Le Monde: – Olyan mesét ad ki, amelynek hősnője – sőt, feltehetően szerzője, mivel egyes szám első személyben íródik a történet – egy tízéves kislány. Önnél az emberek természetesen rejtett értelemre számítanak. Van-e az Amandine-nak második olvasata?

Michel Tournier: – Igen is, meg nem is. Őszintén szólva a második szint olyan átlátszó, hogy összekeveredik a naiv elbeszéléssel. A téma a beavatás. Beavató meséről van szó. Amandine a szüleivel a rend és tisztaság mintaképének tekinthető házban és kertben lakik. Nősténymacskája jóvoltából egyszer gyanítani kezdi, hogy kell lennie a világban valami másnak is. Átmászik a kertfalon és felfedezi...

– Hagyjuk meg az olvasónak a meglepetést.

– Mondjuk azt, hogy a kamaszkort megelőző zűrzavarban felfedezi önmagát. Először reped meg és homályosul el a gyermekkor áttetsző és nyugodt világa. A történet a serdülőkor első fuvallata az ártatlanságon.

– Amandine-t tehát nősténymacskája szerelme avatja be.

– Sokat kellene beszélnünk az ismerős állatok beavató szerepéről. Nem hinném, hogy olyan közvetlen lenne a szerepük, mint amit néha tulajdonítanak nekik. Szinte mindenütt olvasható az a meglehetősen vitatható a klasszikus fordulat, hogy a vidéken felnövekvő gyerekek „ismerik az élet titkait, mert megfigyelik az állatokat". Tapasztaltam, hogy sok falusi gyerek ugyan végignézi a macskák, a kutyák, a tyúkok, nyulak, tehenek stb. szaporodásának minden mozzanatát, de tökéletesen tájékozatlanok maradnak a szexualitásban és az emberi szaporodásban. Egyszerűen nem veszik észre az összefüggést. Egy hét-nyolcéves gyermeknek nem könnyű elképzelnie a papát meg a mamát a bika és a tehén vagy a kakas és a tyúk helyzetében. Az embert az állatok között az egyik állatnak felfogni a szexualitás terén annyival is nehezebb, mivel a gyerekek számára a szex először társadalmilag a legátdolgozottabb, legkonvencionálisabb, legmitologikusabb formájában jelenik meg – így tartalmazza a mese, a képesfolyóirat, a sláger, a mozi meg a televízió –, és jóval később mutatkozik meg a maga meztelenségében. Éppen ezért szántam Amandine macskájának nagyobb bevezető szerepet az érzelmi szerelemben, mint a fizikaiban. A történet végén a kislány érzelmileg sokkal nyugtalanabb és érettebb, mint amilyen tájékozott a szexualitásban. Ez fontos különbség a beavatottság és tájékozottság között.

– És mégis vérzik...

– Igen, a kritikusok zúgolódni fognak a vércsík miatt, amit a kislány a kiruccanás után felfedez a lábán, és nincs is rá magyarázat. Mégis indokolt. Minden beavatás többé-kevésbé véres.

– De a lányok beavatásának ötlete nem ellenkezik homlokegyenest a néprajzi felfogással?

– Éppen ez a legvitathatóbb és legérdekesebb kérdés. Pontosan arról van szó, hogy a legtöbb társadalomban csak a fiúknál létezik beavatási szertartás. A lányoknál nincs semmi ilyesmi. Miért? Bizonyára azért, mert a fiúk nem tagjai születésüktől fogva a férfiak közösségének. Anyjuk neveli őket, és csak addig tartoznak a női társadalomhoz, amíg a serdületlenek. A beavatás jelzi, hogy a fiú a nők társadalmából a férfiakéba lép át. Általában fizikai próbatételek kísérik, ezek bizonyítják, hogy méltó a beavatásra, a csonkítással pedig megfizeti a belépést. A szokás valószínűleg nagyon régről ered. A La Mort Sara című munkában (Plon, Terre Humaine) Robert Jaulin egy közép-afrikai törzsben elszenvedett beavatási próbatételekről számol be. Azt követelték tőle, hogy haljon meg, majd az „anyával", a szertartást vezető boszorkánnyal támadjon fel. Nyilvánvaló, hogy nemigen lehet elképzelni ennél gyökeresebb elszakadást az anyához való eredeti kapcsolódástól, amit aztán a férfiak csoportjához fűződő mintegy anyai kapcsolat vált fel.

