Ki történeti fordulatnak, ki kulturális fordulatnak, ki kultúratudományi fordulatnak nevezi a hazai szerzők közül az utóbbi időben azt a nemzetközi irodalomtudományi átrendeződést, amelyre válaszolva a Történelem, kultúra, medialitás című kötet elkészült. Hites Sándor például nemrégiben történeti fordulatként beszélte el e változást: „A hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó észjárásai, a strukturalizmus, a posztstrukturalizmus, illetve a dekonstrukció utóbb többek által történetietlennek ítélt gondolkodásmódjához képest az utóbbi tizenöt-húsz esztendőben szokás valamely »történeti fordulatot« diagnosztizálni."¹ A kulturális fordulat jóval gyakoribb elnevezés, s más elemeit hangsúlyozza az átrendeződésnek. Hárs Endre egy tanulmányában például így ír róla: „A kilencvenes évek irodalomtudományában az inter- és transzdiszciplináris kitekintés háttérbe szorította a korábbi módszertani vitákat. Míg ez utóbbiak a diszciplína belső egységére irányultak…, a cultural turn jegyében álló elméleti tájékozódásnak eleve a sokféleséggel [mármint diszciplináris sokféleséggel – T. J.] van dolga."²

Bényei Tamás egyik lábjegyzete arra hívhatja fel a figyelmünket, hogy e változás olyan nagy fokú volt, hogy előfordulhat, egy tudós manapság már mentegetőzni kénytelen, ha olyan szótárt, módszereket alkalmaz, amelyek a fordulat előtti irányzatokhoz kötődtek: „Talán különösen hat, hogy manapság valaki még mindig az angolszász nyelvterületen már körülbelül két évtizede, a kulturális fordulat intézményesülése óta elparentált és meghaladottnak tekintett dekonstrukcióval hozakodik elő."³ Bényei mondata arra is figyelmeztet, hogy különböző nyelvterületeken máskor és másként mehetett végbe az átrendeződés. Bényei bizonyára az újhistorizmus nyolcvanas években kezdődő (amerikai) karrierjére vagy a kritikai kultúrakutatás (cultural studies) akkoriban végbemenő egyetemi intézményesülésére utal, míg például Hárs azért a kilencvenes éveket emlegeti a cultural turn évtizedeként, mert Németországban a kilencvenes évek közepe táján kezdtek kötetek megjelenni az irodalomtudomány (kulturális) „antropológiai fordulatáról" (Kultur als Text. Die antropologische Wende in der Literaturwissenschaft – 1996) vagy kultúratudománnyá való átalakulásának szükségességéről. Az egyik ilyen tanulmánygyűjtemény hazai recenzense, Sándorfi Edina ennek megfelelően kultúratudományi fordulatnak nevezte a változást, s némi meglepődéssel vagy távolságtartással állapította meg, hogy a német, illetve a magyar irodalomtudomány fő kérdései és törekvései mennyire eltérőek: „Miközben hazai vezető irodalomtudományi műhelyek a közeledés esélyeit fontolgatják, és különböző mediális színtereken hermeneutika és dekonstrukció dialóguslehetőségeiről kezdenek párbeszédet…, addig a nemzetközi (elsősorban angol-amerikai) irodalomtudományban a kultúratudományi paradigma válik egyre meghatározóbbá."⁴

A fenti idézeteket, különösen az utolsót olvasva úgy tűnhet, hogy a hazai irodalomtudósok csak az elmúlt egy-két évben figyeltek fel az angol, majd a német nyelvterületen már húsz, tizenöt vagy tíz éve végbement változásokra. Ez nem így van. A Történelem, kultúra, medialitás című tanulmánygyűjtemény egyik írása meg is említi, hogy erről a változásról, az „irodalomtudományok kultúratudományokká (cultural studies, Kulturwissenschaften) tágulásá"-ról „a hazai irodalomtudomány közvéleményét (sajnos, némiképp visszhangtalanul) elsőként Szegedy-Maszák Mihály értesítette".⁵ Szegedy-Maszák hivatkozott 1996-os tanulmánya⁶ (mely előadásként 1995-ben hangzott el) valóban „a nemzetközi [irodalomtudományi] légkör megváltozásá"-ra próbálta felhívni a szakma figyelmét. Példákat hozott arra, hogy újabban nemcsak szövegek, hanem képek iránt is érdeklődnek az irodalomtudósok, nemcsak magas irodalmi termékek iránt, hanem a populáris kultúra termékei iránt is, nemcsak az európai irodalom, hanem az Európán kívüli kultúrák szövegei iránt is. A nemzetközi irodalomtudományi légkör megváltozását elsősorban tudományközi és kultúraközi érdeklődéssel jellemezte, s azt is megjegyezte, hogy „ma már elavultnak tekinthető… a szembeállítás az irodalom »külső« és »belső« megközelítése között": textus és kontextus együttes vizsgálatát nevezte elfogadhatónak.

Bár Szegedy-Maszák tanulmányát talán túlzás az irodalomtudomány kultúratudománnyá tágulásáról tudósító írásnak nevezni, abban igaza lehet Kulcsár-Szabó Zoltánnak, hogy „némiképp visszhangtalan" maradt. Ez a megállapítás igaznak tűnik arra az irodalomtudományi közösségre is, amelyet itt Kulcsár Szabó-iskolának nevezek központi mestere, Kulcsár Szabó Ernő után. Például a 2000-ben megjelent Az irodalmi szöveg antropológiai horizontja című monstruózus tanulmánygyűjteményben, az iskola egyik reprezentatív kötetében, melyet azóta már több is követett, egyetlen hivatkozás sincs az 1996-os dolgozatra. Persze egy tanulmány hatással lehet környezetére akkor is, ha nem hivatkoznak rá – ezt nehéz megítélni.

Ugyanakkor azt állítani, hogy „a hazai irodalomtudomány közvéleményét… elsőként Szegedy-Maszák Mihály értesítette" a nemzetközi átrendeződésről, megint csak túlzás. Kibédi Varga Áron például szintén 1996-ban tartotta A műfajok multimedialitása című akadémiai székfoglaló előadását,⁷ amelyben a szellemtudományok nyolcvanas évek eleje óta bekövetkezett irányváltásáról beszélt, egyebek közt kép és szó együttes tanulmányozásának előtérbe kerüléséről, valamint a szóbeli és írásbeli hagyományozódás különbségeinek felélénkülő kutatásáról. Tudtommal a medialitás kérdése – amely központi jelentőségű a Kulcsár Szabó-iskola mai törekvései számára – magyarul elsőként Kibédi Varga előadásában bukkant fel, bár a most recenzált kötetben nem hivatkozott rá egyetlen szerző sem. Mégsem volt hatástalan: kép és szó együttes vizsgálata, a képek retorikájának és narrációjának kutatása a következő években Bacsó Béla és Thomka Beáta (majd tanítványaik) munkáiban folytatódott, bizonyára Kibédi Varga hatására is.

