog kerülni, valamint hogy egyedül a Péter-Pál-erődnek, amelynek egész története során nem adatott meg, hogy ellenséget verjen vissza, a falai alatt egyes számítások szerint hetvenezer, mások szerint százezer kubikos és más robotoló népség, vagyis orosz muzsik fog feküdni.

Tessék, egy kis - ha úgy tetszik - statisztikai esztétika.

A város nemcsak Oroszország szélén, hanem egy hatalmas, átfoghatatlan sír szélén is nőtt, magasodott, s ebbe a sírba a város építőit hordták, dobálták, temették bele. Nem ebben a poshadt vízzel elöntött gödörben tükröződik-e a város dicsősége?

Esztétika vagy nem esztétika, de lehet-e érzékeny szívvel olvasni az orosz történelmet, különösen Szentpétervár történetét? Nem inkább józan ésszel kell végiggondolni, mérlegelni, megérteni, összehasonlítani…?

Nem, nem fogjuk csökkenteni az érzelmek jelentőségét a világban való tájékozódásunkat illetően, itt van például az igen éles elméjű Helvetius, aki azt mondta, hogy az érzelmeit nem tartja önmagánál ostobábbaknak.

Kíváncsi lennék, milyen érzésekkel nézik önök Szentpétervár címerét.

Nem gondolják, hogy ez az igen egyszerű, minden keresettséget mellőző címer valami német szatócsbolt vagy egy egyszerű horgonykészítő műhely cégérének álcázza magát? Egy folyami horgony innen, egy tengeri horgony keresztben, és már kész is a címer. Ez a címer azonban valami fontosat nem mond ki, lehetséges, hogy éppen a leglényegesebbet.

De miért is ne használnánk fel itt egy géniusz sugalmazását, miért is ne vennénk igénybe A bronzlovas című poémájának fantasztikus képét? És ugyanúgy, mint ahogy Moszkva címerében egy lovas megsemmisíti az emberiség ellenségét, erre rímelve miért is ne lehetett volna Pétervár címerében elhelyezni ezt a bíborhozó lovast, aki szökkenő lova patáit erre a menekülő emberkére irányítja? Ezt az ostoba, bosszúálló, lomhán kopogó vágtatást, üldözendő azt, aki FEL MERT LÁZADni.

És vajon miért van az, hogy a vezetőink annyira szeretik Első Pétert, miért vonzódnak hozzá annyira, miért igyekeznek kiemelni a legkisebb, sőt olykor a teljesen hiányzó hasonlóságot is vele?

Lehetséges, hogy valami színészi irigység miatt? Hiszen a szerep nagyon is előnyösnek tetszik: ez az ihletett reformer cár, ez az újító önkényúr mintha minden követőjének egy a saját tekintélyével hitelesített történelmi váltót adott volna ki arra, hogy a célt el kell érni, MINDEN ÁRON. Hát ez olyan vonzó ebben a szerepben. Azoknak is, akik minden áron a szocializmust építették, azoknak is, akik most szintén minden áron visszaállítják a kapitalizmust, Első Péterre mint példára, mint igazolásra van szükségük.

De minden színházi szakember, még egy elsőéves hallgató is, tudja, hogy egy dolog a szerep, és más dolog a színész. A színész könnyen meg is tudja buktatni a magára vállalt alakot, tehetségtelen előadással értelmetlenné tehet egy kiváló szerepet, vagy éppen a szerzői elgondolással szinte teljesen ellentétes értelmet adhat neki. Igaz, a történelmi személyiségek ritkán játszanak előre megírt, vagy legalábbis a maguk számára megalkotott szerepeket. Ők is játszanak, és velük is játszik valaki…, és nemhogy e játék elgondolását, de még annak értelmét sem mindig könnyű megfejteni. Úgyhogy a történelmi személyiségek, ezek a neuraszténiás színészek a szerepüket ugyan nem tudják, de képesek olyan érzésekkel, olyan szenvedélyekkel improvizálni, ráadásul olyan élethűen, hogy bármilyen önkényes, menet közben kigondolt hozzáköltés kiérlelt, átélt és kellő meggyőződéssel megvalósított elképzelésnek hat.

Mindenféle előítéletek nélküli utazó vagyok. Ha vannak saját élményeim, ez nem jelenti azt, hogy döntőbíró is vagyok. Nincs nevetségesebb történet a vádlottak padján zajlónál: ítélkezzenek, amennyit csak akarnak, a történet már kisiklott a büntetés alól.

Ha kinézek az ablakon, a látvány ugyanannyira szerény, mint amennyire fennhéjázó: ha lehetséges, szeretném elolvasni és megérteni történelmünknek azokat a művészi alkotásait, amelyek formájuk szerint nevetségesek, tartalmuk szerint pedig tragikusak. […]

Ó, milyen nagyszerű kép és szimbólum is a Péter-Pál-erőd, amely felett ott lebeg egy arany angyal, és felemelt ujjával alátámasztja az alacsony, nehéz égboltot. Lent pedig, a bástyák és falak fölött, láthatatlanul, de fizikailag érzékelhetően ott lebeg a halál angyala, aki ideális, első osztályú, példaértékű börtönben egyesíti a hatalom élve eltemetett ellenségeit azokkal, akik mellettük, a székesegyházban alusszák örök álmukat a felsőbb, monarchikus hatalom jogán.

Az erőd falai magukba fogadták az egymással kibékíthetetlen ellenségeket!

A legyőzöttek éltek, habár élve eltemették őket sötét kőcelláikban, a győztesek pedig holtan feküdtek márvány-, jáspis- és malachitkoporsóikban, az erőd székesegyházában. Ez is Pétervár, ez a keresett, lelket rabul ejtő művészeti alkotás.

Arról beszélni, hogy Szentpétervár kigondolt, áttetsző, csalóka, fantasztikus és az orosz városok családjában a kezdetektől fogva mind a mai napig semelyik másikra sem hasonlító város, csak annyit jelent, hogy újra elmondjuk a tekintélyek által már elmondott és ezerszer elismételt formulát.

Igen, Pétervár szép a maga kétértelműségében.

Oroszország hihetetlen erőket és anyagi eszközöket fecsérelt arra, hogy ezt a nyilvánvalóan nem orosz várost felépítse.

