„…más távlatot ád a halál már"?

Nem.

Radnóti Miklós (Petri olvasta, vagy legalábbis jegyzeteiben idézte őt betegségének elhatalmasodása idején) az À la recherche… fájdalmas-szép evidenciájának félsora az Összegyűjtött versek kötetére éppenséggel nem érvényes. Sőt, e verskorpusz szándékosan elnyújtott olvasásának, tanulmányozásának fő tapasztalata az, hogy a kezdetektől – 1968/1970 tájától – fogva felismert és mindvégig – 2000-ig – kivételes és nagyvonalú alkotói eszközökkel megörökített távlattalanság lírája már a költő életében, többé-kevésbé az ő akarata szerint és felügyelete mellett létrehozta azon rugalmas, ám megfellebbezhetetlenül markáns karakterét, amelyet ma is tulajdoníthatunk neki. Természetesen rövid az az idő, amely az életmű lezárulta óta eltelt. Az újraértelmezési műveletek ritkán szokták ily hamar kezdetüket venni. De miként is adhatna más távlatot a halál annak a költészetnek, melynek élverse, a Reggel ilyen kettőzéssel indítja a második szövegegységet: „Reggeledik a halálos fakó / ég akár holt szerelmem szürke arca" (9.), az utolsó megélt születésnap küszöbén pedig 1999. dec. 16-i datálással így társalkodik az Éldeklek cím árnyékában: „Nos, ezt nem hagyom ki, / drága barátaim, hogy még egy kicsit / nyomasszalak benneteket, igyekszem / minél több orvosi részlettel szolgálni, / szerintem így fair a play: én / vidoran haldoklom…" (443.)? A halál-tárgy három évtizeden át tartó lírai feldolgozása után Petrinek csak annyi elszámolnivalója maradt a halállal, hogy – elszámolta magát. A gönnolok szó bizalmaskodó, kicsinyítő cimborálásától kísérve az „Ötven felé" – packázva a két Dezső „előtanulmányaival" is (Kosztolányi: „Ötven felé"; Tandori: Vas Istvánnak, ötven felé) – így csapott a lovak közé: „Tekintve a szívem, a tüdőm és a májam / állapotát, hatvanhárom (pluszminusz / két) évet gönnolok, valószínűsítek magamnak." (339.) Ötvenhat és fél lett belőle.

Őszinte megbecsülés illeti a Magvető Kiadót, hogy a hatvanadik születési évforduló esztendejében, 2003-ban már meg is jelentette a Petri György munkái sorozat I. kötetét (ugyanakkor téve asztalunkra a 2002-ben elhunyt Orbán Ottó költői oeuvre-jét is. Arra az alábbiakban nem térünk ki – holott fontos kérdés –, hogyan függ össze ez a két nagyszabású teljesítmény, mikor és miért reflektáltak egymás textusaira stb.). A sorozatot Réz Pál, Lakatos András és Várady Szabolcs szerkeszti. Réz a Szépirodalmi Könyvkiadónál az első két Petri-kötet (Magyarázatok M. számára, 1971; Körülírt zuhanás, 1974) felelős szerkesztője, 1987-ben lektori jelentésével a – meg nem valósult – pályaösszegzés kezdeményezője volt. Nem egy Petri-költemény megszólítottja, „szereplője", az életmű (és az életműsorozat) leghűségesebb sáfára. Várady és Petri barátsága, munkásságuk számos párhuzama is köztudott tény (dokumentumok sok helyen fellapozhatók). Lakatos a filológiai háttértevékenység eminense. A vállalkozás tehát jó kezekben van. Megbízható szövegű, jól strukturált könyv az eredmény, az I. kötet. A Szerkesztői jegyzet el is igazít: milyen megfontolások alapján állt épp így egybe az Összegyűjtött versek. A részletekkel a hozzáértőt csupán terhelnénk, a laikust untatnánk. Mindössze a lényeg tehát: a Versek 1971–1995 (1996) és az Amíg lehet (1999) képezi a törzsanyagot, beavatkozás nélkül, híven követve Petri verselrendezői szándékait. Ehhez járul az Utolsó versek (1999–2000) ciklusa: ami itt található, azt a költő vállalta – átengedte már lapoknak, folyóiratoknak. A Függelék a Korai versek és a Kihagyott versek tömbjeit nyújtja. Végül a Hátrahagyott versek (1966–2000) ömlesztése következik (róla jelzésszerűen leválasztva a Bökversek, rímjátékok, verscsírák tíz oldala). A minta nagyjából az a filológiai eszmény lehetett, amelynek alapján Réz Pál a Kosztolányi-összest közzétette korábban.

