Aki ismeri Pályi András eddigi életművét, nehezen kerülhetné el, hogy a Megérkezést olvasva ne emlékezzen az Éltemre. Ha pedig az ember nemcsak olvas, hanem kritikát is ír, amelynek – tetszik, nem tetszik – értékítélet kimondása is feladata, nehezen tehetné meg, hogy össze ne mérje a két opust. Az Éltem a Megérkezés előtti pálya legnagyobb szabású alkotása, a nyolcvanas évek magyar prózájának egyik csúcspontja. A Megérkezés nem is csinálhat mást, óhatatlanul viszonyulnia kell hozzá így vagy úgy, továbbgondolnia vagy módosítania vagy elfordulnia kell tőle valahogyan, tehát a viszonyulás akkor is fennállna, ha az új mű látványosan azt mutatná, hogy semmi köze a korábbihoz. De különben: már hogyne lenne hozzá köze. Ugyanakkor szerintem nem sikerült olyan jól. Ha azt mondom, az új regény nem éri föl a korábbi főmű magaslatait, állításom nyilván indoklásra szorul.

Amikor most az Éltemről beszélek, akkor a szerző 1988-ban Éltem címmel megjelent, Két történet alcímmel ellátott kötetére gondolok. Úgy vélem, az abban szereplő Éltem és Másutt című szövegeket egy műként is fel lehet fogni, mintegy ikerregényként, és meggyőződésem szerint így a legszerencsésebb olvasni őket, hiszen számtalan módon kölcsönösen értelmezik egymást, ugyanannak a problematikának két dimenzióját adják. (Nem tartom szerencsésnek az 1996-os Éltem. Másutt. Túl című, három szöveget egybefogó kiadást, mert a Túl című szöveg más jellegű, mint az első kettő.) Az 1988-as kötetben a két monológ kétszólamú regényként áll előttünk. Veronika beszéde (földközeli, beteges víziója, hallucinációja, lázálma) a biológiai, fizikai szintről emelkedik a szellemi felé, Teréz beszéde (misztikus víziója, extatikus elragadtatása) a képzelt égi szerelem magaslatáról néz le a gyarló testre. Az egyik a testi szenvedés irányából indul, a másik a lelki szenvedés irányából, és végül mindkettő ugyanoda érkezik el. Azaz hogy az önmagát megfogalmazni alig képes, az állati kiszolgáltatottság közelébe süllyedő léthelyzet és az önmagára kifinomultan reflektáló, az isteni érintés közelébe emelkedő léthelyzet ugyanazon dilemma elé kerül. Ugyanis: egyik sem érti önmagát. Ma sem tudnám ezt jobban összefoglalni, mint ahogy a kötetről írott hajdani kritikámban próbáltam: „Amikor Veron a történet végi orgazmusban végre él, örömében eszébe jut az élet csapdája: »Hát mindnyájan megdöglünk egyszer.« Amikor Teréz tulajdonképpen életének kikapcsolására törekszik, ezt a »vég« tudatában teszi, mely számára az örökkévalóságot jelenti, a boldog egyesülést – végre – Istennel. Veron az énjét akarja kiteljesíteni (ennek felel meg az erotika megoldása: az elélvezés), Teréz az énjét akarja száműzni (ennek felel meg a misztika megoldása: az elragadtatás). És életének ebben a döntő pillanatában mindkettő »másutt« van, fölöslegessé válik a teste, azaz fölöslegessé válik az élete, mégis él, ekkor él csak igazán. Mindkettő egyszerre veszi tudomásul a kétértelműséget, azaz »az időt és az időből való kiszakadást«, ám egyik sem érti, ez hogy lehet: »a lélek nem érti önmagát«." (Nappali ház, 1989/1.)