1995 közepén hangzott el a rádióban az a Bényei Tamással készült beszélgetés, amely végül 1996-ban jelent meg nyomtatásban⁸ – közzétételét kiegészítésnek szántam az éppen zajló kritika-vitához. Itt Bényei hosszan beszélt az angol nyelvterület egyetemein „bekövetkezett… elméleti átrendeződés"-ről, a feminista, posztkoloniális, marxista, társadalmi nemekkel foglalkozó kritika hatókörének kiterjedéséről: „Angliában, Amerikában most már tucatszámra indítják az ilyen kurzusokat az egyetemeken, s ha megnézünk egy angol kiadói katalógust, azt láthatjuk, hogy az irodalomelméleti könyvek kilencven százaléka a posztkoloniális, feminista és fekete irodalommal foglalkozik…" Bényei leírása az angolszász helyzetről csaknem teljesen megegyezik Terry Eagleton szintén 1996-os leírásával, melyet Literary Theory című könyvének utószavában olvashatunk.⁹ A különbség talán csak az, hogy Bényei úgy ítélte meg, hogy az új irányzatok részben folytonosak a dekonstrukcióval, az előző időszak vezető irodalomelméleti irányzatával – 2002-ben, már idézett cikkének lábjegyzetében ugyanezt fejtette ki¹⁰ –, míg Eagleton (akinek persze a stílusa is sokkal élesebb és maliciózusabb) azt írta, hogy „a nyolcvanas évek végére a hithű dekonstruktivisták egy kihaló fajhoz kezdtek hasonlítani". Kettőjük leírása közt még az a különbség, hogy Bényei nem emlegette az újhistorizmust, hiszen az ő fejtegetései a kortárs regényértelmezésről szóltak, s nem az irodalomtudomány egészéről, mint Eagletonéi.

A kilencvenes évek elején a magyar irodalomértelmezők már viszonylag jól ismerték (még ha nem is beszélték) ezeknek a politizáló irányzatoknak a nyelvét, különben nem nevethettek volna például Kálmán C. György remek Megy a juhász a szamáron-elemzésén, pontosabban elemzésparódiáján (1993-ban jelent meg), amelynek szótára és eljárásai a pszichoanalízis, a feminizmus, a nemi szerepek elemzése, a dekonstrukció, a politikai korrektség szótáraiból és eljárásaiból lettek összegyúrva. Majdhogynem azt lehet mondani, a politizáló kritika paródiája hamarabb szólalt meg magyarul e szerző jóvoltából, mint maga ez a kritikafajta. A Helikon című folyóirat feminizmus-száma 1994-ben, posztkolonializmus-száma 1996-ban, újhistorizmus-száma 1998-ban, kulturális antropológia-száma 1999-ben jelent meg. A kritikai kultúrakutatásról leginkább a Replikából (például a 17-18-as számból, 1995) vagy Wessely Anna szöveggyűjteményéből, A kultúra szociológiájából lehetett akkoriban tájékozódni. Az Eagleton által hangsúlyosan emlegetett további irányzatok közül kettő nem jutott Helikon-számhoz, a marxista kritika és a kulturális materializmus, ám egy-egy kiemelkedő képviselőjüknek, Fredrik Jamesonnak, illetve Allan Sinfieldnek jelent meg könyve magyarul – nem számítva most magát Eagletont, aki ugyancsak marxista teoretikus.

Eagleton könyve különben, címe ellenére, nem egyszerűen az irodalomelmélet területeinek, kérdéseinek vagy irányzatainak bemutatása (bár az is), hanem – mint írja – „halotti búcsúztatója" is (ez még könyvének 1982-es első kiadásából való megfogalmazás), s javaslat arra, hogy az irodalomelméletet váltsa fel egy tágabb értelmű gyakorlat, a kultúraelmélet, a kultúra tanulmányozása, amely nem áll meg a különálló műalkotások vizsgálatánál, hanem a nyelvhasználatokkal, az életstílusokkal, a társadalmi értékelésekkel, a csoportidentitásokkal, a hatalom kérdésével összekapcsolva tárgyalja őket.¹¹ Bizonyára találhatók arról szóló angol tanulmányok, hogy a cultural turn mikor és hogyan érkezett el az irodalomtudományba az angolszász nyelvterület egyetemein, itteni fejtegetéseimhez azonban elég azt tudni, hogy valamikor Eagleton könyvének első és második megjelenése, 1982 és 1996 között. Egy másik cikkemben¹² már idéztem J. Hillis Miller 1986-os MLA-elnöki megnyitó előadását, amelyben azt állapította meg, hogy „az irodalomtudomány az elmúlt néhány évben váratlan és majdnem univerzális fordulatot tett", elfordult az elmélettől (amin itt elsősorban a dekonstrukció elméletét kell értenünk), s helyette a történelem, a kultúra, a politika, a nemi és osztályhovatartozás és a társadalmi kontextus kérdései felé fordult.

Az ilyesfajta változások nem egyik napról a másikra mennek végbe, némely tudományterületen gyorsabban, máshol lassabban. Szegedy-Maszák Mihály egy újabb tanulmányában például a New Literary History számait vizsgálva az 1990-es évek közepén észlelte az átrendeződést, és Jonathan Culler írását követve másként írta le, mint az eddig idézett szerzők. Nem pusztán az irodalomtudomány témái, kérdései vagy szótára változott meg: az irodalom maga került ki az érdeklődés középpontjából. Szegedy-Maszák szóhasználata is eltér az eddig idézettektől: ő művelődéstudományinak nevezi az itt tárgyalt átalakulást, talán mert olyan átfogó kifejezést keresett, amely magában foglalhatja a cultural studiest, a Kulturwissenschaftot, az interarts studiest és más hasonló irányzatokat is: „A művelődéstudományok napjainkban erősen rányomják bélyegüket a nyugati világ felsőoktatására. Az Amerikai Egyesült Államok egyetemeinek összehasonlító irodalomtudományi tanszékein és programjaiban szinte már alig hirdetnek meg szigorúan irodalommal foglalkozó órát. Ahogyan a művelődéstudományok egyik fiatal amerikai képviselője írja: »az irodalom csak egy szerepkör a sokféle közlési technológia közül«."¹³ Szegedy-Maszák leírásában a hangsúly arra esik, hogy a figyelem az irodalomról más kommunikációs formák és technológiák felé fordult.

Összefoglalóan azt mondhatom, hogy a kulturális (vagy művelődéstudományi) fordulat emlegetése magyarul az elmúlt években vált ugyan gyakorivá, néhány tudós azonban már a kilencvenes évek közepén figyelmeztetett arra, hogy jelentős átrendeződés megy végbe a nemzetközi irodalomtudományban. Úgy látom, az iskola, amely a Történelem, kultúra, medialitás című kötetet kiadta, a legutóbbi időkig nem érdeklődött e fordulat (s annak vezető irányzatai) iránt. Ez a megállapítás azonban általában is igaz a hazai irodalomelméletészek többségére. (Az ‘elméletész’ Toldy Ferenc százötven éves nyelvújító kifejezése a teoretikus kérdésekkel foglalkozókra.) Ha belepillantunk néhány, az utóbbi egy-két évben megjelent, irodalomelméleti jellegű munkákat közlő tanulmánygyűjteménybe, könnyen megbizonyosodhatunk erről. Az irodalomelmélet az ezredvégen (sokat ígérő) című szegedi kötetnek (tizenhatból) egy tanulmánya foglalkozik kultúratudományi kérdésfeltevésekkel (Hárs Endréé);¹⁴ a Látókörök metszése című, Szegedy-Maszák Mihály tiszteletére kiadott vaskos kötetben kettő (Abádi Nagy Zoltán érvelése, jelentős angolszász szakirodalom felvonultatásával, a kulturális narratológia mellett, valamint Kulcsár Szabó Ernő érvelése a kultúratudomány ellenében, hol a hermeneutikát, hol a dekonstrukciót állítva vele szembe);¹⁵ a Keresztez(őd)ések című pécsi kötetnek pedig már az alcíme is világossá teszi,¹⁶ hogy tanulmányai döntően a dekonstrukcióhoz kötődnek. Eszemben sincs elmarasztalni ezért a hazai elméletészeket, ettől még e kötetek kiváló szövegek sorát tartalmazhatják, csak jelezni szerettem volna valahogyan a kulturális fordulathoz kötődő írások jelenlétének súlyát a hazai irodalomelméletben.

