Mélyen bent a regényben.

Hosszú az út, amelyen az alig valamivel több mint tizennégy éves fiú, akit követek, otthagyta a léptei nyomát.

Ötvennyolc, mióta a kéziraton dolgozom, már hatvan év után az egykori lépteket követve ugyancsak hosszú úton hagyom magam mögött a lábnyomaimat.

A talány – az útonlét körülfalazott, sötét tereiben tapogatódzó fénysávok metszéspontjában: az Idő.

Három dimenziója nem múlt, jelen, jövő. Belső Időként: a hatvan év előtti Idő, a hatvan év előtti követésének ideje, ám olyan Idő is, amelyben a követőt is követik a tetthely megközelítése közben.

A léptek: történeti nyomok és esztétikai jelek együtt.

„Tovább az erdőben. Vendég megáll. Fiatalember pár lépést megy, visszafordul: szemüveges, tiszta, kutató arc.

A: És te mit? Irodalmat? Irodalmat és történelmet? Ez jó. Együtt. Csak együtt igazak. Ez is a tanulságok közé tartozik." (Mészöly Miklós: Vendég [Berlini interjú])

Közel harminc éve írta. Próbáljunk meg a Vendég nyomaiban is lépegetni, miközben tetthelyünkhöz közeledünk. De előbb még egy idézet a Mészöly-szövegből. „A: Az egyik nap megpróbálom újra végigjárni, merre és hol… Hogy fölismerem-e az utcákat…"

A Tér mint történelmi tér és a próza tere. A merre? és a hol? a ráismerés és megörökítés tere. A nyelv: az Időtér áthidalása.

 

Mit kereshetünk az oly régi lépésnyomokban (Mészöly harmincéves nyomain) mostanság, hatvan évvel a háború után?

Minden sorsban, ismeretben, ismerethiányban, a béke formaváltozásaiban, az azóta megszilárdult-szétesett-újraformálódó függéskontextusokban, a mentalitásokban, az elszámolásokban, elnemszámolásokban, elszámolhatatlanságokban – tudjuk, nem tudjuk – velünk van a háború, azoknak a sorsában is, akiknek akkor a szülei sem éltek.

Négy nemzedék.

Márai Sándor írta: fel lehet lélegezni, véget ért a háború, valami kiszámíthatatlan és veszélyes kezdődött el: a béke.

Ebben a kiszámíthatatlanságban-veszélyességben maradt ott a háború.

Bényei Tamás hatalmas újabb munkájában (Az ártatlan ország – Az angol regény a háború után) azt írja, hogy a második világháború igen sokáig azért jelent meg olyan visszafogottan az angol regényben, mert a civil lakosság ugyanúgy, sőt jobban megszenvedte a háborút, mint a katonaság. Nem létezett olyan tapasztalati szakadék, amelyet az irodalomnak kellett volna áthidalnia.

Nálunk az ország háborús körülményei-tényei, különböző szenvedéstörténéseinek tapasztalatai ugyancsak meglehetősen azonosak voltak a katonaságnál és a civil lakosságnál. Hatalmas szakadék választotta azonban el a háborús részvétel kelepcéjének (a fasiszták oldalán) tényét a kelepce felismerésétől.

Ez ráterhelődött a sors(ok)ra. Mindenkiére, más-más módon.

Elizabeth Bowen A nap heve című könyvéről mondja Bényei, hogy annak a helyzetnek a vizsgálata, amelyben a háború tere és ideje rátelepszik a béke, a normalitás világára, „széttördelve a béke – és a békebeli regény – tereit, időbeliségét, cselekménymodelljeit… a létesített és megkérdőjelezett ellentétek mindegyike a háború és béke megalapító, metafizikus szinten értett ellentétére épül; közöttük van a sötétség és világosság, és főként a kint és bent ellentéte… amely a legelemibb szinten is összemosódik, a határvonal fellazulásának a cselekményben is fontos szerepe van…"

Miközben jócskán beléptem a beléphetetlenbe, és lépegetek a regény közepe felé vezető nyomokban (habár hogy egy regénynek hol a közepe, mi a közepe, van-e „közepe", azt a befejezése után lehet, ha egyáltalán szükséges, tudni), nos, azt veszem észre, hogy bejárom a városomat. Miközben eljutok ezerkilencszáznegyvennégyben az Óbudai Téglagyárba, miközben évtizedek múltán végigmegyek virtuális lábnyomaimon az egykori völgykatlanban felépült áruházi centrumok tájékán, a „ráírás" esztétikai formát nyer, a városligeti helyszínek, a Thököly út, a Baross tér, a körutak mint hajdani és mai (vagyis történelmi) eseményterek, együtt: egzisztenciális terek.

 

Az Idő rétegeitől takarva egy alak kontúrjai.

Atlétamozgású, magas, őszülő férfi, hatodik évtizedének felezőidejében.

A Vendég (Berlini interjú) Mészöly egyik legizgalmasabb írása – meglehetős feledésben.

„Tulajdonképpen mit akarunk ezekkel az eszelős sétákkal? Keresünk valakit?"

Negyedszázada olvastam a Szárnyas lovak című kötetében. Elfelejtettem. Miközben mélyen bent a regényben váratlanul bekattan. Az ötödik fejezetem táján, amikor Karl Lutz tudomást szerez arról, hogy az ezerkilencszáznegyvenkettes Wannsee-ben tartott konferencia meghirdette Hitler döntését: a háború teljes győzelemmel és a zsidóság kiirtásával fog végződni.

A Berlini interjúban „a Vendég elindul a Wannsee felé. Felhőtlen panoráma, vitorlások… elmúlik húsz év, harminc… s egyszerre valami kattan. És ez pokoli. Rájössz, hogy legalább egy arcot szeretnél közülük, amelyikbe utólag kapaszkodni lehet…"

1974-ben mondja ezt a Vendég, harminc évvel azután, hogy otthagyja a léptei nyomát, ahol most jár.

Főszereplő az Idő? Mintha. Hiszen a Mészöly-próza egyik eleme: az elbizonytalanítás. Két idő, két tér csúszik egymásba. Eggyé szublimálódik, mint belső Tér és belső Idő. Ez azt jelenti, hogy a két tér- és idősíkban a láthatatlan kontinuitás a megragadhatatlan egészre utal. Mindvégig „pszichésen".

