„Az élet álarc."

(Németh Gábor: Angyal és bábu)

Sch. J.: – Egyik kedvenc verssoromat idézed valahol, amire már nagyon régen nem gondoltam: „Ki nem ült félve szíve függönyénél…" És nem tudom, hogy van tovább, csak arra emlékszem, hogy a függöny szétnyílt… De hogy mi volt a függöny mögött…

N. G.: – Igen, ez Rilke. De nem tudom, mert mindegy is, mi van a függöny mögött. A félelem az érdekes, nem? Például van egy Hitchcock-film, amiben egy táskát kell megszerezni, és noha az egész film a táska körül zajlik – a nácik vigyáznak rá, valakik meg akarják szerezni, és mindenki halál izgatott –, soha nem tudjuk meg, hogy mi van benne. Ha jól emlékszem, a Hollywoodi lidércnyomásban is van valami ilyesmi, ott egy dobozt őriz valaki, és azt hiszed, hogy egy levágott fej van benne, de nem derül ki, mit rejt a doboz. Nem is ez a fontos.

– Hanem a titok, ami titok marad. Mi pedig maradhatnánk a titoknál is mint témánál, de erről a filmbéli íróról – akinek nagyon nem ment az írás, és talán emiatt keveredett mindenféle bonyodalmakba, és került hozzá az a bizonyos doboz, fejjel vagy fej nélkül – most eszembe jutott, hogy azt írod: „Korcsolyázni az épphogy befagyott tó jegén még ilyen kockázatos foglalatosság." Mármint amilyen kockázatos az írás. Mit kockáztatsz?

– Erre legalább két válasz van. Az egyik: a magánember pszichológiai kockázata. Az írás, meditációs munka lévén, veszélyes lehet, mivel olyan területekre vihet, amelyekről fogalmad sem volt korábban. Tehát bizonyos szövegek esetében önanalízis, amit például a pszichiátriai gyakorlat tilt, ugye. A másik válaszom: szeretem úgy is használni a kockázat szót, mint egy esztétikai természetű imperatívusz elemét. Tehát a jó szöveg mindig kockázatos abban a tekintetben, hogy megkísérel elmenni a végsőkig. Az embernek el kell hagynia a rutinjait, és olyan területre kell merészkednie, ahol nem otthonos; ahol nincsenek meg a nagyon jól birtokolt technikák, ezért nem védi meg semmi. Nincs kanonizált esztétikai rendszer, ami egy intelligens lénynek nagyjából kiszabja azt a teret, ahol biztonságosan elmozoghat anélkül, hogy nagyobb baja esnék, nincsenek szabályok, amelyek megakadályozhatnák abban, hogy olyat tegyen, ami később rossz fényt vethet rá. Engem tényleg az érdekel, amikor az ember elveszíti a fogódzóit. Íróként az a szöveg érdekel, ami velem is megtörténik. Ezért jó hasonlat a vékony jégen korcsolyázás, mert az tényleg olyan, hogy sose tudod, meddig szabad elmenni, hol fog beszakadni. Hogy egyáltalán rá szabad-e lépni. Viszont látod alatta a dolgokat, és az nagyon izgalmas lehet.

– Könyveidet most sorban elolvastam, és azt vettem észre, hogy nagyon gyakran ugyanazt a dolgot szemléled, csak éppen más a nézőpontod. Ösztönös arrébb mozdulás, vagy tudatos helykeresés eredménye a nézőpont-változtatás?

– Módszer és technika is, bizonyos értelemben. Váltsunk nézőpontot! Igyekezzünk mobilizálni a narratív ént. Tehát nem az én-ént, hanem a beszélő ént. De az ember pozíciója is megváltozik. Klasszikus recept szerint, mivel az ember kibeszélő, énjét elbeszélő lény, pályája kezdetén egy írónak először magáról kell írnia, lehetőleg nagyon személyes szöveget. Nálam ez nem így volt, eleinte az elképzelhető legtöbb stilizációt használtam a szövegeimben, nyelvi értelemben is.

– Talán keveset tudtál magadról.

