(részlet)*

 

Puskin 1833. október 31-én Bolgyinóban készült el A bronzlovas című elbeszélő költeményének letisztázott kéziratával. Onnan tudjuk ezt, hogy az utolsó oldalra feljegyezte: „reggel öt óra öt perc” (vagyis, szokásos napirendjét felborítva, a költő egész éjszaka dolgozott).

Puskin rendkívül ritkán dokumentálta ennyire pontosan a munkáit. Úgy látszik, még ő is, aki pontosan tisztában volt tehetségének nagyságával, felfogta, hogy az októberi huszonhat nap alatt valami különlegeset, valami rendkívülit alkotott. (Nem véletlen, hogy Pétervárra visszatérve ötezer rubelt kért a kiadótól a poémájáért, amely akkoriban hallatlanul nagy összegnek számított.) A költőt nem csapta be intuíciója: A bronzlovas mind a mai napig a legnagyszerűbb orosz nyelven írt poéma. S ugyanakkor Pétervár irodalmi mítoszának egyszerre jelenti a kezdetét és a legragyogóbb csúcsát.

A bronzlovas, melynek a szerző a „Pétervári elbeszélés” alcímet adta, az 1824-es árvizet írja le, a számos árvizek egyikét, melyek gonosz makacssággal zúdultak Pétervárra egész történelme során. De a poéma Nagy Péternek és az általa alapított városnak, az „éjféli országok ékének" tisztelgő ünnepélyes, fenséges ódával kezdődik.¹ Aztán Puskin figyelmeztet: „De csak szomorút mondhatok” (bár annak idején meglehetősen viccesen fogadta az 1824-es árvizet, Lev öccsének írott levelében odavetve: „Voilà une belle occasion à vos dames de faire bidet”²).

Nagy Pétertől és a XVIII. század elejéről Puskin poémájának cselekménye a költő korának Pétervárjába ugrik át, ahol Jevgenyij, a szegény hivatalnok a boldogságról álmodozik szerelme, Parasa oldalán. (Élesen változik tehát a hős, a nézet, a nézőpont és a hangulat.) Vihar támad, majd borzalmas árvíz önti el a várost. Jevgenyij, akit a Szenátus téren ér az áradat, egy márványoroszlánra mászik fel, hogy mentse az életét. Előtte I. Péternek az „üstként fortyogó” Néva fölé magasodó szobra áll, „bronzlován a bálvány”, aki ilyen veszélyes helyen alapított várost.

A hatalmas hullámok, melyek Pétert, a „sors hatalmas urát” nem érik el, azzal fenyegetnek, hogy elsodorják Jevgenyijt, de ő nem maga, hanem Parasa miatt aggódik. A vihar elcsendesül, és Jevgenyij siet Parasa kunyhójához. De a kis ház nincs a helyén! Elsodorták a hullámok, és Parasa is eltűnt. Jevgenyij, akinek számára elviselhetetlen a gondolat, hogy szerelmese meghalt, megtébolyodik, s egyike lesz a hajléktalan, alamizsnán tengődő pétervári csavargóknak.

Tipikus cselekmény, melyhez hasonlót sok romantikus műben találhatunk. Ha Puskin ezzel pontot tett volna a költemény végére, akkor A bronzlovas, bármilyen telt hangzású, gazdag, egyszerre érzelemgazdag és precíz, tökéletesre csiszolt költői nyelven szól, nem emelkedett volna olyan politikai és filozófiai magasságba, melynek köszönhetően Pétervár lényegének és örök rejtélyének legtökéletesebb kifejezésévé vált.

Nem, a „pétervári elbeszélés” csúcspontja még hátravan. Puskin ismét a Szenátus térre viszi hősét. Itt Jevgenyij megint beleütközik a bálványba, mely „szoborkezét kinyújtva ül” – „ki gyors akarattal vágott a sors szavába, hogy várost emeljen”.³ Tehát ő az, aki bűnös Parasa halálában! És Jevgenyij, aki megértett valamit, megfenyegeti a „csodatévő építőt”.

De nem tart sokáig az erőtlen őrült lázadása az önkényuralkodó diadalmas szobra ellen. Jevgenyij futásnak ered: úgy tűnik számára, hogy a bronzlovas, lelépve talapzatáról, üldözőbe veszi. Bárhová fordul be rémületében, a szobor mindig a nyomában van, s a halovány pétervári holdfényben egész éjen át tart a borzalmas hajsza.

Attól kezdve Jevgenyij, valahányszor félszegen átmegy a Szenátus téren, szemét sem meri emelni a diadalmas, kegyetlen bronzlovasra. „Odakap szívéhez, dörzsöli-szorítja.” A cári Péterváron tilos lázadni az uralkodó ellen, ez szentséggyalázás. A végleg megtiport Jevgenyij immár semmi értelmét nem látja életének. Kóborlásai során megtalálja Parasa üres, összedőlt kunyhóját, melyet az árvíz egy kis szigetre sodort – és meghal a küszöbén.

Ennek a viszonylag kis terjedelmű (481 zengő sorból álló) poémának a tömör ismertetése azt a benyomást keltheti, hogy Puskin teljesen és kétséget kizáróan szegény Jevgenyij pártján áll (aki a „kis emberek” hosszú sorának mintájává vált az orosz irodalomban). De akkor nem létezne A bronzlovas rejtélye, amellyel több mint százötven éve küszködnek a világ szlavistái, és amely irodalmi, filozófiai, történelmi és szociológiai irányultságú kutatások és értelmezések százainak lett a témája.

A rejtély abban áll, hogy bár az olvasó első érzése a szerencsétlen, egyszerű pétervári lakos iránti erős, már-már könnyes szánalom, a poéma hatása korántsem merül ki ebben. Mind újabb érzések és benyomások zúdulnak az olvasóra, mint hullámok a partra. Nemcsak A bronzlovas cselekménye sodorja ezeket, hanem a nyelve is, a szavak és szimbólumok láncolata, a mű felépítése. Az olvasó fokozatosan megérti, hogy Puskin álláspontja sokkal bonyolultabb. A bronzlovas nemcsak Nagy Pétert és az általa létrehozott várost jelképezi a poémában, hanem az államot is. Még tágabban – bármilyen hatalmat. És még ennél is tágabban – az Alkotó Akaratot és Erőt. Ezek hajtják előre a társadalmat, és a társadalomnak összességében kétségtelenül szüksége van rájuk. De a társadalomnak ezek a szükségletei korántsem mindig esnek egybe egyes tagjainak, a számtalan kis Jevgenyijnek és Parasának a törekvéseivel.