Mészöly egy későbbi Notesz-fragmentumából: „Teljes folyamatot valójában nem tudunk átélni, csak tér, idő, történés stb. »kvantumokat« egymást követő holtpontjaiban… a kiemelt tényben, a mindent átfogó tárgyban az egész revelálódik."

 

„– Tehát, 1974. nyár…

– Nem. Tél volt.

– Nyár van.

– Tél volt…

– Szóval, mégis télen érkezett volna?…

– Nem… Most nyáron. Tegnap. Pontosabban harminc éve, tegnap…

– Még pontosabban negyedik hónapja…

– Valahogy nincs időnk.

– Elvesztettük. És azóta is mindennap… tulajdonképpen mit akarunk ezekkel az eszelős sétákkal?"

A hatvan év előtti lábnyomaimat taposva tehát egy Mészöly-szöveg útvonalát is nyomozom?

„– Szerintem megtettük, amit lehet.

– De mi az, amit elmulasztottunk?… Nektek mondjuk ezt, akik kétszáz év múlva sem lesztek felnőttebbek, mint mi! … az eltakarítás hangyaszorgalma…"

Ápolt, frissen festett utcasorok…

„– És? Nincs eltakarítva? Megtervezve? Felépítve?… Nincs gondozva?… Berendezve?…"

Következnek a háború emlékképei. Az egykorit lefedő jelen képeivel. A legemlékezetesebb (annak bizonyságául, hogy Mészöly számára a kiemelt tényben az egész folyamatosan jelen van, máshonnan, a Kiemelésekből): „Foglyok a répaföldön. Az egyik annyira gyenge, hogy kihúzni sem tudja a répát. Éhes – lehasal, körülrágja. Az őr szuronnyal bökögeti a földet, hogy jobban hozzáférjen. A szurony megcsúszik, belevág a nyakába, erősen vérzik. Lehet, hogy ütőér? Frissen szelt répát szorítanak a sebre…"

Tehát a háború képei a wannsee-i séta közben.

„– Nem lehetne valahogy abbahagyni? Kicsit banális már. Hetvenhétszer kijátszott lapok.

– Ez a hetvennyolcadik…"

Snack bar a Ku’Damm környékén. Halk zene. Vendég és a lány az ablak mellett. Azt ígérted, mutatsz képeket – mondja a Vendég.

A lány válogat a szatyrából, néhány képet a Vendég elé tol: hároméves kislány meztelenül a tengerparton. Alig változtál, mondja a Vendég. Húsz év semmi, mondja a lány. Újabb fénykép: fiatalember, Wermacht-egyenruhában, ugyanazon épület előtt, ahol ülnek. A kép elraszteresedik.

„– Tudod, ha így sorozatban látom az arcokat… Ez a gyanútlanság… Ez a felkészületlenség… Meg ahogy makacsul nem is akarunk szembenézni vele… Egyszerűen nem tudjuk a legtöbben, hány embert öltünk meg. A legtöbben sohasem látták, hogy közvetlenül ők. A legtöbben csak küldték. Leadsz egy sorozatot, vagy csak úgy szórakozottan húzod el…"

Húsz éve felvillantottam, tíz éve megírtam a feltehető közöset Bibó és Mészöly látásmódjában.

Az Idő rétegei, ahogy egymásra rakódnak, és közben a folyamatos eltörlés. (Az így létrejött újabb és újabb hamis helyzetek.)

„…strand a tavak mellett. A homokon napozó tömeg. Vendég és lány egymással szemben hasalnak. Felváltva a homokba rajzolnak, a másik eltörli."

„– Aztán elmúlik húsz év, harminc… s egyszerre valami kattan…

– Rendben. Elmondtuk ezt is.

– De mit tehetünk többet?

– Többet nem. Csak azt, hogy keresünk tovább."

A vallatófények metszéspontjában meghúzódó talányok egyike: Mészöly – habár mindvégig és mindenben azt a pszichés fókuszálást alkalmazta, amelyben ott van a lerakódott háborúélmény – mégsem írt regényt a háborúról. Kezében volt az „anyag". Visszatérően hivatkozott rá, hogy számára a legnagyobb formaprobléma az anyag bősége.

 

„Az »emlékezőírás« tagadja a távolságot szerző, szöveg, az írás tárgya és az olvasó között. Valamennyien egyetlen pontban találkoznak. Egy író számára, aki magát is írja, az írás maga válik a látás vagy a megértés eszközévé..." (Berel Lang, 1989)

De éppen arról van szó, hogy nem emlékezőírás, hanem „jelenvalólét"-írás készülne. A maga létmegelőzöttségében.

A tizennégy éves fiú, akit hatvan év elmúltával halad a menetoszlopban.

A kéziratpapír fölé hajló férfi, akit a hatvan év előtti fiú figyel, miközben a menetben halad.

Mindketten (az anyaguk megvan) az egymásra pillantás hiteles formáit keresik.

Érdemes Nabokovra is vetni egy pillantást: „Azonos vagyok Sebastiannal, vagy Sebastian azonos velem, vagy talán mindketten azonosak vagyunk valakikkel, akiket egyikünk sem ismer."

 

A múlt létrettenete a múlté.

Az emlékkép kifehéredik. Jobb esetben raszteres.

A ma létrettenete a meggátolhatatlan eltörlődésből, a visszavonhatatlan felszámolódásból születik.

 

Mészölynél a próza és a gnóma-fragmentum-esszé ugyanabból a élményből születik.

Idézek a Valóság, látszat, fikció című fragmentumból, amelyet Mikola Gyöngyi is idéz Thomka Beáta könyvéről szóló írásában (Jelenkor, 2004/1).

„Minden folyamat, amely már belátható (vagyis teljes lefutásban látszik áttekinthetőnek) számunkra csak fikció, látszat, illúzió lehet… A valóság sem látszani, sem igazolódni nem tud, csupán mindkettőt meghaladó értelemben lenni… A művészet feladata (termékenyítő kockázata), hogy ne pragmatikus illúziókba, fikciókba, látszatokba rendezkedjen be megtévesztő sikerrel, hanem megütköztessen a semmilyen pragmatikussal nem kecsegtető valósággal. Vagyis közelítsen egy olyan objektívhez, ami a látszatot, fikciót, illúziót leleplezi, anélkül, hogy kiiktatni vagy gyakorlatiasan helyettesíteni tudná."

