Olivia Clergue-nek

Vasárnap Kék szemem van, ajkam piros, kerek, rózsás a képem, szőke fürtös a hajam. Amandine-nak hívnak. Ha tükörbe nézek, tízéves kislánynak látom magam. Nem is meglepő. Kislány vagyok és tízéves.

Van papám, mamám és egy Amanda nevű babám, meg egy macskám. Azt hiszem, nőstény. Claude-nak hívják, ezért is vagyok bizonytalan. Az elmúlt két hét alatt óriásira nőtt a hasa, és egy reggel a kosarában találtam mellette négy egérméretű kiscicát, apró mancsaikkal kotortak maguk körül, és szopták a mamájuk hasát.

A hasáról jut eszembe, hogy teljesen lelappadt, azt kell hinnem, hogy a négy kicsi oda volt bezárva, és onnan jöttek ki az imént! Ezek szerint Claude mindenképpen nősténymacska.

A kicsiket Bernard-nak, Philippe-nek, Ernestnek és Kamichának hívják. Innen tudom, hogy az első három fiú. Ami Kamichát illeti, nála nyilván kétséges.

A mama azt mondta, hogy nem tarthatunk öt macskát a háznál. Nagyon szeretném tudni, miért nem. Aztán megkérdeztem barátnőimet az iskolából, hogy akarnak-e cicát.

Szerda Annie, Sylvie és Lydie eljött hozzánk. Claude dorombolt, és a lábukhoz dörgölőzött. A lányok kézbe vették a már kinyílt szemű és remegő lábbal botladozó cicákat. Kamichát otthagyták, mert nem akartak nőstényt. Annie vitte Bernard-t, Sylvie Philippe-et, Lydie pedig Ernestet. Csak Kamicha maradt, s mert a többiek elmentek, őt persze még jobban fogom szeretni.

Vasárnap Kamicha vörös, mint a róka, a bal szeme körül pedig fehér karika, mintha… behúztak volna neki? Épp ellenkezőleg. Mintha a pék szemen puszilta volna. Kamicha foltja fehér, mint a vaj.

Szerda Nagyon szeretem a mama házát és a papa kertjét. A házban mindig egyforma a hőmérséklet, télen, nyáron egyaránt. A kerti pázsit minden évszakban zöld, és szépen van nyírva. Azt mondhatjuk, hogy a mama a házban, a papa meg a kertben igazi tisztasági versenyt folytatnak. A házban posztómamuszban kell közlekedni, hogy be ne koszoljuk a padlót. A kertbe a papa hamutartókat helyezett ki a dohányzó sétálóknak. Szerintem igazuk van. Így megnyugtatóbb. Bár néha azért kissé unalmas.

Vasárnap Felderül a szívem, ha látom, hogy nő a kiscicám, és mindent megtanul, miközben az anyjával játszik.

Azzal kezdem a reggelt, hogy megnézem a kosarukat a juhakolban. Üres! Sehol senki! Amikor Claude sétálni ment, Kamichát és bátyjait egyedül szokta hagyni. Ma együtt ment el a kiscicával. Sőt, bizonyára vinnie kellett, mert biztos vagyok benne, hogy a kicsi még nem tudja követni. Alig bír járni. Hová mehetett?

Szerda Claude vasárnap tűnt el, ma meg váratlanul megjött. Éppen eprésztem a kertben, amikor valami prémes ért a combomhoz. Oda sem kell néznem, tudom, hogy Claude. Rohanok a juhakolba ellenőrizni, vajon visszajött-e a kicsi is. A kosár még mindig üres. Claude közelebb jön. Belenéz a kosárba, felém fordul, arany szemét pedig lehunyja. „Mit csináltál a kiscicával?" – kérdem. De válasz nélkül fordítja el a fejét.

Vasárnap Claude nem úgy viselkedik, mint régen. Akkor minden idejét velünk töltötte. Mostanában folyton tekereg. Vajon hol? Na, erre kíváncsi lennék. Megpróbáltam követni. Képtelenség. Ha figyelem, akkor meg sem mozdul. Mindig olyan képet vág, mintha azt mondaná: „Mit nézel? Látod jól, hogy itthon maradok."

