Például egy pillantás

története

eltéved egy kertben. Itt élt

Robinson Crusoe.

(Michael Krüger)

KEVÉS

Bármit csinálj is, csak úgy van értelme, ha azt nagyon jól csinálod. Jól kevés. Sok jó verset írnak manapság a költők (mint ahogy mindig is), de kurva jó kevés van. Pedig csak úgy érdemes. Meg ahogy a csillag megy az égen.

KIFINOMULT

Mióta süket vagy, mondja feleséged, egészen kifinomult a (zenei) hallásod.

KÍVÜLRŐL (BELÜLRŐL)

Este későn, a szobában, a kislámpa alatt ücsörögve és cédét hallgatva az villant be, ha már nagyon öreg és persze töksüket leszel, akkor a cédélemezeket már el se kell indítanod, csak berakod, amihez kedved van, hallgatod a csendet, élvezed a zenét, hisz mindet tudod, ismered, hallod kívülről. Vagyis belülről.

LEVESPOR

Késel a névnapi vacsoráról. Szerencsére te vagy az ünnepelt, így bűnöd bocsánatos (ha nem is bocsáttatik meg). Közben, míg várnak rád, parázs vita alakul ki leendő (persze, majd kiderül) sógorod, húgod és a feleséged között. A húsleves körül. Hogy lehet-e disznóból húslevest csinálni. Az egyik fél, a harmincon aluli duó szerint nem, mert van tyúkhúsleves meg marhahúsleves, de olyan, hogy disznó- vagy sertéshúsleves, olyan nincs, nem létezik, szögezik le. Feleséged, kicsit hápogva a megilletődöttségtől, próbálja védeni tizenéve kialakult remek főzőtudományát, ám ők vannak többen. Határozottan állítják, a végső fegyvertényt is felvonultatva, hogy nincsen. Ugyanis olyan levespor, hogy disznó- vagy sertéshúsleves, ugye, nem kapható. Kész tehát, vita lezárva részükről. És mindez, ha nem késel, nem fordulhat elő. Mert egy Krúdyn–Kosztolányin–Márain nevelkedett írónak ki merné a levesporos érvet bedobni.

MADÁR

Minden reggel találkozol vele, futás vagy séta közben. Nagyjából ismered már a területét. Ha meglátod, valami indokolatlan boldogság tölt el, mintha már ettől jól indulna a napod. Sőt, mintha kifejezetten ettől biztosan jobban alakulna. Utánanézel a lexikonban, milyen madár is. Nagy, barna. Feleséged erre mondaná kapásból azt, hogy sas. Na, az biztosan nem. Ölyv vagy héja, valószínűleg. De vagy túl hirtelen rebben fel mellőled, és az ijedségtől csak hatalmas, barna szárnyakat látsz, vagy túl messze csücsül valamelyik fa legtetején. Így marad madár. Mint Nemes Nagy Ágnes szép és enigmatikus versében. És ahogy az autópályák mellett gubbasztanak a dróthálón. Bambulnak mereven az aszfaltra. Ha fagyos, ha forró. És ez nagyon szimpatikussá teszi őket. Túlságosan is emberivé.

MÁSODPÉLDÁNYOK

Előfordul néha, hogy egy-egy publikáció után két tiszteletpéldányhoz jutsz. Egyet az ember félretesz a többi közé, ki tudja, miért. (Jó lesz majd valamire: visszakeresni, ha a számítógépből elveszett, vagy a gyerekeknek mutogatni a sokkilónyi folyóiratot. Ezt mind apuka írta tele…) De a másikat nem adhatod önmutogatás nélkül senkinek, másrészt nem is érdekel senkit az ismerőseid közül, mégis félreteszed, mint régen apádnak, egy adott helyre. És egyre csak gyűlnek, fenyegetően, a másodpéldányok.

MULANDÓSÁG

Hisz tudod, a dicsőség. Gyorsabban múlik, mint a derékfájásod.

NAGY ÍRÓ

Rájöttél, a nagy írók nem olvassák a folyóiratokat, nem figyelik a kritikákat, nem tájékozódnak megfelelően. Szarnak rá. Ők a Nagy Írók. Az utóbbi időben egyre kevésbé vagy tájékozott, nem figyeled az eseményeket, nem követed a dolgok alakulását, lehet, hogy lassan nagy író leszel? (Lassan nem árt odafigyelned magadra!)

