Balogh Robert Schvab evangilioma regényt, regényes szöveget jelez. Akad ugyan némi tapasztalatunk arról, hogy a magukra valamit is adó posztmodern regények rendre újraértékeltetik velünk a definíciókat. A szövegegységeket önmagukban és kompozíciós rendszerükben egyaránt vérbően elevennek érzékeljük, ha azonban „regényben akarjuk látni" mindezt, némi habozáson kapjuk magunkat. Azt is nyomban tisztázhatjuk, nem valamiféle hiányérzet okozza ezt. Legalábbis nem átlagos hiányérzet. Érdekeltté ugyan nem tesznek bennünket az olvasottak a svábság dolgaiban, olvasóként mégis mindvégig fennmarad bennünk egyfajta „schvabikus" figyelem. Elbeszélő költeményre, eposzi formulákra utaló fogások sejlenek föl tépelődéseink mélyéről. Első nyilvánvaló kérdésünk a könyv olvastán így hangzik: regény-e az egyáltalán? Ha nem, akkor mi? Szövegszerkezetek sora, szerkezeti egységek fura, egymásba kapcsolódó kompozíciója bontakozik ki előttünk. Valamiféle miniuniverzum. Világmodell. A regényen általában végighalad, „átkel" az ember, a regény folyamatos emléknyomokat hagy maga után. A regényben nemcsak a mozzanatok, az állóképek, montázsok szerepe, hanem a folyamatosság is fontos. Legyen a nézőpont mozgása akár lineáris, akár szaggatott, zegzugos, labirintusszerű. Nem mondhatnánk, hogy a szerző tétlenül ment volna el eme szempontok mellett, de mintha mégis máshova helyezte volna a súlypontokat. Fontosnak vélte például a megalapozó jelleget, a továbbépíthetőség, továbbírhatóság lehetőségeinek feszegetését. „Orvos-ságoskönyvként" felfogva azonban akár szigorú szerkezetbe préselt témagyűjteményként is szemlélhetjük. A témák sokágúan kibonthatók, továbbírhatók.

A tematika felől ugyancsak hangot kell adnunk azon érzésünknek, amely szerint az utóbbi évek kusza belmagyar fejleményei mintha neutralizálták volna a svábság fogalmát is. A schwab különleges történelmi-társadalmi, irodalmi-művészeti kultúrával rendelkező alosztálya a németnek mint világ-nyelvnek. Nemzetalkotó népcsoport, továbbá egy hazai kisebbség is. A „sváb" ennek disztingválatlan változata. A szónak a zsidóval, a cigánnyal, kínaival, arabbal stb. együtt ugyancsak pejoratív használata jellemző. A sváb azonban nem „ellenség", így nem is túl izgalmas. A sváb güzülő, aprólékosan, mi több kisstílűen precíz, fösvény, az adósságaidat fillérezve számon tartó, kölcsönt csak mintha a fogát húznák, úgy – vagy úgy sem – adó alak. Idegen, ám ezidáig „idegenszívűnek" mégsem neveztetett szerzet. A sváb egy magával szembeni respektet is kikényszerítő fogalom. Ez a respekt azonban többnyire álságos. Önmagában a svábságáért a magyar nemigen tisztel senkit. Inkább lenézi, leszólja, lekezeli, főleg, ha az érintett akcentusos, nemzetiségi, népfi-állagú lény.

