A magyar remekművekről annyi máris elmondható (még mielőtt megállapítanánk, mik a remekművé nyilvánítás szempontjai), hogy kétféleképpen lehetnek ismeretlenek. Mindenekelőtt oly módon – amit már igen sokan felpanaszoltak –, hogy „mi" (vagyis „mi, magyarok") jól ismerjük, már az anyatejjel magunkba szívtuk őket, vérünkké váltak, a rájuk tett utalások jelen vannak mind a közéletben, mind köznapi beszélgetéseinkben, odavetett félszavainkban, biztos nyelvi és gondolati fogódzót jelentenek stb.; ezzel szemben „ők" (ha úgy tetszik, „azok odakint") félreértik, hiányosan ismerik a mi műveinket, vagy éppenséggel tudomást sem vesznek róluk. És persze óh be jó volna, ha ez másképp lehetne, hiszen aki nem ismeri (helytálló módon) a mi remekműveinket, az bennünket is csak félreismerhet, hiányosan ismerhet vagy nem ismerhet sehogyan sem. Pedig hát az a „mi" leghőbb vágyunk, hogy „ők" ismerjenek, vagyis helytálló módon ismerjenek, vagyis tkp. elismerjenek bennünket.

Az ismeretlenség másik formájával akkor szembesülünk, amikor külföldiek hívják fel figyelmünket egy-egy (mint kiderül, fontos) magyar könyvre. Ez jóval ritkább, de nem kevésbé jelentős, mint az előző, és talán – közvetve – össze is függ vele. Mondok egy-két példát a magam olvasói gyakorlatából. Tizenhét éves gimnazista voltam, amikor 1976 nyarán egy nyugatnémet diáklány mondta nekem, hogy van egy Konrad nevű író (a-val, ékezet nélkül), aki magyar, és véleménye szerint nagyon jól ír. Megvallom, addig soha nem hallottam ilyen nevű íróról, az általam ismert folyóiratokban és antológiákban nem fordult elő ez a név, végül a Széchényi Könyvtárban oldódott meg a rejtély: Konrád György legtöbb műve úgynevezett „zárolt anyag" volt, ám A látogató című könyvét némi fejcsóválás után kihozták a raktárból. Így tehát egy külföldi olvasónak köszönhetem, hogy már gimnazistaként megismerhettem a hatvanas évek egyik jelentős, méghozzá elhallgatottan jelentős magyar regényét, vagyis hogy az akkori közelmúlt magyar prózájáról többet és mást tudtam, mint a velem egyívású érdeklődők legtöbbje.

Tíz évvel később egy másik külföldi olvasó, egy lengyel nő mondta nekem, hogy létezik egy Kertész nevű író, aki nem azonos Kertész Ákossal. Akkor már felnőtt voltam, és bizony súlyos mulasztásnak éreztem, hogy a Sorstalansággal nem ismerkedtem meg hamarabb. De ha nincs El¿bieta Sobolewska, aki még a következő fontos Kertész-mű, A kudarc megjelenése előtt felhívta figyelmemet a Sorstalanságra, valószínűleg akkor is külföldiektől értesültem volna róla, hogy Kertész Imre milyen kiváló magyar író.

Ilyen tapasztalatok fényében vagyok hajlamos látni azt a tanácstalanságot is, amely külföldön, főleg Németországban fogja el irodalomértő honfitársainkat, amikor hallják, hogy létezik egy Maraj nevű magyar író (írva Marai, ékezet nélkül, ejtve ‘maraj’ vagy ‘maráj’), akinek Glut című regénye (ez magyarul „Parázs" vagy „Zsarátnok" volna) a világirodalom legjavához tartozik, illetve tarol a bestseller-listán. A kettő persze nem ugyanaz, de hát azért vannak a megfelelő intézmények, hogy az egyiket a másikkal helyettesítsék, sőt azonosítsák. Én viszont, noha szintén tanácstalan vagyok a Glut sikere láttán (egyrészt örülök, hogy ilyen sok szó esik egy magyar regényről, másrészt bosszankodom, amiért egy – szerintem – rossz könyvre pazarolják figyelmüket az olvasók, köztük az én lehetséges olvasóim), egyszersmind próbálom is megérteni, hogy mi történik.

