(„Zsidóregény") Ahogyan gyerekkorunkban azzal szoktunk játszani, hogy addig ismételgetünk egy szót vagy egy félmondatot, amíg teljesen értelmét veszti, marad a puszta hangalak, és ez ellenállhatatlan vihogásra ingerel, amely hamarosan röhögőgörccsé dagad – az a kérdés, amelyet Németh Gábor nagyszerű könyve föltesz, olykor értelmesnek és mélynek, máskor egyenesen életbevágónak, megint máskor viszont nevetségesnek és puszta nevetséges automatizmusnak tetszik. A kérdés Németh regényében rengeteg színét (és visszáját) mutatja: a borzalommal történő gyermekkori szembesülésből ered, a közösség, a barátság, a szerelem, a család közegében fogalmazódik meg, a „valahová tartozni" vágyának jelölőjeként; a hazához fűződő viszony tisztázását indítja meg, a rejtőzködés és a feltárulkozás dilemmáját lehet belefogalmazni; minden trauma titkos okát lehet mögötte keresni.

De Németh Gábor könyve nem zsidóregény. („Zsidóbükk, zsidóvicc, zsidószalonna, zsidóhizlalda…" 97.) Nem a zsidóságról szól, és nem igazi kérdése az, hogy – a főhős? az olvasó? – bárki zsidó-e. Ha nagyon leegyszerűsítő és félrevezető módon kívánnánk fogalmazni – és csakis azért, hogy azokat az olvasókat, akik a könyvet még nem olvasták, némileg tájékoztassuk –, azt mondhatnánk: az elbeszélő-főszereplő kora gyermekkorában (mintegy véletlenül) lát egy dokumentumfilmet, konfrontálódik az iszonyattal, Auschwitz hullahegyeit és szemüvegraktárait pillantja meg; ez a megrázó élmény a zsidó szóval kapcsolódik benne össze. Kész azonosulni az emberi szenvedés és nyomorúság nonpluszultrájával, a bűnnel, aminek ilyen szörnyű büntetése lehet; kutatni kezd a benne, családjában, ismeretségi és osztálytársi körében rejlő titok után. Van-e valamilyen esszenciális, valami megragadható, valami biztos tudás, amely megalapozhatja ezt az azonosulást? Hol rátalálni vél ilyesmire (olykor félszavakból, olykor saját maga szőtte regényes történetekből, olykor rejtett viselkedésmintákból vagy rokonszenvekből kiindulva), hol pedig tagadja ezt a bizonyosságot, vagy amikor szembesül vele (a könyv címében feltett kérdéssel, amelyet szavak nélkül kérdez tőle az a nő, aki olyan csodaszép, hogy az Énekek énekét érdemli ki az elbeszélőtől – 110-112. o.), akkor megtagadja: „neked nem". Aki kérdezi, annak nem. Vagy ha ellenségesen kérdezi, mint az erős fiú a földalattin (74. o.), akkor annak igen.

És amúgy? Ha kérdezed, neked nem. Ha kérdezed, akkor neked igen.

(Vallomás) Németh könyve abba a sorba illeszthető, amelyet Garaczi és Kukorelly kezdtek meg. Ez így túl egyszerű, bár a maga módján bizonyára igaz megfogalmazás. De hát, először is, tudjuk, hogy nem ők „kezdték meg" a sort, nagyon is komoly hagyományt folytattak, amelyet manapság akként rekonstruálunk, hogy Márai biztosan egyik fő tájékozódási pontja lesz. És tudjuk azt is, hogy hárman háromféleképpen tesznek valami hasonlót. (Megint kicsit másként történik mindez Marc Martinnál: ahol a nyelv idegen, s ennek elsajátítása ellenpontozza vagy keretezi az elbeszélt történet[ek]et.) A családtörténet és a saját élettörténet „felidézésének" (vagy inkább: megalkotásának) terve mindhármuknál együtt jár a régebbi nyelvben történő megmerítkezéssel – annak a nyelvnek a kritikájával éppúgy, mint reflektív felidézésével. A gyermekkornak része az a furcsa, olykor érthetetlen, máskor mulatságos nyelv, a felnőttek külön nyelve, vagy a politika veszedelmes, vészjósló szavai („Állam, titok.") vagy az „Annyi, meg egy bambi"-féle benyögések. Ez a nyelv kettős szűrőn át jut el a szövegbe. Egyfelől az innen látott akkor (de)formálja, másfelől az onnét nem vagy félig-értett most. Márpedig ezek a nagyszerű szövegek nem akarják láthatatlanná tenni, kiküszöbölni, eltüntetni ezeket a töréseket, – pont ellenkezőleg, egyik tétjük éppen ezek megmutatása: az, ahogyan az egykori én a félreértések, a nem-értések, vagy esetleg éppen a mélyebb belátások hálójában vergődött vagy lubickolt, s ahogyan most tekint minderre.