Balogh Robert írásában mindezek révén is egy – térben, időben, fogalmi rendszerében hamisítatlan – sváb mikro-környezetben találjuk magunkat, ahol zajlik ugyan valamiféle világtörténelem, de csak oly módon, mintha valaki tőlünk roppant távol valamiféle asztalsarkára szerelt darálót hajtana, amelyen mákot, diót, esetleg mogyorót darál. Valami sváb kalácsba valót. A történelem, a szociografikus karakter jel- és kulisszarendszere teljességgel kimaradt a műből. Előnyére, mert ezáltal egy költőien, azaz nyelvi alapokon kibontakozó szabad tér veszi körül a szereplőket, tárgyi környezetüket és az olvasót. A semmiben lebeg a földrajzi település mintaképe, egy Véménd nevű falu... A faluban lévő házak. Az ott lakó, főleg „sváb" emberek, akik között az ómama és az ópapa volna a főszereplő, ha rá nem ébrednénk egy szép oldalon, hogy maga a szerző formál jogot e posztra. Ennyiben is költői, mi több, alanyi költői interpretációjú ez a kifejezésbeli különösségekben ugyancsak bővelkedő munka. A svábság alakjai között nem-sváb kontúrok is fölsejlenek. Ők azok, akik elvárják, hogy a német magyarul beszéljen ebben az országban. Magyar legyen mindabban, amiben úgy dukál. Ugyanakkor nem teszik lehetővé a beolvadást. Kimondva-kimondatlanul, világosan tudatják a világgal, hogy ezen mindenki csak vesztene. Itt elég egy pusztán svábosan hangzó név, hogy valaki Árpád apánknak legföljebb csak zabigyereke lehessen.

Árpádsávos időkben a honi svábságnak a német nyelvhez tartozás identitást, a magyarnál mindenképpen tágasabb, mégsem irigyelt, mivel elveszített, elvesztegetett otthont jelent. A zsebkendőnyi hely, ahol a Schvab evangiliom életre kel, erről szól. Ennek egyfajta legendáriuma, meseszerű megélése, nyelvi, folklorisztikus, kultikus kegyhelye is. Emlékezetté lényegült, szakadozott álomfolyam, amit az olvasó is félig hunyt szemmel szemlél, nem is annyira a bántó fények okán, mint inkább erőt akarván venni a többértelműséggel társuló, szokatlan félhomályon. A kötetet a modern német képzőművészet különös jelenségének, a Dieter Rott Akadémia pécsi kiállításának kulisszái között lebonyolított könyvpremieren vehette szemügyre első ízben a közönség. Ebben a könyvhöz véletlenszerűen társult térben Beethoventől a holokausztig minden benne volt, ami az újkori németséget érintheti. Ez a tér egyben a regény voltaképpeni legautentikusabb tereként volt beazonosítható.

A svábság mint olyan ennyiben elintézettnek is volna tekinthető, a „schvab" fogalomkör viszont nem. A fogalmi labirintushelyzet további megcsavarása az evangéliumos „evangiliom", amellyel már akár egy végletesen elvont tudati síkra érkezhetünk. Persze, ha akár csak szemernyi értelme is volna ennek. Ha nem unnánk egy idő után ezt az ezoterikusnak tetsző, fura konstruktivizmust. A különben kalaplevételre késztető ügyes trükk a műfaj kitapinthatatlanságáról, ködszerűségéről szeretné elterelni a figyelmet azáltal, hogy amit jelez, szabadon értelmezhető. Lehet eredettörténet, azaz regény, de lehet az alcím szerinti Nagymamák Orvosságos Könyve is. Családilag használatos, ütött-kopott, mindenre jó, avíttas, de praktikus könyv, amelyben születési dátumok, teafüvek, ráolvasások, imádságok, múltidéző sejtetések, lepréselt ibolyák, négylevelű lóherék – egyszóval egyfajta őserejű költészet alussza rebbenékeny álmát. Ebbe az álomba bele is gabalyodhat az olvasó. Az álom jelei, szimbólumai, történetcsírái, eseményei idővel amolyan „helyi érdekű útvesztővé", átjárhatatlan mikrouniverzummá sűrűsödnek.

A mű, ahol csak lehet, túllép az elbeszélés szűkösnek tetsző keretein, olykor elbeszéléssé válva képi, képzőművészeti, grafikai, tipográfiai eszközökkel téríti el a figyelmet a szövegről. A regénytér öntörvényű, külön világként mutatkozik meg. Álszociografikus kulisszák, adalékok és jelmezek, különleges idő- és térképzetek váltják egymást. Jellegzetes rétegeződés is megfigyelhető mindebben, akár csak a regényidő tagoltságában. Mindenképpen a regényesség javára szolgálnak a szerző eme manőverei, amelyek a nagyítóval is vizsgálható hitelesség, konkrétság látszatát hivatottak mindvégig fenntartani. Mégsincs olyan érezésünk, mintha az olvasottak valamiféle történelmi, szociológiai skanzent akarnának megidézni. Még kevésbé a hazai svábság valamiféle megörökítését célozzák.

