A hetvenes évek elején fedeztem fel magamnak Petri Györgyöt, a nálamnál kilenc évvel fiatalabb költőt. Történt ez első verseskötetének (Magyarázatok M. számára), megjelenése után, jóllehet, úgy emlékszem, már korábban hallottam Petriről Vas Istvántól, aki őt a Költők egymás közt című nemzedéki antológiában bemutatta. Recenziót is írtam róla a müncheni Új Látóhatárba (1973: 262–264), ahol a nyugati magyar kritikusok közül először méltattam költészetét, illetve azt, ami lírájában izgalmasan újszerűnek hatott. Nyilvánvaló, hogy ez a korai Petri engem elsősorban nem filozófiájával, hanem olyan versekkel fogott meg, mint az Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből. Emblematikus politikai versről van szó, amilyenhez foghatót hazai költőktől addig nemigen olvastam, s ami ezekkel a szavakkal végződik: „És nem bocsájtok meg senkinek. // Pattogzik / szörnyű magányunk, / mint a napon a rozsdás sinek."

Petri első kötete 1971-ben jelent meg Magyarországon. Ekkoriban kezdtünk dolgozni Clive Wilmerrel, cambridge-i angol költő-barátommal első Radnóti-válogatásunkon, ami aztán 1979-ben látott napvilágot a manchesteri Carcanet kiadónál. Radnóti Miklós költészete nagyon közel áll Wilmeréhez, részben ennek köszönhető, hogy fordításaink (az általános kritikai vélemény szerint) jól sikerültek, hiszen angol barátom roppant beleéléssel dolgozott rajtuk. Petri György, akit már a hetvenes évek vége felé kezdtem ajánlgatni Wilmernek mint fordításra érdemes költőt, más okból vonzotta: éppen a kettejük közötti különbség jelentett kihívást, s ennek áthidalása volt az a feladat, amit érzésem szerint Clive kitűnően teljesített. Hozzá kell tennem, hogy társfordításunk oroszlánrésze persze főleg őt illeti, bár megtörtént az is, hogy az én első, filológiai fordításváltozatom már majdnem megfelelt a magyarul ugyan nem tudó, de rendkívül gazdag angol nyelvtudással rendelkező Wilmernek. Ebből a szempontból Petri fordításánál könnyebb helyzetben voltam, mint a Radnóti-szövegeknél, hiszen formailag Petrit gyakran sokkal egyszerűbb fordítani, mint a Tajtékos ég szerzőjét, s ami verseinek értelmezését illeti, abban nem voltak különösebb problémáim, sőt. Például egy átlagos nyersfordító nem tudom, hány József Attila-áthallást vagy utalást vett volna észre Petriben, az általa használt szleng bizonyos árnyalatairól nem is beszélve.

Petri hazai fogadtatásáról itt talán nem kell hosszabban szólnom. Általában ismert a tény, hogy második kötetének 1974-es megjelenése után pár évvel Petri „lement" szamizdatba. Ennek két oka volt: az, hogy a demokratikus ellenzék megalakulásával elkezdett nyíltabb politikai verseket írni, s hogy ezek a versek már túlmentek a Kádár-rendszer kultúrpolitikai tűréshatárán. Mivel harmadik versválogatása csak kibelezve-agyoncenzúrázva jelenhetett volna meg, a hetvenes évek végén Petri úgy döntött, kibírja, ha verseit csak barátai és egy viszonylag szűk értelmiségi kör fogja olvasni. 1981-ben Demszky Gábor, az AB szamizdat-kiadó alapítója kiadta Petri új kötetét, az Örökhétfőt, ami eseményt jelentett a magyarországi költészetben. Verseit ettől kezdve nyolc évig főleg a budapesti meg persze a nyugati magyar versbarátok olvasták, hogy aztán 1989-ben, a politikai helyzet gyökeres megváltozásával Petri diadalmasan felmerüljön az alig-ismertségből a teljes népszerűség reflektorfényébe.¹

