A kedves és igen becses, meglepő Dél-Angliáról láttam földrajzias filmet a minap, nekem megunhatatlan tárgy, most azonban valami általánosabb volt, amivel örvendeztetett. Nem, dehogy. Maigret nem állt ott pipával, netán egy hangulatos kis fogadó előtt, élvezvén a – mondom, meglepő helyek azok ott! – szinte szubtrópusi klíma áldásait. Hanem egy úgynevezett „szakadt part" tövében mászkált két tudósi ember, s az egyik azt magyarázta, hogy ezek és ezek a rétegek itt például 190 millió évesek, akkoriban alakult a vidék, csak azért vigyázat, bármi csábító is a fölfelé vezető ösvény, a talaj iszapos, omlatag, csúszós, halálos balesetek is voltak már itt. (Nem évmilliókkal ezelőttre értette emberünk.) Elgondolkoztatott ez az egész, meg ahogy dinoszaurusznyomokat kerestek és találtak aztán a fennsíkon, s nem is azt a fura pofavágásomat ismertetném itt, mely arra következett, hogy „titanoszaurusz" – vagy micsoda –: „akár a Jurassic Parkban". Ez utóbbi mint hivatkozási alap! Van reménye, erre fintorogtam, még ma is a művészetnek, kis ügyességgel ily hatásosak lehetünk. Világszerzőként.

De nem, mondom, az emberiségnek ez a hihetetlen (korok, táborok, hadak, vadak, halak, borok, mámorok el nem söprik), igen, betelhetetlen tudásvágya! S hite, hogy tud, hogy megfejt. Felderít, ha kell, elhárít, mit sem törődve az olyan csüggetegen fanyar illetőkkel, mint magam, ki is azt mondom: az író elsősorban elderítő (derítgető, ülepítő, de egyben zavarossá is tévő) munkát végez, s amit kiderít, az inkább „felhárítás" eredménye: utalás végső soron a sorsra, a jóisten(ek)re, a végzetre, a mit-tudom-én-mi nagyobb erőkre, hogy ezért van, miattuk van, velük egyetemben „van", ami van.

Nem, az emberiség komolyan veszi önmagát, s humorosként is ily dalnokok, igricek és regemondók kellenek neki, és így alakult ki a bűnügyi műfaj, esetünkben a detektívregény. Történeti elemzését hagyjuk. Azt hiszem, volt (lett és maradt) egy csúcspontja, ahol a darált, polinéz szigeten méregtelenített kígyózápfog anyagára lehelt sóhaj aurájából kikövetkeztethető, hogy nem a lilaköpenyes bajadér volt a baj oka, hanem a „jön még kutyára dér!"-t hajtogató agg úr Alaszkába vetődött, egy vermonti faház zöld festékrétege alatt elhalt szúpercegés gacsrezonanciáját kutató unokaöccse ragadtatta magát a végzetes tettre, ahol is azonban az általa végzett félmunkát bevégezte egy nagyanyai ágon szlavóniai-sváb származású borosgazda Dél-Afrikába szakadt kiskuzinjának félvér udvarlója. Lásd Sherlock Holmes, Agatha Christie… lásd a tudományban a pozitivizmus, a francia enciklopédisták (a lét valóságában sem hívő Descartes barátjukat meghazudtoló) gyűjtőszenvedélye, lásd irodalmi naturalizmus, melynek (s nem Balzac urunknak) utóda az a Georges Simenon, aki Maigret felügyelőt, az esendően magabiztos és paternalista elviselhetetlenségében vonzó párizsi rendőrnyomozót (bocsánat, később főfelügyelőt) megalkotta.

Dolgozatomban Simenon irályának tudósi bírálatára vagy értékelésére nem vállalkozom, tehát (fájó szívvel) hagyom a begyűlt pletykakönyveket tőle-róla, miről mit nyilatkozott, a Maigret-kötetek számát is felülmúló nem-kriminológiás művei mifélék, szerintem mit érnek, miért édeskevesek az igazi nagy irodalom mellett, miért műviség nélküli (inkább elunható) kézmíves alkotások (ahogy Simenon maga is emlegette, szerény önelégültséggel, maga-magát), nem, itt csak arra a közel negyven, magyarul megjelent maigret-s regényre szorítkozom, mely mintegy harmicöt év alatt emígy vagy úgy, polcaimon, szekrény mögött, ágy alatt összegyűlt, s most nagy becsben áll.

Feladatom árnyalatnyi nehézsége csupán annyi lehet, hogy Maigret-vel kapcsolatban az általam igen becsült Park Kiadó újdonat Simenon-vállalkozását reklámozva szinte csupa szépet és jót írtam; ezúttal sem írok csúnyát, ígérem, de kissé – natúrban? – kérlelhetetlen és tárgyszerű lesz az elemzésem, amennyire ez nekem így sikeredhet; meg aztán egy műfaj simenoni változatának lehetőségeit igyekszem összegyűjteni, vizsgálni. Mellesleg térek ki csak arra a szempontra, mindezeken túl (tehát hogy magyar nyelvű Maigret-ket olvastam s olvastam újra e próbálkozásomhoz), hogy „a főfelügyelő Magyarországon". (Megjelenés, válogatás, fordítások stb.)