A tragikus konfliktus itt elkerülhetetlen, és vajon kinek van igaza, és ki a bűnös – a szerencsétlen Jevgenyij, vagy a város és a benne megtestesülő genius loci? Mi a fontosabb – az egyén boldogsága vagy az állam diadala? Puskin azért zseniális, mert nem ad egyenes választ ezekre a kérdésekre. A bronzlovas szövege, teret nyitva a szögesen ellentétes értelmezéseknek, a poéma minden újabb olvasóját arra készteti, hogy állást foglaljon a benne rejlő morális dilemma kérdésében.

A poéma bevezetőjének első sorai, amelyek I. Pétert írják le abban a pillanatban, amikor úgy dönt, hogy megalapítja Pétervárt, talán a legnépszerűbb sorok az egész orosz költészetben. Évről évre orosz iskolások milliói tanulják meg kívülről: „Ott állt a hullámverte part szélében ő, nagyot akart, messzi jövőt.”

Ez természetesen mitologéma. De majdnem minden, ami Pétervár alapításával kapcsolatos, a legenda vonásait öltötte magára. Egy legenda szerint 1703. május 16-án „a Balti-tengerhez való kijárás kényelmessége” folytán kiválasztott, a Néva folyó torkolatában fekvő szigeten (melyet a finnek Nyúl-szigetnek neveztek) Péter, kikapva egyik katonája kezéből a fejszét, kivágott két fűkockát, keresztformába helyezte őket, és kijelentette: „Itt város legyen!”

Aztán, elhajítva a fejszét, a cár egy lapátot kapott fel – és serény munka vette kezdetét. Így kezdték el építeni azt a hattornyos erődöt, amely a holland Sankt Piter Bourkh nevet kapta Pétertől, de az elterjedt tévhittel szemben a cár nem saját magáról nevezte el, hanem égi pártfogójáról, Szent Péter apostolról. (Az erőd alapjába Péter beásott egy aranyládikát annak a Szent Andrej Pervozvannij apostolnak a földi maradványaival, aki elsőként hozta el a kereszténységet Oroszországba.)

Egy másik legendás kép, amely a Péter halála után nem sokkal megjelent, Sz.-Pétervár cári városának fogantatásáról és építéséről című anonim kéziratban örökíttetett meg: egy sas, amely elrepült az erőd alapkőletételekor Péter feje fölött - pontosan úgy, hangsúlyozta a szerző, ahogy ez Konstantinápoly alapításakor történt az első keresztény uralkodóval, Nagy Konsztantinosszal.

A mai történészek ezekhez a legendákhoz szkeptikusan viszonyulnak, és joggal mutatnak rá nyilvánvaló propagandisztikus irányultságukra. I. Péter arra készült, hogy birodalommá kiáltsa ki Oroszországot (amit meg is tett 1721-ben, az első pravoszláv uralkodó címével együtt felvéve a „Nagy” titulust is). A birodalmi szimbólumok és párhuzamok, különösen az orosz történelemben hagyományos párhuzam az „Új Rómával” - Konstantinápollyal, nagyon fontosak voltak számára.

Valójában maga Péter a város alapításának napján nem is volt a Nyúl-szigeten! A hétszázötven méter hosszú és háromszázhatvan méter széles kis földdarabon végzett első munkálatokat Péter egyik legközelebbi bajtársa és Pétervár majdani kormányzója, Alekszandr Mensikov vezette. A korábban idézett Puskin-sorokat illetően is felmerülnek ma már a tényekkel kapcsolatos kifogások: mint kiderült, nem volt azért annyira „puszta” az a hely. Nem messze terült el a Nien nevű svéd város, a szemközti parton pedig jelentős lakosságú halászfalu feküdt.

Egyvalami biztos: maga a Nyúl-sziget valóban lakatlan, mocsaras hely volt, amelyen bizonyára soha senkinek eszébe sem jutott volna egy majdani birodalmi főváros alapjait lerakni – ha nem lett volna egyetlen ember, Péter cár akarata.

Mi mozgatta vajon? Mi késztethette ilyen különös választásra, melyet később aztán számtalan ember illetett súlyos kritikával? (Akik igen meggyőzően érveltek amellett, hogy földrajzi, éghajlati, stratégiai, kereskedelmi és, végül, nemzeti okokból a Néva torkolata nem volt megfelelő hely, nem hogy Oroszország fővárosa, hanem még csak egy jelentősebb nagyváros számára sem.)

A válasz alighanem részint Péter cár lelki alkatában rejlik, részint pedig Oroszország XVIII. század végi objektív politikai és gazdasági helyzetében.

Péter 1672-ben született a Romanov családhoz tartozó Alekszej cár tizennegyedik gyermekeként, és gyengeelméjű bátyja, Ivan halála után, 1696-ban lett egyeduralkodó (ténylegesen azonban már 1689-ben megkapta a hatalmat), s hatalmas, elmaradott, középkori országot örökölt. Ez az ország gyökeres átalakításra szorult, következésképpen a Nyugattal folytatott kapcsolatok és kereskedelem maximális kibővítésére. Oroszország készen állt egy reformátor-cár uralkodására. Csak arra nem számíthatott, hogy ez az új cár olyan jellemmel és szokásokkal megáldott ember lesz, mint Péter.

Péter nagyon magas és erős ember volt: könnyedén csővé tekerte az ezüsttányért, vagy röptében kettéhasított egy tekercs vásznat. Fáradhatatlan, energikus, gyakorlatias és kíváncsi volt. Tágas térre, tengeri levegőre volt szüksége. Mindez tökéletesen egybeesett az ébredező Oroszország szükségleteivel, amely régóta harcolt azért, hogy kijáratot szerezzen a tengerekhez, az ugyanis a külföldiekkel folytatott előnyös kereskedelem kilátásaival kecsegtetett.

Ugyanakkor persze az orosz bojárok közül, az ifjú cárt körülvevő ősnemes tanácsadók elitjéből senki sem számított rá, hogy Péter olyan féktelen szenvedéllyel lát majd munkához, elődeinek minden illemszabályát és hagyományát lábbal tiporva. A moszkvai cároktól azt várták, hogy fenségesen üljenek a Kremlben, a pazar trónuson, nem pedig azt, hogy viselkedésükben és szokásaikban holmi holland hajóskapitányokat vagy kézműveseket utánozzanak.

Péter különleges uralkodónak bizonyult. Úgy tűnt, mindent tud és mindenre képes. Már ifjúkorában tökéletesen elsajátított tizennégy mesterséget, egyebek között a lakatosét, az ácsét és a csizmadiáét. Jó sebésznek tartotta magát. Mesélték, hogy egész zsák kihúzott fog maradt Péter után: imádott ugyanis fogászkodni, rémületbe kergetve udvaroncait. De a legeslegjobban hajóépítésen szeretett dolgozni, és ragyogó hajóácsnak tartották. (Minden újabb hajó vízre bocsátása hatalmas kollektív ivászatra adott alkalmat; ilyen esetekben a rendszerint fukar Péter nem sajnálta a pénzt.)

