Nem voltam képes kitalálni a jövőt, az írói képzelet szégyellni valóan szegényesnek bizonyult a valós történtek fényében – amennyiben bármiféle fényről lehet még szólani.

Francia barátomról 1996 táján írtam egy novellát. Akkor már hét éve ígérgettük egymásnak, hogy az 1989 őszén Amerikában együtt töltött idő után végre-valahára meglátogatjuk egymást. Úgy éreztük, ez nem mehet így tovább, saját múltunkat vesszük semmibe, ha nem mozdulunk semerre, ő nem igyekszik Pécsre, és én se különösebben Reimsbe. Arra gondoltam, ha elképzelem, hogy s mint zajlana a nagy találkozás, akkor legalább tettem valamit, s a magam módján elkezdem a közeledést. No igen, de mi történt? Békés, örvendezős írás helyett egy rémtörténet kerekedett a végtelen vágyakozásból. Thierryt nem tudtam sehogy sem elképzelni tanárként, apaként, s egészen egyszerűen bűntényhez folyamodtam. A nyakába sóztam néhány gyermekgyilkosságot, eltüntettem a színről, úgy, hogy mi ketten nem is találkozhattunk, csak a neve hallatán könnybe lábadó szemű, illetve őrjöngeni kezdő helybéliekkel váltottam néhány szót, s végül egy kötelezően ballonkabátos rendőrfelügyelővel, aki tőlem tudakozódott ezer éve látott, szörnyeteggé lett barátom holléte felől.

Érdekes, abban az időben valóban kevesebbet hallattunk egymásról, s félő volt, hogy majd’ egy évtizednyi meddő várakozás, fogadkozás és ígérgetés után a kapcsolat végső tartóoszlopa, az emlékezés is semmivé porlik az idő súlya alatt. Amikor szinte egyik napról a másikra lett e-mail, és mi ketten az újabb elektronikus csoda folytán ismét egymásra találtunk. Sőt, kereken tizenkét esztendő múltán úgy döntöttem, ha egy németországi út folytán „csupán" négyszáz kilo-méternyi távolságra vagyok Thierrytől, a sors szemébe kacagok, és pénzt, időt, energiát nem kímélve elmegyek – mit megyek!, zarándokolok – hozzá. Az őszre tervezett látogatásról már a nyár elején hírt adtam, és Thierry válaszlevelében virtuálisan kiugrott a bőréből: „Hihetetlen! Nem akarom elhinni! Az én drága jó barátom eljön hozzám! Nem is tudom, mikor ért ennél jobb hír…" – csupa efféle lelkendezés, két képernyőoldalon keresztül. A hetek haladtával pontosítottuk, csiszolgattuk a tervet, majd Thierry megírta, hogy hagyományos posta útján aprólékos itinert, fénymásolt és saját kezűleg rajzolt térképeket küldött, melyek segítségével egészen a házáig juthatok. (E házról már sokat olvastam, tudtam, hogy legalább kétszázötven éves, azért vették, hogy kimeneküljenek a nagyvárosból, egy kisebb vagyont öltek a felújításába, és a személyes köteléken túl meglehetősen vonzott, hogy egy ilyen különös épületben tölthetek pár napot.) A levél meg is jött, s valóban, az útmutató minden sora a szeretettől és – merjem-e mondani? – a tiszteletteljes várakozástól sugárzott. Úgy tűnt, hogy bár én utazom, mégis Thierrynek fontosabb a jövetelem. Valamiért nagyon vár.

De most még nem folytatom.

Mert még úgyis visszatérek pontosan ugyanehhez a pillanathoz. És újrakezdem, mert újra kellett kezdenem látogatásomat Thierrynél, mintegy másfél hónappal azután, hogy nála jártam.

Furcsa érzésekkel távoztam két nap után. A felszínen minden szépen és jól sikerült, mégis mintha csak tejüvegen át láttam volna a barátomat (frissen megismert feleségéről, két gyerekéről nem is beszélve). A tizenkét évvel ezelőtti Thierry ottragadt a tizenkét évvel ezelőtti múltban, s mai reinkarnációja amennyivel több volt, ugyanannyival kevesebb is. Méricskélnem kellett volna, három és fél évtizednyi emberélet rám eső részével dekáznom, válogatnom, súlyos megállapításokat tenni, és ehhez a negyvennyolc óra kevésnek bizonyult.

Talán szégyellni illenék, de nem éreztem mardosó fájdalmat, amikor búcsút kellett vegyek tőle, s bár újfent elhangzottak a szent fogadalmak, hogy többé nem szabad ennyi időnek eltelnie újbóli találkozásunkig, ismét Németország felé száguldva úgy éreztem, ezennel életem egy különös, a végtelen várakozásban (és lám, nem a megtörténésben) kiteljesedő fejezete ért véget. Még tán azt is gondoltam, így van ez rendjén. Idejövetelem hiba volt, emléke, ha megmarad, nem tartozhat szervesen Thierryvel közös, valódi történetünkhöz.

Bizonyára így gondoltam, mert hálátlan kutyaként még csak egy levelezőlapot, egy üzenetet sem küldtem Thierrynek, amiben legalább néhány frázis erejéig megköszöntem volna a vendéglátást, a jóltartást, a szemmel látható igyekezetet. Nem akartam, hogy egy ennyire udvarias gesztus által nyomatékosítsam, amit bizonyára ő maga is érzett: nem erre a találkozásra vártunk annyi hosszú éven át.

Ezek után telt el az a bizonyos hónap, amíg Thierry egy hosszú e-mailt nem írt. Egy novemberi reggelen a következő levelet nyitottam ki:

„Drága Barátom!

Remélem, épségben hazaérkeztél. A magam részéről el kell mondjam, elmondhatatlanul örültem, hogy itt jártál, és az elátkozott tizenkét év után újból láthattalak. Ami azt illeti, együttlétünk mindennek ellenére nem egészen úgy sikerült, ahogy oly hosszan és szeretettel elterveztem. Talán magad is érzékelted közös étkezéseink, az esti programok során, hogy Sophie és köztem nincs minden rendben. Mi több, az igazat megvallva, a Te érkezésed előtt egy héttel egyeztünk meg, hogy elválunk. Tudom, hogy ez borzasztóan hangzik, és én örülnék a legjobban, ha nem ez lenne az igazság, de be kellett lássam, hogy nincs más választás, minden abszurditása ellenére mindannyiunk számára ez a legjobb megoldás. Érthető, hogy gondolataim ezerfelé szaladtak, s végső igyekezetem ellenére sem tudtam magamat teljes lélekkel Rád szánni, ahogy szerettem volna, és ez, ha lehet, még inkább kínzott, mint a válás réme. Hihetetlen, hogy mindez velem, velünk is így történik, oly didergetően ismerős módon. Sophie visszaköltözik Reimsbe a gyerekekkel, én pedig itt maradok addig, míg el nem tudom adni a házat. Úgy érzem, új élet kezdődik számomra, de alig merem hinni, hogy ez jobb lesz annál, ami eddig volt, noha csakis ezért született ez a döntés. Lesz, ahogy lesz, ez az én bátorságom, hogy vállalom. Harminchét éves vagyok, tán még nem késő. Talán mégse igaz a régi bölcsesség, hogy csak egy életünk van. Az biztos, hogy mi ketten már nem veszíthetjük egymást szem elől…" – satöbbi, a további ígéretek, reményteljes búcsúzósorok most nem tűntek olyan fontosnak.

Nem a levélnek volt vége, hanem reimsi látogatásom addig hitt történetének. Még ott, a villogó képernyő előtt ülve rá kellett döbbenjek, hogy azok az emberek, akikkel találkoztam, a viszonyuk, a szavaik, a pillantásuk, a hozzám intézett mosolyuk, kérdésük egyáltalán nem az volt, aminek a szemem előtt tűnt; ami nem jelenthet mást, mint hogy én az általam érzékeltnél is még inkább véletlenül, esetlenebbül és oda nem illően szerepeltem életükben.

Ha el akarom mesélni (vagyis inkább értelmezni, legalábbis magamnak) Thierry barátom meglátogatását, akkor vissza kell mennem a kezdetekhez, vagyis ahhoz a naphoz, amikor is a Rue de Cigny 3. számú házban tudomást szereztek jövetelem szándékáról.

– Sophie, figyelj csak – mondta Thierry, miközben előkészítette a vacsorát, és fél szemét a tízhónapos, ide-oda bukdácsoló, nyálasan gajdoló Gilles-en tartotta.