– Nyilván kevesebbet, mint most, bár önanalizáló alkat vagyok. Úgy látszik, ennyire voltam „kész". Szükségem volt mimikrire. Úgy is mondhatom, maszkot kellett használnom ahhoz, hogy valamit egyáltalán tudjak mondani. Egyébként ez meglátszik a későbbi szövegeimen is, elég sokat bíbelődnek magával a megszólalás, az írás lehetőségével. Olyannyira sokat, hogy az egyik, talán a legfőbb hibájuk pont ez, a reflexió burjánzása.

– A beszélés lehetősége… A párbeszéd egyszerűen hiányzik az írásaidból. A régebbi munkáid olyanok, mintha videoklipeket néznék, többnyire szomorú videoklipeket, hangot levéve. Mintha olyan távol lennék a látványtól, hogy nem hallatszana oda a szó. Mint amikor innen, a hangszigetelt ablakok mögül lebámulok a térre. Látom a hintázó cigánylányt, egyedül van, látom, mozog a szája, gondolom, énekel. De nem hallom. Talán pontosabb, ha azt mondom, mintha egy tájképet szemlélnél, kellő távolból, s veled együtt én is. Akkor is, amikor a kisfiúról, tehát magadról írsz a Zsidó vagy?-ban.

– Elég pontosan érzed. Az első három könyvem, amelyek szerintem összetartoznak, két éve Elnézhető látkép címmel jelentek meg egy kötetben. A Fordítóházban dolgoztam Balatonfüreden, és a folyosó falán lógott egy kép, amely nagyon megfogott, ez került a borítójára. Egy Orosz István-grafika: sziklás szigetet néz valaki a tengerpartról, a sziklatömbökből álló sziget tulajdonképpen saját hanyagul átvetett lábának, szivart tartó kézfejének látványát ismétli meg. Tehát tárgyiasult önmagadat figyeled. Bármiben fölismerheted magad, de ezzel el is távolítod. Szemlélhetővé teszel valamit, ami szemlél igazából. A Zsidó vagy?-ban le is írtam ennek az archetipikus szituációját, egy óvodai jelenetet. Mindenki alszik, te nem tudsz aludni, akkor az lesz a feladatod, hogy vigyázz a többiekre. Hogy nézz. Ez egyébként a demokrácia fasizmusát is példázza; ahogy a rendszer puhán utánad mozog és meghatároz. Nem tudsz ellene dolgozni: megoldja, hogy vele legyél. Akkor te nézz! Legyen ez a dolgod, hogy figyelsz! És valamiért ma is ezt kell tennem. Pedig nézni a többieket egyszerre hideg és szomorú dolog. Időnként persze nagyszabású empátiák keletkezhetnek, de a pozíció maga, az mégiscsak halál magányos dolog, ülsz és nézed, hogy mi van. Ugyanúgy, ahogy te, a hangszigetelt ablakon át. A tapasztalataid révén tudod, mi zajlik. Fölismered, hogy énekel, de az már kérdéses, hogy mit, és hogy az szól-e neked egyáltalán.

– A ’94-es tatai JAK-táborban írt naplódban az áll: „Aztán lapozgatások, ügyetlen szünetek, megsemmisítő oldalpillantások, megint az élmény, hogy ez mégiscsak, igen, bármilyen undorító, egy szakma, meg kell tanulni mindent, felolvasni, lapozgatni, be- és kivezetni, befejezni és elkezdeni, megszerkeszteni, méltóságot és öniróniát, ezt az egész szart, amit úgy hívnak, irodalmi élet." Nos?