Pétervár olyan egyenesen feszít, mint egy orosz szolgálatban lévő német káplár. Nem volt sem ideje, sem türelme, sem orosz szavakból álló szókincse a mellékkörülmények leírására, habár ő maga is csak merő mellékkörülmény, mint a falut körbevevő orosz sövény.

A tősgyökeres orosz városoktól eltérően, amelyek olyan koncentrikus körökben veszik körbe az erődöt, mint a fa évgyűrűi a puha belső részt, Pétervár közszemlére kitéve, nyíltan kitárulkozik, a pók geometrikus művészetének pontos sémája alapján.

Szinte a horizonton túlra futó, nyílvesszőként repülő sugárútjai és csatornái vagy olyanok, mint a megfeszített gyeplők, amikkel a Néva partján berendezkedett vezetők a végtelen nagyságú Oroszországot irányították, vagy olyan istrángok, melyekkel Oroszországot a nyugat felé száguldó Szentpétervár után kötötték.

E város létezésének a civilizációs küldetés volt a legfőbb ideológiája.

A Néva partjának magasából úgy nézett a maradék Oroszországra, mintha az a gyarmata volna. A város, amit úgy gondoltak el, mint amely orosz talajon ágyása, csemetekertje lesz az európai palántáknak és facsemetéknek, éppen a talaj iránt nem mutatott érdeklődést.

A tenger mellett elfoglalt különleges helyzete különleges szereppel ruházta fel.

Szükség van-e ma ilyen ágyásra, ki fogja igénybe venni egy ilyen csemetekert szolgáltatásait, amikor a pénzügyi, információs és közlekedési kapcsolatok rendszere megfosztja Szentpétervárt kivételezett helyzetétől, és valószínűleg jelentőségétől is?

Pétervár ki fog halni, de nem ismeri be magának, kimerítette magát, el fog sorvadni, mint egy felesleges testrész, miközben azt a látszatot kelti, hogy éppen csak most jött el az ő ideje, épp csak most kezdődik számára az igazi élet!

Annak az esztétikája, ami lezajlott, kifejező, ékesen szóló.

Az első érmét, amit ebben a városban nyomtak, a következő jelszó díszítette: „A lehetetlen megvalósul", és egy kiemelkedő esemény tiszteletére bocsátották ki. Orosz katonák az akkor még nem imperátorként ténykedő Első Péter és a még nem tábornagyi rangban lévő Mensikov herceg vezetésével csónakokon rátámadtak két tengeri hajóra, amelyek elkésve futottak be a Névára, hogy megsegítsék az akkorra már elesett Nieœwie¿-erődöt. A folyóra betévedt két tengeri hajó megtámadását szokás első „tengeri" győzelmünknek tartani. Ennek a szerencsés kimenetelű rajtaütésnek szimbolikus értelme messze felülmúlja katonai jelentőségét. Első Péter és Mensikov herceg Golovin admirálistól Andrej Pervozvannij-érdemrendet érdemeltek ki a rajtaütésben tanúsított vakmerőségükért és a svédekkel szemben mutatott kíméletlenségükért, akiket agyonvertek, amikor megadták magukat.

Hát így tárta ki Oroszország a tengeri kapukat.

Aztán eltelt száz, kétszáz, majdnem háromszáz év…

Az elmúlt évben egy svéd kikötőben feltartóztatták a Balti-tengeri hajózás két hajóját, az Iljics nevű tengeri komphajót és az Anna Karenina nevű személyszállító óceánjárót.

Micsoda nevek!

A feltartóztatást a nemzetközi tengeri hajózási jognak megfelelően azért hajtották végre, mert e két hajó legénységének majdnem egy évig nem fizették ki a zsoldját.

Mindkét hajót árverésre kellett bocsátani, eladni, az így kapott pénzből a szégyenletes tartozást kiegyenlíteni, és kifizetni a büntetést. A pénzügyi kalózok, akik kizsákmányolták a hajókat és legénységüket, ugyanúgy köptek a hajók sorsára, mint ahogyan odáig arra is, hogy a legénység kérte, könyörögte, követelte járandóságuk kifizetését!

Micsoda furcsa visszhang, micsoda hihetetlen rímelés… […]

Manapság bármelyik ráérő ember nyáron csónakon, télen sítalpon el tud jutni a valaha elérhetetlen, bevehetetlen, titanikus munkával a Finn-öböl mesterséges szigetein létrehozott erődökbe, amelyek a tenger felől lezárják a városba vezető utat.

Ezek a rettegett tengeri erődök - a Totleben, az Obrucsev, a Konsztantyin, a Csumnoj és az Északi hajóút számozott erődjei - kihaltak, elhagyatottak. Hadiellátmány és a tevékeny élet minden jele híján foglyokra emlékeztetnek: lefejtett paszománnyal, derékszíj és felszerelés nélkül, sápadt, csüggedt arccal, idegen nyelven felhangzó megszólításnak és vezényszavaknak engedelmeskedve. A mindent szétmállasztó gazdátlanság csak fokozza a nyomasztó érzést.

Ezeknek az elpusztult, bár soha senki által be nem vett erődöknek holtukban visszaadták eredeti nevüket: Totleben, Obrucsev… Ezekkel a nevekkel térnek meg a nemlétbe. Különben ha megmaradt volna az előző elnevezésük - Május Elseje, Vörös Katona -, a sorsuk akkor is ugyanez lett volna.

A télen a Totlebenben, a központi bástya egyik hátsó szegletében felfedeztem egy szép kis új, finn fémtoalettet. Körötte szélhordta, érintetlen hó feküdt. A napon megcsillanó zöld festék, az idegen nyelvű felirat - ez lenne az új élet jele? Mit mondjak: nagyléptékű építmény, előrelátóan építették.

Az üres tüzérségi állásokon, amelyeket magasra, az öböl fölé emeltek, ebben a kihalt csendben akarattalanul is a fürge nyelveket megbénító „újjáélesztjük Szentpétervárt" lózungra gondol az ember. Mert hát melyik Szentpétervárt élesztik újjá? Hiszen sokféle volt belőle. […]

És mit ígérnek ezek az „újjáélesztők"?