De elég egy pillanatig levenni a szememet róla, és puff neki, Claude eltűnt. Akkor aztán vég nélkül kereshetem. Nincs sehol. Másnap pedig a tűz mellett találom, ártatlan képpel néz rám, mintha káprázna a szemem.

Szerda Az előbb valami furcsát láttam. Egyáltalán nem voltam éhes, és Claude-nak csúsztattam egy darab húst, mert a szüleim nem néztek oda. Ha az ember kutyáknak vet húst vagy kockacukrot, röptében elkapják, és bizalommal ropogtatják el. A macskák nem. Gyanakszanak. Hagyják, hogy leessen. Aztán megvizsgálják. Claude is vizsgálgatja. Aztán ahelyett, hogy megenné, a pofájába veszi a húsdarabot, és elviszi a kertbe, pedig ha a szüleim észreveszik, könnyen lehet, hogy legorombítanak.

Aztán elbújik egy bokorban – feltehetően azért, hogy elfelejtsük. De én rajta tartom a szememet. Hirtelen a falhoz ugrik, és nyargal, mintha a fal kiterülne, pedig áll az, ahogy kell, a macska pedig három szökkenéssel máris ott a tetején, a húscafat még mindig csüng a pofájában. Felénk fordul, mint aki meg akar győződni arról, hogy nem követik, aztán eltűnik a másik oldalon.

Nekem már hosszú ideje megvan a magam elképzelése. Az a gyanúm, Claude-ot nagyon leverte, hogy a négy kiscicából hármat elvettek tőle, és Kamichát biztonságba akarta helyezni. A fal másik oldalára telepítette, és valahányszor nincs itthon, vele tölti az időt.

Vasárnap Igazam volt. Az előbb láttam a három hónapja eltűnt Kamichát. De hogy megváltozott! Ma reggel a szokásosnál korábban keltem. Az ablakból látni Claude-ot, amint lassan lépeget a kerti fasorban. Döglött mezei egeret tart a pofájában. De ami egészen szokatlan nála, halkan kurrog, mint a kövér tyúkanyók, amikor csibéiktől körülvéve sétálgatnak. Máris felbukkan a csibéje, rögtön ott terem egy nagy termetű, négylábú, vörös szőrű csirke. Hamar felismerem a szeme körüli fehér foltról, a fehér vajkarikáról. De hogy megerősödött! Táncolni kezd Claude körül, megpróbálja pofozgatni az egeret, anyja viszont jó magasra tartja, hogy Kamicha ne tudja elkapni. Végül lepottyantja, de akkor a kölyök ahelyett, hogy ott helyben elropogtatná, gyorsan megragadja, és eltűnik vele a bokrok alatt. Nagyon félek, hogy teljesen elvadul a kiscica. A fal túloldalán nő fel, szükségképpen sosem lát senkit, kivéve a mamáját.

Szerda Mostanában mindennap előbb kelek fel, mint a többiek. Nem nehéz, olyan szép az idő! Így aztán legalább egy órán keresztül azt csinálok a házban, amit akarok. Miután a papa meg a mama alszik, úgy érzem, egyedül vagyok a világon.

Kicsit félek, de nagyon örülök is. Furcsa. Amikor meghallom, hogy a szülők megmoccannak a hálószobában, elszomorodom, vége a jó világnak. És ráadásul egy csomó új dologgal találkozom a kertben. A papa kertje olyan pompásan gondozott és jól fésült, azt hinni, sosem történik benne semmi.

Mégis micsoda események zajlanak, amikor a papa alszik! Mielőtt felkel a nap, nagy sürgés-forgás folyik a kertben. Ilyenkor fekszenek le az éjjeli állatok, és kelnek a nappaliak. Ám valóban van egy pillanat, amikor mindnyájan jelen vannak. Keresztezik egymást, néha összeütköznek, mert egyszerre van éjjel is, meg nappal.