Petri-összesünk, mint mondottuk, szilárd bázis. Nem fordulhat elő benne olyan vétés, mint az (egyébként úttörő érdemű, egyben Forgách András nagyszerű rajzaival, portréival gazdagított) 1996-os Jelenkor-kiadványban. Ott például a „Horgodra tűztél, Uram…" kezdetű, nevezetes tizenhárom sor, az első kötet végére vetett (ellen-)vezérvers egyszerűen „eltűnt" a betűrendes mutatóból, csak azért, mert címtelen. Réz, Lakatos és Várady nem kapható ilyen hibán. Nyomdahibának nevezhető elíráson is alig. Vitatható megoldásaik azonban mutatkoznak.

Apróság, hogy bizonyos szövegek belső tételjelzéseit ponttal nem szegett dőlt betűkben és számokban egységesítették (A, B stb.; 1, 2 stb. – Öt tétel, 104–105.; Öt szerelmes vers, 125–126. stb.), noha Petri nem ekként járt el (A., B. stb.; 1, 2 stb.). Komolyabb kérdés a cím nélküli versek – döntően a hagyatékot érintő – jelölése. Ilyenkor a kezdő sor szögletes zárójelbe helyezése szokta pótolni a címet. Itt is: [Horgodra tűztél, Uram] (88.), [Vesd meg az erkölcsi fertőt] (583.) stb. De mi szabja meg, hogy mennyit ragadnak ki zárójeles címül?! A [Hagymahámozás? Gomböntés?] (582.) egy „Minek?" szóval rövidebb az első sornál. A [Minden fontos lesz] (584.) a „Mint egy Harpagon" kezdetű második mondat három szavával. (Ha a kurtításban logikát keresünk, az előbbi esetben elég lett volna a [Hagymahámozás?].) Az meg végképp meghökkentő, hogy [Az utolsó napokból] verscím(helyettesítő) is felbukkan. Nem valószínű, hogy az „Uram, hadd éljek egy kicsit még…" kezdetű öt sort Petri titulálta volna így (akkor nem is kerülne szögletes zárójelbe). A 457. oldal e helytelen megoldásával szomszédosan a [Köszöntő] – Réz Pál hetvenedik születésnapjára szánt versjáték – is [Miként komoly rézcsapból a ser] jelölést kért volna. Túl az eljárás helytelenségén, a tényleges kezdő sorok mint címek pontosabban kalauzolnák a Tartalom nyomán tájékozódót.

A [Lerészegedni volt a legjobb] (509.) után lemaradt az 1969-es évszám, ezért csak a Holmi, 2003/10 jelölés látható (maga a folyóirat még nem feledkezett meg a szövegből egyébként kiszámítható datálásról). Mindez – és még néhány kicsiség – szakmai értelemben nem szőrszálhasogatás. Akkor sem, ha az Összegyűjtött versek persze nem lép fel egy – jegyzeteletlen, de – „kritikai" kiadás igényével. A tényleges – talán a viszonylag közeli jövőre remélhető? – kritikai edíciónak bőven lehet majd dolga. Petri legelső kinyomtatott verséről (Élet és Irodalom, 1960. szept. 16.) Fodor Géza mondja el („megmenthetetlenül személyes, ami jó volt", Holmi, 2000/12), hogy a Hány nemzedék…-et cenzúrázták. „Szögesdrótokon kúsztak értem, / hogy őrizzem halálukat, / hogy állhassak sziszegve térden / a tátongó idő szelében, / mint bennük állt az öntudat" (466–467.) szöveggel jelent meg, ugyanis „[a] szerkesztőség belenyúlt a szövegbe, a második szakasz utolsó sora eredetileg így szólt: »mint részegben az öntudat«. Ez már sok volt, ezt nem engedték". Az ÖV tudatja is ezt (599.).

Petri Györgyre nem volt jellemző, hogy fixált szövegeit átírta volna (bár egy szerkesztőnek az is elég, hogy a korábbiakhoz képest hány hosszú ú-ból csinált rövid u-t az 1996-os gyűjtemény számára). A legfontosabb probléma, amelyet a Szerkesztői jegyzet is azonnal feltár: „Petri György Összegyűjtött versei olvashatók ebben a kötetben. Nem az összes: egyrészt minden bizonnyal kerülnek még elő lappangó kéziratok, másrészt az általunk ismert szövegekből sem vettünk fel mindent. Néhány verset azért hagytunk ki, mert személyes érzékenységet vagy ízlést sértenek, másokról pedig feltételeztük, hogy kidolgozatlan, nyers formájukban Petri sem szeretné őket kinyomtatva látni" (597.). Véleményünk szerint Petri formátumú költők esetében előbb-utóbb valamennyi szöveget begereblyézi az utókor, még a pár szavas töredékeket is. Volt-e, van-e értelme rostálni, halogatni? Nem sérti-e súlyosan a Kívánok jobbulást (551.) – mely egy hónappal Antall József halála előtt kapott nyilvánosságot egykoron – a néhai miniszterelnök emlékét? Az Egy volt íróra első két sora (587.) nem veti-e el a sulykot, Csurka István ellen fordulva? Nincs-e már most is – a címeket mellőzzük – egy sereg pocsék vers a könyv hagyatéki matériájában? (Úgy fest, Petri nagyon is pontosan tudta, mit nem akar kiadni a kezéből.) Valószínűsíthető, hogy az ÖV folyamatosan ÖV-ebb lesz, ha újra és újra napvilágot lát. (Fodor Géza személyéhez visszatérve: csak találgathatjuk, a jó barát esztéta, aki a gyermekévektől ismerte Petrit, s aki a halálos ágynál tanúja volt az utolsó perceknek is, miért nem vállalt vagy kapott helyet a szerkesztők között.)