A mi első Petri-fordításunk 1982 októberében jelent meg a Times Literary Supplement című tekintélyes angol hetilapban. Ez a Már csak… című eléggé lehangoló szonett volt a Körülírt zuhanás kötetből. Egy-két évbe telt, amíg megegyeztünk Wilmerrel, hogy csinálunk egy Petri-kötetet; ezután már gyorsan kezdtek megjelenni fordításaink a különböző lapokban. 1984 októberében az Observerben jelent meg egyik fordításunk, majd 1985 szeptemberében az Index on Censorship című folyóirat, amelyet akkor a cseh emigráns George Theiner szerkesztett, közölte három, magyarországon közölhetetlen Petri-fordításunkat. A Nagy Imréhez írt remek politikai verset sikerült elhelyeznünk az Encounterben (1986 novembere), de Petri érdekelte a Poetry Review-t is, ahová Clive Wilmer írt rövid bemutató szöveget a költőről, no meg egy amerikai folyóiratot, amely végül 1989-ben közölte öt versfordításunkat (Parnassus, Vol. 15-2).

Időközben Petri járt Amerikában, ahol kiadták egy kis versfüzetét (Hólabda a kézben, New York, 1984), és sikerült vele találkoznom is Budapesten. Ez valamikor 1984-85-ben lehetett, még arra is emlékszem, hogy a Gellért Hotelben beszéltünk meg randevút, ahol is meghívtam Gyurit ebédre. Hosszan beszélgettünk, szemmel láthatóan jólesett neki, hogy fordítom verseit, és hogy még némi jogdíj-honoráriumhoz is juthat ezen a módon; amikor búcsúzásra került a sor, megölelt. Később, 1985-ben, amikor első hazai szerzői estemet tartottam a Kossuth Klubban, számos más író és költő közt Petrit is ott láttam a hallgatóság soraiban, s nagyon megörvendeztetett, hogy íme: költőként is „számon tart" engem, a fordítóját. (Igaz, hogy akkor egy nyugati emigráns magyar szerző fellépése Budapesten még izgalmas eseménynek számított egyes körökben).

Angliában nem tolonganak a kiadók a más nyelvekből fordított versekért. A hatvanas évek végén volt egy pillanat, amikor Ted Hughes és Daniel Weissbort szorgalmazták kelet-európai költők fordítását angolra – aztán ez a pillanat elmúlt, hogy 1989-ben újra visszatérjen. 1989 nemcsak a Berlini Fal ledöntését és a szovjet csatlós országok kiszabadulását jelentette a Nagy Barát dermesztő öleléséből – annus mirabilis lett Petri György számára is. Amikor Michael March megkérdezett, kit hívjon meg „Child of Europe" című fesztiváljára a fiatalabb magyarok közül, azonnal Petri nevét mondtam, s Gyuri szerencsésen meg is érkezett, hogy aztán (mint azt Clive Wilmer egy szép versében megírta) a Royal Festival Hall teljesen üres vendéglőjében egy pohár vodkába kapaszkodva várja fordítóit és hódolóit. Ezen a fesztiválon szerepelt egy tucat közép-kelet-európai költő, de a legnagyobb sikere talán mégis Petrinek volt. Persze kedvezett neki a széljárás, a rendszerváltás szele már megcsapta a térséget. De volt valami Petri személyiségében is, ami megfogta az embereket, bár ő csak magyarul olvasta fel a verseit, míg angol előadójuk Clive Wilmer volt. Ennek a fesztiválnak az egyik szünetében történt, hogy odajött hozzánk Neil Astley és felajánlotta, hogy kiadja Petrit angolul. Ez 1991-re meg is történt, de Michael March már korábban kihozta a Penguin kiadónál Child of Europe című antológiáját, ami történetesen éppen a magyarokkal kezdődött, és a négy magyar (Petri, Rakovszky, Oravecz, Zalán) közül is ő volt sorrendben az első hat verssel. Ezzel az antológiával és később a Night Song of the Personal Shadow (A személyi követő éji dala) című teljes kötetével Petri György neve felkerült a kortárs világirodalom angol címlistájára.