Tudtommal eddig két olyan kötet készült, amely szembe kívánt nézni a kulturális/kultúratudományi fordulat értelmével és következményeivel: a most recenzált kiadványon kívül még az Antropológia és irodalom című terjedelmes gyűjtemény, szintén 2003-ból – néhány tanulmányára már hivatkoztam a cikkemben. Már Az irodalmi szöveg antropológiai horizontja című könyv említésekor tisztáznom kellett volna, hogy címében az ‘antropológia’ nem ugyanazt jelenti, mint a már emlegetett „antropológiai fordulat"-ban: az utóbbi a kulturális antropológia tudományközi hatására utal, a Kulcsár Szabó-iskola vaskos kötetében viszont egyetlen hivatkozás sincs mondjuk Clifford Geertz-re vagy James Cliffordra, akik az „antropologische Wende" legtöbbet hivatkozott szerzői. Az antropológia itteni fogalma inkább Wolfgang Iser irodalmi antropológiáját jelenti, amelynek több köze van a filozófiai antropológiához, mint a kulturálishoz.

Az Antropológia és irodalom című gyűjtemény nagyra törő programja („Egy új paradigma útkeresése") azért lett sikertelen, mert összekeverte az antropológia kétféle jelentését. Pedig az irodalomtudomány „antropológiai fordulat"-át szorgalmazó legismertebb német szerző, Doris Bachmann-Medick a Kultur als Text című kötet előszavában már az elején, egy lábjegyzetben világossá tette,¹⁷ hogy az „antropológiai" elnevezés e könyvben „etnológiait" jelent, s az amerikai kulturális antropológia szóhasználatához illeszkedik, eltérve a filozófiai antropológia német hagyományától.¹⁸ Az előszóban néhány finoman elhatárolódó mondatban foglalkozott Iser irodalmi antropológiájával is. A szerzőnő szerint Iser törekvése – az „emberi állandó" óvatos feltételezésével, s a politikai és kulturális különbségek iránt közömbösen – a közös emberi antropológiai alapminta felfedésére irányul, márpedig „az etnológiai antropológiamegértés fényében megmutatkozik a kockázata az emberi alapminta olyan általánosításának, amely közömbös az etnikai, társadalmi és nemi különbségek iránt".¹⁹ A már szintén idézett 1996-os Literatur und Kulturwissenschaften című kötetben is szerepelt írás (Renate Schlesieré), amely azt hangsúlyozta, hogy a szellemtudományok kultúratudományi megújulása nem sikerülhet, ha szorosan kötve marad a filozófiai paradigmához.²⁰ Ezt én is így gondolom. Az Antropológia és irodalom utószavát író Kiss Noémi számára egy lábjegyzetben, a konstanzi egyetem Literatur und Anthropologie című kutatási programjára utalva felsejlett, hogy e program „némileg különbözik" az irodalomantropológiától (valójában jelentősen különbözik tőle), mégis egy paradigma részeként láttatta (tévesen) az irodalmi antropológiai törekvéseket és a kulturális antropológiától inspiráltakat, például az újhistorizmust.²¹

A kötet Hárs Endre által írott nyitó tanulmányának²² ugyancsak az antropológia kétféle jelentésével gyűlik meg a baja. Mint már idéztem, írása a cultural turn felidézésével kezdődik, majd kulturális antropológia és irodalomtudomány lehetséges kapcsolatáról írva bírálja (talán kissé elhamarkodottan)²³ Doris Bachmann-Medick nézeteit, majd áttér – számomra nem teljesen belátható okokból – Cassirer és Foucault felfogásának az ismertetésére. Dolgozatának csaknem a fele A szavak és a dolgok antropológiafogalmáról szól, ám az nem derül ki ezeken az oldalakon, hogy a Foucault által használt antropológia kifejezésnek semmi köze sincs a kulturális antropológiához – annál több köze van a filozófiai antropológiához, hiszen a szerző úgy jellemzi az antropológiát, mint az ember analitikáját, a „Was ist der Mensch?" kérdése köré épülő gondolkodási keretet. Ha Hárs A szavak és a dolgok felől akarta megvilágítani a kulturális antropológia lehetőségeit, akkor inkább a könyv etnológiáról írott oldalaihoz kellett volna fordulnia. Az etnológia Foucault szerint bizonyos értelemben az ellenkezője a (filozófiai) antropológiának: nem az ember általános fogalma felé halad, inkább szakadatlanul „szétszedi" az embert.²⁴

A Történelem, kultúra, medialitás című gyűjtemény sokféle témát, kutatási irányt ölel fel, melyek többségét a kultúratudományi fordulat hozta felszínre (újra vagy először), ám nincs köztük a kulturális antropológia és a hozzá kapcsolódó német irodalomtudományos javaslatcsomag. Alig esik szó a gyűjteményben a kritikai kultúrakutatásról is, pedig lehet, hogy ez jelenti a legnagyobb kihívást az irodalomtudomány számára.²⁵ Mielőtt azonban végigtekintenénk a kötetben bemutatott kutatási irányokon, lássuk, hogyan értelmezik a benne olvasható tanulmányok a fordulatot? Hosszabb gondolatmenettel három írásban találkozhatunk: az előszón kívül (melynek a két szerkesztő, Kulcsár Szabó Ernő és Szirák Péter a szerzője) Mesterházy Balázs és Kulcsár-Szabó Zoltán foglalkozott részletesen a tudományos átrendeződés jelenségével. E két utóbbi tanulmány rendkívül mélyreható változásként állítja elénk a fordulatot. Mesterházy írása így kezdődik: „A kultúratudományok előtérbe kerülésének eseményével szembesülve mára már világossá vált, hogy ez az előretörés nem egyszerűen modifikálja az irodalomelmélet alapvető kérdésirányait, de annak önnön kompetenciájára és jelentőségére vonatkozó elképzeléseit is jelentős mértékben újrafogalmazza (vagy akár meg is kérdőjelezheti)." (146.) Mesterházy a kultúratudományokról írt bekezdésében úgy véli, hogy újra kell gondolni az irodalomelmélet alapfeltevéseit az új tudományközi térben, amelyben ezentúl a kutató az irodalmat nem tekintheti „a nyelvi viszonyulás kitüntetett jelentőségű formájának" (147.), s nemcsak nyelvi eseményeket kell vizsgálnia, hanem, mondjuk, technikai változásokat is, azaz nem vizsgálhatja az irodalmat „más, nem-irodalmi rendszerek figyelembevétele nélkül". (146.)

Bár például az irodalomtörténészek többségének normál gyakorlatai felől nézve ez a változás nem tűnik különösebben drámainak, nem nehéz elképzelni, hogy drámaiként hat mindazok számára, akik korábban az irodalomtudomány feladatának csupán az irodalmi szövegek nyelvi teljesítményeinek vizsgálatát tartották, s az irodalmat a nyelv használata különleges fajtájának. Kulcsár-Szabó Zoltán több oldalt szánt tanulmányában a fordulat értelmezésére. Először is a nyolcvanas évek végére teszi „az irodalomelmélet öndefinícióiban… tetten érhető változásokat", leszögezi, hogy e változások „az irodalomtudomány művelhetőségének intézményeit" is érintették (például az oktatást), s előbb-utóbb Magyarországon is végbe fognak menni: „Nagy általánosságban úgy lehetne fogalmazni, hogy az irodalomtudományok kultúratudományokká (cultural studies, Kulturwissenschaften) tágulása a szakma belső és külső meghatározottságainak (válságának) egyik következménye." (272.) Amennyire tudom, ez új hang az irodalomtudományról szóló hazai beszédben.