Mert hát a német, angol, francia, olasz olvasók, akik megkedvelték Márai Sándor melodramatikus regényeit, nem feltétlenül hülyék, és nincsenek alanyi jogon megverve ízlésficammal. Beszéltem kifejezetten okos, művelt emberekkel, akik rajongtak a Glutért, és Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének fordítását úgy olvasták, mint a két világháború közti legnagyszerűbb világirodalmat. Györffy Miklósnak igaza van, amikor a Karátson-cikkhez írt hozzászólásában azt mondja, hogy magyarul nem ugyanazt a könyvet olvastuk, mint amit a külföldi közönség. Igen ám, de épp ez a kérdés: mennyiben és mitől válik mássá a lefordított irodalmi alkotás?

Maradva a példánál: a Maraj nevű szerző Glut című könyvét nem ismerem, nem olvastam, még csak a kezembe sem vettem soha. Helyette olvastam A gyertyák csonkig égnek című regényt, Márai Sándor művét. Amikor olvastam, Márai még javában élt, az életmű emigrációban írt része „zárolt anyag" volt a Széchényi Könyvtárban, és a korábbi könyvek sem voltak hozzáférhetők. Antikváriumban lehetett találni egy-egy példányt, nagy szerencsével. Még emlékszem, huszonhat éves koromban mennyire el voltam ragadtatva A gyertyák…-tól és Márai személyiségétől, amelyben egyesült az elegancia és az intranzigencia. Néhány évvel később, mire nagyjából megismertem Márai életművét, nagyrészt el is ment a kedvem tőle (kivéve négy-öt regényt, a visszaemlékezéseket és a naplót). Akkor már A gyertyák…-ról nem voltam jó véleménnyel, a főhős nagymonológját mesterkéltnek éreztem, az erkölcsi számonkérést hamisnak, a mondatok eleganciáját üresnek, a szerző rendíthetetlen tartását sértett gőgnek.

Azért mondtam el a fentieket, hogy legalább utalásszerűen érzékeltessem, milyen terheket ró a szövegre, egyszersmind mekkora távlatokat nyit az anyanyelvű olvasó előtt a szövegkörnyezetre és a befogadástörténetre is odafigyelő olvasás. Ezek a terhek és távlatok a külföldi olvasó előtt ismeretlenek maradnak, a fordítás révén hozzáférhetővé tett szöveg – elvileg – tiszta lappal indul az idegen ajkú olvasók között. És még csak ezután eshetne szó arról, milyen munkát végzett a fordító, mi volt a stratégiája általában, és milyen megoldásokat választott az egyes szöveghelyeken.

A Gyertyák… német fordítója, úgy képzelem, kiváló munkát végzett. Nyilván az történt, ami történik mindig, valahányszor egy-egy magyar könyv idegen nyelven ismertebbé válik vagy fontosabbnak minősül, mint idehaza volt: a fordító, a magyar szöveg részletekbe menő megértése nyomán, élőnek ható, kortárs jellegű német (francia, olasz stb.) prózát hozott létre. Vagyis: a fordító, az alapszerkezetet és a téma-réma struktúrát érintetlenül hagyva, a szerzőt folyamatosan képviselve, minden mondatával arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy majdnem ismerős szöveget olvas. Ez pedig attól majdnem ismerős, ha tényleg az, hogy a fordító (plusz a lektor) gondosan beállította az ismerős elemek és a felfedeznivalók arányát. Kis nyelvből világnyelvre fordított mű általában akkor lehet sikeres, ha az ismerős elemek (nyelvi fogódzók, szociokulturális emlékeztetők, esetleges témabeli aktualitás stb.) sokszoros fölényben vannak a felfedeznivalóval, ismeretlennel, idegennel szemben, ám ezek annyira mégiscsak jelen vannak, hogy a fordított mű ne keltse a túlhaladottság vagy a közhelyszerűség benyomását. (Hogy ezen túlmenően mi történik, azt nem tudjuk, csak annyit tudunk, hogy minden olvasási aktus másképpen zajlik.)