Ez a Petri-kötet 1991-ben látott napvilágot a newcastle-i Bloodaxe kiadónál. A borítót kérésemre Maurer Dóra tervezte; maga a könyv 44 verset tartalmaz, és egy kitűnő bevezetőt Clive Wilmertől, akit különösen megfogott Petri önálló költői nyelve és fanyar iróniája, ezért írta róla azt, hogy „ma talán ő nemzedékének legkiválóbb szatirikus költője egész Európában". Mivel a kötettel egyidejűleg jelent meg a lengyel Piotr Sommer versválogatása is a Bloodaxe-nél, a két könyvet gyakran együtt ismertették az angol lapok. A kritikusok többnyire pozitív hangnemben írtak a gyűjteményről, de más-más szemszögből közelítették meg Petri költészetét. David McDuff a Standben (1992 ősze) külön méltatta Petri olyan verseit, mint a Hajnóczy Péter halálára, illetve Nagy Imre emlékére írt költemények. Az írországi Dennis O’Driscollnak különösen a Hála tetszett, de kevésbé volt megelégedve a címadó vers szlenges fordításával. A Times Literary Supplementben George Szirtes méltatta Petrit, míg David Morley kritikus a Bete Noire című kisebb folyóiratban (Autumn 1991–Spring 1992) kissé cikornyásan így írt költészetéről: „intelligens és teljesen vad költő; az, hogy mulatságos, epés, népies és erotikus is tud lenni – csodálatos ráadás. Ez a Válogatott versek remek bemutatása legféktelenebb kitűnőségének (his rumbustious best)".

Időközben, 1990 márciusában Wilmer Budapestre látogatott, ahol interjút készített Petrivel. Tette ezt a BBC Harmadik Programjának készített interjúsorozatában, amelybe az angol, amerikai, ír és ausztrál (angol nyelvű) költők mellett csak két „külföldi" került be: a Nobel-díjas Czes³aw Mi³osz és Petri György. Mint Wilmer elmondotta, bár Petri angolsága nem volt különösebben jó (jobban beszélt németül), de mindent ki tudott fejezni, és némi szerkesztés után a beszélgetés használható volt. Ez aztán meg is jelent Wilmer Poets Talking (Carcanet, 1994) című interjúkötetében, és olvashatók benne olyan érdekességek, mint például Petri vallomása arról, mennyire hatott rá T. S. Eliot, akivel először Vas István fordításában ismerkedett meg. Amikor angol látogatója megkérdezte a költőt, mivel indokolja verseinek sajátos, időnként trágár nyelvezetét, Petri erre így felelt: „az részben provokáció volt a szocialista realizmus és az állami kultúra hihetetlen prűdségével szemben", ezzel megerősítve a kortárs olvasónak azt az érzését, hogy Petri György egy konszolidált polgári társadalomban is lázadó lett volna – egyszerűen azért, mert alkatilag ilyen volt. Miután visszatért Budapestről, Wilmer rövid esszét írt a Poetry Nation Reviewnak Petriről (PNR,16–6,1990), aminek a fentiekkel egybecsengő Out of the Communist Nursery (Ki a kommunista óvodából) címet adta.

Az eddiegekből úgy tűnhet, Petri György apostolai angol nyelvterületen Clive Wilmer és én voltunk. Ez, jóllehet nagyrészt igaz, mégis kiegészítésre szorul, ugyanis Amerikában a kanadai Kenneth McRobbie is próbálkozott Petri-fordítások elhelyezésével, de a legjobb tudomásom szerint az egyetlen komolyabb folyóirat, amelyik közölt tőle három fordítást és egy esszét (The New Poetics of Tension in the Hungarian Context) a World Literature Today volt (Winter 1988, 39–42).² Itt jegyezném meg, hogy a jövő Petri-bibliográfusai 1983 és 2002 között – a McRobbie-esszén kívül – nem kevesebb mint hét recenziót találhatnak részben Petri magyar, német és angol köteteiről, részben pedig egy róla írt és 1998-ben kiadott monográfiáról (Keresztury Tibor könyvéről, amit én recenzáltam a WLT 1999 tavaszi számában). Ami a Night Song of the Personal Shadow fogadtatását illeti, az amerikai világirodalmi folyóiratban András Sándor számolt be róla, Brecht és William Carlos William nevét említve a nyelvhasználatot illetően, és megjegyezve, hogy néhol a fordítók kiváló munkát végeztek, máshol meg nem tudták eltalálni Petri angol megfelelőjét. (Kár, hogy András sem pozitív, sem negatív megjegyzéseit nem támogatta példákkal, így nemigen lehetett tudni, melyik vers angol fordítása tetszett neki és melyiké nem).