Szempontjaim elsődlegesen 1./ olvasói regényelemző-szakmaiak, 2./ a bűnügyi feldolgozás mikéntjére vonatkozók.

A kettő óhatatlanul össze is fonódik majd többnyire.

Lássuk.

A Park Kiadó e dolgozat írásának pillanatáig tíz „új" Maigret kiadásával örvendeztette a híveket, ha jól tudom, ezek egyelőre nóvumok, ha mégsem, hát mindegy, munkám semennyiben nem „rezzen" itt ténykörülmény-módosulástól. Talán elmondható, hogy a jószerén kiváló, kiválóságra törekvő fordítások sorozata Simenon (azaz a főfelügyelő) reneszánszát eredményezheti. (Láttam én már Donna Leont és Ingrid Nollt megbukni kis hazánkban, hiába állandó lajstromhősei, vezetői e remekíró hölgyek az osztrák – s a német – listáknak egészen kiváló, szerintem szórakoztató, igényes műveikkel. De hagyjuk ezt.)

A magyar bűnügyiregény-kiadást Réz Ádám, Ottlik Géza, Birkás Endre s még pár egészen kiváló író, irodalmi ember kezdeményezte újabban 1956 körül. Hagyom a históriát. Mi lett? Végül a Magvető jellegzetes, fontos – bár vegyes – Albatrosz-sorozata; Európa Kiadó Fekete Könyvek; s később, a nyomdai viszonyok tornádószerű változásával (a rendszerválfajozást nevezem a gyógyszer- és energiaárak változásán túl ekképpen, kit-kit a maga szempontja vezérel; jó, csak vicceltem, de nem egészen!) a Maigret-kiadás is változott, részben csenevészre (egyik legkedvesebbem, eredeti címén a Maigret és halottja, jelent meg eléggé elnagyolt fordításban, slampos köntösben, betűhibákkal s egyebekkel; jellemző a detektívregény-élvezetre, hogy a könyv nekem – öreg rókának – például annyira tetszett, hogy csak most, harmadján átfutva figyeltem fel tarthatatlanságaira, mármint a magyar változat gyengéire), részben korrektül igyekvőre, s most akkor a Park, jól.

Amikor Agatha Christie helyére… na, helyére ugyan nem, mert a fura magyarországi közfelfogás egyik sajátossága ez az Agatha Christie-rajongás is, a hölgy meg nem unhatása… mint olvasom, ilyen még a „magyar hitvilág", mely szerint minket mindig üldöznek, holott a legkiválóbb repülők, sarkkutatók, focisták, énnemtudommik vagyunk, ilyen a sport iránti törhetetlenül naiv érdeklődés stb. – befejezem: Agathát ki nem szorítva, de elő mindenesetre E. S. Gardner, J. D. Carr stb. lépett, majd a választékosabb, nyersebb (egészséges) ízlés Ed McBaint kezdte favorizálni, akkor jött állami engedéllyel G. Simenon (sic!), majd Georges… etc., jött Maigret. Sokan unalmasnak, maznának ítélték, mert hogy nem zártszobás, nem whodonit (ki a gyilkos) jegyű, rengeteg benne a duma, a hangulatfestés, töltelék… nem sorolom. Különbözőek vagyunk. A magyar közfelfogásra a kalákásdi is túl-jellemző, szemben az egészséges magánnyal. Az orrszarvúéval például, „aki" többet ad a víz és a táplálék fennforgásának pozitívumára, mint a haverolásra. Ezt nálam még a – jesszus, minden vasárnap – felbukkanó, nekem vadidegen hajléktalanom se érti meg (a csendes elvonultság vágyát), miután pedig lelejmolt egy százasra… hiába hallgatom meg utána dumáját az üres villamoson, már nála a százas, amit a postás borravalójából őriztem meg pedig, de hát megmondta a levélhordó is, egy bizonyos szaklapra kár… hiába mondom emberemnek, nézzen a szemembe, olvassa ki belőle, hogy én egyáltalán sehol és soha senkivel nem akarok találkozni, levelezésen kívül szót váltani… nem érti, azt hiszi, valami bánt. Hát az Agatha Christie (vagy ma az akciófilmek, nagy esre-hasra) mellett Maigret is nehezen élt meg.