Lebontják az 1905. január 9-i sortűz1 áldozatainak emelt emlékművet, és állítanak egyet az 1918. július 6-i sortűz2 áldozatainak?

Kiköltöztetik a Sosztakovics Filharmóniát a volt nemesi gyűlés épületéből? Vagy megkeresik a Sosztakovics család nemesi gyökereit, és gróffá nyilvánítják a Leningrádi szimfónia kiváló szerzőjét?

Vagy a Nyikolaj Vasziljevics Gogolnak a Manyézs-téren felállítandó, régóta beígért, emlékműve helyett visszaállítják az idősebbik Nyikolaj Nyikolajevics Romanov lovasszobrát, és rávésik, mitől volt olyan dicsőséges?

És ma, még akkor is, ha lebontanák a Moszkvai pályaudvar előtti sekélyes, provinciális ízlést tükröző obeliszket, és ha visszaállítanák a helyére III. Sándor emlékezetes szobrát, ha ugyanezen a téren lebontanák a metróállomást, azt az épületet, amely a szovjet empire stílusában készült tortára emlékeztet, és visszaépítenék a helyére a Znamenszkaja-templomot, mindezekben a kitörésekben legfeljebb csak körmozgás figyelhető meg, amint a kígyó önfarkába harap.

Naiv dolog lenne azt gondolni, hogy e „feltámasztás" meghirdetésének a következményeként megjelenik egy új Puskin, jön egy úgy Rastrelli3 vagy egy új Trezzini.4 Athén pontosan ugyanilyen eredménnyel várhatná az új Pheidiasz5 és Polükleitosz6 megjelenését.

Ha már valakit várunk, akkor várjuk inkább az új Homéroszt!

Milyen csodálatos, nem mindennapi, színes, vakító, nyíltságában és tanulságosságában lélegzetelállító képes beszéddel átszőtt e város történelme… És az új Homérosz tudni fogja, mivel zárult ez a történelem.

Hol, mikor, kinek a keze alatt, kinek a komputerén áll össze és mutatkozik meg elképesztő ragyogásában, mint valami sokba kerülő árulás, ez a fantasztikus, hihetetlen, a kezeink közül mindig kisikló város?!

Itt terül el előttünk, a víz szintje alatt - a víz rendszeresen elönti -, de mégis, miért van az, hogy ezekről az alacsony területekről olyan messzire ellátni, amilyen messzire nem látni sem az Urál, sem a Kaukázus, de még a Veréb-hegy tetejéről sem?

 

A név kötelez

„Nálunk általában többet foglalkoznak a nevek és elnevezések megváltoztatásával, mint a dolgok lényegével."

Ny. Gogol

Egy művészeti alkotásnak illik a címmel kezdődnie.

Szankt-Piter-bourkh!

Szankt! - Piter! - Bourkh!

Háromszáz évvel ezelőtt az orosz fül számára ez körülbelül úgy hangzott, mint manapság a Snickers, a Tampax, a Bounty vagy a marketing.

A város neve, amilyet Oroszország addig az ideig még nem pipált, olyan, mint egy művészeti alkotás: van benne kihívás, gesztus, negédes kincstári hízelgés a cárnak, álszent üdvözlet az égnek, talán Oroszországból, talán Hollandiából, van benne szerepjátszás és büszke önmegalázás is…

Egy kigondolt, kimódolt város…

Ki találta ki vajon, hogy a várost, amelynek az lett a sorsa, hogy háromszor tagadja meg a nevét, a Megváltót háromszor megtagadó apostolról nevezze el?!

A város megtagadta a Szentpétervár nevet, de egyáltalán nem azért, hogy megszabaduljon az apostol nevével űzött ravasz játéktól.

A város megtagadta a Petrográd nevet is, de egyáltalán nem azért, mert a mélyéből hirtelen előtört a despota elleni átok, annak a több százezer névtelen férfinak és asszonynak a hangja, akiknek testét lerakták a cölöpökkel együtt Észak Palmírájának - ahogy aztán majd Faggyej Venyegyiktovics Bulgarin nevezte - az alapjába.

Megtagadta aztán a Leningrád nevet is, azt a nevet, amelyikre a város lakói nem hoztak szégyent, mert kitartásukkal és bátorságukkal súlyt adtak a „leningrádi" szónak.

A névváltoztatás egyúttal maszkok cseréjét jelenti, új játékszabályok bevezetését, új karneváli tér megteremtését, ahol a korábbi élet, amit részben a visszájára fordítottak, részben a hátsó felével indítottak előre, az önmegvalósítás organikus formájaként tűnik fel.

Igen, csak a karneváli tradícióban lehet egy várost olyan nyakatekert névvel illetni, hogy az elnevezés az orosz ember számára arculcsapásnak hasson.

Vagy talán eszébe jutott valakinek is valahol Európában, ahonnan a reformátor cár a mintaképeket hozta, hogy a saját fővárosát három különböző idegen nyelven nevezze el? Hiszen ebben az elnevezésben van latin - „sanct", van holland - „Piter", és német - „burg".

Az orosz ember meg, aki nem tanult sem latint, sem hollandot, aki oroszul is alig boldogult, kérges tenyerével megvakarta a tarkóját, és ebből a háromtagú cirkalomból megtartotta azt, ami használható volt, a Pityert, és ezt sem azért, mert familiárisan akarta volna megszólítani az apostolt, Krisztus kedvenc tanítványát, hanem mert ez egybecsengett az Antikrisztus cár nevével, aki öltözékében is, nyelvében is németnek maszkírozta magát.

Egy megsemmisítő bombázást és harmincórás támadást követően az orosz seregek bevették a Nöteborg-erődöt, de Nagy Péternek eszébe sem jutott üdvözölni Oroszországot abból az alkalomból, hogy visszakerült hozzá ősi területe, és a visszahódított erődnek nem adta vissza az Oresek nevet, amelyet a sztolbovói békekötésig,7 tehát svéd kézre jutásáig viselt.

Nöteborg most a Slisszelburg nevet kapta, de a cár levelezésében felbukkan a Slütelburg (Schlüsselburg) elnevezés is.

