és önnön közelségemet még én sem érzem

Xaver Bayernek

 

Mosogatás közben az ember egyszer óhatatlanul elejti a bögrét, s az a mosogatóba hull, és hangos csattanással darabjaira omlik. S az ember a mosogató fölött állva a széthullott cserepekre mered, egy apró szilánkot a kezébe vesz, felméri a kárt, hiszen a bögre súlya alatt a mosogatóban lévő tányér is elrepedt. Elfelejti elzárni a csapot, a víz tovább zubog, egy homorú bögredarabon visszafelé az arcába fröcsög. S egyszerre felmerül benne, hogy ez is volt már, a mozdulat: ahogy a bögre mosogatószertől síkosan végigcsúszott, és a rémület: hogy a tenyere valamit felismerni vélt. S rájön, hogy kihullott egyszer ő is a formából, szétnyílt valami döbbent tenyér, és azóta keresi, azután pedig már nem is keresi hajdanvolt formába öntött önmagát.

A víz az arcába frecseg, de nem zárja el, mert minek, és ekkor már nem csak a sejtelem, hanem a halálos bizonyosság, hogy hiába ismétlődik, mégis mindent újra kell tanulnia.

Nyitott tenyerébe néz, amelyen keskeny csíkban vér szivárog.

 

Az előzmények tehát:

Úgy kezdeni, mintha most kezdődne.

Ma, sehol máshol, éppen itt lehetni.

 

A történet:

Az enyém lenne?

 

1

Eltörölni az álmot, amelyben megcsókolt valaki, s a csókjával valami undorító, mállós, túrószerű, darabokra morzsolódó szürkésbarna ízt dugott a számba. Nyelve a torkomra futott. Nem tudom az arcát.

Arca nem volt.

Eltörölni az álmot.

Fogat mosni.

 

2

Fogmosás közben pedig már ismét kívülről figyeli önmagát.

A tubusból sikerült kipréselnie a maradékot, s a fogkefét a szájába dugva felegyenesedik. Egy csepp fogkrémet a mosdókagylóba hullat, fehéren virít a fehér folt, amelyet nem lehet lemosni, és később bizonyosan utál majd letörölni. S amikor felegyenesedik, a tükörben megpillantja önnön körvonalait, amint a szemöldöke fölött elnéz valahová – hisz nem is önmagába figyel, hanem csak megfigyel, mintegy önmaga fölött lesben áll –, és megáll a szájában a fogkefe, mert belévillan: hogy nem is a csókra ébredt. Hiába mossa a fogát.

 

Az álom, hogy hatalmasat fékez. A sötétben felül az ágyban, próbálja kivenni a szoba körvonalait. De egyetlen tárgyat sem lát, csak feketén kirajzolódó éleket, amelyeknek most, a hajnal közepén biztosan nekimenne, egyik saroktól a másikig verődne (akár valami rossz kéz ütötte flippergolyó), mintha csakis a sarkok lennének fix pontok az életében, s mintha először járna itt. Izzadtan ül az ágyban, a lábait nézi, az ébrenlét határán ballal még mindig a kuplungot nyomja, jobbal pedig fékez, amíg fel nem dől végül, a párnába üvölt, mert görcsbe állnak az izmai.

 

De mindez a csattanás előtt volt még, vagy már azután? Erre nem emlékezett.

 

Csak a fék hangjára, hogy álmában, éjjel kettő és három között, elaludt a kormánynál, a kormány mögött pedig arról álmodott, hogy az ágyában van, ahol azt álmodja talán, hogy elaludt a kormány mögött, ahol is hazaálmodta önmagát: és ez is egy végtelen, egysíkú Möbius-szalag.

 

Akárhol van, álmodik valamit.

Akárhol álmodik, van valami.

Akárhol van, álmodik valamit.

Akárhol álmodik, van valami.

 

Megtörtént a csattanás végül?

Csak a rá rohanó gépjármű valóságos, amelytől nem lát. Fényszórója a szemébe mar. A kormányt tekeri, fékez, hisz meg kellene állni. Meg kellene állni már…

 

De azután kifulladva a csattanás mögé álmodja magát.

 

A fürdőszobába támolyog. Meztelen talpával a kövezeten ide-oda csattog, hogy az önmaga okozta zajtól valóságosabbnak tűnjön végre, majd megkönnyebbülten fellélegez, amikor a csöveken át meghallja az alatta krákogó szomszédot. A sötétben kitapogatja a villanykapcsolót, lehúzza magáról a mellére izzadt trikót, kifordítva a földre ejti, s a tükörben kutatja testén a csattanás nyomait, majd megnyitja a csapot és a hideg vízsugár alá tartja az arcát.