Szépen értelmezi ezt a gondolatsort Mikola Gyöngyi, amikor azt írja, hogy ebben az elemzésben „a művészet minden kritika kritikája is, a reflexió reflexiója – szüntelen és szándékos eltérésben van a közmegegyezésektől, azoktól is, amelyek vele kapcsolatban alakultak ki". Kommentálva Thomka Beáta Valéry Füzeteiről szóló azon megjegyzését, miszerint „azok nem a személy és nem a mindennapok krónikái, hanem egy magatartás, diskurzus, poétikai alternatíva megalapozásai" – Mikola azt a kérdést teszi fel, hogy azonban „létezik-e olyan magatartás, diskurzus, poétikai alternatíva, amely elválasztható volna az egyetlen egyedülálló, az éppen aktuális emberi lénytől?" Mészölyön (és másokon) gondolkozva „én arra a következtetésre jutottam, hogy nem".

Vessük össze a Vendég című írást mint „szövegjelenvalólét"-et Mészölynek a valóság-látszat-fikció-illúzióval kapcsolatos ismeretelméleti fragmentumával. Emeljük ki a próza bármelyik mozzanatát (például „De mi az, amit elmulasztottunk?", „az eltakarítás hangyaszorgalma", „Irodalmat és történelmet… Csak együtt igazak", „Meg ahogy makacsul nem is akarunk szembenézni vele"), megjelenik a „szövegjelenvalólét"-ben („mögötte") az anyag létmegelőzöttsége.

Mikola töprengésein túl több jelét látom annak, hogy az irodalmi teória egy-másfél évtizedes kitérő után (e kitérő vitathatatlan hozamát megőrizve) megpillantja…

Mit?

 

1993-ban (a Regényregényben) hivatkoztam arra, hogy Mészöly már 1965-ben azt írta a Schönberg-esszében: nem zárható ki, hogy az atonalitás után (fölött és mellett) olyan újabb áttekintés birtokába jussunk, ami lehetővé teszi a tonalitás újraértelmezését, és megelőlegezett egy olyan regénypoétikát, amelyben „az elemek »szórendje« lesz talán a döntő… egyfajta kombinatorikával való sugalmazás".

Az elmúlt években többször szemügyre vettem Adorno Schönberg-tanulmányát, amelyben azt írta, hogy a „tizenkét fokú technika teherbírása mindmáig nyitott kérdés". Foglalkoztatott néhány kommentár erejéig az is, hogy Adorno szerint Schönbergnek azok a kompozíciói a legmeggyőzőbbek, amelyek „nem tizenkét fokú sorokon és nem is hagyományos típusokon alapulnak"; úgy látta, hogy a forma logikája akkor szilárd, amikor elfogulatlanul használja a kompozitorikus eszközök arzenálját. Ide csatoltam Bartók egy megjegyzését. Menuhinnak mondta: „Meg akartam mutatni Schönbergnek, hogy lehet mind a tizenkét hangot használni úgy, hogy az ember tonális maradjon."

Amikor Mészöly egy akkor még ki nem bontakozó magyar posztmodern majdani lefutását követő poétikai kombinatorikáról írt, még az avantgárd próza, a francia új regény, a strukturalizmus példatárának, illetőleg a saját műhelyküzdelmeinek a tapasztalatait összegezte. De akár a tükörbe nézett, akár másokra, az, hogy ezek a gondolatai nemcsak megelőlegezték, hanem túl is élték a soron következő teoretikus korszakokat, annak köszönhető, hogy az irodalomtudomány fölött (alatt? mellett?) a művek „szöveglétjelenvalóságát" nem választotta el az anyaguk „létmegelőzöttség"-világától.

 

1974-ben írja a Vendéget. 1979-ben jelenik meg a Szárnyas lovakban. Ugyanebben az évben olvassa Esterházy Péter Termelési-regényét.

Esterházy huszonkilenc éves.

Mészöly harmincnégy évvel van a háború után.

Halad a dús, majdnem teljesen ősz hajú, atlétatermetű férfiú a Bajza utcában, felolvas a klubteremben. „Most bontakozó prózairodalmunk fontos állomása…" – kezdi a Termelési-regény bemutatását.

Összefoglalva: ritka önfeledtséggel és erudícióval megírt könyv, nálunk szokatlan kimunkált tudatossággal reflektál is önmagára; derűje: létezési derű – alkati; kérdés, hogy vele mint írói alapállással és alaphanggal redukálttá teszi-e a világát, illetve korlátozza-e az eszközöket, amelyekkel írói világát építi? „Azt hiszem, igen is, nem is." Ő ezen az úton közelíti meg az igényeinek megfelelő teljességet; polgárjogot nyer egy olyan bensőségesség, amely az általános érvényességet épp azzal próbálja elérni, hogy mind jobban totalizálja a személyességet; aminek ez az anyagkezelés ellenáll: az igazán katartikus ütközés; amiért sok minden (felsorolja) kárpótol; „végül mindez együtt, rafináltan »érintőleges« valóságkritikát és -értelmezést tesz lehetővé, mely nem nélkülözi a szembesítésre késztető racionális keménységet sem, katarzis nélkül.

Hogy aztán a derű katarzisa mi lehet? Nyilván az hozza meg a választ, ha ez a derű többé nem tud már ugyanaz lenni; csak másképpen ugyanaz."

Eltelik negyed század. A világ, az ország, az irodalom, az egész kultúrakorszak megváltozik. Esterházy méltán európai írófenomén lett, a derű többé nem tudott ugyanaz lenni, csak másképpen ugyanaz.

Nemrégiben azt írtam a nagy változásokat a kultúrakorszak változásai felől nézve, hogy az irónia játék volta helyére az irónia mint etika lép. Esterházy ma azt mondja: „Minden mondat mögé oda kell az írónak állni mindenestől, patetikusan szólva, az egész életével. Miközben a jó mondat önmagában még semmi, illetve úgy minden, hogy alig valami."

Az alakulások (is) a nyomozati sávban. Mintha megjelenne a (nem nélkülözött) katarzis.

