A címlap figurájából csak a láb és a kabát látható. Amint elrugaszkodva elmenőben éppen jobbhoz készül zárni a bal. A terep, mely az ugró lépés háttereként szolgál, talán a föld. De az sem kizárható, hogy az ég, melynek kékje már megszűrte a zöldet. A láb alatt tátongó semmi színeket kap, az elszíneződés pedig a színezettet megfigyelhetővé, vizsgálhatóvá, szavakkal körül-járhatóvá teszi. Keresztury Tibor Bejárat a semmibe című könyvét 2003-ban jelentette meg a Magvető Kiadó. A kötet szerzőjének az Élet és Irodalom „Villanófény" rovatában hétről hétre olvasható írásait gyűjtötte egybe. A hetven darabból álló próza-füzér egy-egy szöveg címének kiemelésével (Az utolsókat rúgja, Győzelmi esélye volt, Előlép a múltból, Mindegy neki, Úgy maradt) tagolódik fejezetekre. A kisprózák sorrendbe rendezése és a témakörök csoportosítása mellett az elbeszélésláncba mintha egy narratív szál is beleszövődne. Az utolsó írások – Az öregkor kezdete, Az út vége – a könyvet a lánc megszakadásával, felfüggesztésével, a narrátort pedig egy életszakasz lezárulásával szembesítik.

A kötet „bejáratában" a „beköszöntő", Boldog új év címet viselő írás fogadja az olvasót, melynek formanyelvét a további szövegek nyelvi modalitása is megőrizni látszik. A rövid, világos tagmondatok ritmusuk, zeneiségük által képesek strukturálni, csattanóval lezárhatóvá tenni a kisprózákat. A nagyjából egyforma, másfél-két oldalas terjedelmű írásokat ez a sajátos ritmus körhintaként pörgeti, megnyitva a játékteret az ismétlés retorikai alakzata előtt. Az olvasó felé fordított kisvárosi és budapesti terek, a pláza, az intercity, a szezonvégi lepusztult strand, a debreceni piac, a tömött tízes busz, a fülledt vasúti váróterem – a mindennapok ismerős és ismétlődő szituációinak, figuráinak, képeinek megidézésére válnak alkalmassá. Ám ahhoz, hogy mindezen dolgok egy kötet szerkezetépítő, szövegvilágokat létrehozó elemeivé váljanak, egy olyan pillanat beállta szükséges, melyben „a már vagy tízezerszer látott, hirtelen felfedi lényegét. Váratlanul témává nemesedik. Valódi mivoltában is megmutatkozik. Valami, ami eddig, mintha nem is volna, beolvadt a városképbe, vidáman lesújt egy bunkóval: itt vagyok."(71.)

Az eredetileg külön-külön olvasható rövidprózák egymás mellé/mögé kerülésével jól kivehetővé és megfigyelhetővé válik az a viszonylag egységes megszólalás- és írásmód, mely a kötet szövegvilágának talán egyik legfontosabb karakterjegyeként mutatkozik meg. „Egy hang nagyon el van kapva"– idézi a fülszöveg Esterházy Pétert egy korábbi Keresztury-kötet kapcsán. A Bejárat a semmibe írásainak hangfekvését elsősorban a műfaji variabilitás, a merev formai kategóriák közötti határok felnyitására, átjárhatóságára irányuló törekvés alakítja. A hagyományosan publicisztikai műfajként jegyzett tárca, riport, karcolat, tudósítás vagy glossza így mozdulhat el a szépirodalmi igényű kisprózai formák felé. „Az a fajta műfaj vagy szövegtér érdekel, ami a megjelenő tárcákhoz, publicisztikákhoz, kommentárokhoz képest kockázatvállalóan, intenzíven személyes, erős önkritikus őszinteségen alapul"– nyilatkozza egy interjúban a szerző. A Bejárat a semmibe szövegei a műfaji határátlépések mellett az írások személyessége és a narrátor folyamatos reflektivitása által is eltávolodni látszanak a napisajtó formakövetelményétől.

„Megfigyelő két teljes napot kihagyott a figyelésből, vagyis hát a létezésből, lévén ez a kettő nála ugyanaz." (63.) Az önmagát leggyakrabban megfigyelőként, krónikásként, esetenként tudósítóként aposztrofáló elbeszélői hang általában harmadik személyű elbeszélői alanyként szólal meg. Ezen grammatikai forma az önelemző, helyzetelemző reflexióknak kedvez. Ezt a folyamatos „önkontrollt" a film és a fotó technikáinak, eljárásainak a beemelése is felerősíti. Egy-egy életkép apró részleteinek kinagyítása és analizálása, egy hirtelen történés mozdulat-szegmentumainak kimerevítése, majd továbbpörgetése a szövegtereket a nem nyelvi műfajok felé is megnyithatóvá teszi. A narrátor kameramanként szűkíti és tágítja a perspektívát, helyez fókuszba figurákat, rendez meg helyzeteket, irányítja a befogadói tekintetet: „A látószög először nagytotál legyen: a megfigyelő ennek érdekében a szülők csoportjánál feljebb helyezkedik." (49.) A nem ritkán szociografikus igényű pillantfelvételek tematizált nyelvi közvetítettsége, illetve a narrátor folyamatos önellenőrzésének tapasztalata a megfigyelő/megfigyelt szerepek körforgására, felcserélhetőségére is rámutat.