A bagoly igyekszik hazatérni, mielőtt a nap elvakítaná, és szinte súrolja a feketerigót, aki most bújt elő az orgonából. A sündisznó, mint a gombóc, gurul a hangás mélybe, épp amikor a mókus kidugja fejét az öreg tölgyfa odvából, hogy megnézze, milyen az idő.

Vasárnap Többé nem is kétséges, Kamicha teljesen elvadult. Amikor ma reggel láttam őket Claude-dal a pázsiton, kimentem és feléjük tartottam. Claude körüludvarolt. Dorombolt és odadörgölőzött a lábamhoz. Kamicha viszont egyetlen ugrással eltűnt a ribizlibokrok közt. Hát ez mégiscsak furcsa! Világosan látja, hogy a mamája nem fél tőlem. Akkor meg miért menekül? És a mamája miért nem tesz semmit, hogy visszatartsa? Elmagyarázhatná neki, hogy a barátjuk vagyok. Nem. Mintha teljesen elfelejtette volna Kamichát, amióta ott vagyok. Tényleg két, egymástól független életet él, egyet a fal mögött, a másikat velünk, a papa kertjében és a mama házában.

Szerda Meg akartam szelídíteni Kamichát. Kitettem egy tányér tejet a fasor közepére, és visszamentem a házba, onnan figyeltem az ablakból, mi történik.

Természetesen Claude érkezik elsőként. Letelepszik a tányér előtt, mancsait jól nevelten egymás mellé rakja, és lefetyelni kezd. Egy pillanat, és meglátom Kamicha vajfehér foltját, amint felbukkan két fűcsomó között. Tűnődve figyeli anyját, ugyan mi a csodát csinál. Aztán közelebb merészkedik, de egészen a földhöz lapul, és roppant lassan Claude felé kúszik. Siess már, kicsi Kamicha, különben kiürül a tálka, mire odaérsz! Na, végül tényleg elfogy. De mégsem, még van! Ott forgolódik a tányér körül, még mindig kúszik. Micsoda vadóc! Igazi vadmacska. Nyújtogatja nyakát a tányér felé, hosszan, hosszan, igazi zsiráfnyak, mindezt azért, hogy a lehető legtávolabb maradjon a tányértól. Nyakát nyújtja, orrát lesunyja, és hirtelen tüsszent. Az előbb megérintette orrával a tejet. Nem számított rá. Még sosem evett tányérból a kis vadóc. Szanaszét fröcsköli a tejet. Hátrál, és undorodó pofával nyalogatja bajszát. Claude-ot is összefröcskölte, de az fütyül rá.

Kamicha befejezte a törölközést. A néhány lenyalt tejcsepp emlékezteti valamire. Nem olyan régi emlék. Lelapul. Ismét kúszik. Ám ezúttal az anyja felé. Kobakját a hasa alá csúsztatja. Szopik.

Micsoda helyzet: a nagy macska lefetyel, a kicsi szopik. Bizonyára a tányérban lévő tej, ami az anyamacska szájába jut, ugyanaz, mint ami a melléből jön ki, és úgy kerül a kismacska szájába. Annyi a különbség, hogy útközben felmelegedett. A kiscica nem szereti a hideg tejet. A mamát használja arra, hogy meglangyosítsa.

A tányér üres. Claude olyan szépen kinyalogatta, hogy csillog a napon. Elfordítja a fejét. Felfedezi Kamichát, aki még mindig szopik. „Na, nézd csak, mit csinál ez itt?" Claude mancsa kienged, mint a rugó. De minden rosszindulat nélkül! Az összes karmát kiereszti. A találat pedig Kamicha koponyáján csattan, gurul is, mint a gombolyag. Erről majd eszébe jut, hogy már nagy macska. Szoktak vajon szopni az ő korában?

Vasárnap Elhatároztam, hogy felfedezőutat indítok a fal másik oldalára, hogy megpróbáljam visszaédesgetni Kamichát. Egy kicsit meg kíváncsiságból is. Azt hiszem, hogy ott, a fal mögött valami más van, egy másik kert, talán egy másik ház, Kamicha kertje és háza. Azt hiszem, ha megismerem kis édenét, inkább elfogad a barátjának.

