Magyarország a Kárpát-medencében fekszik, államformája királyság. Egy kétségkívül ellenőrizhetetlen legenda alapján a nemesség valamennyi tagja a trójai Dolóntól származtatja magát, aki, miután elárulta honfitársai és a szövetséges Rhészosz hadállásait – így a legenda –, Diomédész közbenjárására Khárpáteia királya lett, és bölcsen és igazságosan uralkodott hosszú éveken keresztül. A magyarok büszkék származásukra, büszkék ősi hagyományaikra, melyekhez törvények előírta kötelessége ragaszkodni mindenkinek. Jellemző, hogy a magyar hadsereg egészen legutóbbi évtizedekben történt és sok vitát kavaró megreformálásáig valójában lovashadsereg volt. A második világháború jó néhány emlékezetes ütközetében törtek szablyájukat villogtató magyar lovasok az ellenséges tankokra, az ősi „szitty-szitty" kiáltást hallatva, halált megvető bátorsággal. Minthogy az ellenségnek gyakorlatilag semmiféle veszteséget nem okoztak, a magyarok hadseregét „Békés Hadsereg" néven emlegették, szövetségesek és ellenségek egyaránt. És valóban, a magyarok a világ legbékésebb emberei, ami statisztikailag is pontosan kimutatható. Az ország törvényei ugyan szigorúak a bűnösség fogalmának meghatározását illetően, de igen szelídek a büntetés kiszabásakor. A középkor sötét és kegyetlen évszázadaiban természetesen Magyarországon is halálbüntetéssel sújtották a komolyabb bűnöket, de a kivitelezés módja a korabeli viszonyokhoz képest igen emberségesnek mondható. Az elítéltek túlnyomó többségét a királyi vár udvarán akasztották fel, a lábuknál fogva. Ha az elítélt túlélte a procedúrát, márpedig mindig túlélte, akkor fájdalomdíjul komoly birtokadományokra számíthatott. A felségárulókat lefejezték. A büntetés végrehajtása ismét csak igen humánus volt, és gyökeresen különbözött az Európa egyéb országaiban szokásos metódustól. A hóhér pallosával nem oldalról sújtott a szánandó bűnösök nyakára, hanem szemből, a fejük tetejére, az elítéltet egyetlen csapással vágva ketté. A következő pillanatban két seborvos karolta fel a jobbra, illetve balra bukó testfelet, aztán megkezdődött a műtét, melynek során a középkorban is megdöbbentő szaktudással rendelkező magyar orvosok rendszeresen megmentették az immár két elítélt életét, amint arról egy Calvinus nevű itáliai szerzetes is részletesen beszámolt. Az efféle ítéletek elszenvedői különleges megbecsülésnek örvendtek a magyar történelem során, s nem szabad elfeledkeznünk arról a nyolc (egyes vélemények szerint négy) magyar szentről sem, akik ezen ítélet végrehajtása után alapítottak kolostort a Mátra és a Bükk kies erdeinek mélyén. Hogy a magyar erénykódexben a Dolónnal kapcsolatos hagyomány okán az árulás a legfőbb erények közé tartozik, azt sok külföldi félreértette már, ami nagyban hozzájárult hazánk nem minden szempontból kedvező nemzetközi megítéléséhez. Pedig egyszerű dologról van szó. Már a legkorábbról, a 12. század utolsó harmadából (Yarp-kódex) ránk maradt hivatali eskü szövege is tulajdonképpen negatív eskü. A magyar hivatalnokok a mai napig arra tesznek fogadalmat, hogy „mérhetetlenül korrupt módon, kizárólag személyes érdekeikre való tekintettel" látják el tisztüket, ami ugyan logikusan kelti fel a magyarországi viszonyokat nem ismerők megütközését és rosszallását, de a valóságban mindez tökéletes fundamentuma egy igazságos társadalomnak. A magyar hivatalnokok ugyanis sohasem tartják meg esküjüket, és feddhetetlennek és megvesztegethetetlennek mutatkoznak minden körülmények között.