Ami Nagy-Britanniát illeti, itt fordításaink 1990-es folyóiratközlései (London Magazine, Encounter, Poetry Review) és a Petri-kötet megjelenése megalapozta a magyar költő iránti érdeklődést. Ezt leginkább a következő évek antológiaközlései jelzik – az Al Alvarez által válogatott Faber Book of Modern European Poetry például négy magyar költőtől közöl verseket: a korábban már Auden dicséretét kiérdemlő Juhász Ferenctől, a Ted Hughes-fordította Pilinszky Jánostól, Weöres Sándortól (aki Juhásszal közös Penguin-paperbackben jelent meg még a hetvenes évek elején) és – Petri Györgytől. Az általunk fordított hét Petri-vers közt szerepelt az a bizonyos Apokrif című, kissé blaszfémikus, de rendkívül mulatságos szöveg is, ami miatt Torgyán József egyszer interpellált a magyar parlamentben.³ Az Alvarez-féle antológiát 1999-ig négy újabb angol antológia követte, amelyekben Petri egy vagy több verssel szerepelt.⁴ Végül a George Szirtessel együtt szerkesztett reprezentatív magyar költői antológiánkban, amely a The Colonnade of Teeth címmel jelent meg a Bloodaxe-nél 1996-ban, Petrit nemzedéke költői közül talán a legtöbb verssel szerepeltettük, ezzel is kiemelve jelentőségét a modern magyar líra történetében.

Inkább az élénk kritikai fogadtatás, mint az eladott példányok száma késztette a newcastle-i Bloodaxe kiadót arra, hogy 1999-ben egy második, bővített Petri-kötet kiadására vállalkozzék. Az évszám fontos, mert ekkorra időzítették Magyarország fő témaként szerepeltetését a frankfurti könyvvásáron. Ez azt jelentette, hogy igen sok németre fordított könyv mellett több magyar szerző jelenhetett meg angolul, s hogy a pályázatra benyújtott és elfogadott fordítások honoráriumát a budapesti Fordítástámogatási Alap tudta fedezni. Második Petri-kötetünk címe Eternal Monday (Örökhétfő) lett, s ebben a korábban politikai költőként exponált Petrit magánéleti költőként is bemutattuk – a kritikusok egy része meg is állapította, hogy teljesebb lett a Petri György-képük. Elaine Feinsteint kértük meg a bevezető megírására, s bár a borítólapnak (a kiadó által választott) fényképével nem voltunk teljesen megelégedve, úgy gondoltuk, ez a kötet még jobb lesz, mint a korábbi volt. A könyvbemutató 1999 októberében a frankfurti könyvvásáron zajlott, ahol Szegedy-Maszák Mihály elnökletével kerekasztal-beszélgetésen vettünk részt Clive Wilmerrel az angolra fordítás problémáiról, és elhangzott Petri Daydreams című verse is fordításunkban.

Már az első Petri-válogatásnak is volt kritikai sikere – most viszont teljesen elképesztett a recenziók mennyisége. 2003-ig összesen tizenöt angol nyelvű recenzió született az Eternal Mondayról, ami magyar (és egyáltalán közép-kelet-európai tekintetben) rekordnak számít. Alighanem még a Nobel-díjas lengyel Wis³awa Szymborska angol kötetéről sem írtak ennyit Angliában és a tengeren túl. Ezek közül három Amerikában született, és csak egyetlen egy recenzió (Harvard Review, Fall 2000) volt kedvezőtlen. Az összes többi kritika értékelte Petri György költészetét és a fordítók teljesítményét is, csupán a hangsúlyokban voltak számottevő különbségek.