NŐSZÁM

A kölyökvizsla fiú, és kamaszodik. A nőismerősöknek félelmetesen gyorsan beszagol, hogy csak egy huhhh vagy ahhh szakad föl belőlük, mert addigra már a gazdája vagy a felesége elkapja, és mentesíti a vendéget az inzultálástól. Feleséged szégyelli, de hát mit lehet tenni. Ám a középkorú, jól öltözött rokon hölgy zokon veszi, hogy ez alkalommal nem támadja le, nem szagol be és nem akarja a lábát megerőszakolni. Azaz nem veszi nőszámba. Vigasztalásul elmondod, az imént lett megfenyítve, azért ilyen fegyelmezett, de ígéred, legközelebb… És a kapuban hozzáteszed, integetésképpen, ne keseredjen el, nem vele van a baj. Csak a kutyád is nagyfiú lesz lassan, és talán áttér a kutyalányok molesztálására.

NYUGALOM

Tudod, amiről a keleti bölcsek beszélnek, mármint a végcélt illetően. Amit elérsz egy váratlan pillanatban, aztán úgy maradsz örökre. Úgymond, megvilágosodsz. Na. De a magad részéről ez csak órákra sikerül, talán egy félórára. Egyedül vagy a lakásban, ülsz a kádban, áztatod magad, olvasgatsz, elmélázgatsz (gondolkozol?), miközben valami régi, 17. századi zene szól, beszarásig szépen. Hogy lehet ilyen szép, kérdezgeted magadtól. Aztán arra jutsz, mint mindig, hogy ez az isteni dialógus megnyilvánulása, emberi részről. (Az előadókról, akiken minden múlik, nem is beszélve.) Kávét melegítesz, szédelegsz. Meddig tarthat a tökéletes pillanatok ezen füzére? Félsz, hogy csak a cédé végéig, de megnyugszol, vannak még tartalék zenék. Kimész a vécére, bambulsz kifelé a kisablakon, és látod, hogy éppen akkor röppen az ág hegyére egy ismeretlen szépségű madár. Próbálod kitalálni, mi is lehet, de nem megy, nem látod egészen pontosan a szúnyogháló miatt, és nincs is közel. A nyugalom érzése teljesen eltöltött, érzed, hogy túlcsordul benned valami, nincs mit tenni, írni kell. Bemész a szobába, bekapcsolod a gépet, és elkezdesz valami homályosat pötyögtetni arról, amiről szerinted a keleti filozófiák is beszélnek. Pontatlanul, miként ha egy ágon ülő lényre azt mondod, madár.

ÓRAÁTÁLLÍTÁS

A világért se tudod megértetni az állataiddal, az őszi óraátállítással kezdődően egy órával később fogják kapni a vacsorájukat, mert az számodra ugyanakkor van, mint korábban. Azóta mindennap izgulnak, sürögnek-forognak körülötted egy órán át, hogy mutassák, jelezzék, elfelejtetted őket (megetetni). De nem türelmetlenek, kivárják a sorukat.

PETŐFIK

Egy nap véletlenül meglátott játszani a csarnokban. Később az öltözőben megkeresett, nem lenne-e kedved profi csapatban játszani. Bizonytalankodtál, de azért rávett, legalább gyere el, nézd meg. Eljártál edzésekre, beálltál játszani a profik közé. Egy-két meccset megértél, és mivel Petőfi Lajos, az edző nagyon értette a dolgát, állandóan cserélgetett. Rájött, vagy beszórsz minden labdát, vagy egyet sem. Mikor milyen passzban vagy. És mivel te is rájöttél, nem ez a profi játék alapja, végérvényesen a másik Petőfi által kitaposott utat választottad.

SAJÁT LÓ

Nincs saját lovad, de mindig szerettél volna egyet. Az ember annyi mindent szeretne, szeretett volna. Nálad a ló ilyen. Tudod, nem lehet, nem csak az anyagiak miatt. Egy másik életet követelne. Neked meg van már néhány. Ilyen-olyan. Kutyás, gyerekes, barátos, költős, férjes, írós, szerkesztős. Szóval, sokféle. A lovas már nem nagyon fér bele.