Nagyjából ugyanarról beszélek, ami Ignotus – Karátson Endre idézte – panaszának is tárgya volt („Ha két nyelvben ugyanazt csinálják, akkor mást csinálnak…"), csak én a jelenséget másképp ítélem meg. A lefordított mű éppen azáltal válik párbeszédképessé mind a „célnyelven" írt kortárs irodalommal, mind a „célnyelvre" (újabban) fordított több alkotással, hogy kiszakad eredeti közegéből, és a szó minden értelmében idegenné válik. Adott esetben idegenné válik a szerző eredeti szándékaitól és többi művétől is, tehát még szerzőjét sem feltétlenül képviseli, még kevésbé képviseli a magyar irodalmat és kultúrát, „minket" pedig végképp nem képvisel, már csak azért sem, mert „mi" – így, többes szám első személyben – tulajdonképp nem vagyunk sehol.

Egy kicsit pontosabban: úgy látom, hogy a „magyar irodalom" vagy az úgynevezett „magyar írótársadalom" nem képes megszólalni többes szám első személyben; például azért, mert az utóbbi tüneménynek a létezése is kétségbe vonható, az előbbi pedig történeti kategória, visszatekintő elbeszélések konstruálják utólag. Ezért a kiinduló kérdésre sem igazán tudok válaszolni, arra, hogy kinek írunk „mi". Az írás magányos aktus, így csak a magam nevében beszélhetek. Mondhatnám kissé hányaveti módon, hogy most épp „Önnek" vagy „Neked" írok, annak a személynek, aki ezt olvassa. (Lásd még az olvasás aktusát démonizáló, pontos j-vel írt falfirkát, amely – „hüje aki elolvassa" – nem az olvasót, hanem az írót minősíti.) De hát semmi okom sincs rá, hogy kitérjek a színvallás elől.

Nos, első könyveim megjelenése után szokásommá vált, hogy írás közben elképzeljem, mintegy a szöveggel együtt létrehozzam az ideáltipikus olvasót, akit az elbeszélő meg tud szólítani. Ezek az ideáltipikus olvasók még egy-egy mű írása közben is változnak vagy cserélődnek, és legtöbbször alig tudok róluk valamit. Lényeg, hogy megszólíthassam őket, akár közvetlenül, akár a narrátoron keresztül. Kézenfekvőnek látszik, hogy az író az olvasót anyanyelvén tudja saját szavaival megszólítani. Ám ez nem feltétlenül és nem mindig van így. Némelykor az idegen nyelv által létrehozott távolság újfajta mozgástérnek is bizonyul.

Néhány évvel ezelőtt írtam németül egy elbeszélést Batsányi János linzi száműzetéséről. Azért döntöttem a német nyelv mellett, mert ki akartam próbálni, milyen helyzetben lehetett Batsányi, amikor évtizedeken át németül írt és beszélt, és mert azt is ki akartam próbálni, mennyire szorosan kötődik az anyanyelvhez a szerzői észjárás. Ez utóbbiról az derült ki, hogy jóval kevésbé, mint gondoltam volna.