 

3

De nem az állandó hiányérzet-e ez. Mintha csakis és éppen ezek a köztes terek számítanának. Amikor már nem. És amikor még nem. A csattanás előtt. És a csattanás után. Amely már a következő előtti megint.

S az ütközetben a lélegzetvétel.

A kihagyás.

A formából kiöntött homok – az üreges héj a kezünkhöz ragad (belsejében néhány homokszem pereg).

A tévében a szünetjel – azok a régi hétfők, a magyar televízió fekete-fehér körjele, a szakadatlan sípolás. S amikor az ember a készülékhez megy és kikapcsolja, a pillanatnyi csend, hogy most akkor hogyan tovább…

A fekete és fehér közötti átmenet: a röntgenképen kifehérült tüdő. Amikor az ember már elbúcsúzott, de még áll a másik előtt, hátha ez most örökre szól. De: amikor a kórteremből kilépve hátra sem néz, pedig a másik még integet felé, és nem tudja, hogy ez volt az utolsó. A két nap közötti rövid ájulás. A kifehérült tüdő. Az agyhalál.

 

Az éppen eldobott, de még nem leérkezett.

 

A csók, amelynél minden további mozdulat fölösleges, mégsem marad soha ennél a csóknál, amelyet az ember őrizhetne, de így, minden egyébbel együtt feledésbe merül.

Azok a régi hétfők. A szakadatlan sípolás. A hátrahagyott űr, amikor az ember a heverőre huppan, ül még egy darabig a tévé előtt és a sötét képernyőre mered. Kezét az ölébe ejti.

Az éppen eldobott, de még nem leérkezett.

 

Nem a szóval kezdődött, hanem az azt követő némasággal. És a feszült várakozás, hogy most akkor hogyan tovább.

 

4

A konyhaasztalon egy apró csomag várja. Megörül neki, nem tudja, a tegnapi társaságból vajon ki hagyhatta itt. Meglepődik, izgatottan feszeng, készül, hogy kibontsa, de az időt is húzza, amíg még nem kezd bele, hogy tovább élvezhesse a kíváncsiság örömét. Legszívesebben úgy hagyná, még hosszú ideig, csak találgatna, mi lehet benne, ki akar neki meglepetést okozni – azaz nem is találgat, hisz azzal is csak elrontaná. Persze, akár még bomba is lehet: lassan kibontja a masnit, lehúzza a papírt róla, amelyen vörös alapon még vörösebb rózsák vannak, a tető nyitásával aktiválja a szerkezetet, durr, elviszi az ujjait – a rémület nagyobb, vagy az elveszített vérmennyiség? –, vére végigcsorog a falon, lecsordul a Leibniz-kekszet eszegető kéményseprőt ábrázoló, régi reklámon, el az indián talizmán mellett, amely elűzi a gonoszt.

 

Eszébe jutnak a gyermekkori karácsonyok, amikor szenteste délelőttjén a feldíszített fa alá tették a selyempapírba csomagolt ajándékokat, s az ember estig örülhetett, és eszébe sem jutott találgatni, még majd eltalálná. Úgy kellett volna hagyni őket, örök időkre, érintetlenül, kicsomagolatlanul, hiszen így még bármi lehet. De kicsomagolja, mert kíváncsi – nem is az ajándékra, csak pusztán a kíváncsiság –, képtelen nem hozzányúlni, s amint előbukkan, önkéntelenül leszűkül, egyetlen jelentésre bomlik.

 

5

S amikor a reggeli tejeskávéja mellett éppen bezár egy könyvet – már az ívterjedelmet és a betűtípust is végigböngészte –, Niels Lyhnéé volt, vagy Gösta Berlingé, már nem emlékszik, csak arra, hogy becsukta a hátsó fedelet, a könyv arccal az asztalon hevert, és egyszeriben érzi, hogy most, miután elolvasta, nagyobb a hiány, mintha bele sem kezdett volna. A hátsó borító ajánlásaira mered és alul a vonalkódra, és eltűnődik – miközben lassan elhűl a kávé, amely amúgy sem ízlett, hiszen véletlenül a torokfájása ellen elszopogatott savanyúcukorra itta, és a nyelvét mintha milliónyi tűhegy szurkálná –, ki is volt az utolsó hős és melyik könyvben vajon, akivel még épülni tetszett a világ. Mintha még egymásra hordhatta volna őket, és hihetett abban, hogy összeáll velük a Bábel tornya. S mennyit változtatott mindezen a vonalkód és az esztelen ajánlás? Vagy csak annyi az egész, hogy elmúlt a gyerekkor, és azóta bomlani látszik minden, mint egy lefejtölődött kötésminta, amelyből kiugrott egy szem, és most már húzódik tovább sorról sorra, a sima részeken egyenletesen, minden ellenállás nélkül, a csavart mintáknál komótosabban, meg-megakadva, ide-oda ugrándozva? És most már olyan mind, minden egyes teleírt oldal, mintha az átlapozásukkal valahová nagyon mélyre zuhannának benne, oly mélyre, nem is hallja a csattanást, hogy földet érnek-e valahol egyáltalán. S az ember visszalapoz, és hogy megjegyezze, újra meg újra elolvassa az utolsó sort.