 

„…az irodalomnak van olyan funkciója, amely a történelmi amnézia és a diktatúrák által kötelezővé tett hallgatás ellen irányul." (Thomka Beáta a Sorstalanságról és a Javított kiadásról.).

A katarzis hiányzó voltára való ráébredés katarzisa? Az írói létfilozófiai kérdések elbizonytalanodásának korában. Az Én újabb változatai idején. Nem is a maguk hajdani egybetartottságában. De nem is a sokak által megelőlegezett eltűnéseikben. A katarzis mint (ön)szembenézés-kényszer az Én folyékony, folyamatosan formát kereső alakulásaiban.

Ilyen a háttere annak, amiről Mészöly idézett fragmentumában azt mondta: közelítés az objektívhez, hogy „…megütköztessen a semmilyen pragmatikussal nem kecsegtető valósággal. Vagyis közelítsen egy olyan objektívhez, ami a látszatot, a fikciót, az illúziót leleplezi, anélkül, hogy kiiktatni vagy gyakorlatiasan helyettesíteni tudná".

A Vendég minden mozzanatára (táj, emlékezés, töredék, a homokba rajzolt vonalak eltűnése, a megőrizhetetlen arcok, a továbbkeresés elmaradhatatlansága stb.), mint a vízió poétikája, ráközelít az objektív.

 

Dérczy Péter írja Borbély Szilárdról új kötete (Halotti pompa) kapcsán: egyik feltűnő sajátossága, hogy „a versben beszélő alany, az én valójában mit is akar, hogy az énnek milyen szerepe és jelentősége van vagy nincs a szövegek megalkotottságában; hogy az én mindössze önmagát és esetlegességeit képviseli-e, avagy megszólalása önmagán jóval távolabbra mutat… az alapprobléma ugyanis nem a posztmodern személyiségválság, énvesztés (noha nyilvánvaló az ez irányú szkepszise is), hanem sokkal inkább az, hogy hogyan lehet az ént olyan közegbe, olyan háttérbe helyezni, ahonnan megszólalása nem pusztán individuális lesz (s mint ilyen esetleges), hanem valami általánosabb értékkörben helyezkedik el…"

Még egyszer Mészöly negyedszázad előtti íróavatásából: van egy univerzum, „s ez az én-központú megragadás… a világra alkalmazott nem személyes kivetítések »klasszikus« sémáinak (amely magát optimálisan »tárgyilagosnak« értékeli) tudatos visszavonása és tudatos visszavonulás az én mikrokozmoszába… Azzal a reménnyel (vagy akár meggyőződéssel), hogy ott a makrokozmosz lényege és értelme is jobban megvilágosodhat. Sőt talán másutt, nem is csak ott."

Mennyire kaptak-kaphattak helyet az ilyen felismerések-összefüggések az elmúlt másfél évtizedben a műértelmezés egyik sztrádájaként hiteles, ám sokszor kizárólagosságra törő elemzéstanaiban?

Takáts József is foglalkozik ezzel (Jelenkor, 2004/4.) a rá jellemző bájos radikalizmussal Vári György Kertész-monográfiájának elismerő értelmezése kapcsán. Megemlíti: a Kertész-szakirodalom gyarapodása hozzájárulhat ahhoz, hogy „néhány elméletileg letiltott kérdés, például a szövegek valóságra utalásának kérdése újra tárgyalhatóvá váljék". Arra is felhívja a figyelmet, hogy Vári György nézőpontja, s általában az általa képviselt kultúrkritikai jellegű írás újramegjelenésének hatására átrendeződhet a kortárs irodalmi kánon, a bevett kritikai eljárások rendje.

Az elmúlt évtizedben kétkötetnyi töprengésben is kerestem a kérdéskörrel kapcsolatban bejárható utakat. Nemrégiben azt is megkockáztattam, hogy a Kertész-életműnek önmaga jelentőségén túl a huszadik századi álarcokkal takart történelem „mögötteseinek" feltárásában, továbbá az újabb magyar irodalmi kánon átrendeződésében is szerepe lesz.

De itt egy mélyebb tradícióvá kövesedett dilemmával is szembe kell nézni.

Újra Mészöly…

Több ponton átfordítja a merev kánonokat. „Rosszul tennénk, a mi közös »játszmánk« időleges túlélői (kritikusok, mások), ha valamilyen szabványosított »torzónak« akarnánk illedelmesíteni az alakját. Téves" – mondja 1979-ben Hajnóczy Pétertől búcsúzva. Füst Milánt említve is ír a műveket körülölelő „predesztinált csendről", amely nemcsak áthallatszik Füst sorain, de rájuk is karcolódik.

A magyar irodalom (nyilván minden irodalom) hiátusos kánonképzési agressziója távolabbról indul. Kitüntetett jelentősége van tehát a tizennyolc-tizenkilencedik századi kánon felújítására, átrendeződésére irányuló törekvéseknek. Dávidházi, Margócsy, Szajbély, Szilasi (és mások, elnézést, akiket nem említek) munkásságában. Emlékezetes Takáts József program- és kötetszerkesztői teljesítménye, továbbá a nagy esztéták ide vonatkozó, még mindig nem kellő figyelmet nyert felismerései (Balassa Vörösmartyról, Poszler Keményről). Végre azzal is foglalkozhatunk, hogy Margócsy István Ormós Zsigmond tizenkilencedik századi, nekünk ismeretlen regényét recenzálva nemcsak arról tesz említést, hogy az író műve „kívül esett az értelmezett hagyományon", továbbá hogy „végletesen kiábrándult világot teremtett… rajta (is) szemlélhetjük, milyen sokféleképpen, milyen mély problémalátással közeledtek elődeink is ahhoz a kérdéskörhöz, melyet szeretünk mainak, csak huszadik (?) századinak látni" – hanem (Márton László feltáró tanulmányára is hivatkozva) kijelenti: „hátha az ilyen könyvek előtérbe kerülése szorgalmazni fogja a nagy és megingathatatlan XIX. századi irodalmi kánon radikális átfogalmazását is…"

 

Mióta nyomozati munkám első mondatát leírtam, annak a figurációnak a hitelességét keresem, amelyben létrejöhet egy hajdani tizennégy éves és egy mai idős ember tekintetváltásában nem egy harmadik, azonban mégis: másik. Az Idő Proust utáni kezelésének tapasztalatai alapján másféle felfogásban kerül a poétikai centrumba, másféle alakításokkal formálódik a kompozíció. Jelen és múlt úgy rétegeződik egymásra, hogy a sorshelyzetek referencialitásával egyenlő funkciójú az ütközéseikben feltáruló „pszichés metafizika". Továbbá: miként elegyíthető a dokumentum és a fikció annak az elvnek az alapján, hogy közös testük a nyelv? Miképpen munkálható ki eközben az, hogy szép városom, Budapest életre keljen abban az alvilág voltában, amely máig nyúló árnyékot vont a történelemre, a kultúrára, a mentalitásokra.