Az elmúlt másfél évtizedben különös beszédrendje alakult ki az irodalomtörténet válságáról szóló hazai irodalomelméleti megszólalásoknak. E beszédrend legfontosabb eleme az „irodalomtörténeti olló" szétnyílásának a tézise volt: eszerint miközben az irodalomtörténészek megrekedtek a 19. századi pozitivista eljárásoknál, az irodalomelmélet korszerű irányzatai egyre inkább eltávolodtak ezektől. Miként az agrárolló azt jelenti, hogy a mezőgazdasági termékek ára alacsonyabb (ha az olló szétnyílik: egyre alacsonyabb), mint az ipari termékeké, úgy az irodalomtörténészi termékek ára is alacsonyabb volt e beszédrendben az elméleti termékek árához képest (s az újabb elméleti termékek ára mindig magasabb volt a régebbiekéhez képest). Úgy látom, hogy e beszédrend funkciója sokkal inkább az irodalomelmélet identitásának kimunkálása volt – ellenfogalmának allegorikus felépítése révén –, s nem az irodalomtörténet-írás tényleges jelenbeli gyakorlatainak vizsgálatára épült. Most pedig egyszerre az derül ki Kulcsár-Szabó Zoltán írásából, hogy nem is az irodalomtörténet van válságban, hanem az irodalomtudomány egésze – méghozzá az irodalomelmélet közelmúltbeli tendenciáinak következtében. Írása ugyanis így folytatódik: „Nyilvánvaló (s ez lehetne a válság belső komponense), hogy az értelmezés tudományaként… felfogott irodalomtudomány a dekonstrukció gyakran önfelszámolónak minősített módszertanával eljutott egy olyan pontra, amely… lényegében üresbe futtatta a szövegértelmezés applikatív komponensét…" (272.)

A szerző felidézi Paul de Man nevezetes intését, amellyel „az irodalom »külpolitikája« felé tett… lépéstől óvja" az irodalommal foglalkozókat, majd megállapítja, hogy az irodalomtudomány válságának „külső" komponense („a szak szinte teljes hasznavehetetlensége a munkaerőpiacon") összefügg „az irodalom »belpolitikájára« (szövegszerűségre, szövegértelmezésre, poétikára) összpontosított területek (azaz elsősorban az irodalomelmélet) ilyen értelemben vett válságá"-val. (273.) Az irodalomtudomány kultúraelméleti orientációja eszerint – röviden – az irodalom „külpolitikája" felé való nyitást jelenti, vagy más megfogalmazással: az irodalmi szöveg tudományának a nyitását a történeti, kulturális, etikai ismeretlehetőségek felé. (274.)²⁶ Bár erre Kulcsár-Szabó Zoltán írása halványan sem utal, mindez akár azon iskola elmúlt évtizedének utólagos önbírálataként is olvasható, amelyhez ő maga is tartozik. Hiszen ha az itt tárgyalt változás valóban „tetten érhető" volt a nyolcvanas évek végétől, miként írja, akkor az ő iskolája az elmúlt időszakban nem volt összhangban a nemzetközi irodalomtudomány mozgásirányával, holott hazai ellenfeleivel szemben éppen ezt hangsúlyozta normaként. Említettem: az iskola, amely a Történelem, kultúra, medialitás című kötetet kiadta, a legutóbbi évekig nem érdeklődött e fordulat (s annak vezető irányzatai) iránt. E kötetet tehát úgy is tekinthetjük, mint az iskola kísérletét arra, hogy összhangba kerüljön a nemzetközi irodalomtudományi tendenciákkal.

Bár a Kulcsár Szabó-iskoláról szóló legutolsó, kisebb botrányt is kiváltó elemzés „herméneutikai iskolá"-nak nevezi őket,²⁷ valójában az iskola az elmúlt fél évtizedben fokozatosan elmozdult egykori identitásától, mindenekelőtt beépítették saját gyakorlatukba a Paul de Man-féle dekonstrukciós olvasás technológiáját, újabban pedig, miként a most recenzált kötet is mutatja, a kultúratudományok némely kutatási irányai, elsősorban a Medienkulturwissenschaft felé fordulnak. Ezeknél az irányzati elnevezéseknél azonban fontosabb, hogy kritikusaik, főként Kulcsár Szabó Ernő bírálói, általában úgy látták – függetlenül a szerző vagy iskolája kinyilvánított elméleti elkötelezettségétől –, hogy „az irodalom történeti alakulását minden más létdimenziótól független, csak a saját belső késztetéseitől motivált folyamatként akarják megjeleníteni", miként Veres András írta.²⁸ Az olyan, az irodalmi kritikában is nagy karriert befutott kifejezések, mint a „világszerű" és „szövegszerű" hierarchikus ellentétpárja, ugyanezt az elválasztást tükrözik. Úgy is fogalmazhatunk, Kulcsár-Szabó Zoltán idézett tanulmányának szóhasználatával, hogy az iskola értelmezéseiben az irodalom „belpolitikájára" összpontosított, s kevéssé érdeklődött a „külpolitikája" iránt, vagy egyenesen elszakítani igyekezett az előbbit az utóbbitól. Nos, ha a bírálóknak igaza volt, akkor a kultúratudományi nyitás a Kulcsár Szabó-iskola számára eddigi gyakorlatuk majdhogynem teljes felülvizsgálatát kell hogy jelentse.

A Történelem, kultúra, medialitás című kötet furcsa előszavában sor is kerül valamiféle felülvizsgálatra, meg nem is. Az előszó, helyenként katonaivá váló metaforáival, az irodalomtudomány önállóságára törő veszélyként („okkupáció", „rátelepedés") láttatja a „kultúratudományi offenzívát". Kulcsár Szabó írásait régóta és gyakorta jellemzi az állandósított vitahelyzet fenntartása. E szöveg is úgy kezdődik, mint oly sok írása az elmúlt tízegynéhány évben: a hermeneutika megnevezetlen, hazai, vidékies, tudatlan bírálóival szembeni fölényes polémiaként. Az írás későbbi részében azonban már az új ellenféllel, a kultúrakutatással szemben hangzik el a beszéde. Az előszó egyrészt világossá teszi, hogy nagy lépés választja el a hermeneutikát és a dekonstrukciót (melynek „összehangolására" tett kísérletet az iskola és mestere az elmúlt öt-hat évben), illetve azokat az „anti-hermeneutikai" kultúratudományi irányzatokat (újhistorizmus, rendszerelmélet stb.), amelyeket a kötetben bemutatnak, másrészt lehetségesként kívánja olvasói elé állítani az átmenetet az előbbiből az utóbbiba – méghozzá a medialitás tanulmányozásán keresztül. Szegedy-Maszák Mihály már megjegyezte egy írásában, hogy a Medienkulturwissenschaftot magyarítani kívánó szövegekben „fönnállhat a veszély, hogy az olvasó nem látja a médium fogalmának a körvonalait".²⁹ Attól tartok, ez a megjegyzés a kötet előszavára is igaz. Szegedy-Maszák kétségbe vonta azt is, hogy volna folytonosság hermeneutika és Medienkulturwissenschaft között. Azt nem tudnám megítélni, kinek lehet igaza e vitában, így inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy ez a kérdés alapvetően érinti az iskola identitását, „önéletrajzának" elbeszélését.