Végül azonban egy hajtásra kiissza a hideg kávét, összeragad a szája tőle, miközben kívülről megtanulja a vonalkódot, majd sietve új könyv (ezúttal talán Jón Hreggvidssoné, vagy esetleg újra meg újra, szakadatlanul Marcelé) után néz.

 

6

Azután azonban a terv: emberek közé menni. Úgy tenni, mintha nem ijesztenék. Hajat mosni, a ruháját leporolni. Dohszaga lehet, talán állott pinceszaga. Az ajtót bezárni maga mögött, a reteszt rátolni, fellélegezni. Végigböngészni a postaládába dobott hirdetéseket, kirázni őket, hátha levél akadt közéjük. Persze semmi. A gázdíj. Ismét a hajába túrni, lepókhálózni. Hiszen a mellette elhaladók folyton az arcuk elé kapnak, mintha finom hálóba futottak volna, elsimítják a szemük elől, s egyszeriben az ember keze is emlékezik a mozdulatra, amikor egy gyéren látogatott helyen arcával a levegőben úszó pókhálóba akad – majd kisimítja, ujján hosszan lelóg a szál, a nap ezüstösen felcsillan rajta. Az autóba ülni, s miután hosszas tülkölés után eláll a garázsajtó elől az ott parkoló kisbusz, kifarolni. Még egyszer a visszapillantó tükörbe nézni. Éppen elkapni a sofőr mozdulatát, amint kezével végigsimít az arcán. Ő sem integet, persze. Ujján hosszan lelóg a szál.

 

…s mielőtt az utcára hajtok, a visszapillantó tükör sarkában elkapni még, ahogy hirtelen megáll a tolatásban, és döbbenten utánam bámul, hiszen gyönyörű vagyok, félelmetesen szép.

 

7

A kávézóban végül, mivel tévedésből nincs nála egy fillér sem, a kártyájával fizet. A pincérnő szemrehányó tekintetéről, aki háromszor ellenőrzi a számlán az aláírását és próbálja felismerni benne a bankkártyájára írt nevet, a minap kitöltött kérdőív merül fel benne, amelyen egyszeriben nem tudta, a lakcím helyére mit is írjon: otthonainak egyikét, amelyekből apránként – és sohasem maradéktalanul – hozta el önmagát; a lakást, ahol még mindig a játékai hevernek a polcokon, amelyekkel sohasem is játszott; vagy azt a másikat, amelyben két éve állnak már átmenetileg a félig ki- vagy félig becsomagolt bőröndök a továbbutazásra várva, ahol az előszobában még mindig nincs felszerelve a villany, és most már minek is, s amikor hazaér, nem tudja, hová akassza a kabátját.

Végül azonban egy hirtelen ötlettől vezérelve egyetlen vonással áthúzta az egészet és beírta az e-mail címét.

 

Amikor ismét felnéz, látja, hogy a pincérnő – mozdulatlanul, már ki tudja, mióta – még mindig előtte áll, és a kártyáját nyújtva rámered. Elveszi tőle, a zsebében kotorász valami borravaló után, annyi még biztosan van nála, de a nő megrázza a fejét, a nevén szólítva megköszöni, talán hogy gondolt erre is, és miközben alig érezhetően félrehúzódik kissé, hogy felállhasson, mintegy bocsánatkérőn megérinti a kezét.

 

8

Miután hazatér, kabátját a konyhaszékre ejti. Körülnéz, hogy mi mást tehetne, de mivel semmi egyéb dolga nem akad, munkához lát. Leül a papírjai közé, s mielőtt lezárná, még egyszer átnézi a korábban már véglegesnek ítélt szöveget. Majd újra- meg újraírja, mert folyton talál rajta valami kivetni-, esetleg beillesztenivalót. De azután a székén hátradőlve rádöbben, hogy ennek így sohasem lesz vége, hogy rosszak a módszerei, hogy nem lehet pontosan és csakis azt és úgy mondani, amit és ahogy szeretett volna. És látja már, hogy mindig többet is mond, ami elenyésző, de azt is, hogy mindig kimarad valami, olyan ez, mintha előre meg lenne határozva a betűk helye, mintha valóban be lenne rendezve már, igyekszik összébb préselni őket, de nem fér, s ha mégis több kerül a sorba, észre sem veszi, kihull valami más.