Barthes szerint a fikción kívül nincs más mód a megszólalásra.

Bényei Tamás Lawrence Durrellt elemezve arról beszél, hogy a valóság áttör a fikció falán; az Avignoni kvintettben az önazonosság kritikájának egyik legsikeresebb vonulata az, „ahogy a regényen belüli valóságos és fiktív szint közötti válaszfalon egyre több repedés keletkezik, a fiktív világ elemei metaleptikusan behatolnak a regény elsődleges valóságába".

Hasonló alapossággal foglalkozik Márton László nagy trilógiájának Testvériség-kötete alapján (Jelenkor, 2004/4.) Dérczy Péter azzal, vajon feloldatlan-feloldhatatlan probléma-e az, hogy miként lehet a valóságot és a képzeletet elegyíteni, egyáltalán elbeszélni; miképpen „működik" a trilógiában az Idők egybemosódásának, valóságosnak és képzeltnek egymásban való feloldása.

Utalnék a probléma egyik elágazására. A regényteremtés egyik ága „lehet" a sorsok-tények dokumentumainak és a fikciónak az elegyítése. A másik a kultúra-műalkotás-könyv tényei, mint dokumentumok és a fikció elegyítése. Mondhatnánk, hogy az előbbi változat a modernitás, az utóbbi a posztmodern eredménye. Ám (szerintem) a két változat maga is egybecsúszva, együtt játszhat bele a ma egyéni változataiba.

Egy tizennyolcadik századi regénynek (egyfelől), egy második világháborús indíttatású sornak (másfelől) mint hasonlóképpen dokumentumnak a fikcióval való egybecsúsztatása (vagyis a Márton László-i és mészölyi) közötti különbözőségek-azonosságok termékeny töprengésre adhatnak alkalmat a mai regényen (illetőleg a mai és korábbi regénykánonokon) gondolkodó tudománynak, kritikának.

A problémára fókuszálva érdekes Nádas Péter egy más témával foglalkozó újabb esszéjének kitétele: „A nyelvekből jobbára hiányzik az egyidejűségek és párhuzamosságok kifejezésére alkalmas grammatikai szerkezet."

Vajon a regény nyelveiből is? És ki-ki hogyan néz szembe az Idők egybecsúsztatásával és a kompozíciók más elemeinek átrendezésével megközelíthető dichotómiával?

 

A Mészöly-életmű a huszadik századi magyar irodalom nagy nyomozati munkája. Immanens talányokkal. A felderítés olyan terepen folyik, „ahol az irreális vonatkozásokra való készség amúgy is történelmi múltra tekinthet vissza".

A berlini Vendégtől ott váltunk el, ahol a „De mit tehetünk többet?" kérdésre így felel: „…azt, hogy keresünk tovább."

Eltelik kilenc esztendő: ezerkilencszáznyolcvanhárom tavasza. A Vendég (talán) a kisoroszi házban dolgozik: „Olyan felismerések után szeretnék nyomozni, amelyek meztelenné teszik az antiszemitizmust." Ezúttal is (mint mindig) önmaga után is nyomoz. (Minden nagy irodalom alapfeltétele.)

A zsidókérdés útvesztői című, ez időben készült tanulmánya Bibó hatalmas munkája óta az elmúlt fél évszázad legjelentősebb teljesítménye. Huszonegy év múltán most közölte a Holmi Wilheim András eligazító bevezetőjével (2004/1–2.).

Kapcsoljuk össze a Vendég utolsó mondatát („keresünk tovább") a két évtizedig gépiratban maradt munka első mondatával: „Az alábbi jegyzet szerzője ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik nem kerülhette el, hogy a háborúban a fasiszták oldalán vegyen részt." A két mondat közötti táv: hatalmas útbejárás. Utal rá több más fragmentumban is, a Szárnyas lovak, a Kiemelések szakaszában konkrétan is, hivatkozva elpusztult katonanaplója megmaradt mondataira.

Mondanám Daniellának, hogy ami most következik, az hozzátartozik a nyomozati munkához, amelynek során megpróbálok (majd) választ keresni az ő kérdésére (is; hogy ugyan mi történt a nagyszüleivel 1944-ben).

 

Daniella akkor születik, amikor Mészöly (talán) Kisorosziban a tanulmányt írja.

A zsidókérdés, kezdi, tartós elfojtásban van, ami lakályosítja az elintézetlenségeket, teret ad a konszolidált kétértelműségnek. Nem történt meg a szembenézés, a dolgok végigbeszélése, az irracionalizmusok racionalizálása, nem elválasztva a magyar történelem traumáitól.

A tanulmány körültekintő elemző munkának kínálja fel magát. Lesz-e, aki elvégzi? Ezúttal csak néhány kiemelés.

Amikor 1976-ban megjelenik a tiszaeszlári perről írt könyvem, benne a Dreyfus-per és a magyar per összevetése (is), már ismerem Bibó tanulmányát, de még előtte vagyunk Szűcs Jenő „háromrégiós" munkájának, amely először a Bibó-Emlékkönyv szamizdat kiadásában jelenik majd meg. Mészöly ennek az 1982-es, csak a „második nyilvánosságban" terjesztett kötetnek (onnan kapok én is néhány napra egy gépiratot) ugyancsak szerzője, ismerheti tehát Szűcs tanulmányát. Gondolatmenetét ő is a nyugati régió demok-ráciahagyományainak és a mi régiónk tradicionális demokráciahiányosságainak ütközésére alapozza. A két per kirobbanásának, eseményeinek, végkifejletének és következményeinek alapvető különbözőségét – a sok hasonlóság mellett – abban látja, hogy ott a demokratikus reflexek elakadása, itt a demokratikus hagyományok-eljárások hiánya mutatható ki. Ez utóbbihoz hozzájárulnak az irracionális erők és a régióra jellemzőbb középkorias mentalitások.