Péter ellentmondásokból és paradoxonokból szőtt ember volt. Tudott kedves, gyengéd és irgalmas lenni. De szörnyű volt haragjában, gyakran kiszámíthatatlan és kegyetlen, saját kezűleg kínozta meg politikai ellenségeit. Harcolnia kellett a hatalomért és az életért. A barbár jelenetek, mint a sztrelecek lázadása Moszkvában, 1682-ben (amikor a kamasz Péter szeme előtt szaggatták szét és szúrták lándzsahegyre jó néhány rokonát), komor nyomot hagytak a jellemén. Valószínű, hogy ekkor alakult ki az a tik, amely aztán annyira ijesztő volt mindazok számára, akik Péterrel beszéltek.

De Péter uralkodó jellemvonása a magabiztossága, a saját igazába és tévedhetetlenségébe vetett hite volt, az, hogy mindig és mindenütt jogfosztott alattvalói abszolút egyeduralkodójának érezte magát. Minden kívánságát azonnal teljesíteni kellett – hogy milyen áron, az nem számított.

Péter – hiába vonta ezt kétségbe sok történész a későbbiekben – szerette Oroszországot, annak tehetséges népét, hatalmas és gyönyörű nyelvét, az orosz öltözéket és ételt, különösen a káposztalevest. De gyűlölte az orosz mocskot, lustaságot, lopást, a súlyos ruhákat viselő szakállas és kövér bojárokat. És gyűlölte az ősi orosz fővárost, Moszkvát, ahol egykor majdnem elpusztult, és ahol mindig - valódi vagy képzelt - összeesküvést látott maga körül.

Voltak pillanatok, amikor Péter egyszerű, őszinte és megközelíthető embernek tűnt. Ugyanakkor demiurgosznak, isteni alkotónak érezte magát, akinek a színtere nemcsak Oroszország, hanem egész Európa, sőt, még annál is több: nem véletlen, hogy Golovkin gróf, a kancellár, üdvözölve, hogy Pétert „Nagy”-gyá kiáltották ki, arról beszélt, hogy Oroszország az uralkodó vezetése alatt „a tudatlanság sötétségéből az egész világ dicsőségének színpadára lép”.

Péter kihívóan, nagyvonalúan, demonstratívan viselkedett. Minden tettében uralkodik ez a demonstrativitás. Sőt, Péter számára a forma megváltoztatása nem kevésbé volt fontos, mint a tartalomé. Bizonyára meg volt győződve arról, hogy az előbbi gyakran meghatározza az utóbbit. Péternek ez a meggyőződése az egész majdani pétervári kultúra alkotóeleme lett.

Péter erőszakkal levágta a bojárok szakállát, arra kényszerítette őket, hogy nyugati táncokat lejtsenek az általa párizsi mintára szervezett estélyeken (melyeket a francia assemblée-t átvéve oroszul asszamblejának neveztek). Átöltöztette a hadsereget nyugati mintájú egyenruhába (és természetesen új fegyverekkel látta el), új zászlót és érdemrendeket adott neki, megváltoztatta a régi orosz ábécét és betűtípust, és három évvel Pétervár alapítása előtt, 1700-ban az európaihoz igazította az orosz naptárt. Mindez annak hangsúlyozására szolgált, hogy a szó szoros értelmében „Új Kor” köszöntött Oroszországra.

De Péter egyeduralkodói önkénye, orosz maximalizmusa és a demonstratív, szimbolikus gesztusokhoz való vonzódása legnagyobb erővel legönkényesebb, legdrámaibb és legszimbolikusabb tettében mutatkozott meg – Pétervár alapításában. Az eszme – melyet aztán utólagos értelmezések és magyarázatok burjánzó sokasága vett körül –, hogy új várost épít, éspedig éppen akkor, úgy és ott, ahol felépítette, valójában egy mérhetetlenül gazdag, szenvedélyes – és addig sikeres! – kártyajátékos döntése volt, hogy vabankot játszik, ámulatba kergetve Oroszországot és az egész civilizált világot.

Persze, maga az ötlet nyilván fokozatosan alakult ki benne. Az első lökést egy Oroszország számára forradalmian új városkoncepcióhoz az ifjú Péter bizonnyal Moszkvában kapta, ahol sokat járt a Külföldi negyedben, amelyben orosz szolgálatba szegődött német, skót és francia kézművesek, kereskedők és bérmunkások éltek.

Az ideális város végleges képe, amely tökéletesen különbözik a sáros, álmos és veszélyes Moszkvától, ahol az ellenségei elrejtőzhetnek a kanyargós utcácskákban, európai, különösen Hollandiában tett utazásai idején alakult ki Péterben. Eleinte olyasféle várost látott lelki szemeivel, mint Amszterdam: egy tiszta, akkurátus, viszonylag kicsi, könnyen áttekinthető várost a vízen, a városi csatornákban tükröződő zöld fákkal. De aztán Péter elképzelései grandiózusabbak lettek. Az ő városa úgy lebeg majd az égen, mint egy valódi sas: egyszerre lesz erőd, kikötő, gigantikus hajóépítő műhely, és igazi, nem játék modell Oroszország számára, valamint kirakat a Nyugatnak.

Hadd hangsúlyozzam: kirakat, és nem ablak! A híres hasonlat, hogy Pétervár ablak Európára, nem Pétertől származik, hanem az olasz Francesco Algarottitól, aki Lettera sulla Russia (Levelek Oroszországról) című könyvében használta 1739-ben. Péternek ez a kifejezés már csak azért sem juthatott volna az eszébe, mert ellentétes érzelmekkel viszonyult Európához. Nem véletlenül mondogatta: „Néhány évtizedig szükségünk van Európára, de aztán majd hátat kell neki fordítanunk.” Minden bizonnyal sokkal közelebb állt volna a szívéhez az a frappáns formula, amelyet Puskin fogalmazott meg majd’ száz évvel később: „Oroszország úgy lépett be Európába, mint egy vízre engedett hajó - fejszecsattogás és ágyúdörgés kíséretében.”

Ez a törekvés, hogy „egyenlőként” beszéljünk Európával, akár ágyúdörgés kíséretében is, szerfölött jellemző az orosz írók soron következő nemzedékeire, beleértve még a legnyugatosabbakat, például Nyikolaj Gumiljovot is.

Kljucsevszkij, az egyik legélesebb szemű forradalom előtti orosz történész mindig azt hangoztatta, hogy „a közeledés Európához Péter szemében csak eszköz volt, amellyel elérheti célját, nem pedig maga a cél”, és emlékeztetett rá, hogy Péter legendás nyugat-európai utazásainak fő feladata a legújabb technológia ellopása és magasan képzett európai szakemberek Oroszországba csábítása volt.