– Hm?

– Nagy hírem van. Tüvádár meglátogat minket!

– Minket?

– Hát persze… Jó, egyelőre csak engem ismer, de már annyi mindent írtam rólatok.

– Akkor mondd azt: meglátogat a haverod.

– Jaj, most mért vagy ilyen? Tudod, mióta ígérjük már egymásnak, hogy annyi év után össze kell végre jönnünk.

– Na, te és az ígérgetések.

– De látod…

– Mit látok? Ő idejön. Igyekezz már, a gyerek éhen hal melletted!

– Mindjárt kész, egy perc.

– Gyere ide, kicsim, a mamához – emelte fel Sophie Gilles-t a padlóról, majd újabb szemrehányó pillantásokat küldözgetett a tűzhely előtt feltűrt ujjú ingben forgolódó Thierry felé.

– Hihetetlen, egészen hihetetlen…

– Mi a fene?

– Hogy Tüvádár jön.

– Á, Tüvádár.

– Tudod, Sophie, vannak dolgok, amelyekről mindamellett, hogy beszélünk róluk, vágyakozunk rájuk, az ember biztosan tudja, sose következnek be.

– Megvagy már?

– Tényleg, mint egy álom. De azok közül is a legjobb. Nem is várjuk, hogy valóra váljék, elég, hogy megálmodhattuk – vitte oda Thierry az asztalhoz a babatányért és a láboskában melegített pépet. – Tessék.

– Jól van, kicsi Gilles, jól, no. Előbb a partedli, tudod – Sophie a kiskanálból egy kis pépet a kézfejére csöppentett. – Ez tűzforró! Most hogy etessem meg?

Gilles türelmetlenül sírni kezdett, a tányérja felé nyúlkált. Thierry odalépett melléje, és megsimogatta a fejét.

– Türelem, kismackó. Megfújja anya a finom vacsorát, mindjárt eheted.

– Apucika úgy látszik, forrón szereti – méltatlankodott Sophie, és még egy csöpp főzeléket pöttyintett a kezére. – Na gyere, most már jó lesz.

Gilles mohó tátogással vetette rá magát az eléje nyújtott, púpozott kanalakra. Thierry az ablakhoz húzódva figyelte az etetést, de a keze nem állt le, a fal mellett álló szárítóról szedett le egy-egy zoknit, összepárosította őket.

– És? – kérdezte egy idő után Sophie.

– Mire vagy kíváncsi?

– Mikor óhajt jönni az a híres magyar kebelbarátod?

– Októberben, azt írta.

– Hol van az még… Ki tudja, mi történik addig – majd rámosolygott a szemmel láthatólag alaposan belakmározott Gilles-re. – Akkor mi már egyévesek is elmúltunk, bizony ám.

– Én már alig várom – mondta Thierry, és a szárítót otthagyva elindult a tányérral a mosogató felé. – Megírtam neki, hogy szeretettel látjuk. Ugye, nincs kifogásod ellene?

– Úgyis azt csinálsz, amit akarsz – mondta Sophie anélkül, hogy a férjére nézett volna, és elkezdte kiszabadítani Gilles-t az etetőszékből.

Thierry megállt a mozdulatban.

– Én csinálok azt, amit akarok? Én? Akinek egy szabad perce sincs? Aki az utóbbi néhány évben mindent, ami kedves volt a számára…

– Nincs kedvem végighallgatni ezt a lemezt, Thierry. Majd máskor. Kerítsd elő Didier-t, vacsorázzon, menjen az ágyba. Elég volt…

– Mi volt elég, ugyan mi?

– A mai nap. Elég.

– Didier! – kiáltott élesen Thierry, s a ház mögüli kertből máris hallatszott az apró lábak dobogása.

Az ajtóból, karján Gilles-lel, még utoljára visszafordult Sophie, mielőtt a meredek lépcsőn felmentek volna fürödni.

– Nincs semmi bajom a Tüvádároddal. Jöjjön nyugodtan. Tudom, hogy ő is a te ezerszer elsiratott szabad életed egyik fényes mozaikköve. Jöjjön. Nem árt, ha ötévi házasság után lassacskán megtudom, kikből és mikből épül fel a lelked.

Thierry némán állt, s csak akkor eszmélt fel, amikor a hátsó ajtón berontott Didier, és a bal combjába fúrta az arcát.

Aztán teltek a hetek, és az ígért módon, a legkisebb részletekig pontosítottuk az utazás tervét. Szeptember utolsó napjaiban vaskos boríték érkezett. A hosszú levélben mindenre kiterjedő figyelmességgel, lépésről lépésre vázolta, hogy Frankfurtból indulva miképp jutok el Thierry házáig. A sikeres megérkezés esetére – lévén szó a hírneves Champagne-vidékről – a levél rajzos befejezése azzal kecsegtetett, hogy egy különleges erjesztésű nedűvel koccintunk majd a tizenkét év utáni viszontlátás örömére.

Ilyenekkel traktált: „Csak előre az A4-es autópályán, kövesd a párizsi irányt. Reims után kb. 15 perccel (no persze, attól függ, hogy megint úgy nyomod-e a gázt, mint egy autóversenyző – egyébiránt a sebességhatár 130 km/h) jelezni fogják Dormans-t. Mindenképp térj le, mert ha nem, Párizsig nincs megállás! Fizetni is itt kell, kereken 11 frankot, ne aggódj, megadom…" Micsoda barát!

Két telefonszámot is közölt, az otthonit és egy mobilt. Ez utóbbit a következő lábjegyzettel látta el: „Általában a feleségem használja, de most néhány órára elkunyerálom tőle." Aha, gondoltam, Thierry és az ő kis házisárkánya. Akiről, meg kell adni, annyi szépet és jót olvastam az elmúlt évek során.

A levél hátlapján még egy hevenyészett térképecske tájékoztatott a falun belüli ház helyéről, ahol a már beígért módon, de ezúttal suta vonalakból összeálló rajzban egy épp magából a dugót kilövő pezsgősüveg díszelgett, mellette két pohár. De csak kettő. „Jó, aláírom, hogy rajzból még mindig reménytelen vagyok, ám annál nagyobb szeretettel várlak!"

Jómagam is készülődtem, már-már érzelgős módon. Egy cipősdobozból kiválogattam mindazokat az amerikai fotográfiákat, amelyek ott készültek, ahol Thierryvel megfordultunk boldogult ifjúkorunkban, s amelyeket majd bizonyára Sophie is érdeklődéssel szemlél, hiszen ha csak a maguk ártatlan módján is, de bepillantást engednek a férje múltjába, melyet ő nem ismerhet. Thierry nem készített fényképeket.

Az érkezésem október 15-ére esett. A magyar történelemnek van egy elég szomorú, mi több, tragikus október 15-éje, de már-már az is történelmi távlat, hogy hosszú éveken át az én kis magántermészetű október 15-éimen is mindig történt valami – hát igen, miért ne adjam meg a súlyát: fontos.

Thierryt látni tizenkét esztendő után – történhet-e idén ennél fontosabb?

Aztán jött a pasztellszínű, őszi táj, Manet vagy Monet, bármelyikük megirigyelhette volna ezt a napot. Bámultam a mélysárga fényben fürdő, amúgy dél-dunántúli pátriámra nagyon is hasonlító dimbes-dombos határt, és sóhajtoztam, hogy igen, ez Franciaország. Ville de Tardenois-nál a parancs szerint balra fordultam, majd, mivel felettébb jó időt futottam (az érkezésként ígért fél néggyel szemben még kettő sem volt), a következő dombtetőn félrehúzódtam az amúgy néptelen úton, és terepszemlét tettem. A domb tövében bújó kis falucskáról egykettőre megállapítottam, nem lehet más, mint Romigny: szorosan egymás mellé épült házak, puszta kőből, a bástyaszerű templomtorony is szürkén, komoran meredt elő a fák sárgás lombja közül. Aztán további hajlatok, bukkanók következtek, és biztos lehettem benne, hogy Romignyhoz hasonlóan Lhéry, majd Lagéry is hamarosan feltűnik előttem, akármilyen komótosan is gurulok majd tovább.

Lagery délután két órakor oly kihalt volt. Tudtam, Thierry nem jöhet szembe, könnyedén meglelt házuk ajtaját nem nyithatja ki, de amúgy sem láttam egy teremtett lelket se. A ház kétszázötven éves mivoltában komoly és komor épületnek látszott, jóllehet a frissen berakott ablakok, ajtók arról árulkodtak, hogy a lakhatóság huszonegyedik századi feltételei bizonyos tekintetben előrébb valók, mint a múlt titokzatossága.