Özv. Magyarné Maday Veronika és Avilai Szent Teréz után most Baróti Dánielnek van feladva a lecke. Kezdjen valamit az érzékiséggel kapcsolatos tapasztalataival. A szerzői gondolkodásmód nem sokban változott a lényeget tekintve, érvényes rá most is mindaz, amit Pályi eddigi prózájából leszűrhettünk: a testi szerelmen keresztül láthatunk rá itt a spirituális dimenzióra, az erotikus élmény metafizikája erősebb, elemibb, mint a vallásos élményé, pontosabban éppen az erotikus élmény az, amit az igazi metafizikus élménynek nevezhetünk (szemben a kiüresedett vallásossággal). A vallásos misztikánál eredendőbb szerelmi misztikáról való beszéd pedig a „minden egy" élményéről szól. A keresztény tradíció irányából szemlélve nyilván korlátozott, indirekt módon. De nem az az érdekes itt, hogy a keresztény tradíció felől hogyan látszik a testi szerelem, hanem hogy a testi szerelem felől nézve hogyan látszik a transzcendencia. Pályi azt állítja, hogy igazából csakis innen nézve látszik. „Emberi létünk csúcsa, ha úgy tetszik, »értelme«, azaz a maradéktalan beavattatás létünk titkába, amikor tisztán megtapasztaljuk helyünket a kozmoszban: a szerelmi gyönyör pillanata, az orgazmus, amikor nemcsak a test élvez, hanem a »lélek« is. (…) Nyilvánvaló, hogy a vallás (különösen azokban a túlfinomult változataiban, ahogy a minket megelőző kultúrák ránk örökítették) természetellenes jelenség, hamis tudat, a kozmikus helyét nem lelő ember lelki pótszere. A vallás elvonja a figyelmünket a lényegről, többé-kevésbé bűnnek tartja az érzéki gyönyört, a valódi dolgok feldolgozása helyett a képzelt kielégülés olcsó mámorát kínálja" – írja a szerző a Másutt című elbeszélése kapcsán egy 1985-ben keletkezett szövegében. („A misztika különös kalandja", Kalligram, 2002. december, 3. o.)

Azért mégis változott valamit a helyzet azóta. Veronika a legelesettebbek pozíciójából beszél. Teréz a legemelkedettebb lelkek pozíciójából. Az animális és a spirituális lét végletei között vibrál az Éltem ikerregényének szövege – ahogy annak idején Balassa Péter is megállapította (Könyvvilág, 1988. 5.). A mostani figuraválasztást az előzmények ismeretében egyszerre nevezhetnénk logikusnak, egyben kicsit spekulatívnak, sőt provokatívnak, és ugyanakkor veszélyesnek is. A szerző látványosan olyan figurát keresett, aki a lehető legkevésbé látszhat érdekesnek prózája alapkérdéseit illetően. Nem a megalázottak és megszomorítottak közül való, akik már puszta szenvedésükkel transzcendencia után kiáltanak. Nem a lelki gyötrődéssel sújtott istenkeresők közül, akik meg – miközben az ég felé tekintenek – a legmocskosabb földi „bűnökkel" találják magukat szembe. Baróti Dániel a leghétköznapibb figura, akit csak ki lehet találni. Semmi rendkívüli nincs benne. Egy pártapparatcsik, hivatalnok, közönséges, átlagos káder a Kádár-korszakból. Nem nagyon buta, nem nagyon okos, nem akar semmi különöset, külügyminisztériumi kishivatalnok, főkonzulként éri a rendszerváltás T.-ben, akkor aztán hazarendelik. 1930-ban született, 1991-ben hal meg. Apja is pártkáder, anyja ‘56-ban disszidál egy másik pasival, ő maga Moszkvában végez, apjától a kádárista bürokraták nyelvét és gondolkodásmódját kapja, a párthűség világképét meg egyfajta kommunista erkölcsöt. Nyelve lingvisztikai értelemben érdektelen, közhelyesen beszél (ilyeneket mond: „azt éreztem, hab vagyok a saját sörömön" – 58. o., „újabban imádom a nőkön a fekete alsóneműt, főleg, ha Triumph" – 177. o.). Eredetileg a testi szerelemben sem különösebben jártas, de ha Teslár Ákos nem felejthető, ám nem egészen helytálló félmondata jut eszünkbe („nála [mármint Pályinál] a »nyelvem hatalma« (23. o.) mindig anatómialilag értendő"), akkor azt mondhatjuk, hősünk a szerelmi játékokba elég jól beletanul. Baróti elvtárs ezzel együtt elvileg a szocializmus középszerű „kispolgára", akitől másfajta megérkezést, mint hogy szó szerint hazaérkezik a T.-i nagykövetségről Budapestre, nemigen lehetne várni. (A regénycím „hétköznapi", ha tetszik, profán értelmezése épp ez: a leváltott főkonzul megérkezik haza.) Ha az volt a szerző célja, hogy olyan figurát találjon ki, aki a legkevésbé illik prózájának eddigi világába, hát akkor ez sikerült. Baróti közönségessége, átlagossága, szürkesége jól ki lett keverve. Egy ilyen lény élete és halála csak olyan értelemben lehet érdekes, mint amilyenben Kosztolányi Halotti beszéde emlékezik meg az átlagemberről. A figuraválasztás kétségtelenül meghökkentő. Ugyanakkor veszélyes is, mert ez az üres és szürke hős még lázadásra is alkalmatlannak tűnik. Se istenével (nincs neki), se pártjával (végig elfogadja) nem perel, világlátása nem rendül meg (nincs különösebben kimunkált világlátása), se önmagával meg nem hasonul (nem különösebben szereti és nem különösebben utálja magát). Konfliktusai hétköznapi konfliktusok. Ez aztán nem is vallásos figura, és el sem vesztette a hitét, soha nem is volt neki ilyesmije (nincs tehát olyan élménye, amelyhez az érzékiséget viszonyíthatná, ráadásul nevelődésében az érzékiség nem is játszott szerepet). És ezt a figurát kell elvezetni odáig, hogy kilépjen valahogy a hétköznapokból. Ez bizony nem könnyű feladat.