A bombázást és az ostromot követően az öreg és betegeskedő erődparancsnok, Opalev ezredes örömmel adta át az oroszoknak Nieœwie¿ erődítményét, amely a sztolbovi békekötésig a Novij Osztrog (Új Tömlöc) nevet viselte. Első Péter ekkor sem kívánt svédből fordítani (a Nieœwie¿ egyébként Új Tömlöcöt jelent) és visszaadni az erődnek eredeti orosz nevét. Novij Osztrogból most Slötborg lett.

Nehezen volt érthető, hogy most vajon akkor visszatérnek-e az Alekszandr Nyevszkij8 által valaha oly boldogan védett novgorodi területek a szülőföld kebelébe, avagy egyszerűen csak megjöttek az új hódítók, akik elűzték a régieket. Aprakszin tábornok például 1703-ban a Néva mentén végigvonult Tosznóig, „mindent meghódított és lerombolt", mintha nem is haza, a hazai földekre érkezett volna meg.

Úgy adódott tehát, hogy nem Oroszország került közelebb Európához, hanem maga Európa hatolt be Kronslottal, Kronstadttal, Montplezirrel, Peterhoffal, Oranienbaummal Oroszországba… Még 1702-ben, egy kis folyó, a Voronyezs felső folyásánál jelent meg az Első Péter alapította kis város, Oranienburg. Nem más ez, mint valóságos illusztráció Karamzin9 szavaihoz: „Világpolgárok lettünk, csak közben - Péter hibájából - megszűntünk Oroszország polgárainak lenni." Herzen10 is hasonló álláspontot képviselt: „Péter rájött, hogy Oroszország számára az egyedüli menekvés, ha megszűnik orosznak lenni". Az orosz vezetők időnként még majd elő-előhúzzák ezt a megmentő receptet Nagy Péter hagyatékából, az éppen aktuális divat szerint választva meg a mintát: svédet, németet, franciát, angolt, amerikait…

Herzen pontosan határozta meg az új főváros excentrikus jellegét is: „A cár legkedvesebb gyermeke, amely az ország érdekében megtagadta, az európaizálódás és a civilizáció nevében pedig leigázta az országot." A „civilizáció nevében" általában a gyarmatokat, a meghódított területeket és népeket szokás leigázni, nálunk pedig… Mondja csak ezután valaki, hogy Oroszország nem a saját, senkiéhez sem hasonlító útján jár. Mert hát mihez is lehetne ezt hasonlítani?!

Úgy tűnik, a cár egyszerűen csak elmenekült Oroszországból, amikor a visszahódított, műveletlen területeken felépítette a maga „külföldjét". Rettegett Iván szintén elmenekült a megunt, a nagy cárhoz méltatlanná vált Moszkvából, csak ő a másik irányba, a vlagyimiri erdők felé vette az útját, és befészkelte magát Alekszandrov városába.11

Rettegett Iván heves vérmérséklete Nagy Péterben méltó örökösre és folytatóra talált.

Az új főváros excentrikus elnevezése kulcsnak tekinthető az elkövetkező évszázadok során kialakult orosz élet, az orosz kül- és belpolitika megértéséhez.

Az excentrikus mozgás - nyugtalan mozgás.

Mi is az az excentrikusság? A kiszámíthatónak és előre megmondhatónak a felrúgása, a logika elvetése, a megszokott lerombolása, a szokás és a szabály elutasítása, mélyen bevitt ütés, kockázatos váratlanság.

Ha Moszkva az orosz föld számára a forgástengely, akkor Pétervár az elmozdított tengely, amely a szökelléshez hasonlatos mozgást eredményez. Szentpétervár térbeli elhelyezkedése szemléletesen illusztrálja hatalmi elvét, az Oroszország egyéb területeihez való viszonyát.

Az excentrikusság a mechanikában olyan alkalmazkodást jelent, amely lehetővé teszi, hogy a körmozgás (Moszkva az egy helyben keringés városa!) lökés formájában megnyilvánuló progresszív mozgássá alakuljon. És ez így is történt: rúgások, ütések, nyaklevesek voltak az imperátor akaratának legfőbb megnyilvánulásai az alárendeltek irányában. Amikor az imperátor örök nyugalomra tért, megszakadt ez a mozgás is.

Pétervár excentrikus város, történelmi mozgása görcsös és hirtelen, vonagló, mint a reformer cár grimaszai, melyek nyomasztó érzésekkel töltötték el környezetét.

Változnak az idők, változnak a hatalmak, változatlanok csak a görcsök és rángások, az ország vezetésében megnyilvánuló görcsök és rángások maradnak.

Pétervár, amelyet tervek, szabályok, minták alapján építettek, s amely egész városképével arra törekszik, hogy megerősítse a rendszerességet, csupán a sorsa megtervezését illetően nem vette figyelembe a rendet, mint ahogy nem vette tervbe azt sem, hogy lakóinak szabályos, kiszámítható életet adjon.

A város elnevezésének ördögi ravaszságú kétértelműsége megmutatkozik akkor is, amikor a mai monarchikus demokraták a beszédükben úgy forgatják, mint az ügyes kártyások a kártyát, szükség szerint hol az apostol képével ékesített felét, hol pedig az átalakító cárt ábrázoló felét fordítva felénk. Hol „szent", hol „nagy", hol „nagy", hol „szent". Itt is Péter, ott is Péter, csak ez már valami más.

A cipészár és a tengerár közötti hasonlóság alighanem nagyobb, mint ami a keresztény egyház alapítója és aközött az orosz cár között van, aki megelőzte az összes többi orosz önkényurat nemcsak az egyház megalázásában, nemcsak abban, hogy az egyházat a hatalom engedelmes szolgálójává tette, hanem az egyház bemocskolásában is. Az 1649-es Törvénykönyv szerint, amely a XIX. századig részben érvényben volt, a legfőbb bűntett, amelyért a legsúlyosabb, akár halálos büntetés is járt, nem a cár gyalázása volt, hanem az istenkáromlás. Tudta ezt Nagy Péter is, tudta, hogy nemcsak az egyházból űz gúnyt, hanem a törvényből is.

„…és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui nem vesznek rajta diadalmat" - ez Péter apostolról mondatik.