A főtéren öles, mára megfeketedett gerendákból ácsolt, fedett piac árválkodott: az asztalok üresen, az egyetlen hang az építmény tövében csobogó kútból eredt, amelynek kikopott kőlefolyójában néhány megtapadt káposztalevél árulkodott arról, hogy itt mégiscsak emberi kezek mostak zöldséget.

A terecske házainak földszintjén a cégérek tanúsága szerint működött egy-egy bolt, de a kirakatokat leeresztett redőnyök takarták. Nem volt mit tenni, mint visszamenni a kétszázötven éves ház elé, és várni.

Néhány lap híján kiolvastam a magammal hozott könyvet, amikor arra rebbentem, hogy egy sötét Citroën pöfög el mellettem, és az autó volánja mögött egy Thierryhez hasonlatos férfiú bámul felém.

Kiszálltam a kocsiból, és a járda széléről lestem, ahogy az utcácska végén megfordul, és lassan visszafelé gurul, majd megáll Thierry háza előtt.

A kormány mögött… igenis, felismertem: ő ült.

Illetve előpattant, vigyorgott, s ami velem nagyon ritkán történik: megölelt. Lapogatta a hátamat, és csak ismételgette:

– Tüvádár, Tüvádár.

Én is rápaskoltam néhányszor a bőrdzsekijére.

Aztán kiszabadította a két kisfiút a gyerekülésekből, és bementünk a házba.

Még jócskán látszottak a renoválás nyomai, többek között a falak is festetlenül, néhol ceruzával összefirkálva, különböző számításokkal felékesítve meredeztek.

– Amit lehet, magam csinálok, egészen beletanultam – vonta meg a vállát félszegen Thierry. – Majd megmutatom a pincét. Ott van a műhely, az az én kis birodalmam.

Bólintottam, tán nem túl lelkesen, hogy az jó lesz.

Mivel nem volt hideg, főképp a gyerekek miatt kiköltöztünk a ház mögötti falatnyi udvarra, a magas kőkerítés tövébe.

Ahogy ott ült előttem, a fehér műanyagszékbe süllyedve, Thierry fáradtnak tűnt. Rá-rászólt valamelyik gyerekre, hogy ne koszolják magukat nagyon össze. Közben azért kérdezgetett, de mintha úgy kellett volna kitaláljon minden egyes mondatot.

– És… jól utaztál? Minden simán ment?

Lelkesen elmeséltem érkezésemet.

– És… a család, hogy van?

Beszámoltam az aktuális helyzetről: ki jár iskolába, ki óvodába, a feleségem még csak négy órában dolgozik, tájékoztattam, azért, hogy délután a kicsikkel lehessen. Nem rémlik, miképp kanyarodott a szó, de világosan emlékszem, hamarosan arról beszéltem, hogy azok közül az ismerős házaspárok közül, akiknek nagyjából a miénkkel velünk egy időben volt az esküvőjük, töméntelen számban elváltak; a jó múltkorában még össze is írtuk, hát nagyon hosszúra és szomorúra sikeredett az a lista.

Thierry hol figyelt, hol nem, volt, hogy felkelt, és papírzsebkendővel letörölte a kisebbik fiú, az egyéves Gilles arcáról a nyállal keveredő homokot. Ilyenkor persze franciául beszélt, és csak annyit hámoztam ki a feddésből, hogy „Tüvádár, Tüvádár", jelenlétemet használván fel a jó viselkedés megalapozására. Mindez ismerős volt, bizonyára én is így tettem volna, mégis zavart kissé.

– És… végül is, van valami terved, hogy mit szeretnél itt csinálni? – nézett rám egyszerre, amitől teljesen zavarba jöttem.

– Mit is… – nyögtem. – Semmit, együtt lenni, dumálni.

– És… meddig… tudsz maradni?

– Két nap múlva vissza kell indulnom.

– Holnap tanítok. Reggel beviszlek Reimsbe, körülnézel, aztán a többit meglátjuk. De a szerda szabad.

– Jó – mondtam erre kötelességtudóan.

Thierry felállt.

– Nem iszunk egy kis pezsgőt?

– Igyunk?

– Hát? Megígértem, nem?

– Persze, jöhet – feleltem.

Hamarosan egy harmatos pezsgősüveggel tért vissza az udvarra, és szakavatott mozdulatokkal hántotta le a fejéről az alufóliát, csavarozta ki a kis kosarat, majd pukkantotta ki a dugót.

– A találkozásunkra! – emelte felém a poharát. – Tizenkét év, nem őrület?

– De, őrület!

Aztán kortyolgattuk az italt. Soha nem ittam ilyen jó pezsgőt. Pedig kiderült, hogy semmi különös, a szomszéd termelése. Itt minden háznak megvan a maga kis pincészete. Meg fogom látni, még reggelire is pezsgőt isznak, bolondok ezek, mondta Thierry.

De aztán egyszer csak ő is a lassan lebukó nap felé tartotta a poharat, úgy nézte összeszűkült szemmel a lentről felfelé igyekvő buborékfonalakat.

– Két régi jóbarát délután fél ötkor ül a kora őszi kertben és pezsgőzik. Azért van ennél rémesebb is, mi? – s most először kacsintott felém olyan kópésan, mint régen.

 

Sophie egy csöppet sem úgy festett, mint amilyennek elképzeltem. Az is igaz, attól a pillanattól fogva, hogy megláttam, nem tudtam volna pontosan megmondani, milyennek képzeltem el.

Szikár volt. Magas, nálam jóval magasabb, azaz Thierrynél is magasabb. Mi nagyjából egynövésűeknek számítunk.

A fürdőszobában ismerkedtünk meg, ott zajlott a két gyerek fürdetése, amikor betoppant. Hosszú, vékony karját nyújtotta, mosolygott, de hirtelen azt éreztem, nem mosoly ez, inkább nevetés, mi több, gúnyos nevetés. Szép kis kétbalkezes páros a temérdek szennyes, homokot pergető gyerekruha, használt pelenka, nyitott samponosflakon, elgörbült fülpucoló pálcika, kifordított pizsamanadrág ál-békés, ál-családi mezejében.

– Á, Tüvádár, már sokat hallottam rólad – mondta rekedtes hangon. A szeme annyira zöld volt, hogy már-már kellemetlen érzéssel töltött el. – Thierry valósággal szerelmes beléd!

Felhúzott szemöldökkel közölte ezt, majd a fejét félrefordítva a férjére nézett, felnevetett. Azzal ott is hagyott minket, mint aki csak egy röpke vizit erejéig anya, mert egyéb kötelességei elszólítják.

De végül ott ültünk hárman a vacsoraasztalnál, pontosan úgy, mint egy békebeli francia filmben, Catherine Deneuve, Philippe Noiret és Michel Piccoli. A nyers fából gyalult asztalon réz gyertyatartó, magas pohárban kárminpiros bor, egy hatalmas tálon csodás sajtok, s odakint az utcán néha halkan elgurul egy Renault vagy egy Peugeot. Szinte mindegy is, miről folyik a szó. Egyszerűen jó így, rágcsálni egy-egy újabb szeletet az ismeretlen nevű sajtból, amit egy bárdszerű késsel metszettem le, s inni rá egy kortyot. A két pislákoló láng mindhármunk arcát ugyanolyan meleg fénnyel kente be, a vonások feloldódtak, a szájak vonala sem látszott, csak a szemek megcsillanó szikrája.

Holott alig néztünk egymás szemébe, nem is tudom, miért emlékszem ennyire élesen erre a fényre.

Sophie csupa panasz volt. Mindenki hülye, az iskolában a gyerekek, a gyerekek szülei, a tanárok, az egész iskolásdi, a tanítás felesleges erőlködés.

– Néha azt érzem, ha akarattal kínoznának, az se lenne rémesebb!

Rám nézett, zöld szemében megvillant a gyertyafény. Már vettem a levegőt, amikor nyitott tenyérrel a puszta asztalra csapott.

– Beszélek itt hülyeségeket. Ti egymásra vagytok kíváncsiak. Már el is tűntem.