Ne bíbelődjünk többet a Petri-olvasók számára kincset érő mű vitakérdéseivel. Azzal sem, hogy a Kihagyott versek (amelyek mégiscsak megjelentek az önálló Petri-kötetekben – az első kettő után az 1981-es Örökhétfő, az 1985-ös Azt hiszik, az 1990-es Valami ismeretlen és az 1993-as Sár keretében) a költő 1996-os, nem mindig érthető selejtező ítéletei miatt hátrébb sorolandó-e, mint az általában csupán 1998 körül elővett, netán posztumusz publikált, felerészt kéziratban hagyott Korai versek. A szerkesztők az időrend józanságára szavaztak. Ebben is van ráció. Magára vonja a pillantást a talán 1951-ben (!) íródott, nyugodtan versnek nevezhető négy sor: „Ember is állat is / dicséri a napot / s virágzik Hódmezővásárhely / nyári hólabdája a gyapot" ([Ember is állat is], (463.). Ironikus-e a zárlat vagy sem (inkább nem. Vagy mégis…?): mérlegelés kérdése.

A sok eddig nem (vagy alig) ismert költeményt, próbálkozást, törmeléket, versjátékot is felhalmozó, egészében pedig új lírai organizmusként létező Összegyűjtött versek kicsengése – egybevetve a Petri életében felgyülemlett interpretációk javával – igazolni látszik, hogy bár a költőnek (főleg a hetvenes és még sötétebb módon majdnem az egész nyolcvanas évtizedben) rengeteg tiltást, fojtást kellett elszenvednie alkotóként, poézisét már akkor jól értette és jól közvetítette, aki tudta, merte és akarta jól érteni és közvetíteni. Dérczy Péter, Fodor Géza, Fogarassy Miklós, Forgách András, Könczöl Csaba, Kulcsár Szabó Ernő, Lengyel Balázs, Margócsy István, Marno János, Radnóti Sándor, Szilágyi Ákos, Várady Szabolcs és mások igen korán – vagy még az életmű 1989-től bekövetkezett egyértelmű legitimálása és a kortárs magyar lírában legfőképp Tandori Dezső és Orbán Ottó munkássága meletti regnálása előtt – tudatosították, leírták e költészet jellegzetességeit, kivételességét, állandóságában és egységességében is dinamikus mozgásirányait. Keresztury Tibor Petri György-kismonográfiája (1998) mindezt összegezte és újragondolta. A „más távlat" meg nem jelenése tehát nem hiányosság, hanem annak öröme, hogy Petri lírája már 1971-ben villámcsapásként hatott – még ha kevesek szemében is –, és az új költészeti jelenség démonikus fénye és elnyomhatatlan moraja azután egyre többekhez eljutott (ebben a földalatti irodalomba szorítottság, az Örökhétfő és az Azt hiszik indexelte szamizdatperiódus sem okozhatott súlyosabb törést). Nyilvánvaló, hogy ez a folyamatosan bővülő értő közönség ma sem fed tengernyi olvasót, s hogy jellegzetesen bölcsész típusú, értelmiségi közönségről van szó. Hozzájuk kapcsolódott különös egyéniségek, perifériára szorult egzisztenciák, kallódó világvárosi vagabundok és diplomásokat megszégyenítő érzékenységű kétkeziek furcsa, amőbaszerű csoportozata. (Petri mindig is büszke volt arra, hogy nem literátus, nem művész embertársai iránti – hajdani orvosi, pszichológusi érdeklődésétől is vezérelt – kíváncsisága és nyitottsága kocsmákban, utcasarkokon, véletlenszerű életszituációkban milyen őszinte, megnyíló reakciókat, dialógusokat eredményezett. Felolvasóestjein korántsem csak a „beavatottak" lelkesedtek az általa elmormolt szövegekért.)