– Mi marad meg mindebből a mi társadalmunkban?

– Sokkal több, mint gondolnánk. A fiúk beavatása mai erkölcseinktől sem idegen. Csakhogy a hiedelmekhez és a rítusokhoz hasonlóan a beavatás is csupán öntudatlan emlékekben maradt fenn, és csak nyers, vad formájában él tovább. Az iskolában a „nagyok" felültetik a „kicsiket". Az újoncokat heccekkel „avatják fel". Az apák fiaikat orvosilag nem túl indokolt csonkításoknak vetik alá, mint például az egészségügyi körülmetélés vagy a mandulák eltávolítása. És természetesen ott vannak az iskolai vizsgák, az érettségi, a polgárrá avatás ritusa.

– A fiúk a rájuk kényszerített próbatételekkel mintegy megfizetik a férfitársadalomba való belépésüket, vajon megelőzi-e ezt a közösségből való kizárás?

– Feltétlenül. A mai kamaszt két téren is kizárják a férfitársadalomból. „Megengedő" magatartásával társadalmunk feltehetően az egyik legpuritánabb a ma ismert társadalmak közül. Száz évvel ezelőtt a kamaszfiúnak sokkal több alkalma volt szeretkezni. De elsősorban szakmai téren működik a legkegyetlenebb kizárás. Korlátlanul uralkodik a rangidősség. A jelenlegi munkanélküliség főleg a fiatalok munkanélkülisége. Kényszerű legényélet és munkanélküliség, két olyan rossz, amit egy jó öreg hagyományos beavatás meggyógyíthatna.

– És mi van a lányokkal?

– Náluk a beavatásnak nem lehet ugyanaz az értelme, mint a fiúknál. Őket is az anyjuk neveli, mint fiútesvéreiket, de nekik nyilvánvalóan nem kell szakítaniuk ezzel a közeggel, hogy egy másik csoportba illeszkedjenek be. Többnyire „a nők termében" töltött életre szánják őket. Ugyanígy a fiúk esetében jellemző gólyaavató heccek többségét a társadalom a lányoknak megtakarítja. Ne beszéljünk a körülmetélésről, hiszen a mi társadalmunkban semmilyen formában sem találjuk meg a clitoris lemetszésének megfelelőjét. De figyelemreméltó, hogy sokkal gyakrabban vetik alá a fiúkat a mandulaműtétnek, mint a lányokat. A nők valójában születésüktől fogva tökéletesen beilleszkednek a társadalomba, és azonosulni tudnak vele. Balzac különösen jól ábrázolta a nők ilyen szerepét. Hőseit azok a nők vezetik be a társaságba, akik kulcsszerepet töltenek be benne (a híres „szalonok"). És a fordítottja, hogy Vautrin egyszerre ellensége a társadalomnak és a nőknek is. Mindez ugyanaz.

– Tehát a lányokat nem avatják be.

– De, csak akkor ellenkező értelmű, centrifugális beavatásról van szó centripetális helyett. Mindjárt megmagyarázom. A kamaszfiú elhagyja a nők csoportját, hogy beilleszkedjék a férfiakéba. Számára a beavatás értéke az, hogy kikövetelt egy társadalmi státuszt. Mit tehet egy lány? A „nők termének" foglya, keresheti, hogyan jut ki belőle. Hová menjen? A nők felszabadulásának ez a kulcskérdése. A „női terem" és a férfiak társadalma közt még nem jött létre az uniszex társadalom, amely a nőt befogadná. A beavatás csupán lázadásként működhet. Például arra gondolok, hogy az arab lányok a kötelező fátyolviselés ellen harcolnak. A kamaszlányoknak a beavatás csak folytonos szökés marad. Amandine megmássza a falat. És majd meglátja, mi történik a másik kertben.

LÓRÁNT ZSUZSA fordítása

Az Amandine avagy a két kert egy gyerekeknek készült albumban jelent meg, Joëlle Boucher illusztrációival a G. P. Rouge et Or kiadásában. Ez alkalomból a Le Monde az 1977. december 9-i számában közli a szerzővel folytatott beszélgetést. (A ford.)