Ezzel magyarázható, hogy miután hódító háborúival Balti-tengeri kijáratot szerzett, Péter nem tette meg támaszpontjává sem Rigát, sem Libavát, sem Revelt, jóllehet az elhelyezkedésük, nem is beszélve az éghajlatukról, sokkal kedvezőbb volt a Nyugattal való kapcsolattartás szempontjából. Péter mindenestül szakítani akart a múlttal. Ám ezt a szakítást a saját feltételei szerint akarta végrehajtani, teljes egészében ellenőrzése alatt tartva a kísérletet. Nem kellett neki olyan kísérleti terep, amelyet már „megrontottak” a nyugat-európai kapcsolatok. A Néva torkolatában lévő kis sziget eszményi laboratóriumnak tűnt.

Pétervár első kis háza Péteré volt, két szobából és egy hálószobaként szolgáló kamrából állt, és maga Péter ácsolta lefaragott fenyőgerendákból katonák segítségével három májusi nap alatt 1703-ban. (A falait nyomban lefestették téglaszínűre, hogy jobban hasonlítson a cár szívének oly kedves Amszterdam házaira.) Az új várost eleinte egyszerű, szinte házias szerkezetben építették – könnyű volt áttekinteni. (Bár ellentétben a természetesen létrejött városoktól, amelyeket hagyományosan magaslatokon építettek, Pétervár olyan helyen nőtt ki a földből, amelyet áradáskor könnyen elöntött a víz – ez, mint hamarosan kiderült, esztelen döntés volt.)

Napról napra, hónapról hónapra nőtt a cár étvágya, a tervek egyre grandiózusabbak lettek. Amszterdamot mint mintát elvetették. Péter most „Észak Párizsát” vagy „Rómáját” látta maga előtt, csak épp vonalzóval megszerkesztve, széles és egyenes „perspektívákkal” (pro-specto – a távolba nézni): hogy az egész nyitott legyen és áttekinthető. A fő ilyen „perspektívát", a Nyevszkaját 1715-ben építették.

Az egymást váltó tervek megvalósítására emberek tízezreit terelték a Néva torkolatához. Tarka, egzotikus sereg volt ez – parasztok, katonák, elítélt bűnözők, fogságba esett svédek és tatárok. Nem volt se hajlékuk, se ennivalójuk, se szerszámuk; a kiásott földet a saját ruhájukban vitték el. Ezek a szerencsétlenek zuhogó esőben, szúnyogok seregeitől gyötörve verték be a facölöpöket a mocsaras földbe. Hányan haltak éhen, betegségekben, erőn felüli rabszolgamunkában? Bizonyára több százezren. Pétert ez nem izgatta, és ezért senki sem számolta.

Később a történész Karamzin felsóhajtott: „Les grands hommes ne voient que le tout”,⁴ majd így értelmezte sóhaját: „Pétervár könnyeken és holtakon épült.”

Hasonlóképpen ítélkezik a szigorú Kljucsevszkij is: „Aligha találni a hadtörténetben olyan csatát, amelyben több harcos esett volna el, mint amennyi munkás Pétervár építésén elpusztult… Péter az új fővárost »Paradise«-ának nevezte, de a nép nagy temetője lett.”

Péter nemcsak Pétervár egyszerű építőit terrorizálta. Leblonc-t, a híres francia építészt, Pétervár általános tervének alkotóját Jakob von Stelin szavai szerint „a cár megverte, s az hamarosan meghalt”. Az „Új Róma” létrehozásában résztvevő többi külföldi – olasz, német, holland – szakember is rettegett Pétertől, ahogy még soha nem rettegtek vezetőiktől. („Mindenki reszketett, mindenki némán engedelmeskedett” - Puskin.)

Az elgyötört és döbbent alattvalók fejére záporoztak a bőszen megfogalmazott parancsok tucatjai, amelyek az ideális császári város felépítésének gyorsítását és szabályozását voltak hivatottak elősegíteni: az újabb és újabb sorozásokról; arról, hogy Pétervárra kell hozni az összes orosz kőművest; a kőházak építésének tilalmáról mindenütt, Pétervárt kivéve; a szigorúan szabályozott típusházak építéséről az „előkelők”, a „tehetősek” és a „hitvány emberek” számára; a hajón és szárazföldön kötelező jelleggel Pétervárra szállítandó kövekről a péteri „Paradise” utcáihoz, a szükséges kövek pontos számával (minden le nem szállított kő hatalmas bírságot vont maga után).

Íme, egy tipikus parancs Péter aláírásával, amelynek a pétervári fa útburkolatok megóvása volt a célja: „… hogy mostantól fogva kapcsokkal és szegecsekkel, melyekkel a férfi és női csizmákat megvasalták, senki se kereskedjék és azokat ne birtokolja; s szintúgy, hogy senki emberfia, legyen bármilyen rangja, ily módon megvasalt csizmát és cipőt ne viseljen; és amennyiben valakin ilyen vasalású csizma vagy cipő találtatik, az szigorúan megbírságoltassék, a kereskedők pedig, akik ilyen kapcsokat és szegecseket tartanak, kényszermunkára hurcoltassanak; és birtokaik elkoboztassanak…”

Puskin, akinek véleménye szerint I. Péter „talán még Napóleonnál is jobban megvetette az emberiséget”, megállapította: „Elcsodálkozhatunk azon, milyen nagy a különbség Nagy Péter állami intézkedései és ideiglenes célokat szolgáló parancsai között. Az előbbiek egy széles látókörű, jóindulattal és bölcsességgel teli elme művei, míg az utóbbiak nemritkán kegyetlenek, önkényesek és, úgy tűnik, gyakorta korbács által írottak.”

A cári korbács teljes erővel suhogott, de a város is úgy nőtt, mint a mesében. 1717-ben hirdették ki Oroszország új fővárosává, és 1725-ben, I. Péter uralkodásának végén húsz négyzetversztányi⁵ területet foglalt el, és több mint negyvenezer lakosa volt, ami Oroszország teljes városi lakosságának egynyolcad részét tette ki. Az uralkodó – amiképpen az a szándékában is állt – példa nélküli emlékművet emelt magának még az életében: nem piramist, nem palotát, nem székesegyházat, hanem egy egész várost, amely elhomályosította a vén Moszkvát.