 

Hát így: hogy sohasem lehet leírni mindent, és hogy úgyis csak az számít végül, ami kimarad, a tulajdonképpeni, megfogalmazhatatlan, amelynek már nem jutott hely a sorban.

Még mindig itt. Már mindig odaát.

És így: hogy mégis pontot kell tenni a leírható végén valahol.

 

Ha rendezés alatt áll, sem bukhat el.

 

9

A papírra rajzolt betűkről egyszeriben a francia film merül fel benne, amelyben a gyerek BARÁT (AMI) helyett folyamatosan HAVERT-t (COPIN) olvasott, hiába voltak előtte a hatalmas fehér rajzlapra ragasztott betűk, a hosszra és kinézetre is alapjaiban eltérő szavak, és hiába olvasták fel többen is: BARÁT – talán százszor, talán ezerszer. Ami, ami, ami. Johan ét son ami papa. Mindegyre csak azt hajtogatta: HAVER. Copin, copin, copin. Mintha ez lenne az egyedüli, a legtöbb, ami kihozható.

Johan ét son copin papa.

S amikor a tanár megkérdezte, mi változik, ha nem a papa, hanem a mama Johan barátja, akkor a gyerek számára nem pusztán a birtok neme változott (AMIE), hanem HAVERNŐ (SA COPINE) lett a Johan BARÁTNŐJÉ-ből. Johan ét son amie maman.

Johan ét sa copine maman.

 

10

Persze a szerelmei is: amikor a másik már régen megrázta magát, felállt és továbbment, átcsoportosította az életét, ő pedig még mindig önmaga körül toporog a szökőkút mellett, a szökőkútban azóta sincs víz, és nem tudja, merre is induljon tovább a körkörös építmény mentén.

És bizonyosan fel fognak bukkanni még az életében, hisz minden mintegy ismétli önmagát, ez is csak valami hajdanvolt történet (hamis) másolata volt, és hányszor meg hányszor fog még ismétlődni ezután.

De mit számít akkor már mindez?

Csakis a pillanatok: nem a lét hiánya.

A nemlét.

 

És mégis: hogy senkit sem szeretett.

És mégis: hogy mindenkibe beleszeretett, aki többet tudott nála. Vagy másképp tudta ugyanazt.

És mégis: hogy valójában önmaga az egyetlen, aki nélkül lehetetlen léteznie.

 

S úgy tűnik végül, hogy valóban nincsen összefüggés, amelyből még kiragadhatta volna, csak áll a szó előtt: KUSS – és nem tudja, mely nyelven írták, a színe ez valaminek, vagy a visszája, és hogy most már miként is cselekedjék. De addig rakosgatja mégis, amíg, ahelyett, hogy összeállnának, végleg szétesnek a betűk, sem a kezdete ez már, sem pedig a vége, csak valami elszőtt szőnyeg hátoldala, amelyen keresztül-kasul fut a szál, s amelyen teljességgel értelmetlenné és kivehetetlenné válik a kép, és a KUSS betűi most már akár horgászbotot is jelenthetnek, festőpemzlit, kiürült mákgubót vagy stoplikat egy futballcipőn.

 

Hát mi ehhez egy visszafelé percegő óra?

 

11

De továbbra is, és mindig, az esztelen hit, hogy a szabad akaratból elkövetett szerelemben tulajdonképpen minden lehet, minden, hiszen a hangsúly nem a mindenre, hanem a szerelemre esik.

 

12

Nos hát.

 

Ideje

egyetlen vonással eltörölni a falról az árnyakat – még ha közöttük van ő maga is.

 

13

A tizenegyedik kicsöngés után az ember mégiscsak felveszi a kagylót. Durván beleszól, mert hiszen miért csenget ilyen soká, ma már harmadszor. De ha már felvette, szólnia kell. S beszéd közben felmerül benne, hogy most csakis és kizárólag ő beszél, hangja betölti a teret, egy pillanatig kívülről hallgatja önmagát, majd megrémül, elakad benne a szó, elhallgat, s egy pillanatig kívülről hallgatja önnön hallgatását, amíg kínossá nem válik számára az önmaga közötti csend… Majd megrémül, hogy elhallgatott, elakad a hallgatásban is, igyekszik folytatni a félbemaradt mondatot.