A Dreyfus-per nemcsak megbukott, mondja, de a francia demokrácia számára meghatározó módon tudott katartikus lenni. (Lám, ebben az összefüggésben is használja a katarzis fogalmát, ebből is észrevehető, hogy a kultúrakorszak húsz év alatt milyen változáson ment át); a Dreyfus-per, mondja, végül is a francia felvilágosodás és a forradalom eszméinek megerősödésével járt.

Nálunk a tiszaeszlári per valójában nem bukott meg, mindössze az történt, hogy nem tudta a maga konstrukcióját győzelemre vinni. Semmilyen katarzishoz nem vezetett. Ebből vezeti le a már említett konklúziót az „ottani" esetben a demokratikus reflexek akadozásában, az itteniben a demokratikus hagyományok-eljárások hiányában. Hozzátehetjük ehhez, hogy Istóczy mint az első magyar antiszemita párt képviselő-vezére már az Eszláron ártatlanul vádoltak felmentésének másnapján megkérdőjelezte az ítéletet a parlamentben, talonban tartva a vérvád boszorkánylegendáját.

Mészöly azt is elemzi, hogy a francia perben megtörtént a végigvitel, a teljes elégtétel, nálunk azonban nem. Hozzátehetjük: olyannyira nem történt meg, hogy a koncepciós pertechnikát erőltető, az európai sajtó által megvetett vizsgálóbírót, Bary Józsefet rövidesen „felfelé buktatták", a perről írott könyvet Hitler hatalomra jutásának évében, majd a nyilas korszakban, s bizony a rendszerváltás utáni esztendőkben is kiadták.

Az elemzés nagy teljesítménye, ahogy a demokratikus alapok hiányát és az irracionális erők működését bemutatja. A két per összehasonlításában kevesebb figyelmet fordít a politikai antiszemitizmus magyar változata születéskörülményeire, technikáinak, mentalitáspusztító szervezettségének kialakulására.

De összpontosít a nácizmus „megfontolt embertelenség-ideológiája" mellett ránk utalóan az indulati szervezettségű embertelenség gyökereire, pszichológiájára, összefüggésben a saját (történeti-faji-vallási) elsőbbrendűség-(ön)tudattal, amely aztán a törvényesített, mechanizált népirtáshoz, a „választottság", „missziótudat", akár még „a történelmi igazságtevés" torz önfelstilizálásához is vezetett-vezet. „Az így »rangosított« népirtásban végül is konstruált rivális győzetik le, adott esetben: egy nép és faj öngyógyításának véres abszurditásába sodorva be a Históriát." Ilyenkor kerül sor „a becsvágy, öntudat-önértékelési megalománia mozgósítására, az indokok és érvek önkényes axiomatizálására. S a múlt, amelyből az ehhez szükséges faji-nemzeti »üdvtörténet« megépíthető, az őstörténet leghiányosabban ismert mélyrétegelemeiből habarcsolódik össze, hozzáigazítva a politikai és hatalmi érdekek irányvonalához".

 

Megkerülhetetlennek tartja a holokauszthoz vezető lejtőn a zsidóság gyanútlanságát. „Mintha fel akarta volna mondani a szolgálatot a zsidóság megpróbáltatásokban tapasztalt szeizmográfja." Sorolja az irreális önmegnyugtatás mozzanatait, közöttük a német nyelvbe, kultúrába, történeti hagyományokba vetett pszichés bizalmat. Amit nem jogtalan említeni, s a konklúzió is igaz: „mintha azt a felismerést akarták volna késleltetni sokan, hogy éppen a németség lehet és lesz a gyilkosuk".

Hozzákapcsolandó ehhez kiegészítésként Bibónak azon argumentációja, amely a zsidóság szótlanul tűrt vágóhídra hajszolásával – a később sokak által emlegetett nyájszellemmel – kapcsolatban felteszi a kérdést: „Vajon melyik nemzet volt az, amelyik nyájszerűen engedelmeskedett világosan kilátszó pusztító szándékoknak, amely az utolsó percig kivételezett akart maradni az alól a sárga csillag alól, amelyet a németek láthatóan vagy láthatatlanul minden kelet-európai népre feltűztek? Félek, hogy a nyájszellemben inkább a magyar társadalomhoz való asszimiláció csodáját kell megállapítani. Csakis ezzel magyarázható, hogy amikor a magyar társadalom mindent látott (tömegkínzásokat, tömeggyilkosságokat), nem érezte meg, ha még a maga felelősségét nem, legalább a maga veszélyeztetettségét…"

 

Mit lehet ebből megérteni hatvan év után?

Ám ha Daniella kérdez, fogjuk kézen, haladjunk együtt, és figyeljük a tekintetét, amint belép a beléphetetlenbe.

 

„Annyiszor kérdezték tőlem fiatalok, hogy »jó, jó, de úgy igazában végül is: hogyan volt ott a lövészárokban vagy roham közben«. Egy anekdotából az igazság minden árnyalata kibontható. Napóleon Toulon ostrománál reszket. Egy tiszt megdöbben: »Ön remeg a félelemtől?« Mire: »Ha ön úgy félne, mint én, már régen elpucolt volna.« – Valahogy így volt." (A pille magánya – Naplójegyzetek)

A kényszerítettség és a vállaltság közötti (mindenkori) különbség, a legnagyobb fegyverrel a kézben.

Én nyilasok arcán nem láttam félelmet. Legalábbis Pest felszabadulásáig, amíg alkalmam volt az arcukat látni sorakoztatás, rablás, lövés közben.

Az alvilág sötétjében, amelybe Budapestet lakásaival, pincéivel, utcáival, tankcsapdáival, kivégzőosztagaival belekényszerítették, a patkányjáratokká süllyedt városban otthonosan mozogtak. A patkány nem ismeri a félelmet, nem kényszerből, „szabad akaratából" futkározik ott, ahol.

Ez az alvilág-létforma nem is infernális mélypont volt, hiszen a deportáló szerelvények nagy részben nem a német, hanem a magyar közigazgatás és csendőrség organizációjával, nem a fővárosból indultak a gázkamrákig.