Pedig valamikor volt. Még gyerekkorodban. Ha nem is teljesen a tiéd, de arra a néhány órára, amikor lovagolni jártál, csak a tiéd volt. És valóságos. Amikor lovagolni lehetett az állami gazdaság által fenntartott istálló lovain. Külföldieknek még akkor is (vagy már akkor is), az átkosban, lehetett lovagolni, pénzért. Neked harsonáznod kellett, tizenkét évesen, rendezvényeken, törékeny kis gyerekként fújni a repedtfazék-hangú lovas harsonát szerencsétlen ló füle fölött. Ez volt az ára a lovaglásnak. Ettől eltekintve ingyen volt, csak a „lovadat" kellett rendben tartani, lelovagolni, lecsutakolni, törődni vele. Imádtál lovagolni, jó volt érezni, ahogy az a számodra hatalmas lény a közös akaratot hajtja végre, ügetés, vágta, poroszkálás, mikor mit kell. Sokat álltál az istállóban, öreg, ki-vénhedt kancád okos, nagy fejénél, néztél bele hatalmas, meleg szemébe. Jó volt a ló-, a szalma- és trágyaszagban létezni, bár otthon mindig kaptál érte megjegyzéseket, de akárhogy is, a lóhoz hozzátartozik az a sajátos, büdös szag, amit a lovas ember nagyon szeret. Nem a trágya vagy a szalma szagát, a ló állat-illatát. Ahogy beveszi magát minden ruhadarabodba. Még az alsógatyád is lószagú. A nyereg meg folyton kisebesítette a térded belső felét, nem tudott begyógyulni, újra és újra beleragadt a nadrág a sebbe, úgy kellett letépni átöltözéskor. Hirtelen kellett megrántani a szövetet, akkor kevésbé fájt. Szerettél lovagolni. Még azután is, hogy ugratni tanultál, és nem voltál elég határozott, vagy talán félelemből megszorítottad váratlanul az akadály előtt a térdeddel a lovat, amitől leblokkolt, te meg gyönyörű ívben – mint a filmeken – átrepültél a feje felett. Egyenesen a lábai és az akadály közé. Közben pedig tovább szorítottad a kantárt, ott táncolt, ágaskodott fölötted a hatalmas lótest, de nem lépett rád. Pedig a lovászok rengeteg olyan történetet meséltek, hogy kinek mijét taposta le a ló ilyen helyzetekben. (Különösen, a pici, púpos lovász tudta félelmetesen előadni ezeket a történeteket.) Utána kezdtél el félni, miután visszaültél a lovadra, remegtél, inkább hazaküldtek, aznap nem kellett folytatnod az edzést, a csutakolás is elmaradt. De a kapcsolatod csak szorosabb lett a lóval, a lovaddal. (Úgy érezted, sohasem lépne rád. Soha.)

Harsonázni viszont nem szerettél, nem a bemutatók, hanem az oktató miatt. Féltél tőle, kiabált, és mindig erősen gesztikulált béna, karomszerű ujjaival. Ahogy vezényelt. De mivel lovagolni csak így lehetett, szorgalmasan jártál ki a határba, harsonázni, vagyis gyakorolni. Ne legyen gond veled. Otthon ugyanis, a panellakásban eltiltottak a gyakorlástól. Közeledett a harsonavizsga, és nagyon szerettél volna már túl lenni rajta, állandó hasmenésed volt, mivel akinek nem sikerül, mondták, nem jöhet lovagolni sem. A nagyobb fiúk azt javasolták, úgy kell gyakorolni, betömöd a harsona végét újságpapírral. Akkor nagyon kell erőlködni, hogy szóljon. Amikor viszont kiveszed, úgy fog szólni, hogy na, mivel megszoktad, hogy erősen kell fújni. Újságpapír nélkül ércesen zengő hangon fogod fújni a szignálokat. Veled meg mindig az volt a baj, hogy halkan fújtad (vézna fiú, satnya mellkassal), a „mester" nem hallotta rendesen, jól fújod-e. (Nem mindig fújtad, persze.) Gyakorolnod kellett tehát, újságpapírral. Annyira akartad a lovaglást, hogy még a vizsga előtt is, a téli lovarda udvarán újságpapírral gyakoroltál, fújtad, mint egy kisangyal. Erőlködtél. Egyszer csak szóltak, te jössz, a „mester" vár. Elkezdted fújni a kért darabokat, de valahogy elfogyott belőled az erő, nem volt több levegőd, úgy elfáradtál az előzetes gyakorlásban. Hiába magyarázkodtál könnyekkel küszködve, „mester", adjon egy kis időt, menned kellett. Tizenkét éves fiú, bőgve tetted meg az utat hazáig. Nem lovagolhattál többet.