Nem hinném, hogy a megírás hetei során vagy a német szöveg megjelenésekor kevésbé lettem volna magyar író, mint előtte és utána. De a szemem előtt akkoriban egy osztrák olvasó lebegett, akit németül szólítottam meg, és attól fogva németül beszélő olvasót is el tudok képzelni. Időközben két regényem is megjelent a bécsi Zsolnay Verlagnál, és noha nem kerültek fel a bestseller-listára, mégiscsak van néhány száz olyan olvasó, aki nem a szerző anyanyelvén ismeri meg a szerző által teremtett világot. És: ellentétben azokkal az írókkal, akik műveiket fordíthatatlannak ítélik, én úgy látom, hogy mind Hans-Henning Paetzke Jacob Wunschwitz-fordításából, mind Agnes Relle Árnyas főutca-fordításából hitelesen megismerhető a szerzői észjárás és az írói világ.

Az említett két könyv kinti megjelenése óta sokat szerepeltem Ausztriában és Németországban, így össze tudom hasonlítani az itthoni és a kinti olvasókkal való találkozást. Itthon lenni többek között annyit jelent, hogy nem kötelező minden pillanatban magyarnak lenni. A nemzeti hovatartozás magától értetődő, nem szorul magyarázatra, ezért nincs előtérben. Ez vonatkozik a szerző személyére. A szövegnek viszont itthon általában a helyi jellegzetességei erősödnek fel, a többi itthoni mű közelsége, az inter- (hiper-) textuális háttér, egyéb társadalom-, és kultúrtörténeti utalások közelsége miatt. (Az most majdnem mindegy, hogy ezek az utalások négyszáz év történelmére vagy egy efemer szubkultúrára vonatkoznak, mindenképp a szöveg megismételhetetlen itteniségét emelik ki.)

A kinti olvasók pillantásának kereszttüzében fordítva alakul a konstelláció. A szerző jellegzetességei közt megkülönböztetett szerepet kap a nemzeti hovatartozás, és többi személyes tulajdonsága, teljesítménye is valamiképp a magyar mivolttal kerül kapcsolatba. Sok írótársam átélhette már, hogy a kinti olvasókkal folytatott mégoly egyszerű, mégoly ártatlannak látszó beszédaktus is bármikor diplomáciai küldetéssé válhat, melynek során – az országra és az itthoni közállapotokra tekintettel – egyszerre kellene szavahihető (független, kritikus) személyiségnek bizonyulni és lehetőleg megvédeni az ország becsületét. Az idegenre fordított szövegből viszont óhatatlanul kifakulnak a helyi színek és kilúgozódnak a helyi zamatok. Ami magyarul konkrétan tiszántúli volt, fordításban gyakran általánosan közép-kelet-európai lesz. A kiutazó író általában magyarabb, mint idehaza, a fordított mű kevésbé magyar, mint eredetileg volt.

(Másik megfigyelésemet már csak zárójelben jegyzem fel. Az ismertség egy bizonyos küszöbe alatt – melyen túl a szerző élő klasszikusnak számít – mind a szöveg, mind az író megfiatalodik. A műből, annak fordított változatából eltűnnek az eredeti szöveg archaizmusai, a nyelvi rétegződések és normaszegések, melyek többnyire a mulandóság hatalmáról tanúskodnak. A fordított mű szerzőjének pedig legfőbb csábereje, hogy hazájában „a fiatal írónemzedék egyik legígéretesebb képviselője", és még a harmadik-negyedik kinti könyve is „új hangot szólaltat meg", amely persze mindazonáltal jólesően ismerős. Négy évvel ezelőtt a németországi kritikák tudatták velem + olvasóimmal, hogy a Jacob Wunschwitz igaz története az én debütáns regényem. A kérdés csak az, hogy: hányszor lehet debütálni és milyen időközökben?)