De azért megélt, s legyőzve (befolyásolhatóak vagyunk) szégyenkezésemet, a 70-es évek elején már lelkesen vadásztam a kötetekre, akkor a csap még szerényen csordogált. Örültem, hogy Erdélyben is megjelent egy Maigret, egyik kedvencem (A titokzatos lány; óhatatlanul újrafordítandó, bár tisztes munka a magyarítás), vittem magammal „Jugóba", olvastam föl feleségemnek (sok Carr-fordításom mellett, ő meg francia könyveket blattolt nekem így, micsoda idők! És az újvidéki Híd jóvoltából mely csudás nyaralások, szerelmetes Belgrádunkon és Splitünkön át Hvar szigetére… ott Jelsában… soha vissza nem tér, az a világ is nagyon megváltozott), változtak dolgok, de Maigret visszatért nekem, egészen e dolgozat elhatározásának terjedelméig s erejéig.

Mondja a mai kiadó, hogy a régiek fene jól válogattak, mit mondjak, hetven Maigret-regény sincs, á, az elbeszélések meg tényleg elég érdektelenek… a 150-160 oldal azért nem árt, ha egy bűnügyi regénynek megvan. Nehéz lesz folytatni a szép vállalkozást. Ide azonban az tartozik, hogy a kezdeti (főleg Albatrosz) Maigret-könyvekkel miféle (irodalmi) kép alakult ki (e tárgyban)?

Először is említeni kell Chandlert. Aki – hagyjuk most a kiváló, stilisztának is gyémánttiszta Dashiell Hammett-tet! – a magas irodalmat nem egyszerűen „ostromolta", hanem a várat vagy bevette, vagy véres fejjel vissza lőn verve, de onnét. (Ki-ki hogyan.) Chandleri magasokat Maigret történetei elérnek-e? Ez az első kérdés, melyre tömör azonnalisággal nem akarunk válaszolni. (Lesznek dolgok, amelyeket kénytelenek leszünk így összefoglalni, hely hiányában, senkit untatni nem akarván, de ezt speciálisan – nézzük meg.)

Csak a magamét mondhatom. S épp ez az: manapság végképp nincs olyan kritikus, aki „isteni" felhatalmazással járhatna. A csoportkapcsolatnál pedig igazibb a teljes magány. Erről beszéltem itt, magamat megengedhetetlenül előtérbe tolva pár pillanatig, korábban.

A nem-maigret-s Simenon számomra nem túl érdekes. Ne ismételjük magunkat ebben. Maigret történeteiben épp a stilizáltság kell, a „normál" regénynél eggyel több csavart adó idézőjelesség. (Szép képzavar.) A főfelügyelő történeteit is akkor szeretem elsősorban, ha Párizsban játszódnak… s ha ott nyüzsögnek „gyermekei", vagyis a felügyelők. Lucas, Janvier, Torrence s a kis Lapointe. Valamint: a korai, 1931–36 körüli Maigret-k sem a későbbi jelleget és nívót adják. Még naturalista megjelenítések. És akkor… erre… hát képzeljük… efféle pici lihegés hallatszik ki legjobb fejezeteikből is. (A sárga kutya; A Víg Malom táncosnője; Bűntény Hollandiában, Ködös kikötő etc.) De a számomra kedves főfelügyelő-regények komoly bőségben adnak lehetőséget az alaposabb elemzésre így is; sőt. Megjegyzem: a vizsgálódás sehol nem kipécézés, kaján megbírálás, kifogásolgatás. Egyszerűen ténymegállapítás, és a „talán" szócska többnyire odaértendő.

Már eddig is elmondtam ezt-azt, nem feledtem azonban szavam. Miféle Maigret-könyvekkel ismerkedhetett az az olvasó, aki a… mondjuk így, 1956 utáni (na ja) Simenon-kiadással „fej fejt" akart s bírt ismerkedni?

Vegyük csak a számomra „korai" Maigret-k közé illesztődő kettőt: Maigret és a szombati kliens; Maigret és a lusta betörő. Jellegzetes párizsi kisvilágok. Vonalvezetését tekintve a „szombati kliens" a homokóra-módszert követi (nem árulhatok el poénokat, plotokat), Léonard Planchon a (fülszöveg) „jelentéktelen, nyúlszájú szobafestő… sok szombat délutánt tölt Maigret hivatali előszobájában", mert attól fél, meg akarja ölni feleségét és szeretőjét (a nej pasiját). Ismerős mozzanat sok más könyvből: Maigret-t a boulevard Richard Lenoiron keresi fel pár bűnös vagy áldozat; vagy tolvaj. A tipológia: lopatja el Simenon Maigret tárcáját, pipáját, pisztolyát. Áll fejre egy-egy eset, ahhoz képest, ahogyan a Maigret-lakáson körvonalazódni látszott (a lakásnak ezerszer elismételt tartozéka maga Maigret-né, a szemközti látvány, az a bizonyos fal, melyen egy cég reklámja stb.; és Pardon doktorék közelsége, és tucatnál is többször, a könyvek során át értesülünk róla, hogy ez a rokonszenves orvos, vagyis a házaspár, Maigret-ék rendszeres, havonkénti vendégségpartnere, az összejárások során homlokráncoló orvosi vizsgálat is következik, ám Maigret-nek még a mája is rendben van nagyjából, bár eszméletlen nagy mennyiségű italt fogyaszt a nyomozások során – hanem csak vigyázzon, és Vichy-gyógykúra is jön, egy könyv az ottani nyomozásról szól, de ki a zárjelből), a tolvaj fiatalemberek életútja, könyvbéli kalandja, tragédiája vagy kallódása is más és más, és meglehet, negyedik olyan könyv is van, melyben Maigret-nek valamijét ellopják, hajrá Park Kiadó! Tehát „a lusta betörő", az egyik legjobb Maigret-könyv, a meghittsége, kamara-jellege miatt ilyen, nagyon élnek a helyszínek, roppant elemi az alapötlet… megjegyzem, ami az ötleteket illeti, a kb. 80 létező Carr-könyvben különb rejtélyeknek mellékszálai lehetnének csak a Simenon-lelemények, de ez nem is fontos.