Az értelmiségi jelzőt ebben a kontextusban szükséges fenntartani Petri és lírája számára. A kifejezés fontos és pontos, de kissé hangzatosabb, mint amennyire körülhatárolható. A szó Petri diktátuma. Nagyszabású, maradandó kompozíciójában, a sokszor elemzett A szerelmi költészet nehézségeiről egyik fragmentumában (ebben a számomra mindig Apollinaire-es áthallású versben) nem győzi visszhangozni az önmeghatározást: „Értelmiségi vagyok. Így hát / d’une manière profonde tudok csak / a l’allemande néked udvarolni, / értelmiségi módra. Mentségemre / szolgáljon: te is az vagy"; „Egy értelmiségi! E kétes / elem a tudományosan / felszeletelt tortában úgy / bujdokol, mintha íze lenne. / S mert hűtlen, izgága, / azt hiszi, / a lázmérőben ő a higany." (36–37.) Az ironikus (értelmiségi) önkritika a költemény teljesebb összefüggéseiben korkritika is, az értelmiségiek morális, politikai, innovatív energiáit, sőt akár puszta (horribile dictu: csoportokba szerveződő) társadalmi jelenlétét félő proletárdiktatúra megfricskázása. A fricska nem Petrihez illő vocabulum, verbum, vox. Ez a vers azonban nemigen lép ki a szerelmi líra közegéből. Fitogtatott idegen intarziái is az értelmiségi mivolt jelei és bélyegei. Az ÖV tárházként kínálja fel a Petri-versek roppant tudatosan, olykor poénként elhelyezett idegen nyelvi betéteit, melyek mind az irodalmi és filozófiai tradíció, mind a fontoskodó élőbeszéd irányába asszociációs elkalandozásokra, jelentéstulajdonításokra indítanak. Latin, német, francia, angol, orosz, olasz citátumok, állandósult fordulatok, szószerkezetek, önálló életre kelt szavak dolgoznak a versért. A latin és a német fölénye borítékolható. A magányos, kóbor idegen szavakat figyelmen kívül hagyva néhány példa. „Caput mortuum" (a latin is a halál szolgálatában: Reggel, 10.); Ave atque vale (ciklus- és verscím is, 97.); „Quo vadis?" (verscímként a Sienkiewicz-regény, a „rossz regény" negálása és egy részletének felmagasztalása, 101.); „Tertium non datur" (szakaszvégre dobott nagy hangsúllyal: A. M.-nak, 120.); Noctivigilia veneris (194.); Grammatica universalis (310.) stb. A latin után a némettel folytatva: „nebich. Vollendete Sündhaftigkeit!", „…alle beide stinken" (Széljegyzet egy vitához, 150.); „»Ach wir« – írtad volt, kedves Bert – / »Die wir den Boden bereiten wollten für Freundlichkeit / Konnten selber nicht freundlich sein«" (Csak egy kérdés, 256.); „Gefrorne Tropfen fallen / von meinen Wangen ab" (Álljon meg a menet!, 318.); a József Attila-allúziót berobbantva: „»semmi ágán«, »nichtendes Nicht« után?" (A delphoi jós hamiscsődöt jelent, 336.); a terjedelmes Novalis- (A felismerés fokozatai, 80.) és a rövidebb Wittgenstein-indítás (Hommage à Wittgenstein, 316.) stb. A Molière-fordító Petritől láttunk már francia beültetést, de ez sem arra a szöveghelyre korlátozódik. Az angol – a nyelv világméretű térnyeréséhez képest – nem túl sűrű, ám esetleg erre a térnyerésre játszik rá: „3 o’clock p. m., for instance" (Valószínűleg kora reggel, 324.) stb. A Sár szonettje – jöjjön orosz, olasz intarzia is – a bábeli nyelv képzetével is diagnosztizálja a kilátástalan elegyedést, önazonossághiányt, „helyett"-séget – „Mindig és minden valami helyett volt. / Sohasem fogom tudni, mi helyett. / Nem evilág, nem pokol, nem a mennybolt, / nem erkölcs, csak szeszély; nem elv – csak ötletek": szögezi le a minimum ötszörös tagadás – és a különbözést: „Egy vagyok már tereppel és szereppel, / az különböztet meg, hogy leírom: / nekem jöhet már »reggel – este – reggel / / et cetera, und so weiter, i tak daljse, and so on«. / Én különbözök. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel. / Da capo al segno. Ad libitum." (342.) A tereppel–szereppel alkatú, a nyelv alaki bipolaritásaival brillírozó fogalmazás Petri mesterfogásainak egyike, kifogyhatatlan az ötletekből. Sajátos módon ez a készség – az önmagától elidegenedve duplikált létezés kettős látásának a megvilágító, megvilágosító, újszerű nyelvi duplikálásban történő rögzítése – Petri mellett legfőképp annak a Nagy Lászlónak volt erénye, akit az N. L. emlékére (314–315.) kérlelhetetlenül megbírál, holtában vonva kétségbe azt, amire maga a legrátartibb volt: erkölcsi integritását. (Az argumentálás tisztessége kedvéért: Nagy László nagyra értékelt rossz verse, a József Attila!, és kevésre értékelt nagyszerű verse, a Szépasszonyok mondókái Gábrielre rajzik az ikerítések, álikerítések, szótükrök „iker-köreitől", a nyergelj s nyargalj szópárjaitól.) Az idegen nyelvi berakások, mikro- és makro-intertextusok képzettársítási és stilisztikai bonyolultságára, szövevényes intellektuális tartalmaira rávall, hogy ama d’une manière profonde és a l’allemande német gyökerűek, azaz „Thomas Mann-idézetek, Hans Castorp Mme Chauchat-val folytatott beszélgetéseiből valók". A Varázshegy többszörösen is „fontos könyv" volt Petri polcán. Magyarázatok P. M. számára című „vers és valóság"-áttekintésében beszél erről. A sajnos csupán a Reggel című verstől a Most újból című versig sorakozó lucidus értelmezéseket a Holmi közölte (2000/12), a Magyarázatok M. számára kötetcímre rímelő címet is a szerkesztők adták. Ebből a textusból még merítünk, ha nem is citátumszerűen.