A szakrálisból profánba és egyben schvabba váltó evangiliom egyszerre líra, próza, prózavers-költészet, tipográfiai és szövegkompozíciós játék. Ugyanakkor olyan színtér, amelyben természetesen élik költészettel, legendával, tündéri trükkökkel teli, vérbő, egyben mégis áttetszően légies életüket a szereplők. Mindez többeket is találgatásokra késztetett Balogh mágikus, mitikus, a modern latin-amerikai prózák egyes képviselőire emlékeztető leleményeinek forrásvidékét illetően. Az autentikusság, a saját kútfő, a saját dokumentum és persze a saját áldokumentum szinte sehol sem vonható kétségbe. A szerző minden alkalmat megragad, hogy túllépjen a verbalitáson, a leírható felszínen. Az áldokumentarizmustól sem riad vissza annak érdekében, hogy öntörvényű realitásként jelenítse meg evangiliomát. Van ebben persze valamiféle monodrámaszerűség is, a szerző otthonos a színház világában. A szöveg javára szolgáló „színpadias" manőverei nem ritkán egyenesen a groteszkbe torkollanak.

A szereplők maguk is groteszk alakok. Az ópapa olyan, mintha mozgó fabábu volna. Férfiasan, huszárként fickándozik a másik főszereplővel, az ómama-bábuval az idő félhomályos távlataiba rejtett ágy szalmazsákján. Akár egy bábszínházban. Az ágy szalmazsákig csupaszított tereptárgy lesz, makettszerű terepasztal, játéktér. Az ópapa csákója a földön hever, a szomszédasszony meg veri az utcai kaput. Magábanvaló, időtlen állókép. Valaha félredobta egy réges-rég élettelen kéz. Holott az ópapa végletesen komoly és eltökélt. Olyan, mint az időkoptatta, antik dinaszták, amikor legnagyobb történelmi tettüket művelve éppen utóduk nemzésén fáradoznak. Mindez sebbel-lobbal, élettelien, öntudatlanul és mégis valamiféle öreg deszkára festett, ásatag, régi kép ódonságával tűnik fel előttünk. Éppen csak lóra pattanni adódik némi idő, sürgősen elhagyani a tetthelyet. Az evangiliom e tekintetben fölöttébb játékos. Báb-játékos.

A kötetet ómama orvosságos könyvévé lényegítve nyilvánvaló, hogy végkövetkeztetéseink szinte csak képtelenek lehetnek. Sem a könyvnek, sem a történetnek nem lehet soha vége.

Itt-ott lineáris vonalvezetésű, másutt mozaikszerű, olykor girbe-gurba alakzatokat követő, heterogénnak tetsző elemekből megkonstruált organikus alkotás Balogh Robert munkája. A szerző költő voltára mindenekelőtt szóhasználata vall. A többértelműség, a jelentéskombinációk, a keresztül-kasul olvashatóság csak javára válik az ilyen megalapozó munkának. Az egyedi tipográfiát, a darabos, szögletes kommunikatív szövegképet egyfajta baloghos, vidám stílromantika tetézi. A világ látványa világképpé válva ismét visszavetül, rátükröződik „eredetijére". Ide-oda mozgó tükörképek keletkeznek. Interferenciák, egymásbahatások, egybekapcsolódások.

Arról is szól ez a könyv, hogy a lét hatalmas megsebzettsége vesz körül bennünket. A szakrális evangélium azonban a profán evangiliomot is megszentelni látszik a létezéshez tartozás üdvével. Ha profán üdv is ez, mégiscsak üdv, kegyelmi ajándék az alkotónak. Utalva fejtegetésünk elejére, nem mulaszthatjuk el nyomatékosítani: természetesen regényt olvastunk. Jó regényt.

(Kortárs Könyvkiadó, Bp., 2001, 141 oldal, 1960 Ft)