Röhögni fogok a temetéseden

Röhögni fogok a temetéseden, mondta a kicsi ember

(ötévesen?, hatévesen?), feltehetően a valamelyik

óvodás (első osztályos?) társától (netán a tévében, a

moziban) hallott meglepő mondatot ismételve meg,

dühösen, mint aki, ha a jelentését nem is, a súlyát

ismeri már a szavaknak, tehát a legegyszerűbbnek

(a legokosabbnak?) látszott válasz nélkül hagyni,

elengedni a fül mellett, s most is, öt évvel (hattal?)

később, amikor fölzümmögött megint a repedésből, és

elhessegetni vagy végre agyoncsapni kellene, most is

tétován nézi csak, hogy miként porozza (zabálja?) be

a pillanatot, s okádja (öklendezi) ki az első hallásakor

átélt villámcsapást (égszakadást), s a gondolatot, hogy

mi lenne, tényleg mi lenne (mi lesz?), ha a cseperedő

siheder a kora kamaszkor kíméletlenségével, vakmerő

bizonytalanságával végül is beváltaná (beváltja) ígéretét,

hiszen előbb-utóbb bekövetkezik (bármikor bekövetkezhet)

az „esemény", s még ha a helyzet (a körülmény, a látvány)

hatására (meghatározottságában) eleinte talán csak

befelé, akadozva, göcögve, sántikálva (két lépést előre,

egyet hátra) haladna is a személyiségből a történelembe

vezető úton, s netán az első szétesett arcban elakadna,

s később törne csak ki, mint a tűzhányó, meghökkenést,

tanácstalanságot, indulatot (botrányt, félelmet) keltve,

mígnem valaki befogná a száját, s elvezetné?… S mi lenne

(akkor mi lenne), ha a „hagyományos", a fájdalom, a

veszteség miatt fakadt, itt-ott talán csak befelé csörgedező

(fojtogató?) sírást (sírdogálást) vagy a szertartásban

(a búcsúzásban) fönnakadt tétova némaságot (meditációt?)

abbahagyva, a kiskamaszból kiszabadult nevetést hallva

először a mellette állók valamelyike, aztán annak a

szomszédja, majd bátortalanul, csodálkozva,

ám egyszer csak önfeledten és feltartóztathatatlanul

mindenki, a gyászoló gyülekezet kuncogni, kacagni,

hahotázni (röhögni) kezdene, nem tudva (nem mérlegelve),

hogy a kezdeményező okozta abszurd helyzeten vagy a

programozott kudarcon, az életen-e (tehát esendő önmagán),

vagy ösztönösen azért csak, hogy a „halott lélek",

amely némelyek szerint a koporsója és a búcsúztatására

egybegyűlt sokaság fölött lebeg, könnyebben

röpülhessen el a semmibe (a mennybe?, a pokolba?),

emléke pedig, mint a meleg hópihe,

csillogva szállingózzon a szájra, a fülre, a szemre,

a földre, amelyből vétetett?