A magyar törvények az agresszió minden fajtáját elítélik, kivéve a pecsétverekedést. Ezen – ismételten furcsa – szokás a 13. század első évtizedeiből eredeztethető, és Szent Porcus tevékenységével hozható összefüggésbe. Porcus eredetileg a királyi kancellária tisztviselője volt, s lévén a női nem szépségei iránt meglehetősen fogékony, ifjúságában igencsak kicsapongó életet élt. Híres volt nagy étvágyáról és elképesztő testi erejéről, a személyével kapcsolatos legendák, különösen az Inevuel-kódexben megőrzött vita, alaposan ki is aknázzák életének ezen mozzanatait. 1212. május 13-án rablók támadnak rá egy hortobágyi csárdában. Porcus, aki ekkor még egyáltalán nem volt szent, a három bandita egyikét az azóta ereklyeként tisztelt fakupával üti agyon, a másikat a kezében tartott ürücombbal. A legenda szerint a harmadik rabló (megrettenve a hivatalnok iszonytató erejétől) térdre vetette magát, majd kezeit kereszt alakban tartva maga elé Krisztushoz fohászkodott. Porcus megkímélte az életét (nemes tettét a közeli kápolnában a feszületről előrehajló Jézus kegyesen meg is dicsérte), de egy váratlan ötletnek engedve a királyi kancellária pecsétjét ütötte a megszeppent bandita homlokára.

A pecsétverekedés Szent Porcusra visszavezethető szokása a magyarok körében a mai napig tartja magát, és amolyan nemzeti sportnak tekinthető. Pecsétverekedni kizárólag csütörtökön, minden második hónap első csütörtökén lehet, de akkor igazi virtusnak számít. A pecsétverekedéshez általában speciális tintát használnak, melyet ősidőktől fogva Kazahsztánból importálnak, s amely minden tetoválásnál jobban, egy életre megmarad a lepecsételtek homlokán. Pecsételni kizárólag a homlokra szokás, az arcra vagy egyéb testrészekre ütött tintafoltokért komoly pénzbírságot kell fizetni. A pecsétverekedők alapvetően kétféle pecsétet használnak. Egyrészt a különféle hivatalokból lopott pecséteket (a hivatalos pecsétek eltulajdonítását a magyar törvények egyáltalán nem büntetik, ami a magyarországi pecsétgyártás századok óta tartó virágzásának legfőbb fundamentuma), másrészt a rendőrségtől évente három alkalommal, nem csekély illeték befizetése mellett igényelhető, névre szóló pecséteket. A pecsétek ezen utóbbi fajtái emblematikai szempontból valóságos remekművek, a magyar kisplasztika méltán csodált alkotásai. Alapvetően háromosztatú alkotásokról van szó. Egyrészt tartalmaznak egy ábrát (ez lehet a pecsételő címere vagy egy szimbolikus jelentésű piktúra), egy feliratot (ezt szokás jelmondatnak vagy devizának nevezni), továbbá egy rendszámot, mely a pecsét igénylőjének azonosítására szolgál (Laboda pecsétjein az „IX 20-39"-es rendszám szerepel). A pecsételő eredetileg „szentnek", a lepecsételt pedig „megtérendő bűnösnek" minősült, és tény, hogy pecsételni a mai napig dicsőségnek, lepecsételtetni viszont szégyennek számít, férfiakra és nőkre vonatkozólag egyaránt.