Péter lelkes és késlekedést nem tűrő felügyelete alatt, oly módon, hogy rendszerint egy építész elkezdett egy épületet, egy másik folytatta, egy harmadik pedig befejezte, épült fel a Péter-Pál erőd, az Admiralitás a hegyes, büszke csúcsával, a Tizenkét Kollégium (a Péter által európai mintára létrehozott minisztériumok épületei) és a Nyári Kert. Így jött létre a híres, egyedi stílusú négyszög, amely a következő másfél évszázadra megadta Pétervár fejlesztésének hangnemét.

Az állami épületeket a nagy birodalomhoz méltó pompával kellett felépíteni, de maga az uralkodó továbbra is jobban szeretett szerényebb házban lakni, ahol minden egyszerű és célszerű. Péter Nyári Kertben lévő házában lakatosműhelyt alakítottak ki, amelynek ajtajára a cár a következő figyelmeztetést függesztette: „Akinek nem parancsoltatik vagy aki nem hívatik, az ide be ne lépjen, nem csak hogy idegen, de még e háznak szolgája sem, mert hogy e helyütt a gazdának nyugodalma légyen. Péter.”

Mulatni Péter a legfényűzőbb pétervári házba járt – Mensikovnak, a főváros első kormányzójának a kőpalotájába. (Milyen jellemző, hogy e tisztségre Péter az egykori pirogárust, a tisztiszolgáját nevezte ki – egy nem nemesi származású, de tevékeny, agyafúrt, vidám és ragyogó elméjű embert.) A Vasziljevszkij-szigeten, közvetlenül a Néva partján álló palota hatalmas ablakain ömlött be a fény és a levegő. A nagy díszteremben a fal mentén akkora asztalok álltak, amelyek, ha kellett, egy egész sült bikát elbírtak.

Sokat ettek, s még többet ittak. Kövér bolond mászkált alacsony lován a teremben, és minden alkalommal, amikor a cár méltóztatott kiüríteni kupáját, elsütötte a pisztolyát. Erre a jelre fülsiketítő dörgéssel feleltek a parton álló ágyúk, elnyomva Péter tökrészeg társaságának lelkes diadalordítását. Egy külföldi vendég megjegyezte, hogy ily módon több puskaport használtak el, mint egy erőd ostromakor.

Péter maga vágta fel az egymás után behordott hatalmas pirogokat. Egyszer egy ilyen pirogból kiugrott egy törpe nő, anyaszült meztelenül, piros szalagokkal díszítve. A cár el volt ragadtatva, a vendégek úgyszintén: tudták, hogy Péter imádja a törpéket, a bolondokat és a groteszk torzszülötteket, amilyenekből több tucat volt az orosz udvarban.

Miután telezabálták magukat, hajnali két óráig táncoltak. A fáradhatatlan fizikumú Péter lelkesedett az energikus európai táncokért, és a hozzá közel állókat kényszerítette, hogy ugrándozzanak: ez is hozzátartozott az orosz társadalom civilizálásának Péter-féle programjához. Különösen makacsul kötelezte táncra a beteg, reumás öregeket: mulattatta a kínlódásuk. (Sztálin hasonlóképpen kényszerítette guggolós táncra a kövér, asztmás Hruscsovot.)

Aztán kifújták magukat, s megint asztalhoz ültek, hogy reggelig folytassák az ivászatot. Senki sem mert sem hazamenni, sem akár csak a teremből kilépni Péter engedélye nélkül. Az asztal alá omlottak és ott aludtak el a külföldi követek. A vendégek egyenesen levizelték őket, Péter meg tartotta hozzá a gyertyát.

Különben sem volt finnyás ember. Puskin a történelmi feljegyzéseiben, melyet az angol Table-Talk címen gyűjtött egybe, elmeséli a következő történetet: „Egyszer egy kis szerecsen, aki elkísérte I. Pétert a sétájára, megállt, hogy szükségét elvégezze, és hirtelen rémülten felkiáltott: »Nagyúr! Nagyúr! Csúszik ki belőlem a bél!« Péter odament, és látva, hogy s mint, azt mondotta: »Hazudsz: ez nem bél, hanem giliszta!« - és kirántotta a gilisztát az ujjával.” Majd Puskin levonja a következtetést: „Meglehetősen tisztátalan anekdota, de jól jellemzi Péter szokásait.”

Az új város iránti rejtett gyűlölet népi legendákban és jóslatokban fejeződött ki, amelyek – ez különlegesség a városok történetében! – Pétervár építésével egy időben keletkeztek. Ezek egyike szerint, amely talán a legismertebb, Péter első felesége, Jevdokija, akit a cár kolostorba száműzött, elátkozta az új várost: „Szankt-Petyerburh pusztasággá lészen!” Szájról szájra járt a „kikimoráról”, a szörnyű mesebeli lényről szóló történet, amely a Szentháromság-templom harangtornyán ugrándozott (emlékezzünk rá, hogy Pétervárt pünkösd – tehát a Szentháromság – napján alapították). Ez szintén Pétervár közeli megsemmisülését jósolta, s persze maga a természet súgta meg, honnan jön a pusztulás: a majdhogynem évenként ismétlődő árvizek óriási károkat okoztak a városban.

Pétervár komor „földalatti” mitológiája azzal fenyegetett, hogy elsodorja a hivatalos, birodalmi mitológiát minden csillogásával és optimizmusával együtt. Az „elátkozott várost” és az „Antikrisztus-cárt” gyalázó embereket a Titkos Kancelláriába hurcolták, amely I. Péter életében éppúgy rettegést keltett, mint 1725-ben bekövetkezett halála után. A rágalmazókat ott aztán kegyetlenül megkorbácsolták, vassal perzselték, karóba húzták, kitépték a nyelvüket. De a zúgolódás sohasem csitult el, s feszült háttérzeneként szolgált a főváros szünetekkel és habozásokkal tarkított bővítéséhez és szépítéséhez.

A Péter halála utáni tizenhat év során Oroszországban – a korai elhalálozások és a palotaforradalmak miatt – négy koronás fő, valamint egy régens és egy régensnő (Biron és Anna Leopoldovna a kiskorú Ioann Antonovics mellett) követte egymást. Közülük, ha nem számítjuk Nagy Péter unokahúgát, a magas növésű, testes Anna Ivanovnát (akinek az uralkodása alatt, 1730-tól 1740-ig Pétervárt kétszer pusztította gyanús eredetű tűzvész, erősen megkönnyítve Anna azon politikáját, hogy a város eredetileg fából épült fontos részeit kőből építtesse újjá), senki sem foglalkozott komolyan városépítéssel. És csak az ötödik – Péter lánya, Erzsébet cárnő, aki a gárda akaratából léphetett a trónra 1741-ben – folytatta apja „Észak Rómájáról" szőtt álmának megvalósítását.

