Látod-e még?

(ln memoriam N. N.)

 

 Látod-e még

a föld fény-árny játékait?

Kísért-e még a létezés

szerelme?

És fáj-e még, ha ég az alkonyat?

Vagy túl a tér-idő

vonzásain,

fönn, ott a Nap fölötti csöndben

már csak az örök jégfénye

vakít?

 

  

Az el nem égő nyárban

  

Eszelős szenvedély kutat

a rejtő időmélyben,

mindszenti ködben, késő ősz-

sárban.

Temető múltban,

káprázat jövőben.

De évszakon túl velem leszel

az aranykori nyárban,

abban a halhatatlan tájban,

a sosem nyugvó

Nap alatt,

az el nem égő Nyárban.

 

 

Hozzád, Érted

  

Azóta élek, hogy megláttál,

Teremtőm vagy, és igaz tükröm.

A bizonyosság vagy fölöttem.

Én: hamu, elporló föld,

míg hatalmad nem lehell

lelket a lelketlen anyagba.

Süket, örökcsönd-hegedű,

ha nem leszek élő hangszered,

mely érintésedre felel.

Hozzád és Érted a harang:

a himnusz.

És a rekviem.

 

 

 Áramod járjon utólszor át

  

Maradj akkor, maradj

velem,

ha szemem már

homályosul,

ha elsötétítik a szobát.

Tedd homlokomra

a kezed.

Gyógyítsd a halál

hidegét,

áramod járjon

utólszor át,

míg az oszcillográf

villogó jele

irgalmas vízszintesre vált.

 

 

 Magukhoz hívnak

 

A fák magukhoz hívnak

egyszer

a burjánzó, mély sűrűbe,

ahol már nincsenek

nyomok,

ahol már többé nincs

Idő.

Fáklyaerdője ég az

ősznek,

üszök a levél, a virág.

A csönd mély, szellős

sátorát

megnyitják

azon a napon,

csontkarjukat lenyújtják

értem.

Magukhoz hívnak majd

a fák.