Hát ketten maradtunk megint. És nem történt semmi. Illetve pont annyi, hogy szinte furcsa volt: ilyen egyszerűen zajlik az első közös esténk tizenkét év után. Kiültem a konyhába, amíg Thierry leszedte az asztalt, az edényeket akkurátusan elhelyezte a mosogatógépben, morzsátlanított, visszadugaszolta a maradék bort. Előkészítette a gyerekek reggeliztetéséhez szükséges holmikat.

Ültem a kis sarokasztalnál, és a parafa faliújságra rajzszögezett fényképet bámultam. Középkorú házaspárt ábrázolt, a férfi maradék haja hátrafelé fésülve, egészen fejére tapasztva, az asszony berakott frizurát viselt. Mindketten szigorúan, lefelé görbülő, egyetlen éles vonallá préselt szájjal néztek felém. Nem szerettem őket.

– Sophie szülei – felelte érdeklődésemre Thierry, aki a konyha bejáratához húzott ruhaszárítóról szedegette le az alsóneműt és hajtogatta őket, majd rakta egy lila műanyagkosárba. – Nemrég volt egy éve, hogy meghaltak autóbalesetben.

Egészen máshogy néztem rájuk. Mindig furcsa olyan embereket nézni, akik már nincsenek. Ilyenek voltak, a képen most is ilyenek, s közben már semmi sincs így. Nincs lenyalt haj, se berakott frizura, se szigorú tekintet. Csak a végtelen szigorúság, az van.

– Teljesen vétlenek voltak – magyarázta Thierry különösebb megrendültség nélkül –, egy kamion nem adta meg nekik az elsőbbséget. Épp hozzánk igyekeztek.

– Rémes lehetett – mondtam, hisz olyan az ember, hogy ilyenkor ilyen rémeseket mond.

– Az volt – hagyta jóvá Thierry egy fűzöld zoknit lóbálva, nem találta a párját. – Sophie épp Gilles-t várta. És rá egy hétre kiderült, hogy cukorbeteg. Nem is tudom, mi viselte meg jobban.

– Most már jól van? – kérdeztem, mert nem ülhettem szó nélkül, s valami különös elmevetítés folytán Sophie gyertyafényes arcát ott láttam a szüleié mellett.

De Thierry mintha habozott volna a válasszal.

– Ó, igen, jól… Végül is, jól – mormogta, majd kisvártatva hozzátette: – A körülményekhez képest.

Sejthettem volna, hogy vannak „körülmények"? Ami a tudomásomra jutott, bőséggel megmagyarázott mindent. Holott „minden" se létezik, „magyarázat" még annyira se.

A szoba, ahol az ágyam állt, lomtárként funkcionált. De amikor eloltottam a fejem fölötti polcra gyöngén odacsíptetett lámpácskát, és megnyikordult alattam a kempingágy sodronya, véletlenül se gondoltam, hogy íme, egy lennék a Bouchet-család limlomjai közül. Úgy aludtam, amilyen becsülettel francia sajttal, borral eltelve csak aludni lehet!

 

A reggel úgy indult, mint egy reggel. Semmit nem éreztem abból, hogy idegenben vagyok, vendég, akit, legalábbis illúziószinten, kényeztetnek. Lehet, hogy mindezt magamnak köszönhettem, hiszen az első zajokra, mint egy magát hasznossá tenni igyekvő, buzgó és szorgos szerzet, villámgyorsan felkeltem, beágyaztam, és a számomra kijelölt helyről előóvakodva épp csak azért mutattam magam, hogy megvagyok, semmi gond, ne izguljon se Thierry, se Sophie, láthatják, hogy velem igazán nem kell törődni, hisz arra ott van a két gyerek…

Sophie nem is sokat törődött, zöld szemével végigmért, a szája sarkában ugyanaz a mosoly bujkált, mint esti találkozásunkkor a pelenkákkal körbedobált fürdőben, amikor semmi mást nem gondolhatott, mint hogy na, Thierry, aranyapám, gratulálok ehhez a te Tüvadarodhoz.

Hátul a két gyerekkel, a nagy Citroënnel nekivágtunk a reggeli párába burkolózó tájnak, a szomszéd falvaknak. Előbb az iskolás Didier ugrott ki egy sarkon, majd néhány kilométernyi kacskaringó után Gilles is eltűnt apja kezén egy komor, szürke kőfal mögötti óvodában.

Amikor már csak ketten maradtunk, Thierry még borúsabb lett, mint eddig. Lassan vezetett, de mintha még így is elvétette volna a kanyarokat, az ideális íven túlhaladva hirtelen mozdulattal rántotta utána a kormányt, aztán persze korrigálnia kellett, csak úgy dülöngéltünk ide-oda.

– Szép ez a vidék, tetszik – tettem egy óvatos megjegyzést.

– Mindig erre vágytam, a falusi életre – mondta mély meggyőződéssel Thierry. – Egészen más ember leszel itt. Elfelejtesz minden marhaságot, ami a városban rád telepedik. Láthattad, reggel ott volt a kilincsre akasztva zacskóban a friss baguette, croissant, házhoz hozza a hentes a húst, hetente egyszer beköszön a halas. Vetélkednek a gazdák, kinek a pezsgőjét kóstoljam meg azon a héten. Itthon vagy, képes vagy elhinni, hogy a falu a családod. – Elhallgatott, gurultunk némán egy kilométert. – Lassan kiismered a titkaikat is. Ami, mi tagadás, nem mindig felemelő. Egész családok nem beszélnek egymással, mert az egyikük dédnagyapja egy száz évvel ezelőtti bálon titokban csókot lopott a másik dédnagymamájától… A lelkek, amikor egymásnak feszülnek, tudod.

Újabb csöndes dombok következtek, az októberi táj bambuló színeivel, a leszüretelt, csupasz szőlőtőkék, melyek terméséből máris erjed a champagne.

Aztán Thierry megint megszólalt.

– Igazából egészen máshová vágyom.

– Hová?

– Egy hideg országba.

– Hidegbe?

– Igen. Sziklák, jég, hideg.

– Az jó?

– Nekem jót tenne, érzem.

– És…?

– Semmi és. Még a világon semmit se tettem érte – Thierry megint rám nézett, de már nem szigorúan, inkább bűnbánóan, mintha bocsánatot kérne tőlem. – Semmit, érted?

– Értem.

Pedig egy fenét értettem, a hidegnél semmit sem utálok jobban. „Egy hideg ország" – mi az, lelki utazás, bele a vegytisztába, az élesbe, a metszőbe, ahol minden kemény, de tapintható, éle van, lezárt? Ahol nincs hentes, halas, se croissant. Se Sophie, se gyerkőcök, se senki más?

Nem sokat töprenghettem mindezek fölött, mert Thierry továbbszőtte a vágyairól szóló vallomását.

– Tízéves korom óta van egy álmom: motorra ülni és menni, el. Nem is száguldani, csak egyszerűen gurulni bele a messzeségbe, abban a biztos tudatban, hogy távolodok attól, ahol addig voltam. Aztán hogy közben mi felé közeledem, egyáltalán nem érdekes. Néha azt gondolom, lám, milyen merészen szabad egy gyerek! Ha ezt akkor nem találtam volna ki, most, ennyi idősen már biztos nem jutna eszembe...

– Ezek szerint az lenne álmaid netovábbja, ha motorral mehetnél a Déli-sarkra? – tettem fel az összefoglaló, humorba hajló kérdést.

Thierry rám villantotta a szemüvegét. Levegőt vett a válaszhoz, de abból a pillanatnyi szünetből, amit tartott, tudtam, nem azt mondja majd, amit eredetileg akart.

– Kerültünk egy kicsit, hogy megmutathassam a régi versenypályát. Egyszerű országút, mint a többi, de a lelátók, a garázsok még ott meredeznek csonkán.

No, erre rögvest feledtem Hidegországot, sőt, végtelen forróság öntött el. Hát persze, a reimsi versenypálya, a Francia Nagydíj! Az a végtelen hosszú egyenes, Fangio, Hawthorn, Collins, Baghetti csatáinak színtere! Alig tudtam minden idevágó tudásomat végigpörgetni az agyamon, amikor rákanyarodtunk erre az egyenesre, majd egy szembedörömbölő kamion előtt átvágva Thierry leparkírozott, ahogyan azt egy versenyen is illik, a boxutcában.