Az új regény története is ugyanolyan alaposan kidolgozott szociológiai és lélektani szempontból is, mint az Éltemé. Baróti elvtárs viselkedése és beszéde ugyanúgy mindkét szempontból indokolt és átgondolt, mint Veroné és Terézé. Az új regény ugyanúgy utal a testi öröm mellett a testi szenvedésre is, mint a korábbi (ott a vesegörcs, illetve a testi sanyargatás, itt a visszérgörcs jelenik meg állandóan). Ahogyan az Éltem ikerregényében együtt jelent meg az állati, azaz földközeli lét és az isteni, azaz égi világ, itt ugyanúgy együtt szerepel a reális, beteljesült, hús-vér testi kapcsolat (Ica) és a légies, irreális, álomszerű, beteljesületlen vágy világa (Zsuzsa). És ahogyan az Éltem ellenbeszédként értelmezhető a keresztény kultúra hagyományos vagy bevett szerelem-, test- és megváltásfogalma ellen, úgy a Megérkezés a posztkeresztény kultúra üressége elleni beszédként fogható fel (a „meghalt a megváltás, éljen a megváltás, de nem úgy" jegyében): „Mi egyébben hihetnénk hát, ha nem a testi megváltásban, csakis a testem vagyok én, minden más dísz rajtam és pomádé, még a párttagkönyvem is, csak a testem, az ismeri a titkot, egy másik testre vágyik, hogy az üdvözítse" – olvassuk a 191. oldalon. Mindezt Baróti mondja, és itt (meg néhány más helyen) egy-egy pillanatra reális lehetőségként merül fel a testi szerelem, a testi megváltás és a megérkezés fogalmának azonosítása – míg más helyeken ezt a szöveg jól elbizonytalanítja. (A regénycím értelmezésével részletesen próbálkozott Teslár Ákos – Élet és Irodalom, 2003. augusztus 15.)