Hárs Endre egyik, már említett tanulmányában ismertet egy német (1997-es) vitát a kultúratudományi átrendeződés lehetséges következményeiről.³⁰ E fordulat egyesek számára a széttagolódott humán tudományok újraegyesülésének reményét jelenti, mások szerint viszont az irodalomtudomány elveszítheti benne önállóságát. A vita nyitó kérdése így szólt: elkallódik-e az irodalomtudomány tárgya? Az elmúlt évben magyarul is lejátszódott egy hasonló vita.³¹ Mint látható volt, a Történelem, kultúra, medialitás kötet előszóírói e vitában a függetlenségi párthoz tartoznak. Írásuk utolsó két bekezdése azzal foglalkozik, milyen veszélyt jelent a „tradicionális irodalomtörténet" számára a kultúratudomány térnyerése, s milyen közeledési lehetőséget jelent e veszély a hazai „irodalomtudomány párbeszédben alig álló ágazatai" számára. (A megfogalmazás valószínűleg irodalomtörténészek és elméletészek feszült viszonyára vonatkozik.) Azt hiszem, ezt a kérdést a szerzők tévesen ítélik meg. Máshol már írtam arról,³² hogy az irodalomtörténészeknek kevésbé van szükségük az autonomista irodalomfelfogásra, az irodalomtudomány tárgyára, mint az elméletészeknek, s normál eljárásaik gyakran eleve tudományközi jellegűek, ezért lehetséges, hogy az ő gyakorlataikhoz jobban illeszkednek a kulturális fordulat kérdésfeltevései, mint az elméletészekéihez. Talán ez volt az oka annak is, hogy hazai irodalomtörténészek írásaiban korábban jelentek meg a kulturális (vagy kultúratudományi) fordulat némely kérdésfeltevései, mint például a Kulcsár Szabó-iskola írásaiban. Csak a saját, 19. százados szakmámnál maradva, mivel ezt ismerem a legjobban, mire a Történelem, kultúra, medialitás megjelent, történt kísérlet például egyes műfajok multimedialitásának vizsgálatára,³³ a 19. századi irodalmi rendszer dinamikájának (luhmanniánus) leírására,³⁴ a kulturális antropológiai látásmód irodalomtörténeti bevezetésére,³⁵ az irodalomtörténet-írás írói (fikciós) eljárásainak vizsgálatára.³⁶ Innen nézve kissé megmosolyogtató az a hazai irodalomtörténet-írásról alkotott kép, amit az előszó sugallni próbál („neopozitivista ábrándok", „historizáló célelvűség", „nemzedék- és portrétörténet galériája"), tovább működtetve a beszédrendet, amit egy korábbi bekezdésben – az „irodalomtörténeti olló"-ról írva – már jellemeztem.

A kötet tanulmányainak többsége ismertető jellegű: egy tanulmány, egy kötet, egy életmű, egy kutatási irányzat bemutatása, esetenként kritikai megjegyzésekkel, máskor nélkülük. Az ismertetett témák vagy tudósi gyakorlatok többsége kötődik a kultúratudo-mányokhoz, némelyike azonban alig. Amennyire meg tudom ítélni, Karlheinz Stierle prezentista, műközpontú irodalomfelfogásának, melyet egyik könyve alapján Kékesi Zoltán ismertet, valamint Derrida Freud-olvasatainak, melyeket Bónus Tibor mutat be, kevés közük van a kultúratudományi fordulathoz. A többi dolgozat a következő témákat mutatja be: Reinhart Koselleck, illetve Jörn Rüsen történelemelméletét, Stephen Greenblatt újhistorizmusát, a szóbeliség-írásbeliség kulturális hatásaival foglalkozó kutatásokat (Havelock, illetve Ong munkásságát), Marshall McLuhan, illetve Friedrich A. Kittler médiatörténeti kutatásait, W. J. T. Mitchell képelméletét, Luhmann rendszerelméletét, Umberto Eco tömegkultúra-felfogását. Mint látható, a feldolgozott témák, kutatási irányok többsége, bár nem mindegyike, a kulturális közvetítő közegek elméleti és történeti kérdéseivel foglalkozik. Némely ismertetett mű vagy gondolatmenet már legalább negyvenéves (például McLuhané, Ecóé, Havelocké, Ongé), némelyik az utóbbi évtizedek terméke (például Kittleré, Mitchellé és Rüsené). A régebbiek egyike-másika ma már valószínűleg csak tudománytörténeti szempontból érdekes. Az utóbbi idő médiatudományi és szociológiai kutatásai újra érdekessé tették McLuhan hatvanas évekbeli könyveit, Eco tömegkultúra-felfogása iránt viszont manapság tudtommal kisebb a kereslet, s lehetséges, hogy a szociológia szókincsének újabb változásai Luhmann kulcsszavait (rendszer, társadalom) is leértékelik.³⁷

A bemutató jellegű írások elkészítését valószínűleg nem az indokolta, hogy a magyar közönséget megismertessék idehaza alig ismert szerzőkkel, kutatási témákkal és irányokkal (bár a könyv hátlapja és előszava ilyesmit sugall), hiszen a bemutatott szerzők, témák és irányok többségének már volt jelentős hazai szakmai fogadtatása. A kötet így inkább az iskola tagjainak tudományos felkészülését, önképzését dokumentálja – mint már írásomból kitűnhetett, az iskola történetének kiemelten fontos pillanatában. A kötet néhány szerzőjének arra kellett vállalkoznia, hogy olyan tudományág vagy kutatási terület eredményeiről számoljon be, amelyet ő maga nem művel, legfeljebb csak olvas. Ez a kényszerű helyzet behatárolta ugyan ismertetésük szellemi lehetőségeit, mégis, úgy látom, általában megfelelően oldották meg a választott feladatot. Szirák Péter például nem foglalkozott korábban történelemelmélettel, mégis, Rüsen-ismertetése korrekt munka. Szegedy-Maszák Mihály – aki természetesen nem az iskola tagjaként, hanem másik mestereként szerepel a kötetben – nem filmtörténész, mégis, Buster Keaton filmjeinek befogadástörténetéről érdekes írást tett közzé; mintha csak példázni szerette volna, nem először, hogy az irodalom értelmezőinek időnként más művészeti ágak alkotásaival is foglalkozniuk kell. A kötetben szereplő írások eltérő színvonalúak. Vannak világos, magabiztos, körültekintő dolgozatok, például (az eddig nem emlegetettek közül) Menyhért Annáé, Fodor Péteré vagy Simon Attiláé, ezek bizonyára jól használhatók lesznek majd az egyetemi oktatásban, s vannak túlbonyolított, megfogalmazási nehézségekkel küszködő, homályos szövegek is, amelyek jellegzetesen kényszerolvasók számára készültek,³⁸ ilyen például Kulcsár Szabó Ernő vagy Lőrincz Csongor tanulmánya.

Mint említettem, a kötetben bemutatott témák és szerzők többségének van magyar nyelvű fogadtatása. Meglepő, hogy a dolgozatok nagy részéből ez nem derül ki. Az ismertető jellegű írások közül mindössze kettő hivatkozik magyar recepcióra, Menyhért Anna Greenblatt-, illetve Fodor Péter McLuhan-írása, az előbbi teljes körűen, az utóbbi részlegesen. Noha gondolatmenetük kifejtése során egyikük sem gondolja tovább vagy vitázik a hivatkozott recepcióval, dolgozataik talán azért is tartoznak a kötet jobb írásai közé, mert ismerik e fogadtatást is. Simon Attila Havelock-, illetve Oláh Szabolcs Ong-tanulmányából viszont nem tudhatja meg az olvasó, hogy e szerzők műveinek, az írásbeliség-szóbeliség kulturális hatásai témakörének jelentős magyar recepciója is van, Nyíri Kristóf, Demeter Tamás, Neumer Katalin és mások jóvoltából, önálló kötetekkel és szövegkiadásokkal,³⁹ sőt, a magyar recepció ki is tudta egészíteni e témakör nemzetközi beszédrendjét egy magyar hagyományszállal.⁴⁰ A magyar McLuhan-recepció több évtizedes: színvonalas szöveget írtak róla harmincegynehány éve is, és írtak 2000-ben is. Lehet, hogy érdekesebb lett volna⁴¹ McLuhan műveinek az utóbbi években készült jelentős átértelmezéseiről írni e kötetben is (mint amilyen Manuel Castellsé, aki a „társadalom maga az üzenet" tézist állította a „médium maga az üzenet" Mcluhan-i tézise helyébe),⁴² s nem csupán ismertetni hatvanas évek elejei műveit, melyekről már régebben is készültek magyar nyelvű ismertetések és részletfordítások. Halász László közel két évtizeddel ezelőtt megjelent olvasókönyve⁴³ még a recepciójával együtt közölte a McLuhan-művek részleteit: a most recenzált kötetben Bednanics Gábor és Bengi László írása e kontextusra sem hivatkozik. Pedig talán segített volna nekik a „médium maga az üzenet" kijelentés értelmezésében, ami kissé elnagyolt tanulmányuk legsikerületlenebb része.