Vágytam-e ide? Álmodtam-e, hogy majd egyszer...? Be kellett valljam magamnak, hogy legősibb bolondériám, az autóversenyzés valaha volt szentélye végig nem jutott az eszembe: se a készülődés, se az utazás során, mint ahogy ma reggel se, tudván tudva, hogy abba a Reimsbe igyekszünk, ahol azok az autóversenyek zajlottak. Képeskönyvek fotói villantak a szemem elé, fekete-fehérben, és most hirtelen ott álltam ezeknek a fényképeknek a közepén magam is, egy meg nem érdemelt, elő nem készített emlékezésben. Munkába tartó autók szaggatott sora, döhe teherkocsik, motorosok húztak el mellettem, miközben ide-oda forgattam a fejemet, a rogyadozó, néhai főtribün málló betonja mögül ferdén sütő, temetőinek tetsző napfényben.

Thierry, aki pontosan tudta, miért kell engem idecipelni, tőlem kissé lemaradva, már-már úgy mondanám: megilletődött tapintattal kísérte figyelemmel szemlélődésemet, mártózásomat, eltűnésemet ebben az „álominak" csak teljesen megmagyarázhatatlan módon nevezhető világban.

A közvetlen közelemben elsüvített egy tartálykocsi, és zsebre dugott kézzel, valamelyest előredőlve beleszagoltam a felkavarodó porba.

A reimsi katedrálisban is éreztem a tömjénfüstöt.

A város szimbólumának számító, kapu fölötti angyal mosolyában igenis van egy csipetnyi öngúny. Fél szárnya maradt csak, s gondolatszökelléseimben odáig jutottam, hogy ha ez a kőangyal, magát a kapuzatból kitépve, kőteste súlyával minden csodát lepipálva a magasba emelkedne, csak körbe-körbe tudna röpdösni, mert fél szárnya erre a sorsra kárhoztatná, a legnagyobb mirákulum közepette is. Egy bicegve repülő angyal.

Thierry nem köntörfalazott.

– Nem tudom, vannak-e feleslegesebb építmények ezen a nyavalyás világon, mint a templomok. Most nézz fel, Tüvádár! Nagy meg szép, mi? Szarakodtak vele négyszáz évig. Amikor bármikor felnézhetsz az égre. Mindenki iderohan, hogy hűha meg minden anyámkínja. Menjünk, igyunk inkább egy kávét.

Ahogy menekülésnek tetsző siettünkben visszapillantottam, azt láttam, hogy a mosolygó angyal nem mosolyog. A nap ugyanis előbukkant az égen, és a kapuzat csipkéitől az angyalra vetülő árnyék fekete álarcot vont, épp az orra alatt rajzolva egy lefelé görbülő ívet, mosolyának ellentettjét.

A kávéházban idős hölgyek és urak pezsgőztek kora délelőtt. Mi ezúttal, ha már kimondatott, ragaszkodtunk a kávéhoz. Thierry tájékoztat arról, hogy ez a hely délután, aztán főképp este és az éjszaka a reimsi művészvilág, festők, írók-költők törzshelye. Mivel maga is irodalomtanár, megkockáztattam a kávéhoz adott cukor zacskójának lassú feltépéséhez olyannyira passzoló kérdést, miszerint vannak-e olyan mai szerzők, akiknek a nevére esetleg érdemes odafigyelni, s ha vannak, kik azok. Beszélgessünk a hely szelleméhez illő komoly eleganciával.

Thierry roppant szigorú képet vágott, s mindenféle édesítés nélkül, ahogy az egy eltökélt, megvesztegethetetlen, csakis a forrónak és keserűnek áldozó kávéfogyasztóhoz illik, ivott néhány kortyot.

– Hülyék ezek mind, a mai írók – mondta aztán. – Semmi másról nem képesek írni, csak az apjukról. Hogy mennyire utálták őket, bezzeg a nagyapjukat, azt meg szerették. Az apák viszont a saját apjukat utálták, és helyette valaki mást szerettek, egy nagyapát. Ilyen keresztszemes öltögetéssel halad végig a fiúi és apai szeretet egész Franciaországon, baszki, kész röhej.

Alaposan összeégettem a szájpadlásomat az első korty feketével. Mondanom kellett volna legalább annyit, hogy Isten után mégiscsak a legnagyobb titok az ember apja, nincs író, aki ezt ne érezné, s ha nem ír róla, csak azért lehet, mert verítékezve gondol arra, mivé is lenne az ő kis magánbirodalma, az irodalmi sziget, ha ide is betenné a lábát az a szó, hogy „Apám".

De csak hideg levegőt szívtam be a számba, az égés enyhítésére.

– Miközben állandóan abban reménykedem, hogy más, azaz, naná, jobb apa vagyok, illetve leszek, mint az én apám volt – mondta Thierry, de ezúttal nem a szemembe nézve, hanem az asztalon heverő gyufaskatulyával bíbelődve, mint aki voltaképp ehhez a picike dobozhoz intézi szavait, mert abban nincs semmiféle rizikó: a szavak bepotyognak a gyufák közé, ám még annyi hevület sincs bennük, hogy a kis foszforfejeket lángra lobbantanák. – Folyton ráismerek magamban a hangjára, a mozdulataira, a mondataira. Néha azt gondolom: szegény, szegény gyerekeim. Érted, épp elég ezen töprengeni néha, meg elhessegetni a gondolatot. Rosszul lennék, ha le kéne írnom, ami a fejemben lötykölődik ilyenkor.

Most rám meredt.

– Kéthavonta egyszer eljönnek hozzánk vasárnapi ebédre. Úgy időzítik az érkezést, hogy már az asztalon legyen az étel. Leülünk, eszünk. Közben alig-alig hangzik el egy szó. Az unokáira néha odasandít, ha mond valamit, akkor is nevel. Hogyan fogod azt a kanalat, ilyenek. Az ebéd után megint autóba vágják magukat, és elmennek. Néha elkapom anyám pillantását. Mindig úgy érzem, megint nem mondott el valamit, amit pedig annyira szeretett volna. Lehet, hogy csak egy szó lett volna az egész. De nem kizárt, hogy mindez, úgy, ahogy van, baromság. Sőt, valószínű, hogy az.

Lebiggyesztette az ajkát.

Aztán elsietett tanítani.

 

– Most pedig az urak elmennek mulatni.

Sophie leakasztotta a fogasról a két kabátot és a kezünkbe nyomta. Thierry megpróbálta viccesen felfogni a szigorú parancsot.

– Ki vagyunk rúgva, Tüvádár – mondta fennhangon.

De Sophie egy csöppet sem akarta mentegetni e megállapítás esetleges felhangjait, sőt inkább megerősítette.

– Úgy bizony. Ki vagytok rúgva. A férfiak úgyis jobban szeretnek a kocsmák szabad világában kujtorogni, mint az asszonyok szoknyája mellett ücsörögni, nem igaz?

Felvonta a szemöldökét és egy nagyvonalúnak tűnő, mégis ideges mozdulattal széttárta a kezét. Nagyon nem volt szép ekkor.

Thierry magára kapta bőrzekéjét, s mint aki a bíróság által kirótt ítélet végrehajtását kezdi meg, kilépett a ház kapuján. Magam még egyszer hátrapillantottam, nem mintha Sophie látványa vonzott volna, inkább egyfajta (lehet gyávának is titulálni) vendégi alázattal, s tán ösztönös reménnyel, hogy rám mégse úgy néz, mint a férjére. Ezért rebegtem el egy suta, jóllehet ércesnek szánt Agyő!-t, ám ez semmit sem változtatott Sophie nézetén, vagyis nézésén, felém is ugyanazt az elbocsátó tekintetet lövellte, mint Thierryre.

Az autó meghitt sötétjében…

Nem, éppenséggel idegen és ideges volt ez a sötét. Éreztük mindketten, hogy ez az egyetlen este adatott a számunkra tizenkét sanyarúan hosszú év után. Most kellett, hogy ugyanolyan legyen, mint akkor, a pennsylvaniai campus végtelennek tűnő estéi során, amikor hol pingpongoztunk, hol biliárdoztunk, hol negyeddolláros érmék sűrű behajigálása mellett autóversenyeztünk, ahogy az egyik legderekabb magyar sportriporter egy ízben megjegyezte: „gigászati" küzdelmet vívva.