Az Összegyűjtött versek mint lírai életműegész zárójelbe tesz olyan dilemmákat, amelyek sokáig felszínen lebegtek a Petri-filológiában, de a pálya vége felé elhalványodtak, esetleg újrafogalmazódtak, vagy Petri is újra szembenézett velük (lásd erről például a posztumusz közzétett margináliákat: „Feljegyzések egy nagy spirálfüzetbe", Holmi, 2002/11). Az induló költő provokatívan hirdette ki a József Attila-i líra folytathatatlanságának legalább annyira bölcseleti, mint amennyire irodalmi tézisét. Ez a tagadó, elhatárolódó kijelentés időről időre változott, szűkült, finomodott az ő tollán és interjúiban is, s szinte minden Petri-tanulmány és -recenzió hallatta így-úgy opponáló szavát ebben a kérdésben. A halálos beteg Petri György már csak komoly fenntartásokkal tartotta fenn e nézetet, s József Attiláról készült értekezést írni. 1971-ben, amikor Petri fiatal pályatársai közt javában hevített a J. A.-követés láza, az indulat nélküli tagadás, elfordulás lényeges tények felismertetése volt. Mára – a József Attila életművére specializálódott szakembergárda friss megállapításai, valamint a Petri lírai beszéde szempontjából nem elhanyagolható Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben többszöri publikálása és többszöri, vitázó elemzése után – az ÖV olvasásának nem kedvez (kevés érdekességet csillant meg benne) ez a szemszög.