Az első kritikát Nick Midgley írta a Poetry Quarterly Review-ban, egy másik Bloodaxe-kiadvánnyal, a Turner–Ozsváth-féle József Attila-kötettel⁵ együtt tárgyalva az új Petri-kötetet. Midgleynek tetszettek Petri 1989 utáni versei, s ő is, mások is idézték azt a két sort, ahol a rendszerváltozás utáni Petri panaszkodik: „elvették kedvenc játékszerét". George Szirtes a TLS-ben közölt kritikájában (2000. január 28.) összehasonlítja a korábbi Petri-kötetet az újjal, és mivel az utóbbiban több „szerelmes" verset talál (ezeket én inkább erotikusnak, vagy szexközpontúnak nevezném), úgy gondolja, hogy Petrinek most „csupán a szerelem a támasza". Ebből persze nem következik, hogy a nők Petriben korábban mindig a kudarc képzetét keltették, és hogy éppen soron következő partnere „az igazi" – a később elhagyott Mayáról is vannak igen szép versei. Abban viszont egyetérthetünk Szirtessel, hogy Petri számos versének „halálszaga" van, s hogy ez talán még jobban kitetszik az 1999-es gyűjteményből, mint az 1991-esből.

A hetilapok közül először az Independent on Sunday vette észre az Eternal Mondayt William Scammel rövid kritikájával, amelyben Petrit „komoran szenvedélyes" költőnek írta le (2000. február 6-án). A mulatságosabb recenziók között szerepelt Glen Baker méltatása a brit kommunista párt lapjában, a Morning Starban. Baker elismeri Petri költői erényeit, de felrója neki, hogy „igazságtalan a magyar szocializmussal szemben", mert a versekből látni, hogy nagyon nem kedveli Kádár Jánost és ‘eredményeit’. (Pedig a Brezsnyev-verset a Nagy Októberivel nem is fordítottuk le!) A Kádár-rendszer cenzúráját illetően, amely szamizdatba kényszerítette Petrit, nincs Bakernek megjegyezni valója.

Más lapok közül sem az acumen, sem a School Librarian kritikusa nem mondott említésre méltót kritikájában, a Warwick környékén megjelenő Orbisban Roselle Angwin viszont figyelmezteti az olvasót: ha kellemes és biztonságos olvasmányt kíván kezébe venni, kerülje el Petri György verseit. Angwin úgy gondolja, Petri politikailag rendkívül elkötelezett költő. (Ez Angliában nem mindig számít előnynek…) A Poetry Nation Review-ban (2000. március-áprilisi szám) Clive Wilmer hosszabb esszében vall a Petri-fordítások mechanizmusáról, s a fordítások során felmerülő problémákról.⁶ Wilmeren kívül az angol nyelvű szakirodalomban csak e sorok írója foglalkozott hosszabban Petrivel, költészetét a lengyel ‘új hullám’ költőivel hasonlítva össze – ez a szöveg elhangzott egy varsói kongresszuson még 1995-ben, de nyomtatásban is megjelent a Todd Patrick Armstrong által szerkesztett Perspectives on Modern Central and East European Literature (Palgrave, London, 2001) című kötetben. Itt Petri megközelítése főleg a versnyelv szókimondása, illetve iróniája felől történik, s hangsúlyozom, hogy ami a lengyeleknél egy nemzedék közös erőfeszítésének köszönhető (a hazug hivatalos nyelv lebontása), azt magyar terepen Petri szinte teljesen egyedül végezte el a költők közül.

2000 júniusában az Eternal Monday bekerült a Weidenfeld Fordítói Díj döntőjébe – igaz, hatodmagával, de az egyetlen verseskötetként. Statisztikailag nem volt esélyünk a díjra, s nem is voltunk meglepve, hogy azt végül Saramago fordítójának ítélték oda. Viszont kellemesen ebédeltünk Clive-val az oxfordi St Anne’s College-ban, ahol minden évben sor kerül a díj kiosztására. A döntőbe kerülésről persze értesítettem Petrit, aki akkor már nagyon beteg volt – már csak pár hete volt hátra.