Mert hiszen vallomásokról van szó: egy nagyon személyes múlt feltérképezéséről, legyen bár az elbeszélő-főszereplő én fiktív vagy „igazinak" hitt-elhitetett. Miféle félelmek, boldogságok, titkok forrása vagy kifejeződése volt az a világ, az a nyelv – és mit lát az emlékező másként, tud-e egyáltalán utólag igazságot szolgáltatni, a titkokat biztonsággal tudja-e felfedni, a félelmeket kinevetni, a boldogságokat kicsinyes ostobaságoknak látni?

Úgy látszik, az efféle elbeszélésnek nem kedvez a lineáris történetmondás. Amennyiben és ahol Németh regénye történetet mond el, az töredékes, időrendje (első látásra legalábbis) szeszélyes; olykor metonimikusan építkezik (az élesztőről a falusi bevásárlás jut az eszébe, erről az otthon elhagyása, az eltávolodás, erről az utazás), máskor egy szó (a spanyol, a tábor) indítja be a (korántsem hagyományos értelemben vett) epizódok sorozatát. Az emlékezet olykor botlik, események egymásba csúsznak, idejük és helyszínük bizonytalanná válik, egy-egy arc leírhatatlannak bizonyul. Ilyenkor megjelenik az elbeszélő – illetve hát mindig is jelen van, de ekkor rámutat saját helyzetére, finoman jelzi az eltelt időt, saját írói pozícióját. Párbeszédeket nemigen idéz föl, minden szöveg az ő saját szövegébe olvad. Ő a fontos, leplezetlenül és kíméletlenül magáról beszél, magát állítja középre – saját akkori látásmódját, önmagát, amint megbirkózik a külvilággal, amint az lesz belőle, aki; ahogyan valaki mindazt megélte, amihez hasonlót (vagy amitől gyökeresen eltérőt) valamennyien megéltünk. Ezt a ráismerést (vagy éppen idegenséget) biztosítja a hajdani nyelv: a mindennapokban megtapasztalt („forradalmi munkásparaszt kormány", „dámásnyie zádányije") vagy a család titokzatos hagyatékából, a sötét múltból érkező („lengyel tojás – zsidótojás").

Vallomás: mérhetetlenül személyes, szubjektív, voltaképpen átadhatatlan, és közös, mindannyiunké, átélhető. Ugyanakkor jelentősen módosít a vallomás szabályain; ironikus, nem tár föl sötét rejtelmeket, szétzilálja az élet oksági és időrendi kapcsolatait, az elbeszélő soha nem sajnálja vagy sajnáltatja magát, de főként: nincs meg az a mag, amit el kell mondania, amit semmiképpen nem tarthat magában. Éppen ezt keresi.

(És még egyszer: idő) A vallomás (vagy emlékezés, vagy mindkettő – ki tudná Németh regényét – regényét? – besorolni) legfontosabb eleme mindig az idő. Valami olyasmiről kell beszámolni, ami volt, s azt hitetjük el, hogy amit elmondunk, tényleg megvolt. Amikor Németh szövege felszámolja az egyenesvonalúságot és az érintkezést, akkor részint az emlékezés működését imitálja: az asszociáció rendezetlen működését, s ezzel együtt az elme hasztalan kísérleteit arra, hogy rendet csináljon, hogy kordába szorítsa a csapongást. Részint azonban a fiktivitás ködével fújja be halványan mindazt, amit elbeszél: hátha mindez nem is így volt, hátha nem is volt; még az is lehet, hogy a képzeletben felbukkanó, elszigetelt arcok, helyek, események vagy akár csak szavak teremtik meg a történetet, megtörténetesülnek, hogy megragadhatóbbak legyenek, s hogy ne árválkodjanak tovább magányosan.