– Elég különös dolog, a nyolcvanas évek közepére tulajdonképpen azokkal keveredtem személyes barátságba, akik ezt a bizonyos irodalmi életet most mint a középgeneráció fontos figurái úgy nagyjából meghatározzák. Pedig éppen irodalmi szempontból eléggé reménytelen helyzetben találkoztunk. Emlékszem, mikor megtudtuk, hogy Kukorelly első verseskötete megjelenhet, milyen hihetetlen volt, hogy közülünk valaki bekerülhetett egy tőlünk fényévekre lévő közegbe. Pedig Nádas még a hatvanas években megjelent, sőt akkor már Esterházy áttörése is megtörtént, publikált Marno, Tandori, Csaplár vagy Lengyel Péter, de ezek annyira elszigetelt és magányos teljesítmények voltak, kivételnek számítottak, nem az irodalmi nyilvánosság természetes részének. És például a neoavantgárd egész kultúrája – ami ma sincs a helyén – szinte nem is létezett a nagyobb nyilvánosság számára. A Mozgónak akkor már vége volt, a Jelenkor volt az egyetlen lap, amely valamennyire kötődött ahhoz az irodalmisághoz, ami számunkra fontos volt. Tehát akkoriban még egyáltalán nem is gondolkodhattam azon, hogy mik az irodalmi élet szabályai. Csak amikor belépsz, akkor derül ki, hogy működik. Hát úgy működik, ahogy. De ezt te is tudod.

– Nem tudom.

– Tele van kisszerű hülyeségekkel, kis sértődésekkel, törlesztésekkel és törleszkedésekkel. Azt, hogy én otthonos volnék benne, önkéntelenül kritikai megjegyzésnek veszem, mert különösebben sosem szerettem ezt a belvilágot. Bár valószínűleg könnyű megtanulni, hogy mikor hol kell megjelenni, kivel kell barátkozni. De az egész működés talán legfontosabb eredménye annak a fanyar tudomásulvétele, hogy a hierarchia, az esélyek leosztása nem értékelvűen alakul, hanem például olyan alapokon, hogy valaki jókor van jó helyen, vagy képes használni a médiát. Szóval ilyesmiken. Miközben ennek az irodalomhoz semmi köze sincs.

– Te szoktál jókor jó helyen lenni, vagy használni tudod a médiát?

– Szinte a szakmám. A rádióban dolgozom tíz éve, előtte is mindig a sajtóban, tehát föltehetően viszonylag kompatibilis vagyok. Elműködöm, mert egyrészt ebből élek, másrészt sokat hívnak, úgymond, szerepelni. Tudom kezelni ezeket a helyzeteket, de remélem, a helyükön is tartom őket. De millió összetevője van annak, hogy például egy könyv elfogy vagy nem, vagy egyáltalán tudomást szereznek-e róla. Azt veszem észre, hogy a könyvpiac, jobban mondva az irodalmi élet piaca, kezd igazi piacként viselkedni. Tehát ennek is kiismerhető marketingstratégiái vannak, például, hogy az írót is el kell adni, nem csak a könyvét. Ami persze a szöveg minőségét, amennyiben képesek vagyunk még józanul gondolkozni, semmilyen módon nem érinti. Ezt tudni kell. Nem szabad nagyon összetörni, ha valakinek nem megy azért, mert alkatilag végtelenül távol áll tőle, hogy menedzselje magát, vagy akár csak tevékenyen részt vegyen a menedzselésében. Sokkal nagyobb a veszélye annak, ha valaki ezt jól csinálja. Ritka, hogy valaki a külvilág reakcióitól függetleníteni tudja az önértékelését, és hideg fejjel meg tudja ítélni, hogy maga a mű milyen, hol a helye, merre akar elmozdulni.

– Igen, én is azt hiszem, a siker veszélyesebb, mint a sikertelenség.

– Persze, sokkal. Bár a sikertelenségből meg nagyon súlyos sértődés, erős frusztráció származhat, ami azért hosszú távon gyilkos dolog.

– Hogy állsz te a sikerrel? Illetve inkább a sikerhez kapcsolódó féltékenység érdekel. Mert úgy tűnik, nem szenvedsz a féltékenységtől, sőt. Hivatkozol a kortársaidra, van, hogy nekik ajánlod írásaidat. Ez azért furcsa, mert általában mintha nem léteznének kortársak. Mesterek vannak csak. És azok is többnyire már a sírban.