„A legbohóckodóbb, legrészegesebb, legőrültebb egyházközösség protodiakónusa", a patriarchátus felszámolója, a kolostorok üldözője, a pravoszlávia minisztériumának létrehozója, olyan reformer, aki halálbüntetés terhe mellett a gyónási titoktartást a nyomozás szolgálatába állította, és így tovább, és így tovább… - mindez Nagy Péter ténykedésének a része.

A cár nem törekedett eredetiségre, a feltalálásokkal szemben előnyben részesítette a mintákat, mindent elfogadott, ami alkalmasnak látszott, még az orosz tapasztalatból merítve is. Rettegett Iván nyomdokait követve, aki Alekszandrov városában hátborzongató, kínzással, tánccal, orgiával és imádsággal megvalósuló paródiáját agyalta ki a szerzetesi közösségnek, Első Péter már ifjú éveiben megalapította a maga vidám közösségét, amely cinikusan figurázta ki azt az anyaszentegyházat, amelyet Péter apostol alapított. Undorító részegeskedések, végkimerülésig tartó táncmulatságok, a mulatságokban fáradhatatlan nők részvételével rendezett szaturnáliák adtak a több napig tartó „szolgálatoknak" élénkséget és változatosságot. El lehet képzelni ezeknek a részeg duhajkodásoknak az esztétikai élményét…

„De hiszen ez karnevál, ez tréfa, és ugyanúgy, mint az egész »civilizált világban«, az ünnep leveszi a hétköznapok terhét, a feje tetejére állt realitás felszabadítja a…"

Kit is?

A szabadság és a féktelen kicsapongás lényegében csak a „legbohóckodóbb egyházközösség" egyetlen tagjának adatott meg, mindenki más kész volt alattvalói alázatossággal áldozatává válni valamely vad csínytevésnek, kegyetlen tréfának, cseppet sem tréfás indulatkitörésnek, ami bármelyik pillanatban rászakadhatott a magáról megfeledkezett tivornyázóra.

Nagy Péter példáját követve tréfák és vidámság közepette állítottak be a részeg kiskirályok a bojárok otthonaiba, hogy „játsszanak" egy kicsit, és a „játékba bevontak" tanúsága szerint ez a játék „olyan nehéznek bizonyult, hogy sokan úgy készülődtek azokra a napokra, mint a halálos ítéletükre". […]

1701-ben Nagy Péter a hadseregben a fegyelem fenntartása érdekében bevezette a vesszőfutást, miközben a bűnösök megbüntetésére megtartotta a régi nemzeti módszereket is: a fül levágását, az orrlyuk kitépését, a legértetlenebbek számára pedig a katorgát, a kényszermunkát. A regrutát speciális tetoválással jelölték meg: még nem számmal, mint a koncentrációs táborokban, hanem egy keresztet ábrázoló rajzzal. A hadsereg összeírt tagjainak tizedrésze állandóan szökésben volt. […] Minden kormányzóságban és járásban kihirdették: „…ha valaki meglát egy olyan embert, akinek bal karján ott a kereszt jele, elfogja és a városba vigye". Nem akarja elfogni „szerelme pereputtyát"? Hát akarja! Nagy Péter nemcsak a feljelentés intézményét emelte új, magas színvonalra, hanem a rendőrséggel való együttműködését is: „Aki pedig ilyen embert lát, és nem vezeti be, őfelsége e magas ukázának eme ellenszegülője megkínoztatik, és az áruló is és a szökevény is vagyonelkobzásra ítéltetik, ő maga pedig regrutának besoroztatik."

Volt min elgondolkodni, különösen hogy a katonaság gyakorlatilag életfogytiglan tartott. A katonák megjelölésére szolgáló kereszttel ellátott leveleket együtt küldték szét a dezertőrök elfogásáról szóló ukázzal.

Azt kell gondolnunk, hogy I. V. Sztálin alaposan tanulmányozta Nagy Péter vadállati Ukázait, és sok hasznos dolgot merített magának belőle. Az univerzalitásáról és képlékenységéről nevezetes 58. cikkely12 a szökött regrutákról szóló ukáz mögül kacsint ki az „áruló" szócskával, amit azoknak címeztek, akik nem tudnak vagy nem akarnak elkapni, becipelni, feljelenteni senkit. […]

Nagy Péter örököseit illetően a dolog többé-kevésbé érthető, de Péter apostol árnyéka miért vetült a városra?!

Két név - a születésekor kapott, meg az egyházi.

Az apostol kétszer volt elzárás alatt.

Két blokádot, két éhínséget élt át a város is.

A város kétszer szűnt meg fővárosnak lenni. Második Péter, aki hosszú és vidám életet szeretett volna élni, nem akart összefagyni ebben a nedves, mocsári levegőben, és áttette a fővárost a korábbi, szárazabb területre. 1918 márciusában pedig Petrográd másodszor és végérvényesen megszűnt fővárosnak lenni.

A kettősség, a kettéosztottság, a kétértelműség nem hiba, nem baj vagy vigyázatlanság, sokkal inkább jel, amelyet meg kell fejteni, meg kell érteni: a sors jele.

Oszip Mandelstam verse, a Leningrád a város címere lehetne. Néz egymásra a város két neve, amit összeköt a „leningrádi lámpafolyó" lánca, és folytatják a pétervári lakások „ajtóláncainak bilincsei".13

A legnehezebb az életben a látszat mögött meglátni a lényeget. Az ellentétek egysége a dialektika legtitokzatosabb és legnehezebb fejezete; Pétervár-Leningrád pedig a dialektika össz-szövetségi akadémiája, ahol meg lehet tanulni megkülönböztetni a lényeget a látszattól…

A város megkettőződik végtelen számú folyói és csatornái víztükrében.

A költő abban a pillanatban kapta el a várost, amikor az belenézett a tükörbe:

Éjjel, patika, utca, lámpa,

[…]

éj, utca, lámpa, patika.14

 

Szentpétervár vége

Moszkvát szokták szembeállítani Pétervárral.

Moszkva nem egyszerre épült, Pétervár pedig, úgymond, egyszerre.

Mi is tehát Pétervár? Kövek, csatornák, hidak, rakpartok, zászlók, fehér éjszakák, díszes öntöttvas kerítések? Istenem, de hiszen tényleg ez lenne Pétervár? Pétervár szerep, misszió, bölcső… Mint hidak, csatornák, rakpartok, paloták, templomok összessége, mindazé, ami ezt a „megismételhetetlen Pétervárt" alkotja, befejezett, vagyis… vége van?