Kelemen Pál Luhmann rendszerelméletét ismertetve szintén nem hivatkozik a kötetnyi terjedelmű, hosszabb ideje folyamatos magyar Luhmann-recepcióra,⁴⁴ csupán egy részben luhmanniánus szerzőket tartalmazó fordításkötet írásait említi meg.⁴⁵ Egy évvel Kelemen cikkének közlése előtt megjelent már egy áttekintő tanulmány a német szociológus művészettel kapcsolatos rendszeralkotó munkájáról is.⁴⁶ Hansági Ágnes azt írja Koselleck-kel foglalkozó dolgozatában, hogy „hazai recepciója egyértelműen az irodalomtudomány hermeneutikai reflexiójához köthető" (a hivatkozás Kulcsár Szabó Ernő 1995-ös tanulmánykötete). Valóban köthető ide is, de nem „egyértelműen". A német szerző magyar befogadása részben politikai eszmetörténettel, tudásszociológiával, illetve diszkurzív politikai elemzéssel foglalkozó szakemberek révén ment végbe: Bence Györgynek a Geschichtliche Grundbegriffét mintának tekintő műhelye már a kilencvenes évek elején is működött az ELTE-n⁴⁷ (egy nagyobb fejmosásban – megérdemelten – részesült előadással én is szerepeltem rajta), Karácsony András Bevezetés a tudásszociológiába című könyve 1995-ben, Szabó Márton Politikai tudáselméletek című könyve 1998-ban jelent meg – mindkettőben olvasható fejezet Koselleck fogalomtörténet-írásáról. E témáról jelentős tudományközi vita is folyt magyarul 2000-ben.⁴⁸ Luhmanntól és Kosellecktől mára több könyv is olvasható magyar nyelven.

A magyar fogadtatásra hivatkozás hiánya valószínűleg megnehezíti, hogy a kötet írásai párbeszédképesek legyenek más humán tudományok magyar művelőivel, akik ugyanezen vagy hasonló témákkal foglalkoznak – ez különösen furcsa egy olyan gyűjteménynél, amely a kultúratudományok interdiszciplináris terében igyekszik tájékozódni. A magyar recepció eltüntetése azt is sugallhatja az olvasónak, hogy a kötetben szereplő témák, szerzők, kutatási irányok hazai bemutatása a kötetet összeállító iskola tevékenységéhez kötődik. Mint láthattuk, ez nincs így. Még az utóbbi évtizedekből való művek esetében is csak kevéssé: Jörn Rüsent Thomka Beáta Narratívák-kötetei mutatták be magyarul (a harmadik és a negyedik kötet), Mitchell képelmélete, a képi fordulat elnevezéssel együtt, a kilencvenes évek közepe óta szerepel hazai művészeti írók és médiakutatók írásaiban, magyarul először tudtommal a Bacsó Béla szerkesztette Kép, fenomén, valóság című gyűjteményben jelent meg 1997-ben. Azt hiszem, két szerző van a kötetben, akinek a magyar recepciója valóban a Kulcsár Szabó-iskolával kezdődik: Kittler és Stierle. Mint említettem, az utóbbi szerző gondolatmeneteinek kevés közük van a kulturális fordulathoz. Kittler Aufschreibesysteme 1800/1900 című művét egyik bemutatója, Mesterházy Balázs, revelatívnak nevezi, s valóban, amennyire meg tudom ítélni, az utóbbi időben leginkább az ő gyakorlata befolyásolta az iskola tagjainak a működését. Fentebb már idéztem „meghonosításának" első bírálatát is. Szegedy-Maszák megjegyzése, miszerint a Medienkulturwissenschaft „meghonosítása egyelőre még közelebb jár az ismertetéshez, mint a mérlegeléshez", s magyar elbeszélése „kevéssé jár saját önálló nyelv teremtésével",⁴⁹ magyarázat lehet a Kittler művét bemutató Lőrincz Csongor szövegének már említett fogalmazási problémáira is.

Noha, mint említettem, a kötetben bemutatott kutatási irányok javaslatai többségükben jelentősen eltérnek az iskola korábbi (szövegközpontú) gyakorlatától, hiszen e javaslatcsomagok a szövegek (vagy képek) társadalmi-kulturális beágyazottságát hangsúlyozzák, s holisztikus magyarázatokkal dolgoznak (lásd például Rüsennél: 58–59., Havelocknál: 98., Ongnál: 133., McLuhannél: 178.),⁵⁰ egy vonásuk azonban mégis kapcsolódhat az iskola régebbi törekvéseihez. Feltűnő, hogy az ismertetett irányok jórésze vonzódik a nagy léptékű (például nagy időtávot átfogó), rendszerező történelmi magyarázó modellek felállításához. A szóbeliséggel, (nyomtatott) írásbeliséggel, az újabb médiumokkal egymást követő társadalomfajták (Ong, McLuhan), a lejegyzőrendszerekkel vagy a társadalmi rendszerek differenciálódásának folyamatával óriáskorszakok jellemezhetők (Kittler, Luhmann). Rüsen ismertetett tanulmánya egy nagy kultúraközi kutatás tervét vázolja fel, majd „hozzálát a történeti gondolkodás univerzális periodizálásához. Három univerzális korszakot különböztet meg, a prehistorikust, a historikust és a poszthistorikust" – olvashatjuk. Kulcsár Szabó Ernő munkásságának talán leghatásosabb eleme (a 20. századdal foglalkozó irodalmárok körében) szintén egy nagy léptékű, periodizáló magyarázómodell felállítása volt, a költészet/irodalom klasszikus modern, későmodern, utómodern, posztmodern szakaszainak megkülönböztetésével. Egyik kritikusa, Veres András megfogalmazása szerint Kulcsár Szabó műveiben „az értelmezésből kiutasított életrajzi, lélektani, szociológiai és egyéb magyarázatok helyébe… egy sajátos fejlődéstörténeti elhelyezés lép, amelynek referenciális bázisát" különböző, „a posztmodern kánonban helyet kapó bölcseleti meggondolások alkotják".⁵¹ A Történelem, kultúra, medialitás kötetben ismertetett periodizáló modelleknek ellenben kulturális a referenciális bázisa.

A kulturális vagy művelődéstudományi fordulat kapcsán a kötetben (vagy az én ismertetésemben) egymás mellé került kutatási irányok persze sok szempontból különböznek, nemcsak a kis vagy nagy lépték alkalmazásában (Greenblatt témái például kis léptékűek), hanem, mondjuk, politikai elkötelezettségüket vagy írásmódjuk személyességét/személytelenségét tekintve is. A szuperelméleti ambíciókkal rendelkező rendszerelmélet meglehetősen távol áll az etnológiai ihletésű irányzatoktól, amelyek az emberi cselekvéseket, alkotásokat a cselekvők értelmezéseinek kulturális kontextusában (vagy abban is) kívánják interpretálni. Amit Wolfgang Kaschuba „kulturalizmus"-nak nevezett,⁵² szemére lehet vetni az újhistorizmusnak vagy a kulturális antropológia által ihletett irodalomtudománynak, de a rendszerelméletnek nem. Némelyik irányzat csak német területen tett szert nagyobb befolyásra az irodalom vizsgálatában, némelyik viszont csak angolszász egyetemeken. Ráadásul az elméletek, ha határokon viszik át őket, általában módosulnak, s nem mindig úgy és arra használják őket, amire a határ túloldalán. A kulturális (vagy művelődéstudományi) fordulat irányzatainak hazai érvényesülése még nyitott történet, miként – mint már utaltam rá – a dekonstrukcióé, sőt talán a recepcióesztétikáé is. Ám ha lezárulnak, remélhetőleg akkor sem felejtünk el mindent, amit eltanulhattunk tőlük egykoron.