A szépséges, szőke Erzsébet, aki vidám és (Puskin szerint) „érzéki” nő volt, s az apjához hasonlóan erős fizikumú, de – tőle eltérően – ki nem állhatta az államügyeket, korlátlan lehetőségeket adott Francesco Rastrelli olasz építésznek, a kegyencének hóbortos alkotói ötletei megvalósításához. A temperamentumos és szeszélyes Rastrelli fényűző palotákat épített csipkés barokk stílusban a Pétervár környéki cári rezidenciákon – Peterhofban és különösen Carszkoje Szelóban (amelyet aztán az ott lakó Puskin is megénekelt, majd, már a XX. században, a szépséges, kreol bőrű Anna Ahmatova is).

Erzsébet uralkodásának húsz esztendeje alatt Rastrelli, aki nem sajnálta a cárnő pénzét, alaposan átalakította Pétervár arculatát, a város észak-európai méltóságát és fennkölt egyszerűségét egy adag szabad déli fantáziával vegyítve. Rastrelli nagy diadala a Téli Palota, a Néva-parton felépített uralkodói rezidencia terve lett. 1754-ben kezdték el és 1817-ben, már az építész halála után fejezték be ezt a grandiózus, pompás épületet, amelyben több mint ezer szoba és majdnem kétezer ajtó és hatalmas ablak van, ám ennek ellenére nem tűnik se ormótlannak, se hivalkodónak.

A Téli Palota falai valósággal feloldódnak a gazdag szobordíszítésben. Az épület foszforeszkál a fakó északi ég és az acélszínű északi folyó hátterében. A bonyolult szinkópás ritmusban elhelyezett fehér oszlopok a mozgás váratlan hatását keltik. A Téli Palotát nézve az az érzésünk támad, hogy repül: s ezt a benyomásunkat tovább fokozza az épület reszkető tükörképe a Néva hullámain.

A Téli Palotára két és fél millió rubelt költöttek, ami megfelelt negyvenöt tonna ezüst árának. Ezt és a hasonló befektetéseket meg kellett énekelni prózában, versben, s megörökíteni metszeteken és festményeken. A Péter által létrehozott orosz „intelligencia” örömmel látott neki a feladatnak: hogy művészi alkotásokban ábrázolja Péter gyermekét, Pétervárt. Mert hisz nem Péter nyitotta-e meg az utat a tehetséges emberek előtt, mit sem törődve a származással? Nem Péter alapította-e a Tudományos Akadémiát, az első orosz újságot, az első, nagyközönségnek szánt múzeumot és könyvtárat – s mindezt Péterváron?

Igaza volt Puskinnak: „…a kormány a nép előtt jár; szereti a külföldieket és gondoskodik a tudományokról”. S a kormány nyomdokain buzgólkodó intelligencia nem egyszerűen ábrázolta a műveiben Pétervár pompázatos arculatát, hanem még meg is szépítette. E birodalmi „szocialista realizmus" Alekszej Zubov metszetével vette kezdetét: a Pétervár panorámája című, 1716-ban készített hatalmas munkáján nemcsak a valóban felépített házakat ábrázolja aprólékos naturalizmussal, hanem azokat is, amelyek akkor még csak tervként léteztek.

Nagy Péter, miután kigyomlálta a régi orosz kultúrát, hamarosan új magokat szórt a földbe, és az új, fiatal hajtások remekül érezték magukat Péterváron: természetes közegükben. A kor íróinál az ember tisztán érzi hamisítatlan lelkesedésüket új fővárosuk iránt, a hallatlanul gyors növekedése feletti elragadtatásukat, s hogy mennyire büszkék a fényűző palotákra és a ragyogó kulturális életre. A Pétervár-ellenes folklór sötét, víz alatti áramlata nem ér el hozzájuk.

Ezek az írók azonosulnak Pétervárral, feloldódnak benne. Ha eredendően le vannak is fizetve, ők maguk ezt egyáltalán nem így gondolják. Az elragadtatásuk tiszta, cinizmusnak nyoma sincs benne. Őszinte lelkesedéssel szolgálják a cári hatalommal azonosított és Pétervár által jelképezett államot.

Amikor Antyioh Kantyemir, Vaszilij Tregyiakovszkij, Mihail Lomonoszov vagy Alekszandr Szumarokov archaikus, de energiájukkal és pátoszukkal ma is lenyűgöző verseit olvassuk Pétervárról, szembeötlik, hogy a szerzők milyen előszeretettel vonnak párhuzamot ókori istenekkel és hősökkel. Pétert már életében is hasonlították Istenhez. Innen csak egy lépés kellett ahhoz, hogy Szent Péter városa az utódok tudatában végleg Péter cár városává váljék.

Ezért a XVIII. századi pétervári ódákban minduntalan szerepel az „isteni törvényszerűség”, a Gondviselés motívuma, mely hatalmas uralkodói kézzel vezérelt a város alapításához. Másfelől meg a majdhogynem gyermeki ámuldozás a csodán, hogy Pétervár szinte egyik pillanatról a másikra jelent meg egy olyan helyen, amely addig maga volt a halálos pusztaság. A főváros első megéneklői számára Nagy Péter „csodatévő építőmester” (ezt a motívumot később mesterien és tökéletesen újszerű pozícióból használta fel Puskin A bronzlovasban).

Péternek életében sem volt szüksége hízelgésre, holta után pedig még annyira sem. Az utódai azonban korántsem voltak annyira biztosak magukban. Ezért őszinte ódaszerzőink pátosza mind magasabbra szárnyalt, mígnem – legalábbis a forradalom előtti orosz irodalmat tekintve – II. Katalin cárnő dicsőítésében érte el a csúcsát.

Katalin, aki harmincnégy évet töltött a trónon (1762–1796), I. Péter után Nyugaton a leghíresebb orosz uralkodó. E hírnév főként extravagáns szerelmi kalandjaiból és azokból a hallatlanul bőkezű adományokból táplálkozott, melyekkel a cárnő elhalmozta a kegyenceit, köztük a szertelen és tehetséges Grigorij Potyomkint. Akárcsak Péter, a szorgalmas és mértéktelenül hiú Katalin is megkapta a „Nagy” titulust. És, akárcsak Péter esetében, Katalin jelentőségének a megítélése is a történész pozíciójától függően ingadozik.

Aforisztikus erejű a huszonhárom éves Puskin szarkasztikus megjegyzése (aki már ifjan éppoly ragyogó történész is volt, mint amilyen zseniális költő): „Ha az uralkodás egyet jelent azzal, hogy ismerjük az emberi lélek gyengeségét és azt ki is használjuk, akkor e tekintetben Katalin rászolgál az utódok ámulatára. Pompája elvakított, szívélyessége csábított, adományai leköteleztek. E ravasz asszony az érzékiségével is a hatalmát erősítette. Enyhe zúgolódást keltve a népben, mely pedig megszokta, hogy tisztelje uralkodóinak bűneit, undok versengést szított a felsőbb rétegekben, hisz nem kellett sem ész, sem érdem, sem tehetség ahhoz, hogy valaki az állam második emberévé válhasson.”