Persze, a „lusta" történetével összekeveri az emlékezet „a padon üldögélő ember" históriáját. (Holott ezt csak 1975-ben olvashattuk magyarul.) Feledhetetlenek a helyszínek. A körutak, a „sötét" negyedek (ah, ismerem ezeket a környékeket valamicskét, valóban hátborzongatóak, még nappal is, bár például a Truanderie utca, a Beaubourg közelében sétálóutcává fényesedett közben), de a fák, a padok, a bezárt műhelyek, az átjáróházak (hűha, a párizsi átjáróházak, passzázsok, koszukkal és bűzükkel, de sok elevenségükkel… csak így, Simenon alapján is megfájdítják bizony alig-nosztalgiás szívemet!), a kisemberek… Az ócska épületek, garniszállók s részben rosszabbak… de az elegancia is, a Bois de Boulogne mellett, a csillagtéri környéken, a Monceau-park oldalán… hogy aztán három utcányira megint a szenny, a pitiánerség, a sötétség világai következzenek. Átjárható világot mutatnak a Maigret-regények. A motívumkincs is húzogatja, feszíti ezeket a fonalakat. A szekrények tetejére feltett értékek, a naiv rejtegetés… három regényben is az elmozduló tárgyak (valaki járhat ott a lakás gazdájának távollétében), aztán ahogy hat-hét regényben párosával, három regényben ismétlődve megvannak a hasonló mozzanatok: Maigret lemegy Nizzába… Toulonban is jár… de melyik az a könyv, ahol Marseille-ben köt ki? Újraolvasásaim során ez maradt utolsónak, a „bolond öregasszony" története. Egy világ.

Aztán az orvosok! Meg a nagypolgári miliő más alakjai. Ha kispolgári-felsőproli környezetben játszódó munkák is vannak a remekművek közt, hát ugyanígy a nagypolgári és a bűnözői aurák regényei, azok is rendre-másra „dobnak" tüneményeket! Érezni, mennyire más a Montparnasse, ott is a Jardin de Luxembourg megannyi szaga-fénye, mint a Montmartre-é, a híres cukorsüveg-templom mögötti utrillós zegzugoké. Mulattam rajta, ahogy a Coulaincourt utca egyik terén úgy fennakadt Simenon. Folyton az jutott az eszébe, a P. C. tér, véletlenül se az A. K. tér vagy egyéb, és mindig Coulaincourt, sosem Ornano, Ordener, Clignancourt. Bűvöletes otthonosságteremtő tolla volt! Gyarlóságaiban is.

Kedvelt motívuma, hogy a holttestet nem ott találják meg, ahol a bűneset megesett. De hogy hányféle okból viszik el az eredeti helyszínről a hullát! Más az ok A titokzatos lány lapjain, más A kicsi Albert esetében, megint más a „lusta betörő"-s sztoriban. Kétszer is találkoztam álkövetkeztetésekkel, melyek a bűnösöket lebuktatják. A Maigret albérletben története véletlenül sodorja oda a főfelügyelőt, ahol a vélt bűncselekmény nem történt meg, de sokkal régebben esett ott egy súlyosabb (sajnálatosabb?), s annak vétkese a lélek furdalása révén poe-i rémeket lát, és… Olvassuk el. De főleg az ennél sokkal jobb könyvet, az egyik legkiválóbb Maigret-t, címe: Maigret védekezik, az Albatrosz szerkesztése is úgy ítélte, hogy a könyv „Simenon… sorozatának egyik legszellemesebb darabja". Itt is félreértés van! Szervesen, szépen megcsinálva. Jellemző – és nem véletlen –, hogy a megöregedett, tolószékbe kényszerült olasz gengszter és fiatal, ex-prostituált élettársának gyémántrablásos históriáját Simenon még egy, szintén remekbe szabott kötetben feldolgozta, ki ne hagyjuk a Maigret türelme címűt se tehát.