 

De nem így volt-e az első vezetésórán, amikor belém villant, hogy az autó az én lábam alatt indult el, csakis az én lábam uralja az egész szerkezetet, s csak hogy kipróbáljam (önmagam), levettem a lábam a gázról, majd tövig nyomtam, figyeltem minden rezdülést, a lábam mintegy átnyúlt a gázpedálba?

… s az ütközés után megpróbáltam folytatni a félbemaradt mozdulatot.

 

Most is így könyöklöm át magam a szavakon.

És már az is félsiker, ha valaki visszahív, s mindegy, hogy mit, csupán csak válaszol.

 

Ennek ellenére: ha mégis, csakis önmagamon bukom el.

 

14

A FÉLELEMNÉL

hogy az ember váratlanul egy zsúfolt helyiségbe lép – vagy talán belökik egy oldalajtón –, ahol látszólag mindenki rá vár, reményteljesen fordulnak felé, ujjongva köszöntik, kérdezgetik, ő pedig még csak meg sem fésülködött talán, most ujjaival sebtében végigsimít gyöngyöző homlokán, és megfeszített erővel néz körül, hátha valakiről mégiscsak eszébe jut. De nem. Nem érti őket, és nem tudja, hol a kapocs, amely a többiekkel összeköti. Arcán zavart mosollyal nyújtják át a tömegen, szeme ide-oda jár, de hiába, nem tud senkit, nem tudja önmagát sem.

Halálosan megsérti őket –

 

 

NAGYOBB A FÉLELEM

hogy az ember várakozón a terembe lép – az ajtó előtt még megigazította a ruháját, a névtábla tükröződésében (a saját nevében, e gyönyörű és közismert névben) utoljára ellenőrizte a frizuráját, majd mély lélegzetet vett, és arcára a folyton szereplő és sikeres emberek lenyűgöző mosolyát varázsolva benyitott.

És semmi.

Fényt!, akarja kiáltani, ide!, még több fényt!, mire jó ez a félhomály?, de nem jön ki hang a torkán. A helyiségben meghívott vendégei, mindenkit ismer, de őt látszólag nem ismeri fel, sőt, még csak észre sem veszi senki. Sebaj, gondolja a megbántott emberek tartásával, mint aki sértettségében túljátssza önmagát, majd ha a pódiumon leszek, gondolja, majd akkor, gondolja. Előkelőn libben át a tömegen, átcsusszan a hátak között, felszalad a lépcsőn, majd széles mosollyal a közönség felé fordul.

És semmi.

Most már zavarodottan áll odafent, a torkát köszörüli, várja, hogy szóljanak, hogy üdvözölhesse őket, a sztárok bőkezű jóindulatával. Most még elhinné, most még csak röpke félreértés. De hol az üdvrivalgás? Az ismerős arcok egybefolynak, itt vagyok!, akarja mondani, és suttogja végül maga elé, de: semmi, az emberek még csak meg sem szakítják a társalgást. És egyszeriben úgy érzi magát ő is, mint akit, jobb híján, önnön átmeneti megoldásának áthidalásaként ejtettek ide.

 

15

A pénztárcájában százforintos érme után kutat. Az utolsó pillanatban, amikor már éppen bezárta volna a tárcát, talál egyet, a bevásárlókocsi zárjába illeszti, majd kihúzza a kocsit a sorból. Átfutja a benne hagyott prospektust, az árak egészen aprók, s alattuk nagy betűkkel az összeg, amit megspórolhatna a terméken, amelyről eddig eszébe sem jutott, hogy szükség lehet rá. Összegyűri és menet közben a szemétkosárba hajítja a papírlapot.

Előtte egy gyerek tolja a bevásárlókocsit. Lendületet vesz, nekifut kissé és a kocsira hasalva néhány métert utazik. Az embernek kedve lenne utánacsinálni, de egy halvány próbálkozás után észreveszi, hogy a súlya alatt meginog a kocsi. Tolja hát tovább, egyenletesen, magabiztosan, mint akiben fel sem merült a céltalan utazás gondolata.

 

A kávéőrlő előtt állva pedig már a legutóbbi, kudarcba fulladt bevásárlására gondol, amikor tévedésből háromszor tolt tovább egy idegen bevásárlókocsit. Mialatt felszakítja a zacskót, a szemeket a gépbe tölti, majd bekapcsolja és a tasakot a gép szája alá fogva figyeli, ahogy a tartóban ugrándoznak a kávészemek, eltűnődik, talán éppen ennek hatására, hogy akkor is így kezdődött. A kávészacskót a mellette álló kocsiba helyezve továbbindult, de már a sor végén észrevette a tévedést és visszatolta a kocsit, mielőtt még bárki is hiányolta volna.