Azután, hogy 1944. november 18-án az Óbudai Téglagyárban már indulásra kész csoportunkból a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottjai a tizenhat éven aluliakat kiemelhették, a következő hetekben nem jártam Budán. A nyomozati munkában kivételes szerencse – mondhatnám Daniellának – a mások tapasztalatait rögzítő dokumentáció. Két tekintet egészen más helyzetből-sorsból nézi ugyanazt.

Visszaszámolok. Körülbelül ugyanazon a napon, amikor már egy másik menetben haladok – a menet két oldalán géppisztolyos nyilasok és oldalfegyveres rendőrök –, a menetben a legfiatalabbak öt-hat, a legidősebbek tizenöt-tizenhat évesek, indul Márai Sándor a Gellért Szállóba ebédelni.

„…a díszes felső étteremben kifogástalan vászonabrosszal terítenek, kitűnően nevelt pincérek hangtalanul szolgálnak fel ezüst tálakon ízletesen főzött, nem is drága ételeket… az asztalok mellett jól öltözött emberek ülnek, a pincérek ingmelle vakító, az ablakból a nagy gépágyút látom, mely a hidat és a szálló bejáratát őrzi, s néhány drótsövényt, melyek közelharc pillanatában a Gellért-hegyet védik majd. Aztán csapat közeleg az utcán: fejkendős idősebb és fiatal asszonyok, gyermekek; zsidók, terelik őket a deportációs telepek felé. Két puskás rendőr kíséri a csapatot. A szép, villanyfényes, langyos teremben mindenki nyugodtan társalog, egyetlen megjegyzés sem esik. Tisztek díszruhában, kitüntetésekkel – nyilván nem a közeli, húsz kilométer távolságban villódzó frontról jönnek, hanem valamilyen nyilas ünnepségről –, kedélyesen beszélgetnek egy asztal mellett."

Tanú mindig akad.

De ritka, amelyik írásba adja a vallomását.

Patkányvárossá süllyesztett város? Végpont? Milyen lehet, milyen lesz ezután Budapest?

„Milyen lesz? Ha nem lövik szét Pestet (a németek és a nyilasok szétlövették – S. I.), az oroszok bevonulnak, s két hét múltán a város él majd, mint azelőtt.

Él, de nem úgy… s ez talán nagyon fárasztó, igen, néha tragikus lesz, s mégsem lesz hiba. Mert »úgy« csakugyan nem lehetett tovább élni… Pesten már tömegével terelik a fagyos vesztőhelyek felé a zsidókat… akadtak magyarul beszélő emberek, ha mégoly nyomorultak is, akik vállalták a német rohamkések parancsára ezt a szerepet. Ez az ország többségében őszintén reakciós és németbarát. Minden csizmás, formaruhás reakció tetszik itt a bugrisnak; gyáva hozzá, hogy önként elszánja magát e szerepre, de ha rákényszerítik, örül és tapsol neki… nyilas kölykök, tizenhat-tizennyolc éves suhancok rabolnak a sárgacsillagos házakban, terelik a lakókat az uszályok és a gyűjtőhelyek felé. A rablás, a túszok szedése általános… Az emberek úgy tűnnek el, mint a nagy járvány idején. Mindez monoton… Mindenki elfásult… Egy sárgacsillagos házat kiürítettek, a zsidó lakókat elcipelték valahová. A ház lakásaiba nyilas családok költöznek be… mindazt, ami fölösleges, kidobják a ház előtt felállított szemétládába. Így elsősorban a könyvek zömét. Egyik ismerősöm ma délelőtt Szókratész védőbeszédének magyar kiadását húzta ki a szemetesládából… Olyan mélyre zuhantunk: már nem is látunk túl a gödör szintjén." (Az idézetek – Márai Sándor: Napló, 1943–44.)

Pályi András idézi hatvan évvel később Tomas Venclova esszéjéből: „Egyszer és mindenkorra meg kell értenünk, hogy a zsidók legyilkolása a mi legyilkolásunk is, a zsidók megbélyegzése a mi megbélyegzésünk is."

Mit jelent diaszpóra-tudatban viszonyulni nemzeti problémákhoz? Mészöly külön fejezetet szentel ennek. Talán azért, mert az egész életművet a különböző megközelítésekben és szövegformákban áthatja, nem tér külön ki arra, hogy a kérdéskör magába foglalja a nem kis dilemmát: mit jelent bármilyen, tehát nemcsak diaszpóra-tudattal viszonyulni sajátunknak érzett-tekintett nemzeti problémákhoz, olyan történelmi körülmények között, amikor a nemzettudat folyamatosan hamis tudatként árnyékol, mint elhallgatás-önszembenézés-hiány, illúzió-történelem. Abban az értelemben, ahogy erre Vörösmartytól, Keménytől Bibóig, Mészölyig rámutatnak.

Ez a megterheltség játszik bele abba is, hogy lám, a demokratikus államszerkezet-eljárásrendek kialakulásával is oly „hatásosan" tudja az antiszemitizmust életben tartani a másik két indíték, az irracionális elem és a politikai töltésű rasszizmus. Elegendőnek bizonyulnak a tébolyda berendezésére.

 

Elhanyagolható adalék ahhoz, hogy abban a két évben, melyben a nagy tanulmányt Mészöly tető alá hozta, kiemelten foglalkoztatta a kilátástalan körülmények között is alku nélkül, folyamatosan elvégzendő feladatsorozat. A „dolgozni kell" társainak, önmagának is szóló fegyelme.

1980 decemberében küldött lapja arra az írásomra reflektált, amelyben együtt tettem említést Bibó és az ő munkájáról:

„Kedves Iván – elküldték az És-ből a Bazaltrétegeket. Röviden, nagyon jól esett. Lehet, hogy mi már úgy nyúlunk ki, hogy semmi sem lesz egyértelmű – de hogyan is legyen, ha többnyire hallgatunk. Egyszóval kell dolgozni – ahogy lehet.