Természetes, hogy Christie, Carr stb. az orrát húzná, hogy „no hát, az is olyan nagy elkódolás, hogy a bűnös ugyanabban a házban lakik, azért állt hiába posztos rendőr mindkét bejáratnál?". Jó, de Simenonnak nem ez az ereje. Közben a Chandler-féle világértelmezést sem adja. Maigret világa naturális marad, poétikus, de nem túl sokszor hozza a – hadd ismételjem – chandleri „költői igazságokat".

Fontos szerepet játszanak igen sokszor „a múlt bűnei". Vagy a képtelenül kispolgárias szellemű családok. (A padon üldögélő ember is így sodródik vétkekbe, éri el őt a végzet.) Jobban szeretem, ahol jellemek összeütközése hozza a tragédiát.

Ilyen például az egyik legszebb Maigret-könyv, a Maigret habozik. Ahol a főfelügyelő levelet kap (névtelent stb.), hogy a gazdag, nagypolgári ügyvédcsalád házában oly tarthatatlanok az állapotok, hogy hamarosan gyilkosság fog történni. Ez önmagában véve lapos ügy is lehetne. Ó, nem az. (Ahogyan az orvos-miliőben zajló Maigret szórakozik kicsit az marad. Miért? A meseszövés szálai sokszor követhetőek, áttekinthetőek… ordít, mi lehet a poén. Persze, csak minden harmadik esetben. De ahol a jellemek – ismétlem –, a sorsok, a bizarr agyak játéka kelti fel elsősorban az érdeklődésünket, el is feledjük, hogy a történés laposacska.) A habozó Maigret férfi és nő kapcsolatának nem új, itt mégis rémséges törésvonalú ábráit mutatja fel a gnóm ügyvéd úr és szépséges, uralkodni vágyó neje s környezetük történetében.

A titokzatos lány a legmegindítóbb Maigret-históriák egyike. De itt sincs könnyes érzelmesség. A hátsó-montmartre-i utcák világának, zug-boltjainak és kocsmáinak szinte a ragacsát érzékeljük! Régi bűnök ismét, nem is annyira a háttérben, de végzetosztón. S ami Simenonnak külön érdeme a Maigret-könyvek lapjain: érzékeljük „azt" a hosszúkás bárhelyiséget, a fáradt szagú pultot, a silány italválasztékot, az álizgalmas díszleteket… vagy mikor maga a felügyelő-főfelügyelő ül be a „Dauphine-ba", olyan habja van a sörnek, olyan illata a kajának, hogy csak na. És ahogy felhozat egy csomó szendvicset – és sört – hosszúnak igérkező kihallgatásokhoz a „Ház"-ba! És… és… és…

Nem lehet ennek a Maigret-világnak soha a végére érni-járni.

Gondolkodtam rajta hosszan, a „part szakadás"-a helyett inkább Maigret „pro és kontra" legyen a cím, tehát ne magunkon, megismerő-vágyainkon csúfolódjam, hanem a főfelügyelő dolgainak értéke mellett felhozhatókat hozzam, aztán a kis kifogásokat ismertessem… nem! Persze, hogy gyengécske ügy a „csapda", melyet Maigret állít. Sejthető, ki lesz a bűnös. És Maigret első nyomozása is fáradt egy kicsit. (Nem az első könyv! Ismétlem, a túl koraiakat és a kikötők, hajók világában játszódókat nem kedvelem annyira.) Meg az évszámok se stimmelnek. Hohó, 1913-ban már volt a felügyelő, igaz, még csak írnok vagy titkár, akkor is? Ki bánja! A Maigret Vichyben rettentő szimpla bűnügy, mégis háromszor faltam ki, szóról szóra, hétévente egyszer. A gyógyvizes hely… a művien választékos személyek, finom árnyalataik mögött durva lélekkel, kozmetikacentrumú hölgyek a legócskább „manírokkal"… lenyűgöző. Sokadszorra tapasztaltam, milyen nagy bajban van Maigret, ha szerinte rendes ember a bűnös. A félreértéses-gyémántos könyvben a vétkesről ki is mondja: remélem, felmentik… vagy hogy többen is felmentését kérjük… ahogy a vichy-i történet sem végződik másképpen. De ahol veszett szajhák és hímjeik a gyilkosok, megharagszik a mi felügyelőnk. Van, hogy az áldozatot tartja a legnagyobb embernek. (Az egészen kiválóan megírt Maigret és a borkereskedő egy ilyen könyv.) De nem lesz irgalom A Majestic pincéi (inkább: alagsora, de így hangzatosabb; gyorsan: nem gestapós történet!) gyilkosának. Kétes a főfelügyelő felfogása a Maigret revolvere és a Maigret megharagszik esetében. A fej nélküli holttest rámutat a szerző két gyengeségére is. Az egyik: mert aránylag rövidek a könyvei, nem sokat vacakolhat. A Saint Martin csatornából kifogott fej nélküli testdarabok esetében „véletlenül" éppen abba a kocsmába botlik be telefonálni, rögtön az első felfedezés után, amely hely a bűnténnyel jócskán összefügg, sőt! A másik apró gyarlóság: ebben a könyvben (is) hosszú lére eresztve megismerszik egy háttértörténet, ráadásul egy olyan figura szájából, aki addig nem szerepelt… a múltbéli dolgok olyan helyszínen játszódtak, melyet igazából nem ismerünk… sajnos, Simenon lemond néha a virtuózságnak még az igényéről is… írja a mesét, ahogy jön, és ahogy a poén „kijöhet" a végén.