Pétervár azért épült, hogy Oroszország joggal és méltósággal lépjen be a világ népeinek családjába… Ez így van jól, csak nem szabad közben elfelejteni, hogy ebben a családban, az „Európa-házban" nincs állandó bejelentett lakhely. Ahogy beléphettél, úgy ki is kerülhetsz. De mi bevettük Párizst! Kétszer is bevettük Berlint! - na jó, és mit hoztatok onnan, mivel tértetek vissza? „Humanitárius" segítséggel?

Nem, Pétervár, amely alapítója elgondolása és reménye ellenében épült, olyan város, ahol a nép szellemileg föl tudott szabadulni, ahol megadatott, hogy sosemvolt teljességgel megérezzék és átéljék a belső szabadság tudatát.

A pétervári irodalom realizmusa a nép válasza volt a politikai realizmus hiányára, arra, hogy a vezetők részéről a nép kevés megértést tapasztalt; válasz volt azoknak a társadalmi intézményeknek a hiányára, amelyek a társadalom állapotára utalhattak volna.

Pétervár az a bizonyos vágyott, régen várt, megszenvedett új ember volt Oroszországban.

A hosszan elhúzódó középkor után éppen itt egyenesedett föl erényeinek teljes tudatában az orosz ember lelke. Lomonoszov volt az egyetlen, aki az Oroszországban még nem látott és érdemei szerint majd csak Puskin által értékelt állampolgár új típusát képviselte: „… ki tudott állni magáért, és nem sokra becsülte sem a mecénások pártfogását, sem a saját jólétét, amikor a beszélgetés a tisztességére vagy kedves eszméi diadalára terelődött." Az orosz értelmiségi kulcsszavaivá váltak Lomonoszovnak azok a szavai, amelyeket I. I. Suvalovnak, egy felvilágosult embernek, a cárnő mindenható favoritjának mondott: „Én, Excellenciás Uram, nemcsak a főurak, de még az Úristen előtt sem akarok alacsonyrendű ostoba lenni." És mondta mindezt abban az időben, amikor még a hercegek is odatartották pár garasért a képüket, hogy megüssék őket, és tisztességnek vették, ha magasabb méltóságok bohócot csináltak belőlük, vagy a bolondját járatták velük.

Ugyanezeket a szavakat mondja magáról Puskin is: „… Tudok alattvaló, sőt, akár rab is lenni, de szolgalelkű vagy bohóc még az égi király előtt sem leszek."

Különben Dosztojevszkij véleménye szerint éppen Puskin volt az, aki elsőként jelentette ki, hogy az orosz ember nem rab, és soha nem is volt az.

Egyébként Nagy Péter védelmezői, lelkes rajongói számára ez a téma mind a mai napig nem veszítette el időszerűségét, kiélezettségét, hiszen például a Puskin-ház egyik akadémikusa tévényilatkozatában a minap nagy hévvel kijelentette: „Pétert szidalmazzák, mégpedig a rabszolgái! A rabszolgák. Hiszen ő uralkodó volt. Mi a fellázadt rabszolgák országa vagyunk."

Hát nem tudom, én úgy hittem, a humán tudományok képviselőjének örülnie kellene, ha ezeket a rabszolgahelyzetükkel elégedetlen embereket látja, itt meg mintha a bírálat felhangjait hallanánk. Egészen másként tekintett a nemzeti történelmet a tudós és a költő lelkével befogadó Nyikolaj Ivanovics Kosztomarov15 arra a szerepre, amelyet Nagy Péter játszott az orosz ember öntudatra ébredésében, a szellemi követelményeit és lehetőségeit kinyilvánító folyamatnak a fejlődésében. Részletesen megfigyeli és értelmezi mindazt az újat, amit Első Péter magával hozott és elültetett Oroszországban, csupán „új lelket nem tudott belélehelni; ehhez még az ő mindenhatósága is kevésnek bizonyult".

„Oroszországban új embert csak a társadalom szellemi gyarapítása tudott teremteni, és ha ez az új, szellemi ember a mai orosz ember ténykedésében és törekvéseiben valahol fellelhető, akkor ezért semmiképpen sem Péternek kell hálával tartoznunk" - nem, Ny. I. Kosztomarov nem szidalmazza Nagy Pétert, hanem mindennek kijelöli a maga helyét: megadja a császárnak, ami a császáré, de nem többet!

Csakhogy Első Péter nélkül nem lett volna Puskin sem, hiszen éppen Péter reformjaira válaszolt Oroszország olyan grandiózus jelenséggel, mint Puskin.

Válaszolt, tehát nem adta át magát az örök és tekintet nélküli behódolásnak. A nyomasztó szellemtelenségre és embertelenségre a szellem szárnyalásával válaszolt.

Pétervár valódi és legfőbb alkotása ez az új ember volt.

Sem a Téli Palota, sem a Nyári Palota, sem a Szenátus, sem a Kereskedelmi Kollégium, sem a sugárutak, sem a szökőkutak, sem a székesegyházak nem gyakoroltak olyan hatást Oroszország sorsára, mint ez a Pétervárott kialakult és megerősödött új ember. És a legfényesebben Puskinban testesült meg ez az új embertípus: „Belefáradtam már abba, hogy egyik vagy másik csinovnyik jó vagy rossz emésztésétől függjek… Az egyetlen, amire vágyom, az a függetlenség (a szó nem jelentős, de maga a dolog nagyon jó); bátorsággal és kitartással végül majd el is fogom érni."

Az ilyen ember megszületése, felnövekedése még odébb van, és egyáltalán nem azért, mert ilyen ember nem létezik. E tekintetben a folyamat nem lehet befejezett, mint a városkép esetében. Pétervár elsősorban szellemiséget jelent, és a szellemiség - a kövek lerakásával és a csatornák kiépítésével ellentétben - nem megállítható és nem befejezhető folyamat; a szellem szellemiség nélkül, azaz környezetén kívül, megnyilvánulás nélkül, cselekedet nélkül, mindenféle holt dologgal való szembenállás nélkül maga is csak holt absztrakció marad.