 

Később, már a mélyhűtött áruknál, egy tanácstalanul forgolódó fiatal házaspárra figyelt fel. Önkéntelenül a kocsijába pillantott és felfedezte az ismételt tévedést. Elindult feléjük. A házaspár arcán értetlen zavar, nem rá figyeltek fel elsőként, hanem a közeledő kocsi tartalmát ismerték fel és rámutattak: a miénk! Szinte egyszerre nyúltak utána, és csak azután néztek az arcába, vádlón, rideg távolságtartással. Szégyenkezve kért elnézést, majd a házaspár hátába égett tekintetétől kísérve saját kocsijának keresésére indult.

 

Végül azonban már csak a durván rárontó középkorú nő hozta félreérthetetlenül a tudomására, hogy ismét melléfogott. Ellökte őt a kocsi mögül, kitépte kezéből a fogantyúját és két marokra szorította – talán kevésbé a száz forint vagy a kocsi még ki sem fizetett tartalma, mint a megfosztottság, a jogtalan sérelem érzete vezérelte, meglehet nem is, hogy elvettek tőle valamit, hanem hogy azt most más birtokolja.

Az ember magyarázkodni próbál, de lassan már ő maga sem hiszi el, hogy a kocsilopások alkalmával semmiféle előre megfontolt hátsó szándék nem vezette. Szégyenkezik, az arca ég, de a fúria láttán lassan őt is elönti a düh, hiába küzd ellene, érzi, amint egyre feljebb kúszik, mígnem azt mondja: Nem volt szándékos. Majd üvöltve megismétli: Nem volt szándékos! A nő végre elhallgat, ekkor azonban már mindenki rájuk figyel, és az ember inkább továbbáll, hiszen látja, hogy semmit sem nyerne az ügyön, legkevésbé szimpátiát.

 

Az egybegyűlt tömegben felfedezi az iménti házaspárt, azok is észreveszik, ujjuk rámutat: no nézd, már megint!, és még erősebben szorítják a kocsijukat, öklükön kifehérednek a csontok. És ebben a pillanatban, ahogy az előreugró fehér csontokat meglátja, egyszeriben megérti ezt is, mintha lehullana róla minden, és megszűnik benne minden szánalom és szégyenkezés. Kiegyenesedik, a szemükbe néz és emelt fővel halad át közöttük.

Szétnyílik előtte a nézősereg.

 

16

Egy nő megy előttem az utcán. Haja alól apró hajpihék kunkorodnak. Közelebb húzódom hozzá, a tarkójára meredek, mintegy szuggerálom, mert az őrült vágy fog el, hogy kevesebb rejtőzzön a paróka alatt, mint amennyit aláképzelek. Amikor a nő váratlanul hátrafordul, ijedten visszahúzódom, mint akit rajtakaptak. Ő azonban észre sem vesz, megkínzott, részvétlen tekintetét átemeli az utca fölött. És ahogy közvetlen közelről az arcába nézek, látom már, hogy szempillája sincsen.

 

Kibuggyannak a csontok a térdemből, elfog az érzés, mint amikor gyermekkoromban a cirkuszban alulról néztem az artistára, aki fél kézen lógott odafent a gyűrűn, és a testét vízszintben tartva vetett egy oldalszaltót. Majd megállt a levegőben, lenézett ránk, mi pedig fel sem fogtuk odalent, hogy ebben most mi volt a poén. Azután, amikor a hosszas felfelé nézéstől elgyötört nyakkal már mindenki ismét maga elé bámult, mintegy a semmiből, hiszen még csak lendületet sem vett, vetett még egy oldalszaltót. Majd még egyet. Majd még egyet. Majd a tempót fokozva és a szaltók közötti szüneteket – amikor lenézett ránk – szűkítve még egyet és még egyet és egyre újabbakat és egyre gyorsabban, amíg végül meg sem lehetett különböztetni a végtagjait, a gyűrű tartozik-e hozzá vagy ő lett a gyűrű tartozéka. Pörgött, pörgött, fél kézen, fölötte vadul rezgett a szál, elernyedt, megfeszült – amíg odalent már senki sem értette, miről is van szó.

 

… és a zuhanás végül.

Amikor már lohad a figyelem, és zsibbadt nyakkal mindenki ismét maga elé mered.

 

17

– De miért, hiszen ÖSSZHANGBAN élek?

– Te? Te semmiféle hangban nem élsz. Te csak a félhangokat ismered, és a HANGZAVART.