SZÉPERNŐ

Kizárólag céltalanul, utazás közben vagy esténként a fürdőkádban, tetszőleges résznél (versnél, kisprózánál) felütve érdemes olvasni. Lassan csepegtetve, mint egy elzárhatatlan (rossz) csapot. Vagy mintha desszert volna. (Csak az íze miatt.)

SZÖRNYŰ

Lehet-e úgy ránézni egy legalább részleteiben kívánatos nőre, hogy nem mozdul meg benned semmi. Általa. Ez lehetne az öregség? (Betegség? Halál?) Nem hiszed. Egy hinduista bölcs válaszolta a kérdésre, hogy mikor szűnnek meg az ember szexuális vágyai: 3 perccel a halál után. Ha nem mozdul benned semmi, és még érzékeled ezt, az már legalább másfél perc. És ez szörnyű lehet. (De még mindig van másfél!)

SZÜLINAP

Az a nap, mely önmagadról szólna, és az a nap, mely az évek múlásával egyre rosszabbul sül el. Mert valamit vársz, no, nem túl sokat, de az se… És amelyről minden évben azt hiszed, na, ennél rosszabb szülinapod már nem lehet. És lőn újabb év, és lőn újabb tapasztalat.

SZÜLŐSZOBA

Várakozás. Ez a szó jut eszedbe várakozás közben a folyosón sétálgatva. Ekkor lesz súlya, ha tetszik, igazi jelentése, kilenc hónap óta, élesben. Más megvilágításba kerül ez a várakozás, konkrétságának és lehetséges befejezésének fényében. (A neonfény iskolákban és kórházakban mindig másképp láttatja a dolgokat. Főként, ha neonérzékeny a szemed.) Nyúlvörös szemekkel várakozol hát a szülés megindítására. Mintha előre (ki)sírtad volna magad (örömödben). Először próbálod egészen konkrétan elképzelni leendő fiad, milyen lesz. Teljesen abszurd ötlet. Majd arra gondolsz – ez a beteges dolog a foglalkozásod –, hogyan lehet majd mindezt megírni. Menekülni tehát ismét a szembesülés, a dolgok teljes, adott pillanatban való átélése elől. (Talán abban a naiv tévképzetben ringatózva, hogy a megírásban élhető át legtökéletesebben a valóság.) Körülötted várakozó apukák, mintha most vennéd észre őket. Van valami ünnepélyesség e közösségben (hallgatólagosan?) feszülő csendben. Nyilván hasonló hülyeségek járnak a fejükben (ilyenkor mindenki „író" lesz múlt- és jövőbeli művek nélkül), látszólag esznek vagy imát mormolnak magukban a „leendőért". Várakozol, és meglepően nyugodt vagy. Az idő tanítására fülelsz, milyen irreális a természete. A percek múlását figyeled, ha nem is számolod. Iszonyatosan hosszú pillanatokból állnak, nem történik semmi, várakozol, s mintha az órák egyszerre romlottak volna el, egy helyben állnának a mutatók a szülőszobák előterében. Pedig a nagy falióra percmutatójának halk kattanásait hallani véled. Tehát az időnek múlnia kell.