Ama kérdésre, hogy mit lehetne tenni magyar szerzők és művek jobb külföldi elismertetéséért, Györffy Miklós cikke („A kánon és »Az igazi«", Jelenkor, 2004. január) helytálló és pontos választ ad. Joggal hívja fel a figyelmet rá, hogy „a magyar irodalmat" kint népszerűsíteni törekvő itthoni intézményes kísérletek kudarcra vannak ítélve, hogy „mióta a világirodalmi kánon érvényét vesztette, már csak szerzők, könyvek, kiadók és olvasók vannak", hogy a kinti érvényesülésben döntően a személyes kapcsolatok számítanak, és hogy nemcsak sikeres magyar művek vannak „odakint", főleg Németországban, hanem számos magyar írót tudomásul is vett vagy éppen be is fogadott a kinti közélet. Azt már csak a rend kedvéért teszem hozzá, hogy e jelenséget az itthoni közéletben nem feltétlenül nézik jó szemmel, és nem mindenki gondolja, hogy X. vagy Y. író kinti sikere hasznos volna „a magyar irodalomra" vagy Magyarországra nézve. Sok minden közrejátszik ebben, kezdve a sértettségtől és az irigységtől egészen a burkolt vagy nyílt politikai rágalmakig. Ezeknek sok mindenhez van közük, de a kint befutott magyar könyvek írói értékeihez biztosan nincs, és rossz fajta indulatokkal amúgy sem érdemes bővebben foglalkozni; de ha nyílt szellemben akarjuk megbeszélni akár azt, hogy „kinek írunk", akár azt – ami szerintem az alapvető kérdés –, hogy miképp lehet enyhíteni a magyar és nem magyar kulturális közeg közti kommunikációs nehézségeket, akkor nem árt észben tartanunk (nekünk, e társalgás résztvevőinek és közönségének), hogy Magyarországon az írók kinti szereplését illetően erős az ambivalencia.

Csakhogy van egy másik ambivalencia is, ez pedig a világirodalmi kánonból, illetve annak Györffy által is említett széteséséből fakad. Az ambivalencia (mondhatnám, kettős mérce) tárgya maga a magyar irodalom, ahogy az külföldieknek elmesélhető, annak értékrendje és reprezentatív alkotásai. Van e tárgyban több megszokott itthoni és egy lehetséges kinti (amit én ismerek: német és osztrák) diskurzus, és az előbbiekből jóformán semmilyen átjárás nincs az utóbbiba. És én ezt nem elsősorban fordítói problémának tekintem, mert a magyar művek és életművek gyakori fordíthatatlansága nem ok, hanem következmény, és nem is azzal a mostoha elbánással magyaráznám, amelyben az országnak és irodalmának a közelmúltig része volt. Szerintem inkább arról van szó, hogy a magyar irodalom – miközben csodálatos műfordítás-kultúrája révén befogadta a világirodalom java részét – a világirodalmi diskurzusoktól függetlenül vált önálló nemzeti irodalommá, így legfőbb tétjei (a mögöttük álló történelmi tapasztalatokkal együtt) értelmezhetetlenek a nyelvterület határain túl, vagy legalábbis magyarázatra szorulnának.

Igen ám, de nincsenek szavaink a magyarázatra, mert a létező itthoni diskurzusokból nincs átjárás a lehetséges kintibe; és nincs annál groteszkebb farce, mint amikor egy-egy honfitársunk hüledező külföldi beszélgetőtársának hosszasan bizonygatja azt, amire önmagán kívül nincs bizonyíték: a magyar irodalom nagyságát.

No de hát: hol van a magyar irodalomban a nagyság, hol érhető tetten? Nagyszabású-e például a magyar irodalom szelleme? Van-e szelleme a magyar irodalomnak, és ha van, hogyan lehetne röviden, tömören jellemezni? – Azért érdemes ezeken és más hasonló kérdéseken egy kicsit eltöprengeni, mert ezáltal (mi, élő magyar írók és irodalomértők) egy kicsit közelebb juthatunk azokhoz az olvasókhoz, akik számára nem evidencia sem a magyar irodalomtörténet, sem a magyar klasszikusok panteonja.