A szellem olyan, mint a lelkiismeret: csak akkor létezik, amikor ténykedik, még ha csak mint gondolat, mint fájdalom, mint szívet nyomasztó érzés is, aminek soha sincs nyugalma. A fizika ismer olyan anyagi részecskéket, amelyek csak mozgásban, cselekvés közben életképesek. A szellem velük tart rokonságot.

És sokan vannak-e az ilyen lelkiismeretes emberek?

Dosztojevszkij: „elegendő, ha a nyugtalanok csupán egy tizedrészt tesznek ki, és a maradék hatalmas többségnek nem lesz miattuk nyugalma".16

Oroszország hatalmas, Pétervár azonban kicsi. Pétervár óriási, de olyan, aki nem tud elmenni a más baja mellett, nem túl sok van. Pétervár azonban mégis Oroszország feléledt lelkiismerete. A „pétervári" vagy a „leningrádi" ember nélkül a nemzet szellemi karaktere egészen más vonásokat öltött volna.

Nagy árat fizettünk érte.

Gogol, aki betegesen érezte át és élte meg a pétervári életforma idegenségét, miután felfedezte hűvösségét, dölyfösségét, keserűen állapította meg: „Oroszországnak Moszkvára van szüksége. Pétervárnak pedig Oroszországra." Őelőtte pedig Karamzin azt mondta: „Világpolgárok lettünk, csak közben - Péter hibájából - megszűntünk Oroszország polgárainak lenni." Számukra még frissek voltak az emlékek, amelyek azokat az időket idézték, amikor e város még vámpírként viselkedett Oroszországgal szemben.

De a valóság zajló folyamata új feltételeket és új viszonyokat eredményez.

Szentpétervár a maga apoteózisát, különleges történelmi küldetésének elismerését Moszkvában, egy minden orosz ember számára emlékezetes napon élte át. Puskin emlékművének megnyitóján Dosztojevszkij azt mondta erről, hogy „az orosz ember rendeltetése minden kétséget kizáróan összeurópai és egyetemes".17

Érdekes, hogy a Moszkvában született Dosztojevszkij a szintén moszkvai Puskin emlékművének megnyitóján éppen Moszkvában mondja el azokat a szavakat, amelyek aligha szólalhattak volna meg oroszul, ha nem lett volna ez a németes nevű, furcsa város, ha nem ment volna végbe az orosz történelemnek a pétervári szakasza.

Dosztojevszkij az orosz ember egész Európát és egész világot átfogó küldetéséről beszélt, miközben egyáltalán nem tagadta meg önmagát, hanem nagyon is orosz maradt: „Igazi orosszá, teljesen orosszá válni lehet, hogy nem jelent mást csupán […], mint az összes ember testvérévé válni, össz-emberré, ha így jobban tetszik."18

Azután, hogy Pétervárban Oroszország évszázadokon át önmagát tagadta meg, Pétervár végre az ország organikus, nélkülözhetetlen része lett, amelyben a nemzet megérett és önmagát is, meg a világtörténelem színpadán játszott szerepét is megértette.

A szerep készen áll. Meg is értettük. Most már csak el kell játszani. […]

Ezt a várost a holnap Oroszországa számára építették, és a város állandóan meg is előzte Oroszországot, az ország nem győzte sem ésszel, sem tempóval, és Pétervár el is szakadt az országtól december 14-én, március 1-jén, október 25-én…

Ezt a várost Oroszország jövője számára építették: erre utal az oktatás, a tudomány, a kultúra, az újító technológiák, a flotta, a kozmoszkutatás, az atomenergetikai kutatás…

Pétervár nemcsak ablak volt Európára, hanem a jövőre nyíló kapu is…

Volt?

A kérdésre adandó keserű és átfogó válasz a jövőről alkotott elképzeléstől függ. […]

Megyünk Szentpétervárra, pedig lehet, hogy az már nincs is.

A flotta bölcsője… Három forradalom bölcsője… A demokrácia bölcsője…

De a flotta bölcsője üres…

Nincs elég erő egy új forradalomhoz, hiszen még a választásokra is csak undorodva megyünk…

A demokrácia bölcsőjében pedig valami érthetetlen, a demokrácia fogalmának semmiképpen sem megfelelő valami fekszik, mert hiszen a „démosznak" éppen eléggé kijut, vagyis hogy éppen nem jut semmi, és szép csendesen kihal…

A hazai értelmiség bölcsője? Ki kockáztatja meg, hogy belehelyezze az utódját?

Az értelmiség ma erkölcsileg meg van nyomorítva, majdnem ugyanúgy szégyelli divatjamúlt külsejét, mint a korábbi időszakokban a kalapot vagy a szemüveget. A mai győztesek nevetnek az orvoson, a tanítón, a mérnökön, a tudóson, az egyetemi tanáron, a könyvtároson, mindenkin, akitől távol áll a kalmárszellem, aki fizetésből él, aki várja, mikor fizetik ki neki a megszolgált bért. Nevetnek a kulturális életben ténykedőkön, akik várják, hogy a magukat pénzzel telezabált kapitalisták emésztési zavaruk következtében mikor kezdenek el hányni, amiből aztán felbuzoghat a tudomány, a művészet, a kézművesség, az oktatás és az egészségügy kimeríthetetlen és régen várt forrása.

Már több mint kétszáz éve annak, hogy Pétervár, miközben külső célokat szolgált, önmagáról elfeledkezett; állandóan piszkálták, követeltek tőle valamit, hol szakembereket, hol hajókat, hol turbinákat… Most már nem várnak semmit. A város nézhet magára, láthatja, hogy mennyire megöregedett, mennyire elhasználódott, hogy az életfunkciói az utolsókat rúgják vagy már az utolsó erejükből működnek. Ugyanúgy, mint háromszáz évvel ezelőtt, Pétervár újra a tengeri őserő foglya lett.

Többé nem törekszik arra, hogy hallasson magáról, arról, hogy még mire képes, hogy még ereje teljében van… A legtöbb, amit tenni képes, hogy öregesen vendégségbe invitál, úgymond, ne felejtsetek el.