Bejutsz végre, a magzatvíz távoztával, a még szorosan egy csapatot alkotó feleségedhez és leendő gyerekedhez. Egyelőre séta van, hátha megindulnak tőle a fájások. Apás szülés lesz, biztosan érezted előre, ott kell lenned. Segítened kell a leendő gyerek anyjának. Lelkileg segítesz persze, azzal, hogy ott vagy és csavargatod, szorongatod a kezét, mintha neked is ugyanúgy fájna, noha elképzelésed sincs, mennyire fájhat. Úgy vagy vele, mint Rilke, látod, hogy az élet fájdalommal és sírással kezdődik, de nem tudsz segíteni, tehetetlenül szemlélődsz. Asszisztálsz csupán, mint egy kamera, rögzíted magadban a dolgokat, míg ő éli, sőt szenvedi. (Utólag azt mondja a feleséged, nagy segítség volt.) Kamerázod tehát a dolgokat, a szülés hihetetlenül állati aktusát. És egyfolytában csodálkozol. A nők újra és újra vállalják e fájdalmakat egy ismeretlen életért. Micsoda optimizmus! A szenvedés mértékét látva ismét eszedbe jut kedvenc témád, a fájdalom és az öröm (gyönyör) közös forrása Szókratésznál, mikor leveszik a bilincseket a mesterről. A gyakorlatban derül ki, igaza volt, idealizmusától függetlenül. Nézed, ahogy a fájdalomtól ismeretlenné torzult női arc visszaváltozik, és anyai szelídség, nyugodt szépség ül ki rá. Viszed a fiadat megmosdatni, megmérni. Egy közel négykilós húsdarab, aki elkövetkező évtizedeiteket meghatározza majd. Az örömben osztoztok mind, a szülésznő, a szülészorvos és ti, mintha abszolút közös gyerek lenne. A közös munka gyermeke.

Visszagondolva a szülés lebonyolódására, mintha csak tükrök által homályosan láttál volna mindent. Semmi nem tűnt valóságosnak. Valóságos személyek irreális helyzetben. (Akár a Vészhelyzet című – feleséged által igen kedvelt – kórházi sorozatfilmben, az ember alig győzi követni az eseményeket. Már amikor beindultak, persze.) Miközben egyfolytában szorongatod feleséged kezét. Illetve fordítva, minden vért kiszorít a kezedből, szinte fáj a szorítása. Fogod a homlokát, beszélsz hozzá. Mit lehet ilyenkor mondani, fogalmad sincs. Valószínűleg hülyeségeket. Igazából a buszra várakozva térsz magadhoz, vagy hazafelé a buszon. Összetalálkozol egy ismerőssel, mondod neki, fiad született. Mintha egy ismerősről beszélnél csupán, rossz ragozásban. Fáradt vagy és furcsán üres. (Árnyékod magányosan csörömpöl, húzod magad után a langyos őszi aszfalton.) És otthon nem lesz nagy buli, ahogy a filmekben szokott. Hazajön a lányod az iskolából, elmeséled neki (megpróbálod), mi volt, este elaltatod, majd felbontasz egy üveg, előre bekészített sokputtonyos aszút. Megiszod az egész palackkal fiad és anyukája egészségére.

Aztán még néhány nap, a délutánok a kórházban telnek, nézegetve, szoktatva magatokat hozzá. Nem oly’ nehéz, csak furcsa. Majd a kórházból hazahozva, jó sokáig még. Valahogy nagyon más, mint az első gyerek volt. Talán öregszel, jobban figyelsz a részletekre.

TAPASZTALAT

Főszerkesztőd váratlanul megkérdezi a nap végén, milyen napod volt. Kicsit gondolkozol, majd sorolod. Délelőtt a beérkezett új anyagokat olvasgattad, mérlegelve, melyik jöhet esetleg szóba, melyik egyáltalán nem. Fárasztó volt, ugye, kérdezi a főszerkesztőd. Hogyne, mondod, és hosszan magyarázod, miféle fárasztó és unalmas szövegeken kellett átrágnod magad. Ebéd után a már elfogadott írásokat javítgattad, vagyis olvasószerkesztetted, meséled kérdő tekintetére. Aztán néhány óra fárasztó munka után a betördelt anyagokat korrigáltad, hiszen a nyomda már sürgetett… Ez is kimerítő munka, ugye, kérdezte főszerkesztőd. Hát hogyne, még lélekölőbb, mint a korábbiak. Majd végül, halál fáradtan néhány esedékes telefont bonyolítottál le, anyagot kértél híres és fontos emberektől, érdeklődtél hogylétük és munkakedvük felől. Főszerkesztőd szemében megint ott láttad a kérdést, de csak bólintottál, igen. Vacsora után pedig az elektronikus leveleket nézted meg, válaszoltál és érdeklődtél, újonnan érkezett szövegeket mentettél lemezre, már a következő napra. Igen, mondod végül kérdezés nélkül, ez is baromi fárasztó volt. Talán ez volt a leginkább az. Erre aztán főszerkesztőd is bólogat, igen, igen. És tudod, ez még így lesz évtizedeken keresztül. Amíg főszerkesztő nem leszel.