Laboda 1963. május 13-án született Szegeden, Magyarország tündöklő metropoliszában. Előkelő, ősi család sarjaként jelentős vagyont örökölt, bizonyos értelemben azonban mégis „homo novus"-nak számított, minthogy egészen közönséges, polgári foglalkozást választott magának. Szülővárosa egyetemének oktatója lett – ezért még fizetés is járt neki –, választását családja hosszú ideig nem tudta megbocsátani. A Labodák mindig is idegenkedtek a tudományok kétes hitelű művelőinek számukra idegen világától, kastélyaikban nem foglalkoztattak sem tudósokat, sem költőket, sem – horribile dictu – világhírű zenészeket, őszintén és mélységesen megvetettek minden ilyesmit, viszont igen gyakran vérüket ontották a magyar hazáért, amit a történelmünkről szóló tankönyvek is tanúsítanak. Laboda harminchárom éves koráig nem verekedett. Mint igazi értelmiségi bizonyos averzióval viseltetett a kétes értékű magyar hagyományokkal szemben, ezt néha elég látványos módon deklarálta. Harminchárom évesen nősült, a csodálatos szépségű Szabó Máriát választván feleségül, aki kereskedők ivadékaként egyszerű családból származott. Saját gépkocsit és sofőrt tartott, noha a magyar arisztokrácia számára minden ilyesmi törvényileg tiltva volt. Több videófelvétel tanúsítja, hogy egyszerű emberekkel is szóba állt, a polgármesterrel, az egyetem rektorával, tanártársaival, sőt, néha közönséges munkásemberekkel is. De a vér nem válik vízzé. Laboda 2006. május 13-án, az illeték befizetése után, hivatalos kérvényben rendelt magának pecsétet, igazi címeres pecsétet, melyen az „IX 20-39"-es rendszám volt olvasható. A következő csütörtökön sofőrjének homlokán már ott díszelgett a Laboda-címer a rendszámmal, továbbá ott díszelgett a deviza is („Sors bona, nihil aliud"), és a Laboda-család mindent megbocsátott. Két hónappal később az egyetem Altajisztikai Tanszé-kének pecsétjével saját feleségét pecsételte le, a címeres pecséttel pedig (még ugyanazon a napon) két kiskorú gyermekét, valamint a lakásához közeli proletárkocsma csaposának homlokát. A média határozottan nagy jelentőséget tulajdonított az esetnek, minthogy ez utóbbi vállalkozás kifejezetten kockázatosnak volt mondható. A kocsmában többen is rátámadtak az újdonsült verekedőre, „aki kizárólag porcusi erejének köszönhette, hogy megmenekült". Való igaz, egy robosztus testalkatú proletárt lábánál fogva pörgetett a feje fölött, csak így tudta visszaverni a pecsételők rohamát, de tiszta homlokkal, igazi bajnokként térhetett haza.

Elképesztő hírnevét elképesztő vakmerőségének és megdöbbentő újításainak köszönhette, mely újításokban nem lehetett nem észrevenni bizonyos filozofikus mélységet, ami talán egykori értelmiségi életével volt összefüggésbe hozható. Mert Laboda mindent lepecsételt, szó szerint mindent. Tavasszal Újszeged összes fáit és a fákon az összes levelet, pillangók százai hordozták szárnyukon a Laboda-címert, a horgászok Laboda-címeres halakat fogtak a Tiszából, melynek hullámain csak azért nem volt e címer látható, mert a kazahsztáni tinta ilyesmire nem alkalmazható. A parasztok ásóikkal Laboda-címeres rögöket fordítottak ki a földből, Laboda-címert lehetett látni minden frissen sült kenyéren, a „Sors bona, nihil aliud" felirat pedig a kifliken volt olvasható. Laboda másfél év alatt részévé vált minden ember életének. Százszor és ezerszer előfordult, hogy a kérges tenyerű proletár homlokát takargatva tért haza csütörtök délután, hogy széparcú fiatal lányok sírva szaladtak a kozmetikushoz, pedig a lelkük mélyén boldogok és büszkék voltak kimondhatatlanul. Laboda mítosszá vált. Harminchárom esetben utazott az ominózus csütörtöki napon tömegközlekedéssel, ami egyrészt magyar arisztokratának törvényileg szintén tiltva volt, másrészt hihetetlenül veszélyes vállalkozásnak volt tekinthető. Minden egyes alkalommal lepecsételte az összes utast – szinte észre se vették –, és minden egyes alkalommal lepecsételte a buszsofőrt vagy a villamosvezetőt, de ő tiszta homlokkal tért meg ősei otthonába. Néhány év alatt lepecsételte az egész magyar arisztokráciát, és persze lepecsételte a Laboda-nemzetség valamennyi tagját. Apja homlokára az „Érvénytelen" feliratot ütötte, anyja homlokán pedig az adóhivatal pecsétje volt olvasható. Lepecsételte a híres Blasiust, aki az egyetem rektoraként maga is híres pecsételőnek számított (hírnevét a svéd miniszterelnök lepecsételésének köszönhette, akit a doktorrá avatás legünnepélyesebb pillanatában pecsételt le, olyan erővel, hogy a külföldi diplomata három lépést hátratántorodott). Mire a magyar politika valamennyi vezetőjének homlokára felkerült a felirat, Laboda a magyarság szimbóluma lett. 2010. május 13-án Laboda-címeres felhők úsztak az égen, az egész ország felett, és az emberek sírtak örömükben és félreverték a harangokat.