A Megérkezés bizonyos értelemben ugyanúgy páros-történet, ha tetszik, ikerregény, mint az Éltem. Veronika és Teréz iker-monológjára emlékeztet az új regényben az a fogás, hogy Baróti Dániel felváltva hol Zengő Zsuzsához, hol feleségéhez, Icához beszél (legalábbis az első hat fejezetben). Veron és Teréz monologizál, hasonlóképpen beszél Baróti is, bár igazából egyikük beszédhelyzete sem tiszta monológ. Veron belső dialógust folytat halott férjével, mostohalányával, Hódi Miskával, Benkő Zolival, Erzsikével és Weymanékkal. Teréz meg önmagával és istenével. Baróti Dániel pedig nemcsak a két nővel, hanem ezen kívül elsősorban apjával és anyjával is. (Radics Viktória vezette be ezzel kapcsolatban a pontosítás szándékával a monodialógus fogalmát – Holmi, 2004/2.) Ezek a monodialógusok így valójában sohasem hangozhattak el, hiszen ez nyilvánvaló képtelenség, már csak a hosszúságuk miatt is. Veron lázálmának elmondása és Teréz víziójának szövege nem is lép ki a tudatáram-folyam medréből. (Balassa Péter hasonlította Veron szöveg-áramlását az Ulysses Mollyjának monológjához.) Baróti monológjai azonban furcsa narrációs megoldással kerülnek elénk. A monológokat egy az első hat fejezetben ritkán megszólaló narrátori hang tulajdonképpen függő beszédbe helyezi, idézetként tünteti fel. Ez a narrátor ekkor alig szólal meg, egy-két, főleg a fejezetek elején lévő mondaton kívül leginkább csak azzal mutatja jelenlétét, hogy időnként annyit jegyez meg Baróti szövegelése közben: „mondta". Főleg olyankor teszi ezt, mikor Baróti a maga történetében azt idézi, akihez beszél, tehát például a feleségének mondja, hogy: és akkor te azt mondtad, mire a narrátor hozzáteszi: „mondta" (mármint Baróti). A legkomikusabb, mikor hármas „mondtamozás" van, például mikor Baróti a feleségét idézi, aki Baróti öccsét, Alexet idézi, aki valamit mondott („...már akkor a saját ruhái mögé dugdosta az anyja fehérneműit meg harisnyáit, mint aki sejti előre, hogy két-három év múlva ezekkel fog maszturbálni, de ez mind semmi, mondta nekem, mondtad, mondta, mert az anyád a disszidálása előtti utolsó időkben már csak a saját lázadásával volt elfoglalva...", 236).

Ezzel a narrátorral – aki aztán az utolsó három fejezetben átveszi az irányítást és harmadik személyben számol be hősünk utolsó napjáról, haláláról, majd a két nő találkozásáról – nem csupán az a baj, hogy az első hat fejezetben igazából funkciótlan a jelenléte és sokszor zavaró a megszólalása (erről már beszélt Teslár Ákos és Vaderna Gábor – Alföld, 2004/3.), hanem az is, hogy a narrátor ténykedése megzavarja Baróti áradó beszédét, és azzal, hogy a végén magához veszi a kezdeményezést, megakasztja a főhőst, megakasztja a történetet. Fölöslegesen konkretizálja a két monológ helyét és idejét (mindkettő Baróti utolsó napján „mondatik" el, Zsuzsa előszobájában, illetve Barótiék konyhájában, legalábbis ezt a játékot találja ki és adja be nekünk a fikció). Ez a konkretizálás azért is szerencsétlen fogás, mert gyengíti azt az egyébként egyértelmű és nyilvánvaló érzésünket, hogy ennyi szöveg nem hangozhatott el ezen a napon így (ez a képtelenség azonban egyáltalán nem lenne zavaró, ha a narrátor nem kezdene bele a maga ténykedésébe, hanem hagyná a szerző a figurát végig szabadon csapongani a beszédben).