No és ez utóbbi: vajon tényleg panteon-e, vagy csak panoptikum? Ahhoz, hogy ez ügyben tisztán lássunk, érdemes egy utolsó pillantást vetni a széthulló kánonra. A világirodalmira. Mely széthullóban van vagy már szét is hullott. Ámde:

1./ Ha széthullott is, nem úgy pukkant szét, mint a szappanbuborék, egyik pillanatról a másikra, hanem az elbizonytalanodás évtizedekig tartó folyamat, és jóval kisebb hatékonysággal kezdi ki a régebbi szerző-életmű hierarchiákat, mint az újakat. Így tehát a világirodalmi kánon bomlása közepette továbbra is meg lehet mondani (vagy legalábbis van értelme rákérdezni), hogy: mi a klasszikus?

2./ Ha régebben (mondjuk, száz évvel ezelőtt) fennállt is, korántsem volt olyan szilárd és egységes, mint amilyennek az akkori diskurzusok feltüntették. Gyanítom, hogy a száz vagy százötven évvel ezelőtti arrogáns ignorancia, mely az úgynevezett „kis népek" nemzeti irodalmát semmibe vette, ugyanúgy a bizonytalanság jele volt, mint a jelenlegi parttalanság. És gyanítom, hogy a világirodalmi kánon bomlásában volt szerepe a félreeső nemzeti kultúrák integrálatlanságának (majd utóbb: színrelépésének) is. Gyanítom végül, hogy a világirodalom soha, már a romantika idején sem állt magában, hanem minden szemlélő a maga nemzeti kultúráján keresztül figyelte, így alakulását kezdettől, a XIX. század elejétől fogva a kisebb-nagyobb nemzeti kánonok közti feszültség határozta meg, márpedig ebben az erőtérben a magyar irodalom, amely a XVIII. század óta a megújulás kísértésével küszködik, az utánzás (eredetietlenség) vádját hárítja, és a nemzeti lelkiismeret képviseletének súlyát cipeli, a közelmúltig nemigen tudott érvényesülni.

3./ Az egyes nemzeti kultúrákban viszont mintha túlságosan is magától értetődő volna, mi a klasszikus, kik a klasszikusok. Ritkán vetődik fel a kérdés, hogy a szobroknak van-e még közük egykori modelljeikhez, és ezért, furcsa módon, a kortárs irodalom válik arc nélkülivé. Még ritkábban felvetődő kérdés, hogy: érdemes-e a nemzeti irodalom egészének lineáris elbeszélését erőltetni, a valóságos vagy vélt kezdetektől „napjainkig", melyeket maguk mögött hagynak újabb napjaink? Nem ártana észrevenni végre, hogy a magyar irodalomban egészen különnemű problémák vetődnek fel, amelyek mindegyikének merőben más története van; vagy hogy az egyes műfajok története máskor kezdődik és más ritmus szerint csoportosul. (A líra története legalább kétszer olyan hosszú, mint az elbeszélő prózáé, a drámának meg nincs is története, csak példatára van, a mindenkori kultúrpolitika balfaszságainak és szerencsétlen hülyék – úgynevezett „szerzők" – megalázásának példáiból.) Jó lenne végül azt is tudomásul venni, hogy az irodalom (az irodalmak) időbeli rétegei mind élesebben elkülönülnek. Legélesebb a határ az élők és a holtak között. Az élők idehaza kevésbé látszanak, mint a holtak: megbízhatatlannak és kifürkészhetetlennek rémlenek, iskolákban nem tanítják őket, a kritikai diskurzusokban közvetítő funkcióvá halványodnak a szöveg és az olvasó között; és ha egy-egy élő szerző személye mégis előtérbe kerül, az többnyire az irodalmi vagy közéleti marginalizálódás jele. Külföldön viszont úgyszólván csak az élő szerzők látszanak a magyarok közül: ők azok, akik részt vesznek a kinti társas életben (interjút adnak, felolvasnak, közös kulturális programokban vesznek részt stb.). Ennek híre aztán Magyarországra is eljut. Az élő szerzőt – hogy sarkítottan fogalmazzak – idehaza annyiban veszik észre, amennyiben odakint már észrevették. A halottakkal fordítva történik: itthon bekerülnek a kulturális emlékezetbe, hirtelen-váratlanul sorsuk lesz (persze attól függően, hogyan éltek és haltak), arcvonásaik felragyognak, és messziről (a nyelvterület pereméről) is láthatók lesznek. Odakint viszont, mihelyt egy (addig ismert) magyar író meghal, többnyire feledésbe merül, gyorsan és végérvényesen. Ezen a végérvényességen a visszatérések nem sokat változtatnak: akárhány szellem szabadul is ki a „magyar (a közép-kelet-európai) klasszikus modernizmus" palackjából, az ilyesféle szabadulás már nem rólunk, magyarokról szól, még kevésbé a kedves halottról és hozzá fűződő meghitt érzéseinkről.