Milyen hatások (vagy inkább vonzalmak és viszonyulások) mentén formálódott Petri versvilága? A harminc-harmincöt év természetesen nem mutatkozik osztatlannak, mindenestül kontinuusnak. Viszont a német romantika költészetfelfogása, a romantikusok egyikének-másikának – a verseken kívül a személyes sorssal, a korai halállal, az öngyil-kossággal is testált – ihletése pontosan oly szembetűnő az ÖV egészében, mint ahogy azt a költő és kritikusai sok színnel és szólamban analizálták. E „régi" hatás szomszédságában nem halványul a szintén sokszor körülírt „új" hatás, Thomas Stearns Eliot líramodelljének igenlése sem. A kettő nem külön-külön, hanem keveredésében lenyűgöző. Az Összegyűjtött versek, részben a most hozzáférhetővé vált új anyag révén, a kései (újra)olvasóval evidenciálisan fogadtatja el, hogy Petri egyfelől az auktorokra emlékeztetően tiszta, lehántott, retorizáló verselése, másfelől depoetizáló, alulretorizáló törekvéseinek dísztelensége (maga is mint ötvözet) a „romantizálás" és az „eliotizálás" elegyére vezethető vissza. Mindaz, amit értelmező belehelyezkedés nélkül, pusztán rágondolásszerűen a Petri-líra jelent, felidéz – az, aminek a Petri név a jele, kódja –, készen volt már a Magyarázatok M. számára és a Körülírt zuhanás ciklusaiban. Meglehet, egyedül és eredendően csak az első kötetben is. Az ÖV verseinek – a persze hullámzóbbá lett színvonal ellenére is örvendetesen felszaporodott – sokasága (s az eredeti kötetek helyett az 1996-os Versek alapul vétele) nem fedheti el, hogy Petri György a később soha meg nem haladott első két kötetteljesítményével lett remekíró, az antipoétikus lírai beszédmód szépségének (és e közlés eszességének és erkölcsösségének) felmutatásában a 20. századot lezáró, oly soksebű századharmad legjobbja. Ez a – nem új, csak megerősödő – észlelet sem Petri némileg szétszórt, a közlés vehemenciájának túl sokat áldozó szamizdatkorszakától nem vonja meg a történeti és esztétikai fontosság érdemét, sem az 1989 és 2000 közötti előrelépés, kiteljesedés, sötét felragyogás tényét nem kívánja fakítani. A kezdeti kötetteljesítményeket követően azonban e líra nem ismét gyűjteményekben ért csúcspontjaira. Egyes költemények, akár rövidségükben is nagy művek lettek azok a fényszórók, amelyek körüket a környező művekre és a pályaegészre vetítették. A hasonló versek – a Reggel, A szerelmi költészet nehézségeiről, a Zátony (50–51.), az Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből (65–66.), A felismerés fokozatai (80–83.), Az ilyen fontos beszélgetések (111–112.), a Novella (112–114.) és – olykor mindössze pár soros – társaik nem váltak ki az első két kötet szövetéből Az Andrzej és Wanda (173–175.), az In memoriam Hajnóczy Péter 218–221.), az „Eszmék és tánclemezek" (322–323.), A delphoi jós hamiscsődöt jelent, az „Ötven felé", a Halálomba belebotlok (429–431.), s mindenekelőtt a Hogy elérjek a napsütötte sávig (293–296.) s még legalább tucatnyi mű kevésbé olvad bele verskörnyezetébe, a koherencia nem verssorozatokban és teljes kötetekben jelentkezik: az esetleg nem is jelölt ciklusokon, egységeken átnyilalló idea hivatott pótolni a precíziósabb szerkezetet. A magyarázat-jelleg – poétikailag-műfajilag értve – ezekben az opuszokban is megőrződik (e sorok írója tehát az ÖV olvastán is inkább az életmű egységességének, mintsem a – négy, öt, hat szakaszt is jelenthető – tagoltságának a pártján marad, ahogy ezt Petri élet- és lírafelfogását a címmel is karakterizálni igyekvő korábbi tanulmányában írta: „A félhalottság életereje", Jelenkor, 1997/2). A zenitponton való indulás, amely magaslatok és teljek kiváltója is, hasonlít a Petri-versekben sokszor szólított, idézett Tandori Dezső indulásához. A Töredék Hamletnek (1968) és az Egy talált tárgy megtisztítása (1973) kötetteljesítményét Tandori azóta sem múlta felül. Ám például az 1996-os A Semmi Kéz kötet címadó költeménye, illetve Az éj című remeke vonatkoztatási pontnak tudja a Töredék…-et, korábbról, 1991-ből a Koppar Köldüs archaizáló-virtuális-valóságos „írógépnyelve" a Talált tárgy…-ba ágyazta magát, s a Főműben (1999) közölt Szonettkosz benőtte az 1968-as és az 1973-as törzset is. Akár Tandori nyitott, akár Petri lezárult oeuvre-jéről legyen szó, az első két-két kötet nem „lehagyja" maga mögött az utóbb következőket, hanem – időbeli elsősége ellenére – az életmű centrumát alkotja. Minden törekvés belőlük indul ki, vagy rájuk mutat vissza. Egyébként sem feltétlenül bizonyos, hogy minden kivételes lírai produktumot kötetekben kellene mérni (szinte említeni sem illene, hogy amíg például a Petri számára, mondhatni, mindig ellenszenves Ady Endréét igen, addig a Petri meditációiban oly fontos szerepet játszó József Attiláét nem). Tapasztalati tény, hogy a Petri-kultusz a Magyarázatok…-at kötetegészként, a Körülírt zuhanást kísérő-kiegészítő kötetjelenségként tartja számon, viszont az utolsó húsz évben íródott nagy műveket önálló egységekként, magányos foszforeszkálásukban. Az Összegyűjtött versek – anyagának és elrendezésének köszönhetően – alkalmas arra, hogy nyomatékosítsa: e nagy költészeten belül nagy kötetek – és másfelől nagy versek őrződtek meg. A nagy kötetek nagy versekkel telítettek; a nagy versek telítik azokat a köteteket, amelyekbe bekerültek. (A valójában nem különösebben lényeges kötet-problémához tartozik, hogy Petrit a publikációs tiltások, majd gyűjteményes könyveinek – alkotástörténeti értelemben – nem a legjobbkor történő megjelenései, végül betegsége arra késztették, hogy új kötetet ígérő ciklusokat fosszon meg a tényleges kötetléttől, illetve bízzon az utókor gondjaira.)

A (jól szerkesztett) gyűjteményes kötetek, a versbőség, a forgathatóság ajándékaként szembetűnnek a költemények szigetei, szigetcsoportjai – köztük a leggyakrabban s néha egymással ellentétezőn felemlített politikai versek és a szerelmi líra darabjai –, ám fontosabb a teljes tér, térkép, tér-képzet. Az átjárhatóság, az összefüggésrend. Jól kirajzolják magukat a verstárgyak. Olyanok is, mint az ünnep(telenség) – 11., 121. stb. –, az évsza-kokhoz és a napszakokhoz hozzárendelt, hangulatilag vagy ceremoniálisan alkalmazkodó, szimbolikus jelentéseket is felvevő életvitel („…ecsetre-száradt esték, / reggelek ragyogása. / Magányunk szurokéje. / Napszakok, holdszakok" – El nem küldött levél, 327.) vagy a lakhelyek puritán grafikusi ábrázolásában megnyíló-bezáruló (nem tragizált!) otthontalanság („Házak merednek, ki nem vert fogak / a levendulaszínű szájüregben. / A világegyetem-arc hova néz?" – Alkonyat, 92.; „falak / nyílások / tér átabotája / meg lépteké / téblábolás kallódás / nekrotizált otthonokban / raktárlakások mélyén / hangárlakások szűk / csövébe tolva" – Öt tétel, 104.; „…egy alkonyati lépcsőn is óvatosan / botorkálok már…" – „Ötven felé", 341. stb.).