A második kiadástól az Éltem és a Másutt című szövegek után szereplő Túl című elbeszélésben a főhős, Havas Ármin pap az öngyilkossága után, a halála után beszél, „túlról". Itt is a halálon túlról beszél bizonyos értelemben Baróti, hiszen úgy idéződik fel a két nagy monodialógusa, hogy már nem él akkor, amikor a narrátor mindezt elénk tárja. Ez önmagában nem baj, egyáltalán nem zavaró. Az viszont igen, hogy amikor a narrátor átveszi a szót a hetedik fejezetben, megjelennek a hagyományos párbeszédek, de ezek sokkal kevésbé elevenek, mint a függő beszédben idézett korábbi szólamok. A legkevésbé szerintem éppen az utolsó fejezet sikerült, ahol a két nő beszélget. Néha egészen valószerűtlenek a párbeszédek (és ennek a valószerűtlenségnek mint sajátosságnak sem fedeztem fel semmi értelmét). Persze világos, hogy mindezt nem mondhatja el Baróti, legalábbis nem így, hiszen meghalt már. Kár. Mármint az, hogy mégse ő mondja. A halott Havas Ármin is milyen jól mondja. Hiszen ez csak technika kérdése. Ha megmaradt volna végig a két nagy monodialógus egymást váltó rendszere, biztosan egységesebb, erősebb lenne szerkezetében a regény. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a szerkezet számos ponton viszont remekül megoldott, jó az, hogy a két szólam körkörösen zárul, tehát hogy a hős Zsuzsához való beszéde újraindul a 266. oldalon, és így utal vissza a regénykezdő 7. oldalra, illetve az Icához szóló szövege meg a 282. oldalon indul újra, és így utal vissza a második fejezetet kezdő 26. oldalra. Nagyon szép, ahogy például a kétszólamú mű végső egységét jelzi a Casco-motívum feltűnése egymás után az egyik, majd a másik monológban – a 109., illetve a 111. oldalon. És finom aprómunka eredményét mutatja például a harmadik fejezet és a hetedik fejezet indulása, az, ahogyan a két szöveghely eljátszik a Zengő Zsuzsa névvel – a 65., illetve a 257. oldalon.)

Az újabb novellák közül a Megérkezés fogalmilag leginkább a Szabadíts meg cíművel, az élethelyzetet és beszédhelyzetet tekintve viszont leginkább A világ végén cíművel érintkezik. Az előbbire az isteni dimenzió jelenléte, a transzcendencia kihívása és az emberi sorssal való megrendítő szembesülés jellemző. Az utóbbira mindezek hiánya. Nem tudom, pontosan hogy van ez, de a Pályi-próza szerintem akkor izzik föl igazán (mint a Szabadíts meg esetében), ha valamiféle perlekedő, lázadó, tabudöntögető, „istenkísértő" vágy hatja át, olyan vágy, amely valahogy a keresztény kultúra bűnösség-fogalmával is érintkezik, minél inkább, minél vadabban, annál jobb. Ebben a prózában a legmagasabbra tán Veron káromlásaiban emelkednek a mondatok. Ha például bűnös vagy alantas dologként kezelik a választott figurák a szexualitást, akkor a mocsok egyszer csak megszentelődik. Ha viszont a szöveg tétje (némiképpen megfordítva) inkább az, vagy csupáncsak az, hogy a testi szerelmen keresztül jussanak el a figurák – akárcsak áttételesen, félig-meddig hihetően, némi keresettséggel – valamilyen emelkedett dimenzióba, ami a földi világból az égibe emelne, akkor valahogy üresebb ennek a prózának a világa. Mintha a metafizika nélküli sivárság nem valami pozitívra irányuló vágyakozással volna itt feloldható, hanem valami negatív erővel, hogy a tagadásban megmutatkozzon az, amit tagadnak. Ha nem elemi erejű a lázadás, a káromlás, vagy nincs is mi ellen lázadni, nincs mit káromolni, akkor csökken a szöveg feszültsége. Sose az erotika volt ennek a prózának az igazi tétje, hanem a transzcendencia elérése. De miként ez nem egykönnyen érhető el a hagyományos (vallásos) módon, ugyanúgy nem egykönnyen lehet hozzá eljutni a testi szerelmen keresztül sem. Végül is mintha egyik úton sem lehetne hozzá eljutni, csak vágyakozni lehet rá. Kérdés, hogy a legszürkébb-legközönségesebb figurák is ugyanúgy képesek-e erre a vágyakozásra, mint a rendkívüli élethelyzetbe került figurák. Most nagyon tudatosan, nagyon is szándékoltan provokatív módon olyan figurát visz el a szerző valamifajta egyéni megváltással is kecsegtető „megérkezés" élményének közelségébe, aki végképp nem sok reménnyel kecsegtet ez ügyben. Mondhatnánk, sem a kellő „hite", sem a kellő „hitetlensége" nincs meg hozzá. Majdhogynem elveszti magát a dilemmát is, majdhogynem üresen marad benne és körülötte mindenfajta spritualitás, kozmikus élmény, transzcendencia helye. Csak Kelemen Icában van meg valami természet-vallás, valami pogány napimádat. És ez a fikció szerint elég ahhoz, hogy 1989 karácsonyán (mellesleg vagy nem mellesleg épp Jézus születésekor) átlépjenek ketten a reális világból egy másikba. A fejezetcímek figyelmeztetnek az egész történet kétes (kétséges) kitágíthatóságára: Messze a feltámadás, Bűnöző istenek, Két karácsony.