 

18

Az autóban ülve valóban megnyugszik végül. Részt vesz és el van határolva mégis, mintha valami láthatatlan üvegbúra alól szemlélhetné az eseményeket.

A magnóban a korzikai i muvrini. És ez is a búra része, hiszen az ember a zenén át érzékeli a külvilágot, átértékelődnek az utcán elmozdult mozdulatok, és úgy érzi magát – mintegy az érem másik oldala –, akár a süketnéma, aki egy szórakozóhely HANGZAVARÁBAN állva nem hallja (csak a zsigereiben sejti) a fülsiketítő zenét, amelyre a körülötte állók egy ütemben vonaglanak: mintha kihullott volna a térből.

 

És egyszerre rájön, hogy ez is volt már, nem tudja, akkor melyik oldalon, de talán éppen ebben a kanyarban, ezekkel az ÖSSZHANGOKKAL, a mozdulatok mintegy adott szövegkörnyezetben. Mint bizonyos szagok és ízek körülményei, az összetevők egybeesése, és az ember elgondolkodik: hol? és mikor? De csak az összetevők maradnak, egy kézlegyintés, egy hanglejtés, ahogy a ruhát kiemeli a kosárból és a vasalódeszkára helyezi, ahogy a heverőre ül és a lábát maga alá húzza, ahogy megrándul a szája széle, amikor azt mondja: hát ezek a kilátások vannak, vagy ahogy mindig ugyanabban a hangulatban fordul ki egy kanyarban, amelyben mindig ugyanarra gondol, mert maga sem tudja, miért, de valamire emlékezteti, valami nagyon távolira – egy kép, vagy a színösszetevők.

 

A magnóban tehát i muvrini.

 

Dans le port d’Amsterdam…

Dans le port d’Amsterdam…

Dans le port d’Amsterdam…

 

És a kikötőben, a rácson állva, elindul egy lépést. Alatta ellenkező irányba zúg a tenger, a falnak ütköző habok, a torkolat zsilipjén robajlik a víz, a szél a haját cibálja, az arcába hordja a permetet, s mintha megnőnének a távlatok, a lába alá néz, a felcsapódó hullámok a cipőjét érintik, és úgy érzi mégis, oly távoli mindez, ha megpöckölnék, a semmibe esne. De azután felemeli a fejét és a hajók között elnéz valahová. S most, este fél nyolc körül olyan, mintha kezdené megérteni végre, s olykor tudni véli azt is, hogyan tovább.

És a tengerpermetet az arcában érezve nem bánja már, hogy a hang nem kicseng, hanem lehull, mint a légy, amely fejjel a falnak ütközött.

 

19

A pályaudvaron a parkolóházba hajt. A háromemeletnyi szerpentinen a lökhárítók okozta fekete sávokat figyeli a falon, amíg szinte beleszédül. A lépcsőházba érve éppen elhúz mellette a lift üvegkabinja és nincs kedve várni, így inkább gyalog megy le. A lépcsőfordulókban az elmaradhatatlan, szúrós húgyszag az orrába mar. Végül a lifttel egyszerre érkezik, az ajtó kitárul, elécsődül a tömeg és megtorpanásra kényszeríti. S amikor a folyosó másik oldalán meglátja a parkolóház kasszájánál várakozókat, eszébe jut, hogy elfelejtette megfigyelni a parkolóhely számát, ahol az autót hagyta.

 

Az órájára nézve látja, hogy korán érkezett, bemegy egy kávézóba, forró csokoládét rendel, és az ablak melletti, virágokkal elkülönített részbe ül. A tükrök rengeteg irányba törik a teret. Egy ideig olvasni próbál, de a figyelme folyton elkalandozik, és néhány oldal átlapozása után rádöbben, hogy nem tudja, mit olvasott. A könyvjelzőt ismét az olvasott rész elejére helyezi, és a könyvet a táskájába csúsztatva az ablak felé fordul.

 

Az ablakon túl éppen a szemközti McDonald’s-ban ülő férfira lát, aki a lába közé szorított nylonzacskóból egy doboz sört vesz elő, sunyin körülnéz, a doboz tartalmát a McDonald’s kóláspoharába tölti, majd ismét a zacskóba rejti a sörösdobozt. A szomszédos asztalnál ülő fiatalkorú pár látványosan vitatkozik. Az embernek egy burleszk jut eszébe róluk, mintha mindegyikük önmaga karikatúrája lenne és a saját lábát tette volna ki maga elé, hogy elhasaljon benne.