Jegyzetek

1 Hites Sándor: „Hozzáértés, köztudalom, dilettantizmus: történetírás a 19. században", in: Biczó Gábor–Kiss Noémi (szerk.): Antropológia és irodalom. Egy új paradigma útkeresése, Debrecen, Csokonai, 2003. (A kötet címe rövidítve a továbbiakban: Biczó–Kiss, 2003)

2 Hárs Endre: „Antropológia és irodalom – mi van a között?", in: Biczó–Kiss, 2003. 11. A cultural turn kifejezés a társadalomtudományok felől érkezett az irodalomtudományba. A róla szóló egyik leggyakoribb szakirodalmi hivatkozás David Chaney könyve: The Cultural Turn: Scene-setting Essays on Contemporary Cultural History, Routledge, 1994.

3 Bényei Tamás: „Dekonstrukció és narratológia (és Borges)", Alföld, 2002/12, 48.

4 Sándorfi Edina recenziója a Literatur und Kulturwissenschaften című 1996-os tanulmánykötetről: Helikon, 1999/4, 622.

5 Kulcsár-Szabó Zoltán: „A közvetlenség visszatérése? Materialitás és medialitás az irodalmi kommunikációban", in: Kulcsár Szabó Ernő–Szirák Péter (szerk.): Történelem, kultúra, medialitás. Bp., Balassi, 2003. 272.

6 Szegedy-Maszák Mihály: „Merre tart az irodalom(tudomány)?", Alföld, 1996/2, 11–14.

7 Kibédi Varga Áron: „A műfajok multimedialitása", in: uő.: Szavak, világok, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1998. 161–176.

8 Bényei Tamás–Takáts József: „Posztmodern utak a prózában és a kritikában", Jelenkor, 1996/3, 234–242.

9 Terry Eagleton: A fenomenológiától a pszichoanalízisig, ford.: Szili József, Bp., Helikon, 2000. 191–201.

10 „Lehet, hogy a dekonstrukció bizonyos értelemben múzeumi tárggyá vált, de logikája, olvasásmódja elkerülhetetlenül beépült a nyelv és szubjektum viszonyáról való gondolkodásba." Bényei, Alföld, 2002/12, 48.

11 Eagleton, i. m. 201.

12 Takáts József: „Válasz Szilasi László „Nem ma" című írására", Irodalomtörténeti Közlemények, 2003/6, 758.

13 Szegedy-Maszák Mihály: „Irodalomtörténeti elképzelések a New Literary History című folyóiratban", in: Veres András (szerk.): Az irodalomtörténet esélye, Bp., Gondolat, 2004. 224. (A továbbiakban: Szegedy-Maszák, 2004)

14 Hárs Endre: „A tigris, amely oroszlánként küzdött. A »kulturális szöveg« metaforájáról", in: Ármeán Otília, Fried István, Odorics Ferenc (szerk.): Irodalomelmélet az ezredvégen, Bp.–Szeged, 2002. 212–243.

15 Abádi Nagy Zoltán: „A szépprózai narratíva kulturalizációja"; Kulcsár Szabó Ernő: „A különbözés megértése avagy olvashatók-e az irodalom kulturális kódjai?", in: Zemplényi Ferenc, Kulcsár Szabó Ernő, Józan Ildikó, Jeney Éva, Bónus Tibor (szerk.): Látókörök metszése. Írások Szegedy-Maszák Mihály születésnapjára, Bp., Gondolat Kiadói kör, 2003. 11–21., illetve 252–270.

16 Bókay Antal , M. Sándorfi Edina (szerk.): Keresztez(őd)ések. Dekonstrukció, retorika és megértés a mai irodalomelméletben, Bp., Janus/Gondolat, 2003.

17 Doris Bachmann-Medick: „Einleitung", in: Doris Bachmann-Medick (hg.): Kultur als Text. Die anthropologische Wende in der Literaturwissenschaft, Frankfurt am Main, Fischer, 1996. 56.

18 Az a két magyar szerző, akik az Antropológia és irodalom című kötet megjelenése előtt foglalkoztak antropológia és irodalomtudomány összekapcsolásának lehetőségével, a német szerzőnőhöz hasonlóan használták az antropológia fogalmát. Takáts József: Antropológia és irodalomtörténet-írás, Budapesti Könyvszemle, 1999/1, 38–47.; N. Kovács Tímea: „Kultúra – szöveg – reprezentáció: kulturális antropológia és irodalomtudomány", Helikon, 1999/4, 479–493.

19 Bachmann-Medick, i. m. 14.

20 Ezt már magyar recenzense is fontosnak tartotta kiemelni: Sándorfi, i. m. 623. Renate Schlesier: „Das Staunen ist der Anfang der Anthropologie", in: Hartmut Böhme–Klaus Scherpe (hrsg.): Literatur und Kulturwissenschaften. Positionen, Theorien, Modelle, Reinbek, Rowohlt Taschenbuch, 1996. 47.

21 Kiss Noémi: „Antropológia az irodalomtudományban és irodalom az antropológiában. Egy új paradigma vázlata", in: Biczó–Kiss, i. m. 432.

22 Hárs Endre: „Antropológia és irodalom – mi van a között?", in: Biczó–Kiss, 2003. 11–26.

23 Azért nevezem elhamarkodottnak, mert „reprezentalista irodalomfelfogást" tulajdonít Bachmann-Medicknek. Valójában azok, akik geertz-iánus módon képzelik el a kulturális antropológiát, nem egy adott kultúra kifejeződésének tekintik az irodalmi alkotásokat (vagy bármely kulturális eseményt), inkább sajátos interpretációjának. Erről írtam Hárs által idézett 1999-es cikkemben is. Lásd a 18. lábjegyzetet.

24 Michel Foucault: A szavak és a dolgok, ford.: Romhányi Török Gábor, Bp., Osiris, 2000. Az antropológiáról szóló fejezet: 381–383. Az etnológiáról különösen: 423.

25 Érdemes ennek kapcsán elolvasni Frank Webster előadását szociológia és kritikai kultúrakutatás viszonyáról: „Az információs korszak értelmezése: a szociológia és a kultúrtudományok", Kultúra és Közösség, 2003/4, 15–24. A címben is szereplő kultúrtudományok a cultural studiesnak a – bevett fordítói gyakorlatot nem követő – magyarítása.

26 Az utóbbi években én is többször e Bahtyinra és Paul de Manra utaló kifejezésekkel – ’az irodalom bel- és külpolitikája’ – jellemeztem az elméleti követelések és az irodalomtörténészi gyakorlatok különbségét. Lásd például: Takáts József: „A kultuszkutatás és az új elméletek", Holmi, 2002/12, 1535–1536., uő.: „Társasnyelvészet és irodalomtörténet-írás", Budapesti Könyvszemle, 2002/4, 369.

27 Horváth Iván: A herméneutikai ajánlat. Vitaindító kérdések. (http://magyar-irodalom.elte.hu/arianna/filologia/horvath.html) Az iskoláról tudtommal Horváth Iván előadásán kívül nem jelent meg egyetlen jelentős átfogó elemzés sem, ami – tekintve az elmúlt másfél évtized irodalomtudományában és irodalomkritikájában betöltött fontos, az érintett szakmákat erősen megosztó szerepét – kissé meglepő.