Van aztán egy másik lényeges határvonal, ez pedig a modern irodalmat választja el a modernség előttitől. Ez az időbeli határ, amely nagyjából a Nyugat folyóirat (illetve az első Nyugat-nemzedék) indulásával esik egybe, évtizedek óta nem változott, csak éppen a modernség klasszicizálódott, és a modern írók átléptek az élők közül a halottak közé, elsőként Ady Endre (1919), utolsóként Mészöly Miklós (2001). Ismét sarkítottan fogalmazva: a modernizmus a kulturális múlt hozzáférhető része. Ami előtte van, az már az archeológia tárgya. Az 1914 előtti Magyarország, annak földrajza és intézményrendszere ma már éppúgy nem idézhető fel, nem élhető át közvetlenül, ahogy a XIX. század irodalma is lényegében nyelvemléktárrá vált. Az iskolai oktatás erről a tényről egyelőre nem hajlandó tudomást venni, de attól még ez így van: archeológiai vagy múzeumi munka híján marad a totemkultusz, régi nagy nevek felsorolása, hozzájuk biggyesztett üres nyelvi klisékkel, amelyek értelmüket vesztett varázsigékre hasonlítanak.

Nem az a kérdés tehát, hogy meg tudjuk-e ismertetni „mi, magyarok" A. magyar írót életében és B. magyar írót haló poraiban „velük odakint", a rest Nyugattal, hanem az, hogy (mi ketten: Te, aki olvasod és én, aki írom e néhány sort) tisztában vagyunk-e saját szellemi előzményeinkkel és a hozzájuk fűződő viszonnyal, továbbá: hogy ezt nagyjából ugyanazzal az érvkészlettel képesek vagyunk-e elmondani itthon is, odakint is. Képesek vagyunk-e észrevenni egy-egy nagy magyar klasszikus időnkénti kicsinységét is (provincializmusát, korlátoltságát, pökhendiségét, kedélytelenségét, könnyelműségét, jellemgyengeségét, aprópénzváltásait, más efféléket), és ezáltal is kiemelni azt, ami benne tényleg nagy? Képesek vagyunk-e tudatni azt, amit tudunk, anélkül, hogy tanítómesterek vagy a nemzeti lelkiismeret szócsövei akarnánk lenni?

Ezen a ponton komoly kétség merül fel a kulturális önismeret egyik állítólagos feltételével szemben. Nem biztos, hogy akkor látjuk a magyar irodalmat jól, ha minden ízében a miénk, ha magától értetődően vérünkké vált. Nem árt egyszer-egyszer eltávolodni tőle, és, mielőtt visszatérnénk a meghitt tények közé, idegen perspektívából nézni rá. Közelség és messzeség váltakozása révén lehet megtalálni azt a nézőpontot, amelyből azok is észrevehetnek tudomásul nem vett magyar szerzőket, megismerhetnek ismeretlen remekműveket, akik nem is gondolták volna, hogy lehetséges hozzájuk közeledni.

Jegyzet