Stiláris értékeiknek is rendre örvendhetünk. A Maigret megharagszik fantasztikus nagymamája, aki a jelek szerint nem tűrheti a mocskot a házban, Maigret-t már nyaralóházacskájában látogatja meg (örök téma: a felügyelő hamarosan nyugdíjazás áldozata lesz, már 52-53 éves, és az irgalmatlan bürokrácia 55 évesen „el fogja zavarni", különben is idegesítőek a papirosízű tudományokkal, „érzéketlen hozzáértéssel" ágáló ifjoncok, legjava-családok-sarjai, akikre nem lehetne tizedannyit se bízni, mint Lucas-ra, Janvier-ra stb.). Meglátogatja a kertészkedő Maigret-t a nagymama, és – kertésznek nézi. Hiába hajtogatja Jules úr, hogy ő Maigret, a hölgy egyre csak azt követeli, vezesse hozzá. S…

„Az asszony akkor valami egész óriásit mondott – meg is őrizték hagyományként a főfelügyelő házában. Végignézte a férfit a papucsától a kócos hajáig – mert Maigret már levette óriási szalmakalapját –, és lenézően így szólt: – Ahogy gondolja…"

Vagyis ha így gondolja, hogy ő a híres Maigret…

Feledhetetlenek egyébként Maigret-né jelenetei is. Állandó gondoskodása… jósága… kis csipkelődései… az összejárások Pardonékkal… s ahogy a Maigret-házaspár néha nekilódul, hogy „emberként éljen", moziba, vendéglőkertbe üljön be és ki, idézze a múltat. Szépek a párizsi tavaszok, nyomasztóak az esős őszök… Élünk a könyvek történeteivel. Mellesleg rémségek történnek.

Ezeket a rémségeket mármost Simenon (és Maigret-je) nem bagatellizálja, el se túlozza… igaz valójukban sokszor híven jeleníti meg… mégis külön öröm, ha valóban hátborzongatónak érezhetjük a dolgot, s undorodunk és rémüldözünk. A félkurtizán (vagy egészkurtizán) életből kikopott jómódú dámák összekeverednek olyan regények lapjain/lapjairól, mint a „lusta betörő" története, meg a Maigret revolvere stb. A Toulonba, Marseille-be etc. visszavonult bűnözők is állandó staffázs-alakok. Undorunkat főleg a segítségüket kérő, még aktív pitiánerek vívják ki. A torz kisemberiség tulajdonképpeni „jellegrasszizmusa", „nívórasszizmusa" (önmagának s céljainak abszolutizálása) számos bűntény oka. Tehát a világ – bárhogy szépítjük, szociologizáljuk – megválthatatlansága.

Az öreg hölgyek is egymásnak adják a kilincset. A sztorik (le)bonyolítása sokszor olyan naiv, amilyen egyszerűek a zárak, a lakásokéi, melyekbe bejárnak a gonoszok. Vannak költői kérdések néha (nem a chandleri költészetet értem ezen!), a „miért érezte Maigret mégis, hogy…" – „Miért hitette el magával a főfelügyelő, hogy…" Ezek szinte ígyírtok-paródiák, mégis hozzátartoznak a könyvek légköréhez, „aurájához".

Nem is említettünk olyan közhelyszerűségeket, hogy Maigret „karizmatikus". (Ki vagyok ábrándulva, hogy így mondjam, e szóból. Túl sok helyiértékszerűség jár vele.) Sokszor a helyszínek, a figurák éltetik a történetet. Ez mindig (leszámítva az igen gyenge regényeket) az alakok megrajzolásának nagy erejét jelenti, a jellegek szépségét, ijesztő mivoltát, megrendítő állagát – s lényegtelenebb marad a cselekmény elnagyoltsága, kidolgozatlansága… vagy urambocsá’, hogy nem is valami falrengető ötlet képezi a könyv „alapját". Az alap a környezettel egyenlő, ez itt a modern.