Közben nem hagytunk fel újabb versei fordításával sem: a Hungarian Quarterlyben már ki volt szedve négy versfordításunk, amikor halála hírét vettük. Ezek a kései Petri-versek a lap 158. (Summer 2000) számában jelentek meg, de közülük csak kettő van benne az Amíg lehet (Magvető, 1999) című kötetben.

Petri György halálát követően két napilap és egy folyóirat közölt róla nekrológot. Clive Wilmer a Guardianban, én pedig az Independentben búcsúztattam ezt a különleges költőt, barátunkat. Az utóbbi lap közölte Petri fényképét és egy rövid versét is (‘What a Shame…’, 2000. augusztus 9.). Clive Wilmer a PN Review november-decemberi számában közzétett még egy emlékezést Petriről, akit én nem haboztam „nemzedéke legjobb költőjének" nevezni nekrológomban. Az Eternal Mondayról ezután megjelenő angol-amerikai kritikák csak megerősítették véleményemet. Chris Miller a Stand szeptember huszadiki számában és Francis R. Jones az InOtherWords című fordítói folyóirat 2001-es nyári számában egyaránt dicsérték Petrit és a fordítókat, sőt az utóbbi kritikus összevetette átültetéseinket a Turner–Ozsváth-féle József Attilával, s ebből bennünket hozott ki jobbnak, mondván, hogy az amerikai fordítópáros megoldásai gyakran „nem elég világosak", mi viszont általában eltaláltuk azt a hangot, ami a mai brit angolban megfelel Petrinek. (Az Apokrifról Jones, aki, úgy látszik, ért magyarul, egyenesen azt írta, zavarba ejtő módon, hogy neki az angol változat még jobban tetszett, mint az eredeti...)

De a Petrit legmagasabbra értékelő két szöveg rangos folyóiratok hasábjain jelent meg: Hugh Macpherson a Poetry Review-ban (Summer 2000) és az amerikai August Kleinzahler a London Review of Booksban (2001. július 19.) nem fukarkodtak a dicsérettel. Kleinzahler egy teljes oldalon ismertette az Eternal Mondayt, így fejezve be írását: „Wilmer mint költő teljesen különbözik Petritől, de van valami magyar kortársának a költészetében, ami izgatta, és Gömöri segítségével világosan és erőteljesen ültette át az eredetit angolba." Macpherson ennél jóval rövidebben írt Petriről, de talán érdemes idéznünk az ő befejező mondatát is: „Magyarország irracionálisan nagy arányban produkált nem csupán jó, de igazán kitűnő költőket – Radnótit, Weöres Sándort és talán mindenekfölött Pilinszkyt. Ebben a könyvében Petri, úgy tetszik, közéjük tartozik". Egyedül azt sajnálom, hogy Gyuri már nem olvashatta ezeket az igazán elismerő sorokat.

Jegyzetek

1 Ehhez képest érdekes, hogy Vajda Miklós magyar költői antológiája, a Modern Hungarian Poetry (New York,1977) még négy Petri-verset közölt William Jay Smith fordításában.

2 Esetleges kanadai folyóiratközlésekről nincsenek információim.

3 Nem tartom lehetetlennek, hogy ötven év múlva már csak azért fognak magyar olvasók emlékezni Torgyánra, mert a Petri-összkiadás egyik lábjegyzetében szerepelni fog a neve.

4 William Scammell (szerk.), The Poetry Book Society Anthology 3, Hutchinson, London,1992; Neil Astley (szerk.) Poetry With An Edge, Bloodaxe, 1993; H.Cronyn–R.McKane–S.Watts (szerk.), Voices of Conscience, Iron Press, North Shields, 1995; Peter Forbes (szerk.), Scanning the Century Viking&Poetry Society, London, 1999.

5 Attila József, The Iron-Blue Vault. Selected Poems, Bloodaxe Books, Newcastle upon-Tyne, 1999.

6 Ez a tanulmány később megjelent a Jane Taylor szerkesztette Double Vision: Studies in Literary Translation című gyűjteményben is (Durham, 2002).