Egyszer össze kéne futni – talán januárban? Én keveset vagyok Pesten, inkább Kisorosziban. Keressük egymást telefonon. Jó ünnepeket és Munkát. Üdv. Miklós"

Nem emlékszem, hogy beszéltünk-e ezután telefonon. Talán. Bizonyosan nekem kellett volna jelentkeznem. Többen beszéltek, írtak a megközelítések közbeni megközelíthetetlenségéről. Olyanok is, akiket nagyon közel tudott magához: Nádas, Balassa, Földényi, Pályi. Elképzeltem, hogy ülünk Kisorosziban. Jókat, termékenyeket hallgatunk.

Lehet, hogy hiba volt, de szavakban ritkán, hallgatásban sem igazán, írásban tudok megközelítően pontos lenni. A találkozás késleltetett lett.

Mert azért megtörtént, úgy, hogy emlékezetes maradhatott (persze nem számítva, hogy itt-ott azért találkoztunk, váltottunk néhány mondatot).

Hetvenedik születésnapját az Írószövetségben is megünnepelték. Korán érkeztem. A később zsúfolt terem harmadáig telt még csak meg, de a hódolók máris körülvették. Leültem, inkább hátul, mint középen. Észrevett. Lehetetlen volt nem fölállni, nem odalépni hozzá. Néztük egymást. Egészen közelről. Jól éreztük magunkat a szavak nélküli tekintetváltásban. Váratlanul megölelt. Éreztem a testét.

 

A „német dió" alcímet adta a tanulmány záró szakaszának. „Elpusztult katonanaplónk megmaradt lapja őriz (…) néhány sort: «Útban észak felé (akkori nevén Pozenben); semmi dolgom a városban. Ha volna, akkor is a törvényszéket keresném, ahol E. T. A. Hoffmann bíráskodott nappal ember módjára; s a házat, ahol démonaival tépte magát éjszaka. De nincs szerencsém. Vagy bombatűz világít, vagy téli nap tűz. Az éjszaka akár a nappal. Nincs benned beosztás, Germánia.»"

Ne gondoljuk az alcímből és a naplórészletből, hogy mindazt, amiről (ember módra való bíráskodásként, démonaival való tépettségeként) a meditáció beszél, azt kizárólagosan »német diónak« minősítené. Hozzáteszi az egykori katonanapló soraihoz: „az »éjben otthonosság« sosem volt fajtához kötött kiváltság. De hogy hol, mikor és mire kapat, az már olyan dió, amelyet minden esetben külön kell feltörni."

És két emléke. Az egyik: annak az elhurcolt és elpusztított leánykának a végső üzenetéről, amelyben „a megoszthatatlan kiváltság rejtjelével búcsúzott el tőlünk. Nehéz elképzelni személytelenebbül személyesebb, kiszolgáltatottabb büszkeséget".

A másik: a Balkánon végigvert német hadsereg foglyával kerül egy táborba. „Egy szászországi altiszt haldoklott mellettünk több napja, s valami nehezen meghatározható távolságtartással mutatkozott kiegyensúlyozottnak – fölöttesnek és tőlünk különbözőnek… Arról próbáltunk beszélni neki, hogy akiket tudva-tudatlanul megöltünk, azokkal ilyenkor fogunk kezet… töredékszavak jelezték, hogy engesztelhetetlen szereptudattal fog meghalni. Lényege szerint azzal, hogy mi ezt nem értjük, ők tudják a jövőt, most csak nem sikerült."

A kétféle kiválasztottságtudat. „Két összenőtt, összehasonlíthatatlan emlék" – hozzátehetjük: katartikus determináció az emlékeket megőrző számára. Az én számomra arról beszél, hogy habár a pszichés megközelítésben összehasonlíthatatlanságukban is mintha összenőnének, azért az egyik kiválasztottságtudat kirekesztő és gyilkos, a másik önvédő és áldozati.

 

A leírás nyelve-struktúrája oly elementáris hatású, hogy felerősíti a valóságot, és stilizálás nélkül átemeli a művészi fikcióba.

Még egyszer a Vendég zárómondatai: „…mit tehetünk többet? – Többet nem, csak azt, hogy keresünk tovább." Még egyszer A zsidókérdés útvesztői első mondata: „Az alábbi jegyzetek szerzője ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik nem kerülhette el, hogy a háborúban a fasiszták oldalán vegyen részt." A két mondat közötti táv az útonlét hatalmas történelmi-epikai-szellemi időtere. Megjelenik benne az is, hogy ugyanabból a nemzedékből és persze a megelőzőekből, a későbbiekből mások más módon élték vagy nem élték túl az el nem kerülhetőt.

Az útonlétben – a mondatok szintjén is – megjelenik a történelmi tapasztalat. A magyar irodalom szerencséjére.

Ne hagyjuk számításon kívül eme utazás újabb tapasztalatát.

Eltelik tíz év. 1992. szeptember 24-én a Demokratikus Charta emberjogi tömeggyűlésén beszél: „A közömbösség ma a cinkossággal fog kezet. Hallgatásunkat a történelem fogja elítélni… Nem engedhetjük, hogy a gyűlölet és kirekesztés, az egyedül üdvözítő ideológiák újra megfertőzzék társadalmunkat… Ha nem ezt tesszük – Adyval szólva –, kihullunk a rostán…"

 

Munkánkban felhasználandó kérdés: miképpen csúsztatható össze a dokumentum és a fikció egy olyan regénynyelvben-formában, amelyben nem föloldhatatlan az, „hogyan lehet a valóságost és képzeltet elegyíteni, illetve egyáltalán elbeszélni" (Dérczy Péter).

Mélyen a regényben magam elé húzom kicsiny „háborús naplómat", ezerkilencszáznegyvennégy decemberéből megmentett leveleimet. A harmadikon már vésnem kellett a papírt a két-három centis ceruzacsonkkal. A leveleket egy ideig címzettjei őrizték, évtizedek óta íróasztalfiókom mélye.

A valóság áttöri a fikció falát.

A kérdés az, hogyan hatolnak a fikció vallatófényei a valóság álarcai mögé.

Ki ez a Daniella?

 

Jegyzet

* Regényem – A tetthely megközelítése – első fejezeteit már megírtam, amikor egy vonatúton véletlenül összetalálkoztam a húszéves Daniellával. Faggatni kezdett, mert nem tudott semmit arról – a szüleitől sem –, hogy mi történhetett a nagyszüleivel 1944-ben. (S. I.)