Beteljesítette az országban rárótt feladatát, és most, mint az élete javát leélt öregnek, nem sok mindenre van már szüksége. Hirtelen nincs már semmiféle külső célja, arra ítéltetett, hogy bezárkózzék önnön létezésébe, hétköznapi létezésébe, ami alvásból, evésből, újságolvasásból, tévénézésből és… a választáson való részvételből áll.

Zsörtölődhet, hangoskodhat, haragudhat is még, de „haraggal, / háborgóval és hasztalannal / Péter álmát ne verje fel!"19 […]

Milyen fényes jövő várhat ránk? Pontosan ugyanaz. Amikor majd minden alapjaiig lerombolódik, amikor már nem lesznek szakemberek, egyetlen egyetem, egyetlen iskola sem fogja már őket évenként egyesével felnevelni és felkészíteni, amikor majd hatalmas balesetek kezdődnek, és eszméletlen biztosítási összegeket kell kifizetni, akkor majd segítségünkre jön valaki nyugatról vagy keletről… Nekik majd rendelkezésükre áll minden, és ők újra megmentenek bennünket.

A város pedig feledésbe merül…

Egyiptom történelmi nagysága már a múlté…

Görögország történelmi nagysága is a múlté…

Spanyolország történelmi nagysága szintén a múlté…

…Van olyan suspicionöm, hogy Nagy Péter conduite-jére nem rezonáltunk, hát ezért vagyunk manapság dependenciában.

GORETITY JÓZSEF fordítása

 

*

Mihail Kurajev (1939) előbb mint filmforgatókönyv-író vált ismertté, majd 1987-től mint prózaírót tartják számon. Írásaiban az orosz „fantasztikus realizmus" hagyományait követi, szarkasztikus stílusa szociális érzékenységgel párosul. Legismertebb művei a Dikstein kapitány című regénye és az Utazás Leningrádból Szentpétervárra című nagyesszéje. Magyarul A megszálló könnycseppje című novellája látott napvilágot. (Mihail Kurajev: Zsizny nyezamecsatyelnih ljugyej [Zauralje, Kurgan, 1999.], Putyesesztvije iz Lenyingrada v Szankt-Petyerburg; Szankt-Petyerburg - zakoncsennoje hudozsesztvennoje proizvegyenyije, Imja objazivajet, Konyec Szankt-Petyerburga.)

1

Az ún. „véres vasárnap"-ról van szó, amikor a Gapon pópa által szervezett munkástüntetésen a petícióval a Téli Palota elé vonuló munkások közé lövettek. (A ford.)

2

A baloldali eszerek fegyveres felkelése a bolsevikok ellen véres megtorlással, az eszer párt megsemmisítésével és az egypártrendszer kiépítésével végződött. (A ford.)

3

Bartolomeo Francesco Rastrelli (1700-1771) olasz származású, Oroszországban működő építész, akinek nagy szerepe volt Szentpétervár arculatának kialakításában. Legfontosabb alkotásai: a Szmolnij-kolostor, a Téli Palota és a Carszkoje Szelo-i Katalin-palota. (A ford.)

4

Domenico Andrea Trezzini (1670 körül-1734) svájci származású, Oroszországban működő építész. I. Péter főépítészeként az ő feladata volt Szentpétervár városképének kialakítása, a város köz- és lakóépületeinek megtervezése, díszítése. Legfontosabb épületei: a Péter-Pál-erőd, a Péter-Pál-székesegyház, I. Péter nyári palotája, az Alekszandr Nyevszkij-kolostor Angyali Üdvözlet-temploma, a mai egyetemi épület. (A ford.)

5

Ókori görög szobrász (i. e. 500 körül-i. e. 430 körül). Periklész megbízásából az athéni Akropolisz építési munkálatainak irányítója. Ismert munkái: az egykor az Akropoliszon álló - mára megsemmisült - Athéné Parthenosz-szobra, valamint az ókor hét csodája között számon tartott 12 méteres olümpiai Zeusz-szobra. (A ford.)

6

I. e. V. sz.-i görög szobrász, az argoszi bronzművesek tanítványa és a peloponnészoszi stílus folytatója. Műveiben az ún. kánonelmélet - az emberi test ismerete aritmetikai szabályokkal kombinálva - megvalósítója. Ismertebb alkotásai: Dorüphorosz, Diadüménosz. (A ford.)

7

Az 1617. február 27-én az oroszok és svédek közötti, „örök időkre szóló" békekötéskor Oroszország visszakapta ugyan a korábban elveszített Novgorodot, de a svédek megtartották maguknak a balti partvidéket - így Oreseket is -, s ezzel Oroszország elveszítette kijáratát a Balti-tengerhez. (A ford.)

8

A „Jégmezők lovagja" (1220 körül-1263), Novgorod fejdelme, az orosz történelem legendás, szentté avatott hőse. 1242-ben a Csúd-tó jegén megverte a német keresztes lovagok seregét, megállítva ezzel további keleti terjeszkedésüket. (A ford.)

9

Nyikolaj Karamzin (1766-1826) orosz író, történész. Fő műve a 12 kötetes Az orosz állam története, de a maga korában igen népszerű volt az orosz szentimentalizmus alapműveként számon tartott Szegény Liza című elbeszélése is. (A ford.)

10

Alekszandr Herzen (1812-1870) orosz író, filozófus, publicista. Legismertebb műve a Ki a bűnös? című regénye, jelentős még az Emlékek és elmélkedések című memoárja is. (A ford.)

11

Orosz város, Moszkvától alig több mint száz kilométerre északkeletre. IV. (Rettegett) Iván cár uralkodása alatt 1564. december elejétől 1565. február elejéig az ország fővárosa lett, miután a cár mindenféle bűnökkel vádolva alattvalóit, kivonult Moszkvából. A visszatérés feltételéül szabta, hogy mind az állami, mind az egyházi intézmények ismerjék el korlátlan hatalmú uralkodónak. (A ford.)

12

A sztálini büntető törvénykönyv 58. cikkelye alapján szovjetellenes vagy ellenforradalmi tevékenységért ítélték el a vádlottakat. (A ford.)

13

Lator László fordítása nem adja vissza pontosan a Mandelstam-vers idézett szókapcsolatait. Nála a kérdéses rész a következőképpen hangzik:

„Hazajö