Az egymásba mintázott szerelmi és politikai költészetnek a szakirodalomban bőven, gyümölcsöző ellentmondásossággal tárgyalt sajátszerűségeit ezúttal nem érintve a Petri-líra radikális konvenciótlanságából – és a most előkerült, bekerült, esetleg gyengébb versek felszínesebb vagy vázlatosabb megoldásaiból – leginkább az ironikus kontempláció szcenírozottsága érződik újszerűnek. Petri lírájának epikusságát számos szakember tudatosította. Maga Petri is vallotta, hogy az én-, az ideológia- és a világ-kritikához szükség lehet a történetes elemre (amit legkevésbé azzal támaszthatunk alá, hogy van Novella és van Kisregény című verse is. Utóbbi így indít: „»Én a negyedhosszú vers mellett török pálcát«". Az 533. oldalnak ez az egyetlen sora is – melyet a következő visszavesz – elég lehetne, hogy a Petri-költészet egyik szálát elkezdjük felgöngyölíteni, Nagy László és Juhász Ferenc hosszúversei, Tandori Dezsőnek a félhosszú versre vonatkozó megállapításai, az 1960-as évek közepétől regnáló hazai lírai kánonok, továbbá Petrinek a rájuk bocsátott kritikái felől). A versek teatralizáltsága az eddiginél több figyelmet kaphatna. Ez a színszerűség valószínűleg nagyrészt független attól, hogy a költő a hatásmechanizmusokat élvezettel kiaknázó személyiség volt. Hol látszólagos, hol valóságos gátlásossága ellenére kitűnően bánt hangjával, mozdulataival és (leírt vagy kimondott) szavaival. Örömest vállalt és színvonalasan játszott el – inkább: jelenített meg több filmszerepet. Rossz artikulációjára fittyet hányva, a monotóniában bízva emlékezetesen olvasta saját műveit: ha színpadra állt, ült, varázskör teremtődött körötte. Színműfordításaihoz is kellett színház- és színészismeret; tervezett színdarabokat is. Petri, a „színházi" ember van jelen a Beckett-szinopszis kajánságában (117–118.), a Hitvita (521–525.) dialógusában, a költemények gyakori, nagyfokú – néha csak imitált – párbeszédességében (a dialógust sokszor belső monológgá, esetleg a hasadt én logikusnak megőrzött magánbeszédévé visszafaragva). Az éles szemű megfigyelő Petri összetéveszthetetlenül, egyedien írt le kulisszaszerű (a maguk nemében mindenképp hazug, „föstött") helyszíneket a 20. század második felének Magyarországáról – gyakorta az említett lakások, aztán a nagyvárosi tájak, a vízióhoz közelítő nagy látványok is ilyenek, még ha alacsonyrendűek is –, s epizálásra hajló lírájának radikális kritikai konklúziókat hozó szakaszait szívesen élesítette ki az összegzően szcenírozásnak nevezhető eljárásokkal. Éber, virgonc, kiművelt szelleme, mely az általános pusztulás foglyaként is szabadon, elemzőn szemlélte és képezte le az általános pusztulást, kedvét lelte abban, hogy az élet nevű processzió díszletmunkása legyen.

Egy gyűjteményes kötet jobbára az állomány egészére tereli a figyelmet, pedig ezernyi részletnél is időzni kellene. „…tanúm és bírám legyen Petőfi Sándor, / hogy a szabadság szent szavát ajkamra / parancsolólag többé nem veszem" – áll az Egy fényképre, amelyen kezet ráznak soraiban (152.). További 450 oldal – vagy mind a 600 – felel arra, betartotta-e fogadalmát a megszólaló (s hogy mit is jelent itt a parancsolólag). Szabadság? Szerelem? Halál? Tucatszor tucatnyi szöveghellyel, adattal, reflexióval „szótározható", mennyivel összetettebben gondolkodott ezekről a kulcsszavakról Petri, mint ahogy róla olykor leegyszerűsítőn gondolkodó olvasói vélhetnék, vélik.

Az ÖV segítségével a műhelybe pillantva újfent témává lehet a szonett formaproblémája. Mit szeretett és mit utálhatott benne Petri György? A híres-hírhedt „Következzenek el már a szonettek…" (Szonett-jel, 140.) után vajon miért szinte csak szonett-torzszülötteket, sorral-sorokkal toldott, kínrímekkel foldott, a forma kiváltságait romboló tizennégysorosokat fabrikált? S ha nem (Körül-belül, 288. stb.), tárgyához honnan s miért szedte elő épp a szonettet?