Gurultunk a sötét országúton Reims felé, bennem egy-egy pillanatra felidéződött, amint az utolsó amerikai napok egyikén az éttermül szolgáló Folger Hallból igyekeztünk át az Elkinbe, ahol a szállásom volt, és a mínusz harmincnyolc fokos hidegben is hőhullám száguldott végig rajtam arra a gondolatra, hogy ha innen elmegyek, nem látom már Thierryt, ez biztos, nincs mese, nem találkozhatunk többé. Aznap este előbb pingpongoztunk, és… igen, hagytam, hogy elverjen három szettben, illetve, nem koncentráltam eléggé. Aztán biliárdozni kezdtünk, amiben négy hónap után is rendre megejtő topaságról tettem tanúbizonyságot, s mégis, e jeges decemberi nap adatott arra, hogy első ízben fölülkerekedjek Thierryn. Vigyorogva lapogattuk egymás hátát, revansot emlegetve, amire már nem kerülhetett sor.

– Te boldog vagy, Tüvádár? – hallottam egyszerre Thierry hangját mellettem. – Elnézést a kérdésért, tudom, milyen rémesen ciki. Nem kell válaszolj, nem, tényleg ne. Én mostanában sokat túráztatom ilyen hülyeségeken az agyamat. Lehet, hogy valami bajom van. De komolyan. Ezer és egy ember irigyelhetne. Sőt, saját magamat is irigyelnem kellene. Valaha minderre, ami a mai életem, úgy gondoltam, mint valami elérhetetlen vágyálomra. Hogy én soha és úgyse… Látod, hogy mégiscsak jobb belegebedni a vágyba?

Thierry most rám nézett, mindkét szemöldökét felemelte, alsó ajkát lebiggyesztette. Nagyon jól ismertem ezt a mimikát: a fura, de kényszerűen elfogadandó, mindazonáltal mégse életbevágó dolgokat szokta így „kommentálni".

– Apámék azt akarták, legyek orvos. De én nem akartam, mindig csak tanárnak készültem. Most már azt mondom, engednem kellett volna nekik. Szerencsésebb lett volna abban csalódni, amit sohase akartam, mint épp abban, amit örök életemben szerettem volna.

Hirtelenjében valamelyest mégis ellágyult a hangja, és mesélni kezdte az életét. A szám szerint ugyannyi évet, amennyi nekem is adatott. Mereven néztem előre, mintha végtelenül érdekelt volna, hogy amit a fényszórók pászmája kiszakít a sötétből, az miféle látvánnyal s egyben titkos jelentéssel ajándékoz meg. Thierry sorsából disznó módon épp csak foszlányok maradtak meg bennem. Ami legjobban megragadott, hogy rövid ideig leányinternátusban is dolgozott, és végül azért kellett távoznia onnan, mert már oly sok bakfislány ostromolta, hogy egész egyszerűen belefáradt a lelke ennyi áradó szerelembe. Akkor még azt gondolta, nagyon nem jól van ez így, mert a szerelemre mindig nyitottnak kell lenni.

Ez a reimsi este nem hasonlított egyik amerikai esténkre se. Pedig mexikói étterembe mentünk, és felemlegettük, hogy a menzán is volt egyszer mexikói vacsoraest. Aztán néhány utcát sétálva egy bárban kötöttünk ki. Koktélt szopogattunk, de inkább csak oda-odavigyorogtunk egymásra, mert a harsogó zenétől beszélgetni nem lehetett. Én a lépcsősoron le-fölsiető pincérlányt figyeltem, nem mintha fixírozni akartam volna, hanem egyszerűen szemben volt a lépcső, és ahogy lefelé jött, ő is mindig rám pillantott. Talán ha csak egy picinyke mosolyt megenged magának (azaz nekem), de hát akkor is, ugyan mi történhetett volna...? Kicsit vidámabb lett volna ez az este. Ám a pincérlány zárt, mondhatni, szigorú arccal közlekedett, s bár a tekintetünk minden egyes fordulója során találkozott, egy másodperc múlva egyszerűen máshová nézett. Mintha ott se lettem volna. Tényleg, ott voltam egyáltalán?

Mindenesetre hamarosan megint Thierry Citroënjében ültünk. Azt mondta, tud hazafelé menet egy bevásárolóközpontot, ott kell legyen játékterem is, ahol végre, végre méltó módon ülhetjük meg a találkozást: autóversenyzéssel.

A hely, ahová megérkeztünk, már üres és sötét volt, az áruházak bezártak tíz órakor, de a játékterem még nyitva tartott, egészen éjfélig. Thierry pénzt váltott, és miután felszabadult a két ülés, valóban, szinte kísértetiesen úgy, mint tizenkét évvel korábban, helyet foglaltunk egymás mellett a kormánykerekek mögött. Grimaszokat vágtunk, megpróbáltuk felölteni régi arcunkat is a játékhoz. Aztán bedobtuk az érméket a nyílásba, és súlyos jobb lábunk alatt felbőgött a fülünk melletti hangszórókból a motorzaj.

A képernyőn – külön-külön – ott álltunk az első rajtsorban, felvillant a piros lámpa, aztán annak rendje s módja szerint a zöld. Dübörögve nekilódultunk. A pálya a lehető legnehezebb volt, a suzukai, a két bajnok itt aztán megmutathatta, mire képes. Száguldottunk, mint az őrült. Kicsúsztunk és visszakecmeregtünk az aszfaltot jelentő szürke sávra. Kanyarlevágás, újbóli szántás a zöldben, kései fékezés, pördülések. Hol elvesztettük egymást szem elől, hol megint ott loholtunk a másik nyakában, kibújni itt, befurakodni ott, előzni, leszorítani, de aztán mégis sikeresen elszelelni!

Felváltva nyertünk, és alig ért véget az egyik futam, már pottyantottuk is be az új zsetont a gépbe. Mintha már sose akarnánk abbahagyni. Mert ez az életünk értelme, kettőnk barátsága, ím, erről szól, tizenkét évnyi elmaradást kell bepótolnunk, továbbá előre ledolgozni, mert tudjuk jól, ha egyszer vége, akkor végleg vége, akkor soha többé, akkor mi megszűnünk létezni egymás számára, csak az emlékünk marad, hát akkor maradjon bőven, legyen miből élni azután is.

Valóban, a nagy terem elülső traktusában már kezdték leoltogatni a lámpákat, félig lehúzták a bejárati rácsot, és valaki öblös hangon felénk kiáltott (gondolom, csak azt kiálthatta), hogy záróra. Thierry akkor vágott be elém, ott, ahol semmi hely nem volt, a sárga Jordanemmel 358 kilométeres sebességgel oldalba találtam, irdatlan porfelhőt verve repültünk át a kavicságyon, és csapódtunk bele mindketten a gumifalba. Még mindig eszelősen markoltuk a kormányt, amikor az animáció azt mutatta, hogy az egymáson heverő roncsok közül két bukósisakos angyalka emelkedik fel, nagyokat pislognak a sisakrostélyon át, majd kesztyűs kezükkel három rövidet integetnek. Ezután jelent meg a pirosan villogó felirat, hogy Game Over.

Thierry rám pillantott, tán azt akarta ellenőrizni, vajon élek-e még. Lehet, hogy a látványtól, amit nyújtottam (tudniillik: éltem), el is mosolyodott volna, de abban a pillanatban kéklő villanással egyszerre sötétült el a gép képernyője és hunyt ki felettünk az utolsó lámpa is. Az öblös hang, melyet az imént is hallottam, egészen közelről, a hátunk mögül mondta:

– Bon soir, monsieurs!

 

Lagérybe értünk, Thierry odagurult a ház elé, behúzta a kéziféket, leoltotta a reflektort, kikapcsolta a motort. Egy hosszú pillanatra némán ültünk egymás mellett a sötét autóban.

Semmi nem jutott eszembe, mit is kéne most mondani. Annyit tudtam volna kinyögni, hogy „Hát itt lennénk…", vagy valami hasonló veretes megállapítást.

Vártam, Thierry megszólal-e végre.

Megszólalt.

– Akkor most megmutatom a pincét.

Szinte megörvendtem. Bár láttam szerszámospincét eleget, és soha nem vonzottak a fúró-faragó eszközök, e percben szinte mentsvárként gondoltam erre a helyiségre.

Néhány lépcsőn kellett leereszkedni a ház oldalában, aminek a végén egy meglehetősen alacsony, terméskő falazatú szobában találtuk magunkat.

A gyér villanyfénynél Thierry arcán furcsa, ismeretlen mosoly terült el.

– Ez lenne az én kis birodalmam. Ide se Sophie, se a gyerekek nem jönnek le. Kényszerűségből kezdtem el bütykölni, mert a mesterembereknek a világ összes pénze se lenne elég, nemhogy egy csóró angoltanár fizetése. Szép lassan rájöttem, hogy a munkaterápia nem hülyeség. Fallabda helyett fát hasogatok, van olyan egészséges ez is… Nézd ezt a fejszét, hm?