Alkalmasint jól meggondoltam s megfontoltam, meddig kalandozom feltételezéseimben – nehogy várakozásaim képét, így esetleg csalódásaim leltárát adjam. (Később itt, ahol arról írok majd – igyekszem meghagyni ezt a parányi észrevételezést! –, hogy Simenontól több „rendkívüliséget" és változatosságot várna a mai olvasó férfiak és nők dolgainak dolgában, hogy így fejezzem ki magam… mert hogy itt, bármi eszement nőstények és primitív férfivadorzók működnek is, semmi se „rendhagyó", s ez egy ilyen széles társadalmi és pszichológiai palettáról azért feltűnő hiány-kép! Nem szeretkezések leírását várnám, ellenkezőleg! A relációk bősége nem elegendő… talán.) A regények szembeszökő jellege ez: mintha nem is a gyilkos kiderítésében tekintene minket partnerének Simenon-Maigret, hanem, s ez újabb paternalizmus, ha tetszik nekünk, ha nem, felrak egy foltfestményt a vászonra, a rostlapra… azt nézhetjük. Kialakulnak az érzelmi foltok, eseményekké sűrűsödnek a sejtések, és sosincs – észre se vesszük ezt, hogy nincs! – mozgásterünk a találgatással, nem állíthatunk fel változatokat, levezetésekre sincs mód, még ha tévednénk, akkor se volna baj, ha lenne! Tehát erre érezhettek rá Simenon kifogásolói: hogy ezek a regények afféle „modern izék", valami lektűrök, de nem detektívregények. Jó, Maigret nem is detektív, csacska módon hirdette róla ezt néhány magyar (vagy külhoni) borítószöveg. Maigret eleve az államrend embere, foglalkozásánál fogva is, és amikor az új rendőrségi, bírósági, adminisztrációs nemzedékre panaszkodik, hát belső bajokat közöl-tereget… gondoljunk bele Marlowe magányába… akár a jámbor-ravasz Poirot-éba, a félszipirtyó Miss Marple magánjárásába… és így tovább. Simenon Maigret-vel egy gépezet csavarját teremtette meg, s egyénítette, amennyire lehet… s az azonnali kontraszt révén: nagyon is.

Fogyatékból csinált (figurájánál centrális!) erényt így.

Pozitivistán, lexikonosan tán három-ilyen-hosszú cikkben lehetne csak a közel negyven könyv elolvastán-újraolvastán-lapoztán szerzett benyomásaimat sorolni, rendszerezni; minek? A legfontosabb könyvcímeket is említettem, marad még az egyik szintén legszebb műé: Maigret és a becsületes emberek. Már-már balgán egyszerű történetről van szó megint… hiszen a gyilkos nem lehet az ismert alakok semelyike sem, hiába derül ki róluk („jellemileg") ez vagy amaz… nyilván a múltakban keresendő az előcibált drámai vétség. Így van. De ahogy valakiről megtudjuk, miféle – lásd: „hitvilág", ahogy említettük – megrögzöttségeket hordoz, védi „a vért"… döbbenetes. S nagy métely, szegény.

A kicsi Albert története, bár a Maigret az esküdtszéken is „durva", meg majd említünk még valamit, igen, ez, a tulajdonképpen Maigret és halottja címre hallgató könyv szerkezetében és ábrázolási módjában is más, mint a többi. Furcsa! Nem ronthatom el senki örömét, nem mondhatom el, miért. (A Park talán kiadja újra, hamarosan.) De ahogy az aprólékos, sietve ledarált nyomozati részletek, kissé kalandos következtetések stb. nyomán ránk zúdul valami iszonyatos világ (tényszerűsége, ismétlem a szót), ahogy az egésznek mégis valami leheletnyi mozzanat az elindítója, s ez a legvégén derül ki (hogy konkrétan mi is!), lenyűgözően felzaklató, önellentmondásos remeklés. Mondom, itt a hibák is csudálatosak. Ahogy másutt nem, ellenben ott a hangulatfestő Simenon feledteti a bajt, a bűvész-író lép elő…

Esszéztem, mondom, másutt (reklám-szerűen, igen röviden) a Park Kiadó új Maigret-kiadásairól; mivel ez a legújabb fejleménye nálunk e témának, ne maradjon hangsúly nélkül itt se. Nos, az első hat, majd a következő négy kötet színvonala egyenletes, vannak kiváló, akadnak jó, megfelelő művek. Mulatságos mozzanat az újabb „az idős hölgy". Nem akarom lelőni a poént, halkítani a csattanót. Azonosság még, hogy szintén a francia vidéken játszódik. Nagypolgári környezetben „szegény betörőt" elérő végzet (családi körülmények folytán!) „a Langaléta" esete. Anya, fia… idegennek megmaradt ifjú nejek… Kevésbé finomkodóan durva a „fantom"-sztori. Nagyon szerettem a környéket, ahol játszódik (avenue Junot és hátsó-Montmartre), festő-környezet (nemcsak festői), s jól át is ráz Simenon, azt hittem, valami zaftosan perverz dolog kerekedik ki (fura, hogy nála ritkán!), kár, megvolt hozzá, ahogy sejtem, minden „tudománya-tudomása", s ki, ha nem ő írhatott volna többet a majdnem-egészséges-aberrációkról; fura, szemérmes nem lehetett!, akkor miért maradt ennyire bizonyos határokon belül, s kezdeményez szinte csak a Maigret által megvetett borkereskedőnél?, ez az egyik legnagyobb Simenon-rejtély… mert néha mintha ki-kitört volna a sáncok mögül, s akkor… de inkább az alsó-kispolgári hitványságot vette célba, mint a bűvölőbb „romlottságokat"… marad, ahogy van), a „fantom"-könyv akkor is igen sokféle igényt elégít ki, de csak majdnem. Megint előjön a kedvenc tér, de ezt hagyom is. A „dühbe guruló" Maigret nem azonos a „megharagszik"-kal, no. Egy tömbből, már-már chandleri alakból formálódik a történet lényegi szereplője, csak a helyi szín más a „kudarcot vall" lapjain. Nagyon jó, ha nem azt nézzük, mennyire bonyolult a gyilkos személyének kiderítése. Igen, Simenonnál ez utóbbi túl sokszor olyan, mint egy keveset fizető magyarországi lóverseny-tétfogadás. (Ki lesz a futam győztese?) A Park első leosztásának legkiemelkedőbb darabja azonban – szerintem – a Maigret és a hajléktalan. Itt a meseszövés is fordulatos, a főalak pedig… elképesztően szívünk szerinti. (A hajléktalan maga. Aki a polgári élet helyett maga választotta a Nagy Kallódást. De az ilyesmit a Maigret-könyvekben nem vehetjük szocializációs témának sose.)