Szerda Ma délután körbejártam a szomszéd birtokot. Nem nagy. Nem kell sietni, tíz perc elég, hogy visszaérjünk. Egyszerű, mert pontosan ugyanolyan kert, mint a papáé. De egészen döbbenetes, hogy nincs rajta sem kapu, sem rács, se semmi! Egyetlen fal az egész, minden nyílás nélkül. Nincs más mód bejutni, Kamichát kell követnem, fel kell ugranom a falra. De én nem vagyok macska. Hát akkor hogyan csináljam?

Vasárnap Először azt gondoltam, hogy a papa létráját használom, de nem biztos, hogy elég erős vagyok, hogy elvigyem a falig. Azonkívül pedig mindenki látja. Hamar lefülelnek. Nem tudom, miért, de azt hiszem, hogy ha a mama meg a papa sejtenék a tervemet, mindent megtennének, hogy megakadályozzák a kivitelezést. Csúnya dolog, amit leírok, szégyellem is, de mit tegyek. Azt hiszem, feltétlenül át kell mennem, és remek lesz, de nem szabad beszélnem róla senkinek, főleg nem a szüleimnek. Nagyon szerencsétlen vagyok. És egyúttal nagyon boldog.

Szerda A kert másik végében egy teljesen göcsörtös, öreg körtefa áll, egy nagy ága a fal fölé hajlik. Ha sikerül az ág végéig eljutnom, akkor valószínűleg át tudok lépni a fal tetejére.

Vasárnap Megvan! Sikerült a próbálkozás az öreg körtefán, de úgy féltem! Volt egy perc, amikor úgy éreztem, felnégyeltek, egyik lábam a körtefa ágán, a másik a fal tetején. Nem mertem elengedni a hajlós ágat, amelybe még mindig kapaszkodtam. Majdnem segítségért kiáltottam. Végül átlendültem. Ha egy kicsit nagyobbat lódulok, leesem a fal túloldalán, de visszanyertem az egyensúlyomat, és rögtön megfigyelhettem Kamicha kertjét, mert fölülről tárult elém.

Először csak zöld összevisszaságot láttam, igazi sarjerdőt, tüskebokrok, kidőlt fatörzsek, szederindák és magas páfrányok szövevényét, és még egy csomó növényt, amit nem ismertem. Homlokegyenest az ellenkezője a papám jól ápolt és jól fésült kertjének. Azt hittem, sosem merészkedem le ebbe az őserdőbe, nyilván varangyosbékáktól és kígyóktól hemzseg.

Ezért aztán a falon lépkedtem. Nem volt könnyű, mert egy-egy fa gyakran rákönyökölt levelekkel teli ágával, én meg nem tudtam hová tenni a lábam. Ezenkívül a kilazult kövek mozogtak, mások meg csúsztak a mohától. De később felfedeztem egy igen meglepő tárgyat, mintha öröktől fogva engem várna, egy nagyon meredek, karfás falépcső-féle támaszkodott a falhoz, a padlásra vivő durva létrákra emlékeztetett egy kicsit. A fája már megzöldült és elszuvasodott, a karfa kágyilóktól iszamos. De még így is igen kényelmesen másztam le, és nem tudom, mihez kezdtem volna nélküle.

Eddig rendben. Itt vagyok Kamicha kertjében. Akkorára nőtt a fű, hogy az orromig ér. A vadonon át – már-már eltűnőfélben – régi fasor vezet, azon kell végigmennem. Furcsa virágok simítják az arcomat. Bors- és lisztszaguk van, édes illat, bár beszívni kicsit kellemetlen. Képtelen vagyok eldönteni, hogy jó-e vagy rossz a szag. Szerintem mindkettő.