A kamera mozgása, egy élethelyzet kiragadott mozzanata és megvilágítása, a vissza-visszatérő témák az elbeszélő szociális érzékenységének a jelölőivé válnak. Akikre szívesen közelít: a társadalom peremére szorult lecsúszottak, céltalanul kóborlók/ leledzők, visszaesők. A politikai közbeszéd szintjén is állandóan jelenlévő társadalmi problémák tematizálása által a szövegek a publicisztikához közelítenek, hogy aztán a napisajtó műfajától a szépírói eszközök segítségével távolodjanak el. A kötet legsikerültebb darabjait mégis azok a szövegek jelentik, melyekben a közírásra való igény, a publicisztika közvéleményt alakítani kívánó törekvése visszaszorul (A bokorban ül, Frontális támadás, Záróra, Megfordul). A személyes hangvételű, a magánélet miliőjébe helyezett mikrotörténet, helyzet vagy életkép társadalmi-politikai nagytotálba való átfordítása ugyanis éppen azt az eredetiséget hajlamos elnyomni, mely a Keresztury-szövegek jellegzetes ironizáló hangvételét jellemzi. Ilyenkor a különböző nyelvi regiszterek sikeres működtetését, egymásba játszatásának összhang-ját a közhelyesség határát súroló beszédfordulatok zavarják meg. Például a vidéki város főterén felbukkanó, a múltból előlépett öregúrról festett portré esetén, „akin furkósbottal, bikacsökkel, lánctalpakkal áttiport az élet: megalázta, kifosztotta, és ő mégis a felszínen maradt". (85.)

A rendező/tudósító/megfigyelő/riporter pozíciója, melyet a különböző helyszíneken, élethelyzetekben elfoglal, a megfigyelt tárgyakhoz, eseményekhez, figurákhoz való viszonyát is meghatározza: „Megfigyelő húsvét hétfőn úgy helyezkedett el, hogy lehetőleg mindent lásson, őt viszont ne lássa senki (…) Egy sűrű bokorban foglalta el a pozíciót, szék, dohány és újság; a semmittevéshez minden feltétel adott." (15.) Az írás feladata, az üres papír kitöltésének kényszere az elbeszélőt folytonos készenléti állapotba helyezi. A megfigyelés mint cselekvés és létállapot a megfigyelttel szembeni distanciát feltételez. Legyen szó utazásról a tömött buszon, húsvéti locsolkodásról, szezonvégi strandolásról vagy a gyerek iskolai szerepléséről, a narrátor számára a kívül- és félreállás alapvető léttapasztalatként köszön vissza. Az önmagára és a tárgyra, szituációkra irányuló folyamatos reflexió hatására a megfigyelési pozíció magaslessé változik, ahonnan a mindennapok történéseinek legapróbb mozzanatai is szemrevételezhetővé válnak. A leselkedő, lesbenálló, voyeur-attitűd, mellyel megfigyelő megfigyelthez közelít, a szenzuális tapasztalatot a látás/láttatás funkcióira redukálja. A tekintet, a szem, a kamera lencséjének működése által az olvasó elé léptetett alakok vizsgálható objektumokká válnak. Az érintkezés, a testi érintés hiánya a „terep" élőanyag-készletével (147.), az emberi tényezővel (147.) való kapcsolatot a megfigyelésre, szemmel tartásra szűkíti. A narrátor által vizsgált, filmezett alanyok karakterei egy ezredvégi városlakó értelmiségi optikáján átszűrődve érkeznek el a könyv fölé hajoló olvasóhoz. A nagyfokú nyelvi önreflexió és az expliciten is megfogalmazott szerep, melybe a megfigyelő önmagát helyezi, a befogadói optikát az elbeszélői hangra irányozza. Keresztury olyan kisfilmeket forgat, melyeknek szereplői mindvégig némák maradnak. Helyettük a narrátor az, aki beszél, elemez, kommentál, és tesz önvallomást a láttatott ürügyén. A néző/olvasó számára pedig a film végére sem derül ki például, hogy a végeláthatatlan földeken magányosan szántó-vető emberalak (Ember a tájban) vajon tényleg annyira tragikusnak látja-e a ráosztott szerepet, ahogy azt a rendező kamerája a néző felé közvetíti.

A kötet címadó szövegének középpontjában egy funkcióját vesztett belvárosi kapu áll. Az épületet, mely egykor körbevette, lebontották: „Ami volt, arra rámennek a buldózerek, a múlt helyét behintik sóval a tendert elnyerő, szakavatott kezek. Ez a kapu is meg fog szűnni közelesen. (…) Nem lesz min bemenni az emlékeket őrző semmibe."(69.) A Keresztury-szövegek figurái számára a beépítésre váró terület magányos kapuja a cél- és tervnélküliség, az értelmetlen várakozás, a mozdulatlanná dermedt idő metaforájává válik. Életterük erre a kapura korlátozódik, ahol a nem történő történetek (127.) hőseivé válhatnak. A kötet kisprózái a semmi szóba hozásával, a mindennapok semmiségeinek témává nemesítésével a bejárat mozaikkockáit tónusokkal látják el. A tárlatlátogató olvasó számára pedig a kirajzolódó képek a kapuban való toporgás, szöszmötölés átmeneti időszakát teszik színesebbé.

(Magvető Kiadó, Bp., 2003, 168 oldal, 1200 Ft)