Ugyanilyen nagy klasszisú könyv a Maigret és a magányos férfi. (Innen minden: a 2. „Park-leosztás".) A helyszín, ahol a halottat megtalálják… a környezet, ahol élt… a finoman kirajzolódó, de csak polgárkurva erotika (szerelmesének alakja), a történet „másik fele", melyet – sajnos, naturalista módon – egy besúgás hoz elő egyáltalán; de hát, mondom, „naturalista", ha ez így szokott lenni „a rendőrségen", mentegetőzik Simenon. Jön egy névtelen telefon, s máris tudják, merre keresgéljenek. Szerzőnk megengedhet magának ilyet is, magam nem kockáztatnék hasonlót. Hiába, a nagyság áldásai Maigret mesterírójánál. Szintén pompás, bár halott nélküli bűnügy a „miniszter" története. Érzékenyen reagálhat rá bárki, aki – hogy így mondjam – „politikai viszonyok közt él". S ki nem? Az Amerikában játszódó, életszokás-ábrázoló, ebben tündökletes, mégis sprőd „vizsgálóbíró"-s történetből hiányzik Párizs, Janvier, Lapointe, Lucas, Torrence… jaj, és el ne feledjük, az örökké balszerencsés Lognon felügyelő! Simenon palettája igen gazdag. Az osztrigatelepes tengerparton bonyolított „iskola"-história a leghalványabb (alkalmasint), de a többi nyolc jól elviszi ezt a kettőt.

Maigret asszony milyenségét, Pardon doktorékat s a további ismétléseket ugyanúgy el-elfogadjuk, ahogy Ed McBain könyveiben a részletes repetíciókat Meyer Meyer felügyelő nevéről, Carella süketnéma-szépség nejéről… s a többi. Általában azt kell mondanom a valóban jó íróknál előforduló ilyes ismétlések dolgában, hogy ha valaki egy világot épít fel, de ennek nem minden darabját fogja mindenki megismerni, s az írónak ez vagy az a mozzanat igen fontos, kénytelen többször, számtalanszor megírni – ugyanazt. Magam megfogadtam, hogy igyekszem ügyeskedni, ha erre vinne megint a kényszer. Eleinte azért hagytam, mert fontos volt, hogy… lásd. Az imént. Aztán dacból, csakazértis. De most, hogy Simenontól leckét s vele jogosítványt kaptam, próbálom majd… drágábban adni ily bőrömet. Különben is, hol érdekes ez a bizonyos irha? Maigret-dolgom ezzel bevégeztem.

S amennyiben nem: egyetlen kérdés marad még. Hogyan lesz valakiből (a piac úgynevezett törvényein túl) ekkora világnagyság? Ha új Balzac nem is… Miféle várakozást teljesített be Maigret? A maga szolíd, nem úgy élethabzsoló lényével, ahogyan legjobb tudomásom szerint Simenon az volt; s a főfelügyelő nem képmása neki még sok mindenben. Miféle atyáskodásra volt (van?) szüksége a világnak? Miért kell a 190 millió évek „tudásanyagaiból" lelkedző felfogásnak (a számára) mégis kézzelfoghatóbb, utcákhoz, személyekhez kötődő matéria? Örök-ugyanaz, mindig-játékszabályosan-más? Hiszen Maigret ez. Evidencia. Unásig. A világnaggyá vált írók megengedhetik maguknak az ily luxust… vagy épp ezzel lesznek világnagyok. Mi többiek meg… csak tűnődünk, csodáljuk őket… és kicsit el is csodálkozunk. (S még az irdatlan termékenység a legmegfejthetőbb.)