ÚJ DOLOG

Amíg kéziratban, esetleg évekig készenléti állapotban simogattad, csak te, vagy csak néhány barát ismerte, teljesen biztos voltál benne. A megjelenés előtti pillanatban is. Ám ahogy testet öltött, idegenné vált, noha érezted, hogy azért a te véred. A megjelenés óta lassan telik az idő, nem jönnek a reakciók elég gyorsan, te pedig egyre jobban elbizonytalanodsz, a végén már szinte megkérdőjelezed, a te műved-e. A gyerek meg baromi gyorsan nő, már nem tart igényt rád, önálló életet él, ő dialogizál az olvasóval, te meg kívül rekedsz. Ilyenkor ideje valami új dolognak nekikezdeni.

VALAKI

beszélni akar veled, szólt a feleséged, és te lassú léptekkel haladtál a telefon felé. Nem azt mondta, valaki keres, vagy telefonod van. És a feleséged – mintha – furcsán mosolygott volna hozzá. A kagylót felemelve ismerős hang szólított meg. Jó fél perc is beletelt, mire leesett, hogy mégsem ő az, hanem az öccse akarja jókívánságait elmondani karácsony másnapján. Másfél éve halott apád öccse. Azért leizzadsz. Elmeséled utána feleségednek azt a félperces élményt, aki csak annyit jegyez meg nevetve, apádtól még ez is kitelt volna.

VIDÉKI VASÚTÁLLOMÁS

A reggeli csatlakozásra várva, hol máshol?, a váróteremben várakozol. Nincs mit tenned, figyeled a környezetet. Hajléktalanok és IC-re igyekvők vegyesen. Üvegkalitkában az informátor. Jellegzetes vasutasfej, kövérkés, kopaszodó, izzadságtól fényes homlokú. Mit csinál? Unatkozik, természetesen. Az orrát túrja tömpe ujjaival, miközben nézed. Miközben néz rád. Nem nagyon érti, miért nézed olyan csodálkozva. Majd amikor megtalálta, amit olyannyira keresett, a nyitott kisablakon, miután egy kicsit formázgatta, kipöcköli a galacsint. Egy vidéki vasútállomáson átszállásra várakozol, kimész a peronra, reméled, mielőbb megjön a vonat.

VIGYÁZZ, KÉSZ, TŰZ

Azt álmodtad, hogy egész éjszaka lángol a szomszéd ház teteje, vörösen izzanak a hideg januári éjben a tartógerendák, miközben egyfolytában forgolódsz, nem tudsz véget vetni ennek a nagyon is valósághű álomnak, hallani véled a tűzoltókocsik jövés-menését, csapkodást, sürgölődést, kiabálást, a szobát betölti a redőnyréseken átfúródó, leállíthatatlan sárga villogás, miként egy roham előképe. És amikor kimész ellapátolni a frissen esett havat a járdáról, a friss hónak füstös szaga van, de te dolgozol tovább, imádsz korán reggel havat lapátolni, nem számít, ha utána napokig tartó derékfájás lesz a jutalom. Fogod a lapátot, dolgod végeztével zárod a kaput, amikor tekinteted fölréved, talán a hóesés további reményét kémlelni, amikor megdöbbenve látod, hogy az álomnak vége. Fekete, üszkös csonkok az egykori háztető helyén, kicsit még füstölög magában, átellenben, az út másik felén.

VIRÁGBOLT

A néni, aki előtted lép a boltba, mert udvarias vagy, noha rohadtul sietnél már, ballagási szalagot keres. Az ismerős, kedves eladó a háta mögé mutat, több tucat szalagra. Tessék. Csak vers ne legyen rajta, mondja a néni, a lánya kikötötte, olyat ne hozzon. Az eladó itt jelentőségteljesen rád néz, kisváros, szemében ott a kérdés, mit szólsz ehhez te. Egy élő költő, mondja. Nos, kezded óvatosan és teátrálisan, a néni számára amúgy is csak akkor lennél kompetens, ha már csak sárguló csontjaid lennének csupán. Így inkább hallgatsz. Mondod a kedves eladónőnek, aki halkan kuncog rajta. Tehát legalább őt meggyőzted.