 

Azután azonban a következők: A pályaudvar bejárata felől egy kocsin két munkás érkezik. Létrát állítanak a bejárat belső homlokzatán elhelyezkedő óra körtáblája alá. A létrát a kocsi kerekének támasztják, s amíg az egyik a biztonság kedvéért odalent tartja, a másik felkapaszkodik rá. Az oldalára erősített táskából szerszámokat vesz elő és csavarozni kezdi az óraszerkezetet, amíg először körbe-körbe forognak, majd végül leesnek róla a mutatók. A fekete nyilakat a hóna alá csapva ismét lejön, odalent közösen tanakodnak, majd az összecsúsztatott létrát a kocsira dobva elhajtanak és hátrahagyják az üres számlapot.

 

20

Este pedig a színdarab, és a négy-negyvennyolcas abszolút öngyilkossági teória: az ember – már a széken állva – lenyel egy marék gyógyszert, azután elmetszi az ereit, majd felakasztja magát az ablakkilincsre, nehogy valaki puszta segélykiáltásnak titulálja. No de akkor minek?

A négy-negyvennyolc persze szinte már későinek tűnik. Kettő-ötvenkor nagyobb az űr, nappal, éjjel.

 

21

Idő és tér küszöbén. Valami meghatározhatatlan köztes állapotban. Miféle köztes állapotban? Nem a válasz várat. A hang nem találja a fület. Nincs feloldás. Ahol abbamaradsz. Ahol elkezdődöm én. Ott. Kettőnk között.

 

22

Azután tölt magának egy pohár vörösbort és az asztalhoz ül. Az újságok ott hevernek előtte, de nem olvas. Lekapcsolja a lámpát. A csendet hallgatja. Időnként megzörren a mosdó, nyekken egyet, mintha napközben kiugrott volna a helyéből, és most visszazökken végre. A szél odakint a fák ágait cibálja. A közeledő vihar meg-megroppantgatja a tetőgerendát, pattog a fa, hol itt zörren, hol ott. Az eső a tetőablakot veri, szétmállik rajta, összefüggő vízréteggel vonja be a felületet, a cseppek egymásba folynak, nem lehet kilátni közöttük.

Hajnalfelé azután tejszerű köd. Rátelepszik a házra, ránehezedik, a távolban kiválik belőle egy-egy fa, amelynek most sokkal élesebb a kontúrja.

Az ember olykor zenét tesz fel, hogy áttörje a csendet, de azután azt is halkra állítja, és egyre halkabbra, mintha a zaj alatt mégiscsak összetörne valami készülő egész. A hangok néha még megütik a fülét, de csak egy-egy foszlány erejéig, mintha azokon túl is csak a csendet hallgatná. S amikor megszólal, észreveszi, hogy a hangja is valószerűtlenül cseng, mintha nem is az övé lenne, visszafogja, mígnem elhal az is, képtelen lyukat fúrni ebbe a híg, foszlós némaságba.

 

23

És mi maradt még? Az időn és a téren kívül. Hogy ujjával bejárhatja a földet? Köln. Bonn. Leverkusen. Az autópálya-kereszteződések. A1/ A3/ A4/ A57/ A59/ A61/ A553/ A555/ A559/ A560/ A565. A döntések sorozata. A céltalanság tragédiája. A döntésképtelenség végzetes bukása. A pihenőhelyek. Königsforst. Aggertal. Remscheid. Siegburg. Ville. Frechen. Ohligser Heide. Nievenheim. Schloss Röttgen. A kávéautomaták. A mégis elhűlő kávé, az összeesett hab. A Schloss immár hiányzó ß-e. És a KUSS-é. Ami sem csókot nem jelent már, sem pedig hogy tartsa a száját. A bevásárlóközponthoz vezető kukoricalabirintus. A jobbról előző, elsötétített szélvédőjű luxuslimuzin. A kempingek. A lakókocsik tetőantennája. A parkolóházak kijáratánál behúzott kézifék. A lejárt tartózkodási engedély. A hamis iratok. A jogtalanul kiállított diploma. A szabálytalan itt-lét. Hol-lét? Az anyakönyvi kivonat. A lakásfeloszlatás. A hely-, az időhatározó. Az utoljára széthagyott ágy, az ajtó előtt csámpázó papucs. A lélegzet ismét. A lélegzetkihagyás. Az elszoruló garat. A sópipa. A tízkilós oxigénpalack.

 

24

( )

Zárójel.

Zárójel bezárva.

 

A következmény tehát:

Hogy végül is: nem történt semmi. Minden megy tovább. Minden előzmény és minden következmény nélkül. És mégis: hogy mindenből épül. És mégis: hogy csak nyom maradjon. Valami nyom maradjon.

Kihulltam. Nem volt mit bevetnem. Egy lélegzetvétel voltam a történetben.