Odahozott egy fejszét, ami semmiben nem különbözött az addigi életem során látott többi fejszétől.

– Ha ezzel egyszer odavágok, nincs az a kemény kőris, ami szét ne hasadna. Hegedűvonó helyett meg gyalut tologatok. Vagy húzom a fűrészt. Mit szoktak mondani a pocsékul játszó vonósokra? Fűrészel, nem igaz? Nálam szó szerint ez a helyzet.

A falhoz lépett, egy táblába vert szögről sárga színű fűrészt emelt le.

– Nem kutyafüle ám! Lehet benne cserélni a lapokat, az aprófogútól az egészen nagyig. Van, amelyik a vasat is elviszi.

Megcsodáltam a fűrészt is, amelyet aztán Thierry olyan finom mozdulattal tett vissza a fatáblára, mint ahogy a nagy művészek szokták elrejteni a hangszerüket a bordó bársonnyal bélelt tokba.

Thierry a satuasztal mellett állt, és apróbb holmikat rendezgetett: vésőt, csavarhúzót, kinyitott és összehajtogatott egy colstokot.

– Készül a lépcsőkorlát. Ez afféle mestermunka lesz. Szerelek rá biztonsági ajtót is, hogy Gilles ne guruljon le a lépcsőn. Sophie megdicsért, amiért ez magamtól az eszembe jutott…

Bólogattam és vigyorogtam. Abban bíztam, Thierry beéri ezzel a fajta csöndes lelkesedéssel. Beérte.

– No, menjünk álmodni, Tüvádár – szólalt meg –, van miről, bőven.

Azzal elém lépve elindult a lépcső felé.

Nem kerülte el a figyelmemet: elmenőben mutató- és középső ujját végighúzta a metálzöldre fényezett gyalu tömör, domború hátán.

 

Reggel azzal a tudattal ébredtem, hogy vége. Tehát ez volt az, amiről egy tucatnyi éven át ábrándoztunk, mesélgettünk képzelődve. Ez és ennyi. Amit éreztem, nem hiányérzet volt, sem csalódás, inkább afféle rezignált belenyugvás. Hogy ennek is örülni kell. Hogy nem szabad telhetetlennek lenni, elvégre, ha úgy veszem, az is maga a csoda, hogy egyáltalán létrejött a találkozás, itt lehettem. És nem baj, hogy Reims nem Pennsylvania ismétlése volt, de még csak a folytatása sem.

Az esti autóverseny… ó, nem.

Az esti fűrészbemutató… igen, az.

És tán jól is van így. Hiszen minden más lett, elsősorban mi magunk, még akkor is, ha egy bizonyos Thierry és egy bizonyos Tüvádár a múltból, amolyan hírhozónak, megmaradt.

Sophie már nem volt otthon, kezelésre és dolgozni ment – ezek szerint búcsúzás nélkül utazom majd el. De hiszen elbúcsúzott tőlem, tegnap este, amikor erőtlen Agyőm!-re nem is válaszolt, csak a tekintetével lökött tovább.

Thierry foglalatoskodott a két kiskölökkel, ez az ő napja, a szerda, amikor nincs órája, kiélheti magát mint hivatásos apa. Reggelit készített, sürgött-forgott, franciául társalogtak, ismét csak hallottam emlegetni a nevemet, a Tüvádárt, amint a gyerekeknek magyarázott. Mit mesélhetett rólam? Hogy itt van ez a bácsi, jól nézzétek meg, utoljára, mert aztán elmegy, és többé sohase látjátok?

Amikor mindenkit kiszolgált, egyszerre előkapott a hűtőből egy üveg pezsgőt, és odaült velem szembe, az asztal végébe.

– Ha már egyszer... – mondta, de nem fejezte be a mondatot, töltött, aztán egymásra néztünk, koccintottunk és ittunk.

– Két régi jóbarát, amint reggel fél kilenckor ül a konyhában és pezsgőzik. Azért van ennél rémesebb is, mi?

Újra ittunk. Egykettőre nyakára hágtunk az üvegnek. Mintha ez lett volna az utolsó, szavakat nem is igénylő, közösen elvégzendő feladatunk.

Alig emlékszem, illetve ne szépítsem: semennyire sem, miképp búcsúztunk el egymástól fizikailag és szavakkal. El tudnám képzelni a mondatainkat, az ígéreteket, hogy akkor nincs újabb tizenkét év, és így tovább. Szó szerint: tovább. Thierry terelgette a gyerekeket, a közeli városkába, Fismes-be igyekeztek bevásárolni, szigorú lista alapján, amit Sophie hagyott hátra. Rémlik, azt azért megkérdezte, nem kísérem-e el őket, s bármennyire is szeretek ismeretlen helységek piacain bóklászni, ezúttal tudtam uralkodni magamon, ráadásul könnyű volt a lemondás, mert úgy éreztem: ahogy megérkezni sem lehet kétszer, elbúcsúzni sem jó egynél többször. Thierrynél tett látogatásom már tegnap este, a játékteremben véget ért, a reggeli pezsgőivászatot pedig elszámolhatom ráadásnak.

Már Reims felé száguldottam az A4-es autópályán, amikor megláttam a Fismes felé irányító táblát. Íme, jutott eszembe, az utolsó utáni esély. Kicsit még bosszantott is a gondolat, hogy ez most kísértés-e vagy sem? Hirtelen, mintha jóvá akarnék tenni egy hibát, sőt, vétkes mulasztást, elgondolkodtam, nekem most tényleg le kellene kanyarodnom Fismes irányába? A föl-leszaladó dombok között elszáguldani ebbe az ismeretlen kisvárosba, ahol minden bizonnyal előbb-utóbb belebotlanék Thierrybe és a két fiúcskába. Ugyan mit is mondanék neki? Hogy elválásunk után alig negyedórával semmire sem emlékszem a búcsúzásból? Például arra, hogy ugyanúgy megöleltük-e egymást, mint két nappal korábban? És csak azért jöttem, hogy ezennel biztosan megtörténjék, mert ha itt, Fismes főterén ölelkezünk össze (gondolatban ragaszkodtam a piacosok sátraival benépesült, nyüzsgő főtérhez – talán, hogy ne legyen annyira feltűnő két, egymás nyakába boruló férfiember?), azt soha, de soha nem fogom elfelejteni.

Hazaérkezésem után két héttel jött Thierry levele, amiben bejelentette a már tényként kezelhető válást, leírta ottlétem előzményeit, melyek nyilvánvalóan mindent más megvilágításba helyeztek: szinte percről percre vissza tudtam pergetni az ott töltött két napot, s ily módon, immár felvértezve a tudással, azt is pontosan láttam, mit mondtam-tettem rosszul, balog módon, anélkül, hogy sejthettem volna, milyen szenvedést okozok szegény barátomnak, amin (bár lehet, hogy most gonosz vagyok) Sophie esetleg csak kárörvendően mulatott magában.

Hosszú, töredelmes e-mailnek ültem neki, ami arra lett volna hivatott, hogy felidézvén az együtt töltött időt, még egyszer lerójam a hálámat, de aztán inkább a szabadkozás, a bocsánatkérés kerekedett felül, és persze a sopánkodás álcája mögé bújt tanácstalanság, hiszen mi okosat vagy vigasztalót tudtam volna üzenni ezerötszáz kilométer távolából?

Thierry válasza már a következő napon ott villogott a képernyőmön.

„Drága Tüvádárom! Hálásan köszönöm kedves soraidat. Egy percig se izgasd magad amiatt, amit Lagéryben esetleg mondtál vagy csináltál, hiszen nem tudhattál semmit, talán nem is sejtettél, és ez a kis idő megmarad számodra szép emléknek!