Milyen elveket vallott – vallott-e – a rímelésről, a rímről? Rejteni vagy fitogtatni akarta-e szuverén rímeit, már amikor a magyarázat versbeszédének talán kedvezőbb rímtelen szabad verset (nem ritkán) feladta? „…lapjába les Persephoneia, / a kárhozottak királynéja" (Persephoneia hízelgései, 61.) – az ilyesfajta, tüntető összecsengések izgatták-e jobban, vagy az Hommage à Baudelaire összekaszabolt szonettjének második szakaszában (is) fellelhető, kifacsart rímtípus, mely összecsattan a másik, a szabályos rímpárral: „Olyan egyedül leszel most az ágyon, / mint kadáver a bádogtepsiben. / De ébren! A hasüregbe pakolt agy / gondolkodni fog. És nézni a szem" (188.)?

Miként vélekedett a (vers)mondatról? Talán az e kérdésre adható válaszokat élénkíti meg leginkább – az eszköztár terén – az ÖV. „Csinálhatsz amit akarsz / akarásod is ők csinálták" (12.): az első vers, az egykor a Magyarázatok…-at is nyitó vers e két sora bizonyára nem fogalmazódhatott meg Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című művének ismerete nélkül (a Reggel írásakor bátor tett volt az akkor még csak „rejtekutakon" elérhető, „tiltott" Illyés-költemény ilyetén, ráutaló „idézése"). Petrit érdekelte az Egy mondat… (sokkal később analizálta is A szabadság hagyományai című – halála után, 2001-ben kiadott – beszélgetőkönyvben), s még jobban érdekelte az egy mondat: az egyszavas mondat (A Mizantróp átnézése közben, 324. stb.), a sokszorosan összetett, egész verset kitevő hosszú mondat (Kizsarolt nevetséges életünket, 75–76.), az egy mondatból gerjesztett több mondat (Már csak, 98. stb.). „Tekintsük / a mondatot, mint csipeszt / vagy baltát", közli a [Lerészegedni volt a legjobb] (510.).

Petri György Összegyűjtött verseinek felkavaró, élményadó és tanulságos olvasása egy költészettörténeti jelentőségű, formaújító életműbe vezet be. Vezet be újra. A friss versanyag egy részét a költő nyugodtan szétszórhatta volna köteteiben, ezek ma zavartalanul illeszkednének közegükbe (így az Éldeklek, a [De únom az egészet!] stb.). Mások: melléktermékek. Jó tudni róluk. Az a költő írta ezeket is, aki megrendülés nélküli, tárgyilagos, sőt praktikus racionalitással tételezte az emberi lény dologgá süllyedését/válását: „Mindig mint dolgot gondoltam magam, / mint a valamire alkalmas valamit, / alkalmasságot, célfüggvényt; / a szív hidegsége megadatott nekem" (Közben, 269.). Az a költő írta őket, akin az illúziók felismerésében, illetve az illúziótlanságban senki nem tett túl a közelmúlt magyar lírájának terepén, ám az illúziótlanság, a „hideg szív" sem a világ egésze iránti érdeklődést, sem a mozdulatlan szolidaritást, sem az indulat nélküli józan észt nem ölte ki belőle. Biztos volt a bizonytalanban. „Bizonytalan / minden. / / Hol vagyok attól az / ifjútól, aki hittem a / világot – kesztyűként! – kezemre húzni" (Metaforák helyzetünkre, 84.). A személyiség tervezett, remélt, illuzionált énjétől való, csökkenthetetlen távolság lírikusa volt (leegyszerűsítő volna azt állítani, hogy az identitáshiányé – egy identitás- és szabadsághiányos korszak második felében, egy identitás- és szabadságzavaros korszak legelején). Maradandó, brutalitásukban szép szavakba foglalta az ego még csak nem is elviselhetetlen csődjét, s az egyéni csődökből összeálló kor- és világcsődöt. Az „…elegem van. Torkig vagyok" (Ich habe genug, 385.) címere, címermondata mögött a szakadatlan, lankadatlan jelenlét, bennelét állapotából szólt, verselt. E kettősség pátosza folytán volt kimeríthetetlen tárgya a halál, úgy is, mint értelmetlen születés, korai távozás, hosszadalmas pusztulás, élőhalottság, haldoklás, a közeli halállal való szemezés. Tudta – úgy tudta –, hogy nincs önrestauráció, elölről kezdés, vezeklés a bűnért; de van – csak az van – végpont, belátott végpont. Lírájának dichotómiákból szervesült tágas egyszólamúsága – melyet tán a legtömörebben Szilasi László és Thomka Beáta írt le – sokféleképp idomult a kezdet folytatódásának és a folytatódás kezdetének számtalanszor összefuttatott stádiumaihoz.

Az Összegyűjtött versek: stádium. Talán Petri is melléje állítaná a söröspoharat, kifújná fölötte a füstöt.

(Szerkesztette Réz Pál, Lakatos András és Várady Szabolcs. Magvető Kiadó, Bp., 2003, 642 oldal, 2990 Ft)