28 Veres András: „A referencia védelmében", in: Veres András (szerk.): Az irodalomtörténet esélye, Bp., Gondolat, 2004. 155. Hasonló megállapításra jutott korábban Radnóti Sándor („A posztmodern zsandár", in: uő.: A piknik. Írások a kritikáról, Bp., Magvető, 2000. 280.) és Tverdota György („A József Attila-kutatás dilemmái", Forrás, 2003/12, 8–9.) is. E megfigyelés legszellemesebb megfogalmazása Havasréti Józseftől való: „…végigvonul a köteten – mint Kulcsár Szabó Ernő követőinél általában – valamiféle civilizátori düh és módszertani türelmetlenség is: a szerző olyan elszántan nyesegeti le az Ady-líráról a ráragadt valóságdarabokat, ahogy Nagy Péter vágta le valamikor a bojárok szakállát Oroszországban a legenda szerint." „Az utolsó, ha jó (H. Nagy Péter: Ady-kollázs)", Magyar Narancs, 2003. 08. 13.

29 Szegedy-Maszák, 2004. 229.

30 Hárs Endre: „Tigris, amely oroszlánként küzdött. A kulturális szöveg metaforájáról", in: uő.: Én – túl a nyelven, Bp.–Szeged, Gondolat–Pompeji, 2004. 171–174.; illetve a már hivatkozott Irodalomelmélet az ezredvégen című kötetben.

31 Lásd Szilasi Lászlóval folytatott vitánkat az Irodalomtörténeti Közlemények 2003/6-os számában. Saját álláspontom Szilasinak írott válaszom végén olvasható (759.).

32 Takáts, Holmi, 2002/12, 1535–1536.

33 Porkoláb Tibor: „Néhány szempont az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához", in: Biczó–Kiss, 2003. 225–240.

34 A két legnagyobb szabású vállalkozás két disszertáció: Rákai Orsolya: Az irodalomtudós tekintete. Az önállósuló irodalom társadalmi integrációja és az esztétikai tapasztalat néhány problémája a magyar irodalomban 1780 és 1830 között, PhD-értekezés, Szeged, 2003.; Szajbély Mihály: A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után, Akadémiai doktori értekezés, Szeged, 2002.

35 A kultuszkutatásban, legalábbis Dávidházi Péter műveiben, kezdettől fogva jelent volt a kulturális antropológia ihletése, amit csak nyilvánvalóvá tett angol nyelvű könyvének a címe: The Romantic Cult of Shakespeare. Literary Reception in Anthropological Perspective (London–New York, Macmillan–St. Martin’s Press, 1998.). Saját ilyen tárgyú cikkemet már idéztem: „Antropológia és irodalomtörténet-írás", Budapesti Könyvszemle, 1999/1, 38–47.

36 A társadalomtudományokban általában is módszertani önreflexióval járt együtt a kulturális fordulat: annak vizsgálatával, hogyan változnak s szilárdulnak meg a tudományág műfajai, kánonai, eljárásai, s ezek hogyan befolyásolják a megismerést és érzékelést. Vö.: Szíjártó Zsolt: „»Kulturális rendszer«" – egy fogalom metamorfózisa", Tabula, 2003/6, 216–231., különösen: 219–220. Az irodalomtörténet-írás szakrális nyelvezetének (és olvasásunkat, értékelésünket befolyásoló hatalmának) feltárása a kultuszkutatás egyik fő érdeme. A műveket hosszan lehetne sorolni. Fontosak újabban Hites Sándornak az irodalmi és történetírói alakításmódokat összevető munkái is, például: Hites, i. m. Saját ilyen jellegű írásom: „Megfigyelt megfigyelők", in: Rákai Orsolya–Z. Kovács Zoltán (szerk.): A narratív identitás kérdései a társadalomtudományokban, Budapest–Szeged, Gondolat–Pompeji, 2003. 134–155.

37 Angelusz Róbert–Tardos Róbert: „Szociológia határok nélkül?", in: Felkai Gábor, Molnár Attila Károly, Pál Eszter (szerk.): Forrásvidékek. Társadalomtudományi tanulmányok Némedi Dénes 60. születésnapjára, Bp., Új Mandátum, 2002. 437–438.

38 A kényszerolvasó Daniel Bertaux fogalma. Szerinte „a tudományos diskurzus nem arra lett kitalálva, hogy olvassuk", s valójában csak kényszerolvasói vannak, egyetemi hallgatók és más kutatók. „A szociológia mint írás", Szociológiai Figyelő, 2001/1–2, 43–52.

39 Túl hosszú lenne a lábjegyzet, ha valamennyit felsorolnám. A szöveggyűjtemény (Havelock-kal, Onggal): Nyíri Kristóf–Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig, Bp., Áron, 1998. Nyíri egyik első tanulmánya, amelyben a szóbeliség-írásbeliség paradigmára hivatkozott: „Hagyomány és szóbeliség", in: uő.: A hagyomány filozófiája, Bp., T-Twins–Lukács Archívum, 1994. 13–47.

40 Elsősorban Balogh József és Hajnal István munkáinak újrafelfedezésével. Lásd erről: Nyíri Kristóf: „Hajnal István időszerűsége", in: Nyíri, 1994. 132–143.; Demeter Tamás: „Egy mű és kontextusa", in: Balogh József: Hangzó oldalak. Voces Paginarum, Bp., Kávé, 2001. 5–23.

41 A néhány éve magyarul is megjelent McLuhan-könyvről, A Gutenberg-galaxisról egyik recenzense megjegyezte, hogy ugyan régi tartozást törlesztett kiadásával a magyar könyvkiadás, „csakhogy a tartozás mára már elévült". Demeter Tamás: „Egy régi tartozás", Jel-kép, 2002/4, 78.

42 Varga Barbara: „Manuel Castells és a McLuhan-galaxis halála", Jel-kép, 1999/2, 59–74.

43 Halász László (szerk.): Vége a Gutenberg-galaxisnak?, Bp., Gondolat, 1985.

44 Összefoglalóan lásd: Bangó Jenő–Karácsony András (szerk.): Luhmann-könyv, Bp., Rejtjel, 2002. A kötet „Luhmann Magyarországon" címmel bibliográfiát is közöl, miként a magyar recepciót áttekintő cikket is.

45 Rákai Orsolya (szerk.): A háló, a halászok és a halak. Tanulmányok a mezőelmélet, a diskurzusanalízis és a rendszerelmélet és az irodalomtörténet-írás néhány kapcsolódási pontjáról, Bp.–Szeged, Osiris–Pompeji, 2001.

46 Tóth Benedek: „A művészet rendszere Niklas Luhmann szociológiájában", in: Bangó Jenő–Karácsony András (szerk.): Luhmann-könyv, Bp., Rejtjel, 2002. 131–153.

47 Bence György: „Márkus és a kulcsszavak", in: Lehetséges-e egyáltalán? Márkus Györgynek – tanítványai, Bp., Atlantisz, 1993. 81–97.

48 Szekeres András (szerk.): A történész szerszámosládája, Bp., L’Harmattan–Atelier, 2003. 117–180.

49 Szegedy-Maszák, 2004. 228.

50 Egy példa: „Ong állhatatos szempontjai közé tartozik a kulturális emlékezetre és a diskurzusszabályokra erősen ható tényezők vizsgálata: érvrendszerében ott sorakoznak a politikai, a társadalmi, a szociológiai (sic!), a gazdasági struktúra jellegét, a világkép teológiai , etikai, esztétikai, tudományos mozzanatait érintő megfigyelések." – írja Oláh Szabolcs (133.).

51 Veres András, i. m. 156.

52 Wolfgang Kaschuba: „Kulturalizmus. Megjegyzések a szociális szempont eltűnéséhez a társadalomtudományokban", Replika, 15–16 (1994. december), 263–277.