Pedig milyen szépen kezdődik: az első mondat így hangzik: „Mindent elölről kell kezdenem." (9. o.) Megvan az elbeszélő biztos pozíciója, valaki (akiről később kiderül, hogy történetesen a Gábor nevet viseli, apja pedig Németh), aki nekigyürkőzik, visszamegy az időben, nem akárhonnan kezdi, hanem elölről – tudja, hogy hol a történet eleje, s nyilván azt is, hogy miként folytatódik. Bár a következő mondat („Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két almafa" – uo.) mintha a mesék világába vinne, valahová távolra, a nem-időbe, az azért világos – bevett írói fogás! – , hogy ez a mesevilág a kora gyermekkoré, valami eltűnt időé, ahonnan – tehát – elindulunk. A kiindulás biztonságát tovább erősíti (mintha csak a tonalitás megerősítése volna valamely zeneműben) az ötödik mondat: „Hallom a tompa puffanásokat, vagyis akkor hallottam, most meg elképzelem." (Uo.) S itt, az első lapokon még megannyi biztosítéka található annak, hogy tájékozódhatunk, az idő és az időben álló történésekről számot adó elbeszélő rendben vannak. A második részben azután (ahogyan az első rész néhány eleme már előre jelezte) minden borul. Borulnia kell, mert itt következik el a traumatikus pillanat, a haláltábor képeivel történő szembenézés. Valami sokkal régebbi idő rést üt az akkori jelen időn, és meghatározó lesz a jövőre nézve: „ott derül ki, hogy mi a helyzet, hogy ezentúl mihez kell tartanom magam." (31. o.) S innentől menthetetlenül szétszakad az erősnek hitt lánc: az elbeszélő helyzete elhomályosul, az elbeszélt idő váratlan ugrásokat tesz, a szervezőelv ettől fogva mintha egyetlen szó volna: a zsidó. Vagy nem is – hiszen tudjuk, nem az a kérdés, zsidó vagy-e, hanem a gondolkodás a magányosságon és a társas kapcsolatokon, a kirekesztettségen és a befogadáson, a kegyetlenségen és a társadalom szerveződésén. S ehhez történetek kellenek, akárhonnan, az idő bármely pontjáról.

(Miért Kukorelly?) Ha valami kicsit zavarhatja az olvasót a Zsidó vagy?-ban, az Kukorelly dikciójának jelenléte. Némethnek páratlan stílusérzéke van, mindenféle hangon meg tud szólalni. Amikor egy fejezetben a felnőttkor (már az elismert író életének) jelenetét idézi föl az 1999-es frankfurti könyvvásárról, akkor szépen tekergő, hol emelkedett, hol felsorolós, némileg Nádasra és Krasznahorkaira emlékeztető szép hosszú mondatot kanyarít; amikor egy másik fejezetben összeveti külföldi tapasztalatait a sivár, gondozatlan, közönséges Magyarországgal, akkor inkább esszényelven szól, talán itt-ott Parti Nagy prózája is kihallatszik belőle. A gyerekkor nyelve viszont leginkább mégis Kukorellyé: a sután befejeződő mondatok, a gyakori egyes szám második személy (ez első vagy az általános alany helyett), a gyermek- vagy kamasznyelv vegyítése a felnőttével, a kifejezés nehézségeinek tematizálása apró nyelvi jelekkel („Ennyit tudok, falról a mészt, összekaparni róluk", 127. o; „Szerintem az fogna menni nekem", 153. o.; „Az a szó, hogy mártír", 115. o.; csonka mondatok; olyan töltelékek, mint a „mondjuk" vagy az „és úgy"; az egyetlen rövid mondatból bekezdések stb.). Félreértés ne essék, Kukorelly nagyszerű nyelvet teremtett, s Németh teljesítménye is pazar; minduntalan arra ösztönöz (ismét: Parti Nagyhoz hasonlóan), hogy nézzünk a nyelv mögé, alkossuk meg azt a „valakit", akinek a szájából mindez elhangozhat, nézzünk körül egyáltalán a nyelvünk portáján, hogy honnan és miért jön mindez. A megszólalás korlátai? Korlátozott kapacitású-kompetenciájú megszólaló? Valami, amit nem akar kimondani? Vagy a mondat dallama, ritmusa?

Csak hát a kérdés az, Németh – aki Kukorelly nagy könyvét, a TündérVölgyet mottójául is emeli – miért köt ki éppen pályatársa nyelvéhez ennyire közel. Talán – találgathatunk – Kukorelly megalkotott valamiféle „köznyelvet", ennek a nemzedéknek és éppen a vallomásnak (a vallomás átalakított, ironikus változatának) a nyelvét? Nehéz tőle megszabadulni? Vagy hasonló élettapasztalatokkal nem is lehet? Vagy rájátszásról van szó? Ami Kukorellynek a „tündérvölgy", az Némethnek a „zsidó vagy?" kérdése? Vagy csak véletlen, az olvasó felületes összeolvasása, s a különbségek nagyobbak, mint ahogy a túlságosan közeli kortársi olvasás láttatja?