Amúgy a válás, azt kell mondjam, teljes egészében az én hibám. De tudom, ha együtt maradnánk, az sokkal rosszabb lenne mindenkinek. Ezt biztos nagyon nehéz megérteni, sokszor hiába is próbálom elmagyarázni másoknak, mi történik, hiszen se Sophie-nak, se nekem nincs szeretőm, ám egyszerűen nem bírom tovább a családban való életet... Úgy érzem, hogy a rám szakadó feladatok teljesen kizsigerelnek, mindennel felhagytam, ami számomra az életet jelentette. Emlékszel, miket meséltem a nagy álmaimról, vágyaimról? Nemhogy azok nem teljesedhettek be így, hanem az aprócska örömeim, a mozitól a hegedülésen át a fallabdáig, mind-mind megszűntek. Annak a lehetősége, hogy tehetnék bármi olyat, ami nem kötelesség, amiért nem fizetnek egy garast se, ami csak azért van, mert jó. Nekem jó. Amióta meghoztuk ezt a döntést, máris érzem, hogy kezdek előkászálódni az élő sírból. Tudom, hogy mindez rettenetesen, kegyetlenül hangzik, és mindannyian, mind a négyen megszenvedjük. De nem volt más kiút. Még akarok élni egy kicsit. Ilyen önző dög vagyok. Most szaladok, mert becsöngettek, órám van. Majd még jelentkezem. Ölel: Thierry."

 

Igen.

Erre a levélre, talán a búcsúmondata miatt – miszerint majd ő jelentkezik –, már nem válaszoltam. Legalábbis nem azonnal, mert bizonyára úgy véltem, pillanatnyilag elcsépelt szavakon túl semmiféle lelki támaszt nem tudok nyújtani, amúgy pedig a távollétem alatt felgyűlt munkákba kell temetkezzek, de amint lélegzetvételhez jutok, megint írok, beszámolván az időközben történő eseményekről, ezzel is elterelve kissé Thierry figyelmét balsorsáról.

De a távolság ismét megnőtt közöttünk, és ahogy egy este, az immár megvetett ágy szélére kuporodva, egyszerre – mintegy játszi fényként elém vetülő – lagéry-i szobámat láttam, az a veretes mondat jutott eszembe: „Lám csak, lám, minden egyre régebben történt." És valóban így éreztem, mintha Thierrynél csupán három hónappal korábban tett látogatásom óta újabb tizenkét év telt volna el, sőt, még ennél is több, oly sok, hogy nem is lehetek biztos benne, egyáltalán ott jártam-e, és hogy amit megtörténtként tartok számon, az valóban meg is történt. És ez a kósza, esti, álom előtti gondolat, úgy látszik, felmentést adott a felejtésre is, mert – nincs mit szépítgetni – ezek után hosszú hónapokon át még véletlenül se jutott eszembe szegény, távoli barátom.

Immár a húsvét közeledett, amikor Thierry, híven fél évvel korábbi ígéretéhez, „jelentkezett". Méghozzá örömteli hírekkel. Igaz, a családjáról alig ejtett néhány szót, csupán azt közölte, hogy a nehezén túl vannak, nagyjából mindenki megtalálta a helyét, ami annyit tett, hogy a kétszázötven éves házat eladták, Sophie a két fiúval beköltözött Reimsbe, ő pedig áthurcolkodott egy kisebb házacskába, ami ugyanabban az utcában állott. Ám mindez eltörpült amellett, hogy végre-végre sikerült beteljesítenie egyik álmát, amelyről nekem is mesélt: vett egy motort! Most ezzel a motorral járja a champagne-i tájat, ízlelgeti, milyen is az a szabadság, amit egész életében elképzelt magának. Bizonyára nekem is eszembe jutott, de megelőzött, amikor levele végén megpendítette, hogy a nyáron, ha nincs ellenemre, vasparipája nyergébe pattanva eljönne hozzám, elvégre szentül megfogadtuk, hogy nincs több tizenkét év..., akkor legyünk példaadóak, ne engedjünk még egy évet se eltelni! Mi mást válaszolhattam volna, mint hogy szeretettel várom – azaz alig várom.

Tényleg alig vártam, mert megint jócskán elkalandoztam a mindennapokban, mentegetőzésképpen mondhatnám: tettem a dolgomat, hagytam, hogy elsuhanjanak fejem felett a hetek, és nem ábrándoztam azon, hogy minden múltba vesző nap közelebb hozza azt az egyet, amikor majd Thierry bepöfög a motorjával. Így aztán kissé meglepett, amikor június végén újabb levél érkezett Lagéryből, amiben drága barátom kerek perec közölte: július 18-án érkezik, és tervei szerint négy-öt napot marad. Ettől kezdve felgyorsultak az események, csakúgy, mint az ősszel, amikor az én utazásom vált dátumszerűen is bizonyossá. A kitűzött nap mágikus hatása: sugároz és vonz, ígér és elvár, ajándékkal kecsegtet, és megköveteli, hogy ajándékokkal készüljek magam is. Holott nem nagyon készültem, mivel elhatároztam, hogy egyszerűen jól érezzük majd magunkat Thierryvel, elvégre csodaszép nyár van, s mint valami óriásplakát reklámszlogenjét, mormolgattam: napfény, vízpart, sörözés. No és, természetesen, ő meg én.

Ez utóbbi tekintetében csak remélhettem, hogy a rossz családi légkör, a válás, a tavalyi reimsi ősz borongós hangulata már valóban a múlté, és Thierry lelke ismét szabadon száguld, akárcsak a motor, amely hozzám is elröpíti.

Július 18-a péntekre esett, Thierry nagyjából délután öt óra tájra jelezte érkezését. Úgy beszéltük meg, hogy mivel hozzám elég bajos lenne eltalálnia a zegzugos, hegyoldali utcácskákon, a városba bevezető főút elején épült szupermarket parkolójában várom a megadott időben. Őrjítő kánikula tombolt már hetek óta, az elmúlt napokban háromszor is megdőlt az évszázados melegrekord. Mégis a napon várakoztam, rögvest a parkoló bejárata mellett, nehogy eltévesszük egymást. Öt óra elmúlt, olvadoztam a napon, szemléltem a főút forgalmát, az izzó konzervdobozként guruló autókat és a korai dinnyével roskadásig megrakott csálé teherautókat. Amikor már fél hat felé araszolgatott az órám nagymutatója, eszembe villant: mi van, ha Thierryt bármi baj érte útközben? Ha valami miatt hosszabban késlekedne vagy eltévedt, bizonyára szól, hiszen tudja a mobilszámomat, de ha balesetet szenvedett, netán meghalt, akkor sose tudom meg, nincs, aki értesítsen, hiszen – hangozzék bármilyen furán is – köztünk ez szinte egy titkos kapcsolat, mely búvópatakként élt több mint egy évtizeden át. Ha Thierry nincs többé – temettem máris kegyetlen szenvtelenséggel –, akkor én se létezem, legalábbis az a titkos, múltbéli énem, amelyik jóformán egy volt vele és a közös emlékekből élt, most vele együtt szűnt meg. De erről persze tudnom kellene.

Amikor eddig jutottam az okoskodásban, a főútról egy motoros kanyarodott be a parkolóba, lassan felém gurult, majd közvetlenül mellettem megállt. A következő pillanatban a fekete kesztyűs kéz felcsapta a bukósisak rostélyát, és a szűk nyiláson át a sisak szivacsbélésébe szorított arckivágást láttam magam előtt. Thierry barna szemét, semmi mást, de éreztem, hogy nagyon vigyorog. Mint ahogy én is azt tettem.

Hazavezettem. A motort elrejtettük a dibdáb garázsban, aztán a házban megmutattam a szobáját az emeleten. Magára akartam hagyni, hogy a hosszú út porát leverhesse, tusoljon, rendezkedjen el, de még mielőtt visszaindultam volna a lépcsőn, a hátizsákjából villámgyors mozdulattal egy üveg pezsgőt húzott elő.

– Tüvádár, ezt azonnal dugd be a mélyhűtőbe! Nem koccinthatunk meleg löttyel a megérkezésem örömére!

Ahogy ereszkedtem lefelé a lépcsőn, majd helyet szorítottam a palacknak a mirelit borsóval és magozott meggyel tömött nájlonzacskók társaságában, elömlött bennem valamiféle szentimentális, lágy öröm. Azt gondoltam: ez lesz mégiscsak az első igazi találkozásunk, a két régi baráté, nem pedig úgy, mint tavaly, csak egy baráté és egy szétrohadó házasság ingoványában vergődő, zavarodott férjé. Majd most megmutatjuk, kik is vagyunk mi valójában, Thierry és Tüvádár, egy lélek, két legény.

A teraszon, a napernyő árnyékában szorgosan szaladgáltak felfelé a buborékfonalak poharainkban. Örültem, hogy itt láthatom magam előtt Thierryt, a feje fölül tűzött a szemembe a nap, kicsit hunyorogtam, de még ez is jólesett, s ha szűkre húztam a szememet, élesbe állt a kép, de mintha távolodott volna, kuncoghattam magamban: márpedig Thierry itt van, nem megy