A regényszöveg egésze nem elég meggyőző abban a tekintetben, hogy vegyük-e komolyan például a karácsonyra való utalást, vagy vegyük-e egyértelműen ironikusnak. Mintha valahol a két lehetőség között lenne magára hagyva az olvasó ebben a regényben. Mintha valami erős, elemi erejű dolog hiányozna. Mintha ez a szimpla figura tényleg elég szimpla maradna a regényben. Mintha ennek a szimpla figurának az élete végül is tényleg csak szimpla lenne. És ennyi. Szimpla volt, az maradt, valahová eljutott, már nem volt egészen üresfejű, aztán meghalt. A regény utolsó oldalán azt mondja a narrátor, hogy Ica úgy hordja majd magával az álmait a sírig, mint Baróti Dániel a bűneit. Hát ez nem stimmel. Barótinak nincsenek igazából bűnei (apjának és anyjának igen, de nem neki!). Látványosan nem lázad (anyja igen!) Sőt, ami ennél is lényegesebb, nem is érez bűntudatot, átlagos, vagy inkább jóval átlag alatti szinten van a „magaemésztést" illetően. Ha viszont a narrátor mindezt nem így gondolja, a regényszöveg egészének kellett volna bizonyítania állítását. Mindez nem történt meg. Félreértés ne essék: nem én akarom, hogy ennek a figurának bűnei vagy bűntudata legyen. A regény filozófiája igényelné ezt. Ha hősünk, mondjuk, bűnös lenne, felmagasztosulhatna halálában. Így meg csak annyit mondhatunk: „Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, / csak szív, a mi szívünkhöz közel álló." Ez sem kevés. De ennek a prózának a természete másfelé nyitott. Baróti figurája a groteszk és az irónia irányába jelölhetne ki Pályinak új utakat. Mondjuk, Gogol és Csehov technikái felé. De Pályi nyilvánvalóan nem rájuk tekint, hanem Dosztojevszkijre. Reményi József Tamás írja, hogy a Másuttban Avilai Szent Teréz „Istenhez beszél. Barótinak viszont nincs kihez beszélnie. Pusztulásában nem magasztosul föl. (...) A Megérkezés krónikásának sokkal kegyetlenebbnek kellene lennie ahhoz, hogy hőse iránt az olvasóban szánalom ébredhessen. Aláhullásában Baróti Dániel akkor emelkedhetne föl a szívünkig." (Népszabadság, 2003. augusztus 9.) Valójában van kihez beszélnie ennek a figurának is, hiszen két nőhöz is beszél. Mégis van valami a bírálatban. Ellene vethető még ennek az okfejtésnek az a tény, hogy Veron se Istenhez beszél. Igaz, de ő legalább káromolja, mondhatnánk erre.