Aztán elérte őt is a végzet, 2011. május 13-án. Beült a kocsijába, a sofőrje hátrafordult, és akkor Laboda furcsa ütést érzett a homlokán. „Érvénytelen", ez volt ráírva, mert hát a vér tényleg nem válik vízzé. A mítosz véget ért. Laboda hónapokig nem mozdult a Pécskai utcai palotából, olykor a felesége nyilatkozott helyette, homlokán az Altajisztikai Tanszék pecsétjével és mindig nagyon szűkszavúan. Négy hónap múlva Laboda végleg elvonult a világtól. Bükkszentkereszt közelében kis fakunyhót építtetett, ott húzta meg magát. A felesége sírt, a gyerekei sírtak, és sírtak minden magyar emberek.

A Bükk fáinak árnyékában Laboda számot vetett életével. Órákon át üldögélt a kunyhója melletti magányos sziklán, hallgatta a szél zúgását, a madarak énekét, vagy egyszerűen csak a tüzet nézte, a fellobbanó és elhaló lángnyelveket. A környék pásztorai táplálták, akik hol kecsketejet, hol sajtot és szárított gyümölcsöt hoztak a prófétának, néha peres ügyeikkel is felkeresték, ő pedig összebékítette a haragvókat, és nyájas, barátságos hangon beszélt mindenkivel. Az egykori verekedő döbbenetes metamorfózison ment keresztül, teljes mértékben elutasította, megtagadta régi önmagát. A kunyhóban fogott hozzá nagy műve megírásának, mely „A végső boldogság elérésének misztikus útja" címet viseli, és öt könyvből áll. Az első a „Szél könyve" (ez a szerelemről és a szabadságról szól, „amit mindenkinek a végletekig meg kell élnie"). A második a „Tűz könyve" (amely a lelkiismeretről és a haragról beszél magasztos hangon, és amit szintén a végletekig meg kell élni). A tüzet különben hatalmas körnek ábrázolja, amely körülöleli a világot, a világ pedig körülöleli a tüzet. A harmadik könyv a vízről szól. Igen homályos értelmű, nehezen interpretálható szövegről van szó, melynek legfőbb mondanivalója – talán –, hogy mindenkinek meg kell ismernie a saját arcát. A negyedik könyv versben íródott, felező tizenkettesekben, s a könyvekről szól („Könyvek könyve"), „vagyis a pecsételésről, tehát a többi emberről, az emberről magáról". Az ötödik könyv a „Semmiről" szól, ez a legzavarosabb. A „Semmi könyve" valójában Laboda megvilágosodásával van összefüggésben, bár hogy ennek a megvilágosodásnak pontosan mi lenne a lényege, azt a kritikai kiadás megjelenéséig inkább csak találgatni lehet. Informatívak lehetnek a haldokló utolsó szavai. 2013. május 13-án a közeli kolostorból futva érkezett a szerzetes, hogy az egyébként evangélikus Labodának megadja az utolsó szentséget. A haldokló hérosz a kunyhója melletti sziklán feküdt, hosszú, ősz szakálla sokszorosan körülcsavarodott e sziklán, a talaj repedésein át mélyen beszüremkedett a földbe, valósággal eggyé vált vele, mintha valami gyökér, mintha az élettelen kő gyökere lenne, és el kellett vágni, hogy a holttestet illőn el tudják temetni.

Laboda boldog volt. A szerzetesnek elmondta, hogy „a legnagyobb bölcsesség a szeretet", és hogy ő megértette ezt, hogy „nem akar többé magyar lenni, hanem csak olyan ember, mint bárki más". Hosszasan beszélt „testvéreiről" (a Napról és a szélről, a halálról és a vizekről stb.), hosszasan az apró örömökről és a dicsőség akarásának hiábavalóságáról, aztán sírt, és vele sírt minden szemtanú. Végül hatalmas erővel, élete utolsó lobbanásának pillanatában lepecsételte a szerzetes homlokát.