Katalin újból változtatott Pétervár arculatán. Most, az ókort utánozva, a város neoklasszikussá lett – az európai építészeti stílushoz hasonlatos, mely azonban orosz módon valósult meg benne: nagyszabásúan, drámaian és pompázatosan. Maga Katalin német volt, oroszul erős akcentussal beszélt; az építészei pedig franciák, olaszok, oroszok; de Pétervárnak már megvolt a maga stílusa, amelyen átszűrődtek és módosultak a külföldi hatások. Úgy is lehet mondani: nem a város változott, hanem a városhoz alkalmazkodtak. Így alkalmazkodnak egy gazdag és hiú nagyúr ízléséhez.

Katalin uralkodása alatt „Névánk gránitba öltözött” (Puskin).⁶ Több mint huszonnégy mérföld hosszan gyönyörű finn gránittal burkolták a partját. Ezek a szigorú, monumentális falak a folyóhoz vezető számos lépcsővel Pétervár ugyanolyan fontos jellegzetességévé váltak, mint az ezzel egy időben épített első kőhidak a Néván, valamint a város csatornái. (Az egyikhez, a Lebjazsja-csatornához viszi majd el Csajkovszkij „legpéterváribb”operájának, a Pikk dámának a hősnőjét meghalni.)

A hiú Katalin nemcsak Oroszországban akart népszerű lenni, hanem Európában is. Nem sokkal a trónra lépése után azzal a javaslattal fordult Denis Diderot-hoz és más francia filozófusokhoz, hogy ezentúl Péterváron nyomtassák híres Grande Encyclopédie-jüket. Miután kihirdette, hogy Oroszország új korba lépett, és most már világhatalom, Katalin kész volt mindenre, hogy ezt be is bizonyítsa. És egyebek között, jóllehet (saját bevallása szerint) egyáltalán nem értett a festészethez, megalapozta az Ermitázs képtárat, a világ egyik legnagyobb festészeti gyűjteményét.

Egymás után érkeztek Pétervárra a párizsi árveréseken vásárolt Raffaello-, Giorgione-, Tiziano-, Tintoretto- és Rubens-képek. (A tékozló fiú hazatérését, Rembrandt egyik remekművét valamivel több mint hatezer livre-ért szerezték meg, olcsóbban, mint Teniers-t, és háromszor olcsóbban, mint Murillót.) Sir Robert Walpole gyűjteményéből Katalin egyszerre tizenöt Van Dyck-művet vásárolt meg.

Az új cárnőnek ezekről a vásárlásairól, illetve más bátor és bőkezű gesztusairól sokat beszéltek Európában. Katalin meghívására Pétervárra jöttek az első utazók, főként franciák, hogy miután a cárnő figyelmes, szürke tekintetétől kísérve megismerkedtek a várossal, az egész civilizált világnak elmondják: Oroszország valóban jogosult rá, hogy európai birodalomnak nevezzék. Voltaire nyomán (aki Diderot-tól eltérően végül csak nem utazott el Pétervárra, de busás fizetségért megírta Histoire de l’Empire de Russie sous Pierre le Grand⁷ című művét) Katalint „Észak Szemiramiszá”-nak, Pétervárt pedig „Észak Palmirájá”-nak nevezték.

A kultúra terén Katalin egyik legbölcsebb döntése az volt, hogy Diderot tanácsára Pétervárra hívta Étienne Falconet párizsi szobrászt, hogy hatalmas lovas szobrot állítson I. Péternek. 1766-ban az ötvenéves Falconet tizenhét éves tanítványával, Marie Anne Collot-val és huszonöt utazótáskával megérkezett az orosz fővárosba, ahol aztán a következő tizenkét évet töltötte – éspedig szerfölött viharos éveket (amiről a Falconet és Katalin közti bőséges – egy városon belül folytatott! – és máig megőrződött levelezés is tanúskodik: a szobrász minduntalan panaszkodik, méltatlankodik, felháborodik; a cárnő pedig próbál a lelkére beszélni, csitítja).

Az ideges, lobbanékony Falconet görcsösen kereste az egyetlen helyes megoldást a műemlékre. Diderot Párizsból azt javasolta neki, hogy Péter lovas szobrát a kor szellemében vegye körül szimbolikus alakokkal: a Barbárságéval (melyet vadállatszőr borít, és bősz tekintettel nézi az uralkodót), a Nép Szeretetével (amely kezét nyújtja Péternek) és a Nemzetével (amely a földön hever és élvezi a nyugalmat).

Falconet ingerülten válaszolt a filozófusnak Pétervárról: „Az emlékmű egyszerű lesz. Barbárság, Nép Szeretete és a Nemzet szimbóluma nem lesz benne.” A lovas modelljét, amely lendületesen ugrat fel egy sziklára, s jobb kezét – „uralkodón és oltalmazón” (ugyancsak Diderot szavai) - előrenyújtja, maga Katalin hagyta jóvá.

A péterváriak seregestül látogatták Falconet műhelyét. A párizsiak temperamentumos reagálásaihoz szokott szobrász nem értette, hogy az oroszok, miután nagy figyelemmel megszemlélik a szobrot, miért távoznak egyetlen szó nélkül. Ez a szótlan figyelem netán annak a jele, hogy nem tetszik nekik a terv?

Falconet csak azután nyugodott meg, hogy a már régóta a városban élő külföldiek elmagyarázták neki: a fővárosi publikumra általában jellemző az ilyen hűvös fegyelmezettség. A városban, amely nem sokkal azelőtt ünnepelte alapításának ötvenedik évfordulóját, már kialakult az őslakos sajátos típusa: „nyakig begombolt”, érzelgősségtől mentes, iróniára hajló. (A pétervári személyiségnek ezek a vonásai a mai napig megőrződtek.)

Falconet gyötrelmes keresései, győzelmei és kudarcai folytatódtak. A szobrásznak sokáig nem sikerült a lovas babérkoszorúval ékesített feje – Péter portréja. Végül is a fejet az ifjú Marie Collot formázta meg, ráadásul, mint mesélték, egyetlen éjszaka alatt. Péter portréja, melyet, mint sokan állítják, a kor legjobb szobrásznője készített, általános vélemény szerint rendkívüli módon élethűre sikerült: az arc viszonylag kicsi, de széles, kicsit megereszkedett, az orra enyhén hegyes, az álla éles vonalú, akaratos, az összevont szemöldök beárnyékolja a dülledt, vad szemek fanatikus tekintetét. Péter mintha a távolba nézne, s ugyanakkor dühösen sandít a szemlélőre (ezt a sajátosságát megjegyezte Puskin is).