Ugyan a mennyei atyával nem sok dolga van Barótinak, annál inkább fogva tartja azonban apja és anyja nyomasztó alakja, apjáé még annak halála után is, egészen hősünknek az Icában való nagy feloldódásáig. A két nővel való kapcsolatában tulajdonképpen a szüleivel való viszonyát is rendezni szeretné. Ica mellett apjával kell megküzdenie, Zsuzsa mellett pedig az anyja emlékét keresi. Zsuzsa lényében és hangjában anyjára ismer, aki ‘56-ban, huszonhat éves korában magára hagyta (akkor már akár magára is lehet hagyni egy fiút). Zsuzsa felidézi a gyerekkori boldogságot, az anya általi védettséget, ami természetesen rég elveszett hősünk számára. „Az anyaöl utáni vágy és a halálvágy – a megváltás vágya – a testében és a tudattalan képzeletében összehurkolódik" – írja Radics Viktória. Mindezt motivikusan fölerősíti az a kép, mikor a visszérgörcsben magzatpózt veszi fel egy nagy bőrfotelben. (Érdekes, hogy a Pályi-novellákban eddig nem az anya, hanem az apa tűnt el minduntalan, az ő fájó hiányával szembesültek a korai novellák kamasz-hősei.) Mikor Icához beszél Baróti, akkor viszont sokszor apja jut eszébe. Apja merevsége, hidegsége, elvhűsége. Az az üres világ, amit tőle örökölt és amivel kezdenie kellene valamit. Aztán az apa halálos ágyán kiderül, hogy ez az alak legalább megrendítő szörnyeteg: bűnösnek tartja magát azért, mert anyjának az orosz katonától lévő gyerekét, Alexet a nevére vette, és megbocsátotta anyjának, hogy az orosz felcsinálta. „Atyavilág" – mondja hősünk erre. (Gyakori szavajárása ez, szinte minden ötödik oldalon elhangzik, olyasmi, mint a „jézusmária", vagy az „úristen".) A Baróti-fiú attól retteg, hogy az ő gyerekei is le akarnak vele számolni, ahogyan ő szeretett volna leszámolni az apjával a lelke mélyén egy életen át. (De ettől nem kell félnie, az ő fiai csak számítógépet szeretnének karácsonyra – 213.o.) Mikor aztán egyszer Ica a becenevén Daninak szólítja, akkor érzi úgy, hogy halott apja árnyéka már végképp elvonult róla (256. o.). Közvetlenül halála előtt meg így fejtegeti feleségének az apjától örökölt világ lényegét: „Nem igaz, hogy minden vágy érzéki. Az a világ, amelyben én felnőttem, nem is ismerte az érzékiséget, csak a társadalmi igazságtalanságot és az osztályharcot. Attól én még tele voltam ábránddal, vággyal, sóvárgással, de eszembe se jutott, hogy érzékiség is van a világon. (286.o.)" Mire Ica azt válaszolja: csak nem gondolja, hogy egy krémesre vágyni nem ugyanolyan érzéki dolog. („Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék.") „Atyavilág!" – mondhatnánk erre. Mondhatnánk nyugodtan azt is, hogy „jézusmária!" vagy „úristen!", az is ugyanolyan szekularizált szólás lenne, mely olyan jelölővel szembesít, amely már csakis a hangalakjával emlékeztet eredeti jelöltjére.

A regény szerint Baróti Dániel 1991. április 30.-ról május 1.-re virradó reggel hal meg, épp negyedszázaddal azután, hogy rátalál Icára az 1966. évi május elsejei felvonuláson és belebolondul nyakszirtjének pihéibe. Ki hitte volna, hogy 2003 egyik legelgondolkodtatóbb, az olvasót leginkább megdolgoztató magyar regényét olvasva ebben az ártatlannak vagy inkább komikusnak tűnő közlésben kereshetünk, ha akarunk, némi megrendülést. Mert ennek a nevetséges figurának a nagyon közönséges halála mégis egy (nagyon) kicsit megrendítő tud lenni. Valószínűleg mindössze azért, mert nekünk egy hajszál is elég ahhoz, hogy emlékezzünk. Ahogy a történetbeli rabbi mondaná. Már nem tudják a szertartást, de még emlékeznek rá. Már nem emlékeznek rá, de emlékeznek még arra, hogy valamire emlékeztek. Stb. Avagy érjük hát be a leghétköznapibb pátosszal: „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány."

De az is lehet, hogy mindez nem is egészen így van.

(Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003, 315 oldal, 2460 Ft)