(Sodor) Komolyabb elemzés tudná csak kimutatni, hogy miből adódik Németh könyvének fantasztikus sodrása. Ugyanis – legalábbis e recenzió szerzőjének tapasztalata szerint – letehetetlenül izgalmas szövegről van szó, ugrálni benne vagy félbehagyni nemigen lehet. A történetek burjánzása miatt? Ez csak részben igaz – nem mindig az elmesélt események, hanem a reflexiók, egy-egy esemény vagy egy-egy szó körüljárásai visznek előre. Vagy az elmesélt történetek és reflexiók ismerőssége, hogy valahogyan mindezek – legalábbis egy nagyon tágan értelmezett nemzedék számára – a levegőben vannak? Részben nyilván ez is igaz, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek csak nem akarnak elmúlni, folytonos hivatkozási alapul szolgálnak, világunk alapzatát jelentik, akár tetszik, akár nem. Gyönge, omlós, rothadó alap, de még mindig ott van. Vagy a nyomozás izgalma? Ez sincs egészen így: Németh szövege belerángat ugyan a címbéli kérdés megválaszolásának (vagy egyáltalán, megértésének) folyamatába, abba a történetbe, ahogyan a gyerek felfogja a kérdést és a maga módján utánajár – de csakhamar kiderül, hogy nem ez az igazi kérdés, s inkább az a kérdés, hogy mi volna az igazi kérdés. Vagy a pompás nyelvi humor? Az idétlenségek és mély szóviccek, a gyereknyelv és a kamaszos durvaság nyomai? Biztosan ebben is van valami. Mérhetetlenül élvezetes dolog belemerülni ebbe a nyelvi világba, felidézni vagy elsajátítani, megismerni vagy ráismerni. Esetleg a narratív trükkök vadászata? Nem látványos, nem feltűnő, nem olyan nyilvánvaló, mint Németh korábbi szövegeiben, de kétségkívül ez is izgalmas feladat: ráakadni a nézőpont- vagy szemléletváltásokra, rábukkanni az időkezelés (vélt) kulcsaira, a vendégszövegek eredetére és használatukra. Vagy – ha a kérdést mégiscsak komolyan vesszük – az idegenség, a beilleszkedés, tágabban: a hazaszeretet és a piszkos, zsíros, taszító közeg gyűlöletének megvitatandó kérdései? Ez is, igen: a minden ízében, múltjában és jelenében magyar elbeszélő szeretne spanyol, holland, olasz lenni, legfőképp római zsidó – csakhogy a szöveg, amit ír, mégis ízig-vérig patrióta, csak hazafi tud olyan keserűséggel írni hazájáról, ahogyan ő teszi.

Válasz tehát nincs: mindezek a tényezők együtt, és még nyilván sok más járul hozzá a regény sodrásához. Németh igazi mesternek bizonyul: a látszólagos csapongás mögött, a történetmondás és a reflexió tébláboló váltogatása mögött szorosra húzott eresztékek, fogaskerekek és csapok vannak valahol: erősen szerkesztett szöveg, nem enged el.

(Zsidó-e vagy?) Zsidó-e vagy? – Sickratman remek dala (?) nyomán ekként lehetne tahó, agresszív, kötözködő kérdéssé fogalmazni azt a komoly és értelmetlen kérdést, amit Németh Gábor könyve föltesz. Tudjuk, hogy nem ez a kérdés, vagy legalábbis, hogy így nem. Németh könyve ezt a kérdést persze nem törli el, csak új dimenziókat ad neki. Arra szólít föl, hogy inkább arra válaszoljunk: érzünk-e közösséget mindazokkal, akik nyomorultul elpusztulnak? Akik valamilyen nem ismert bűn miatt borzalmas büntetésben részesülnek? Akik mások? Akik ugyanolyanok? Akik a családunk? Akik a történelmünk? Akik a hazánk? És érzünk-e egyáltalán közösséget bárkivel és bármivel? Mi ennek a tartalma? Az összekacsintás, a szeretet vagy az aggodalom? Vagy valami egészen más? És ha mindez (a család, a haza, a mások, az ugyanolyanok és a többi) nem zsidó, hát az is mindegy.

(Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2004, 182 oldal, 1990 Ft)