Az emlékmű minden részlete forró vitákat váltott ki, és gyötrelmes kételyeket mind a szobrászban, mind a megrendelőiben. Hogyan öltöztesse fel a lovast? Milyen legyen a ló? Külön megvitatták Falconet-nak azt az ötletét, hogy a ló patái alatt egy kígyó tekeregjen, mint a gonoszság és irigység allegóriája.

Katalin, akitől a döntés függött, kitérő választ adott: „A kígyó allegóriája nekem se nem tetszik, se nem nem tetszik…” A kérdés csak Falconet Katalinnak írt hízelgő levele után oldódott meg: minden nagy ember – Péter is és természetesen maga Katalin cárnő is – hősiesen leküzdötte a hálátlan kortársak irigységét, bizonygatta a szobrász; az eltiport irigység-kígyót ily módon semmiképp sem lehet nélkülözni. Katalin, aki különösen érzékeny volt minden Péterrel való hízelgő összehasonlításra, beleegyezett: „Van egy réges-régi dal, amely úgy hangzik: ha kelletik, hát kelletik. Íme, a válaszom a kígyót illetően.”

Négy éven át keresték a helyet az emlékműnek. De a legdrámaibb a talapzatnak való hatalmas gránittömb felkutatása és Pétervárra szállítása volt. A fővárostól tizenkét mérföldre talált, még az előzetes megmunkálás után is több mint másfélezer tonnát nyomó kő szállításához emberek ezreinek megfeszített munkájára volt szükség. Ez a hallatlanul bonyolult vállalkozás több mint három évig tartott, s Vaszilij Rubin udvari költő a korra jellemző költeményben énekelte meg:

„Fékezd hiúságod, Rodósznak Kolossza,

És Nílus-parti népek büszke piramissa,

Csodának most már vajh ki emlegetne!

Halandók kezétől az kik emeltettek.

Rúszi Kőórjás, kit nem ember készite,

Mert Katalin ajkin az Úr szava szóla,

Habos Néván át ím ide ússz vala,

És omla Nagy Péter lábának elejbe!”

1782. augusztus 7-én, Nagy Péter trónra lépésének századik évfordulóján és tizenhat évvel azután, hogy Falconet munkához látott, végre leleplezték az emlékművet. Maga Falconet nem vártabvet. Maga Falconet nem vártasszeveszett Katalinnal, s ráadásul még pazarlással is megvádolták, hazautazott Párizsba. Utolsó ötlete a szobor talapzatára vésendő felirat lakonikus szövege volt: „Első Péternek emelte Második Katalin.”

Katalin egy mosollyal kijavította a szöveget: „Első Péternek Második Katalin”. Katalin, aki író is volt, egyetlen szó kihúzásával ragyogó hatást ért el. Falconet változatában a hangsúly az „emelte” szón volt, amely főként az emlékműre irányította volna a figyelmet. Katalin közelebb hozta egymáshoz a két számot – „Első”-„Második” –, hangsúlyozva (és legitimálva), hogy hatalma (kétséges) folytonossága megmaradt közte és a legnagyobb orosz uralkodó között.

A különböző rendű péterváriak – az arisztokratáktól a parasztokig – seregestül tódultak a Néva-parti Szenátus térre. Az emlékművet különleges vászonparavánokkal zárták le, melyeket aztán megnyitottak, amikor megjelent Katalin; ágyúdörgés hallatszott, és katonai zenekar zendített rá. A gárdaezredek meghajtott zászlóval haladtak el az emlékmű mellett.

Az ünnepség tiszteletére Katalin amnesztiát hirdetett a börtönben ülő bűnözőknek és adósoknak. A Péter-Pál templomban, Péter síremlékénél tartott különleges istentiszteleten a metropolita megütötte a síremléket botjával, és felkiáltott: „Kelj fel hát, nagy uralkodó, és tekints lelkes alkotásodra: nem enyészett el az időben, és hírneve el nem homályosult!” És olyan szenvedéllyel és pátosszal szólította Pétert, hogy a trónörökös, a kis Pavel (Pál) megijedt, hogy „a nagypapa felkel a sírból”. Egy közelben álló főúr pedig halkan megjegyezte a szomszédainak: „Minek hívogatja? Amint fölkél, mindannyiunknak lesz nemulass!” (Jellegzetesen pétervári irónia!)

Bár majdnem mindenki látta és elismerte, hogy milyen ragyogóan sikerült az emlékmű, az első nézők számára aligha volt világos, hogy a XVIII. századi szobrászat egyik legnagyszerűbb remekműve áll előttük. És persze körbejárva Péter lovas szobrát, és közben ábrázolásának mind újabb oldalait fedezve fel – a bölcs és határozott törvényhozót, a rettenthetetlen hadvezért, a rendíthetetlen, akadályt nem ismerő uralkodót –, az első nézők még nem is sejthették, hogy városuk első számú, örök és legnépszerűbb szimbóluma magasodik előttük.

M. NAGY MIKLÓS fordítása

 

^*

Szolomon Volkov (1944), az „orosz Eckermann”, 1967-ben végezte el a leningrádi Rimszkij-Korszakov Konzervatórium zenetörténész szakát. 1976-ban az Egyesült Államokba emigrált, New Yorkban él. Dmitrij Sosztakovicsról, Pjotr Csajkovszkijról, Joszif Brodszkijról írott könyveivel világhírnevet, elismerést szerzett magának. (Szolomon Volkov: Isztorija kulturi Szankt-Petyerburga sz osznovanyija do nasih dnyej [Nyezaviszimaja Gazeta, Moszkva, 2001.])

1

A bronzlovasból vett részleteket Kormos István fordításában közöljük.

2

„Lám, egy remek alkalom az önök hölgyei számára, hogy lemossák magukat." (francia)

3

Kormos István fordításából kimaradt a nagyon lényeges „pod morjem" (tenger alatt) kifejezés; itt Galgóczy Árpád újabb fordítása pontosabb (melynek egyébként a címe is más: A rézlovas): „S ki megsejdítve végzetét a tengernél várost teremtett"; igaz, Kormos fordításában viszont a „gyors akarattal vágott a sors szavába" megoldás tűnik pontosabbnak (az oroszban: „csej volej rokovoj"). (A ford.)

4

„A nagy emberek csak az egészet látják." (francia)

5

Egy verszta 1067 m. (A ford.)

6

Galgóczy Árpád fordítása; Kormos István kevésbé pontos megoldása („A Néva gránitpartja lenn") itt nem illeszthető a mondatba.

7

Az Orosz Birodalom története Nagy Péter idején. (francia)