Kicsit félek, de hajt a kíváncsiság. Itt minden olyan, mint amit régen, nagyon régen elhagytak. Szomorú és szép, mint egy naplemente… Még egy forduló, egy zöldellő folyosó, s egy kerek tisztásra érek, közepén kőlap. És ki ül a kőlapon, kitalálják? Kamicha személyesen, nyugodtan nézi, hogy odamegyek. Furcsa – nagyob-bnak és erősebbnek látom, mint a papa kertjében. De ő az, semmi kétség, egyetlen más macskának sincs vajszín fehér foltja. Mindenesetre roppant nyugodt, szinte fenséges. Nem rohan el, mint egy bolond, hozzám sem közeledik, hogy megcirógassam, hanem feláll, nyugodtan lépked, farka egyenes, mint a gyertya, a tisztás másik végébe mutat. Mielőtt a fák alá jutna, megáll, megfordul, mintha ellenőrizné, hogy követem-e. Igen, Kamicha, jövök, jövök! Elégedett pofával hosszan lehunyja szemét, és ugyanolyan nyugodtan indul el újra. Tényleg nem ismerek már rá. Azért, mert egy másik kertben vagyunk. Igazi herceg a birodalmában.

Hol befordulunk, hol meg kifordulunk az ösvény mentén, amely néha teljesen belevész a fűbe. És akkor rájövök, hogy megérkeztünk. Kamicha megint megáll, felém fordul és lassan lehunyja arany szemét.

A kis erdő szélére értünk, egy hatalmas, kerek pázsit közepén oszlopos kerti lak áll előttünk. Körülötte fasor, törött, mohalepte márványpadokkal. A kerti lak kupolája alatt szobor ül talapzatán. Anyaszült mezítlen fiú, hátán szárnyak. Göndör fejét lehajtja, szomorú mosolya gödröcskét váj arcába, és ujját ajka elé emeli. Kis íja, tegeze és nyílvesszei a talapzaton hevernek, nem törődik velük.

Kamicha a kupola alatt üldögél. Felém fordul. Hallgatag, mint a kőfiú. Ő is rejtelmesen mosolyog. Azt mondanám, közös a titkuk, kicsit szomorú, de nagyon édes titok, és szeretné, ha megérteném. Furcsa. Itt minden mélabús, a kerti lak romos, a padok töröttek, a pázsit elvadult, tele vadvirággal, mégis öröm tölti el a szívem. Sírni tudnék és boldog vagyok. Milyen távol kerültem a papa jól fésült kertjétől és a mama felvikszelt házától! Visszatérhetek-e valaha is oda?

Hirtelen hátat fordítok a titok-fiúnak, Kamichának, a kerti laknak, és menekülök a fal felé. Futok, mint aki megbolondult, ágak és virágok csapódnak arcomba. Előre látom, hogy nem ott érem el a falat, ahol a szúrágta molnárlétra áll. Végre, megvan! A fal tetején annyira igyekszem, amennyire csak lehet. Az öreg körtefa. Leugrom. Gyermekkorom kertjében járok. Milyen világos és rendezett minden!

Felmegyek a kis szobámba. Sokáig sírok hangosan, ok nélkül, csak úgy. Aztán alszom egy kicsit. Amikor felébredek, megnézem magam a tükörben. A ruhám nem piszkoltam be. Semmi sem látszik. De mégis, nicsak, egy kis vér. Vércsík húzódik a lábamon. Furcsa, nincs rajtam horzsolás sehol. Hát akkor miért? Nem baj. Közelebb megyek a tükörhöz, és közvetlen közelről megnézem az arcom.

Kék szemem van, piros az ajkam, kerek, rózsás a képem, szőke fürtös a hajam.

Mégsem látszom többé tízéves kislánynak. Milyen hát az arcom? Ujjamat az ajkamra teszem. Lehajtom göndör fejem. Rejtélyesen mosolygok. Úgy látom, a kőfiúra hasonlítok…

Most veszem észre a könnycseppeket a szempillámon.

Szerda Kamicha visszaszokott, amióta meglátogattam a kertjében. Oldalán elnyúlva órákig hever a napon.

Erről jut eszembe, hogy elég gömbölyű a hasa. Napról napra gömbölyűbb.

Mégiscsak nősténymacska kell legyen.

Lánykamicha…

LÓRÁNT ZSUZSA fordítása