– Az ember mindig gyanakodjon, ha látszólag jó tulajdonságára hívják fel a figyelmét, mert lehet, hogy csak sikeresen nyomott el magában valami érdekesebb rosszat, de ebben az esetben azt mondhatom, hogy tényleg nem szoktam féltékenykedni. Talán mert társas lény vagyok, legalábbis a fentebb emlegetett megfigyelés erejéig. Nagyon szeretem nézni, hogy mások mit csinálnak. Állítólag a harmincas években a világ leghíresebb pankrátorai tízen vagy tizenketten egyszer egy évben összejöttek, hogy az éj leple alatt cirkusz és bunda nélkül eldöntsék, hogy ki a legjobb. Birkózással. Tehát létezett egy belső, valóságos sorrendjük, amit aztán nem árultak el senkinek. Egy ilyen nagyon finom mérce működik az irodalomban is, lehet érzékelni, hogy valójában, cirkusz és bunda nélkül, ki hol áll éppen. Hogy mi az ázsiója, följebb van-e, vagy éppen lecsúszott, mert három éve nem írt könyvet, és az utolsó sem sikerült olyan nagyon, de még mindig van benne lehetőség – egy más példával illusztrálva –, mint Agassiban, aki pár éve a kétszázadik helyről feljött világelsőnek. Van egy ilyen olvasata az irodalmi életnek, de ez annyira nem izgat. Egy pontig izgat, utána untat, talán ezért nem vagyok féltékeny. Unalomból nem. Az jobban érdekel, hogy ki hogyan működik, úgy önmagában. Főleg az alkat meg a szöveg összefüggései borzasztó érdekesek. Ezenkívül engem jobban izgat, jobban is tudok szeretni valamit, amiben látom az esendőséget. Mert a sérülékenység szerethetőbb, mint az a baromi tökély, ami…(csönd)

– A baromi tökély, ami…?

– Baromi tökély. Pont.

– Mennyiben esendő a Zsidó vagy? Mik a hibái?

– Nem biztos, hogy hibák, de már látok benne helyeket, ahol még tovább lehetne írni.

– Átírni vagy jobban elmélyülni benne?

– Az ember mindig talál elsődleges hibát is. Tehát, hogy még valamit változtatna egy mondaton, egyből kettőt csinálna mégis, megszüntetne egy bekezdést, vagy ellenkezőleg, mégis csinálna egy újat. Vagy egy ritmust jobbá tenne. Ezek az apró szöszölések szerintem a végtelenségig folytathatók, mert az embernek diszpozíciójánál fogva mindig más a „tökéletesség-érzékelése". Tehát egy efféle nyitottsága akkor is megvan egy könyvnek, ha amúgy elégedett vagy vele. Inkább az a gond ezzel, hogy is mondjam, hogy nem szerkezeti, hanem spirituális értelemben a közepén van egy nagyon régi írásom, ami magához húzta a többi motívumot vagy emléket…

– Melyik ez az írás…?

– A huron tó című könyvemben volt egy (zsidó vagy?) című szöveg, amiben a leányfalui mozilátogatás és a békakínzás már benne van, és ehhez a leányfalui anzikszhoz „vonzódott" a többi emlék. A gondom az, hogy már eszembe jutottak más dolgok is, amik éppígy bekerülhettek volna a könyvbe, és egyelőre kívül vannak rajta. Ami viszont jó, hogy többen is azt mondták, a könyv visszaküldte őket a saját gyerekkorukba, és erre csak a legboldogabb pillanataimban számíthattam. Mert megvolt annak a kockázata, hogy magánjellegűvé válik a szöveg, hogy nem tudsz benne semmi igazán közösre bukkanni. De a jelek szerint érzelmi viszonyt alakított ki több olvasójával, ami számomra most a legfontosabb volt. Többen mondták, olyanok, akiknek fontos a véleményük, hogy a szöveg örvényszerűen elkapta őket. Bizonyos pillanatokban magam is éreztem, hogy ennek az írásnak az örvény a formája, úgy is hívtam magamban, hogy örvénykönyv. A fele nagyon gyorsan elkészült, de tulajdonképpen az egészet húsz évig írtam. Tudod, elég bonyolult, hogy mikor ír az ember…

– Szerencsés esetben folyton.

– Az történt, hogy kaptam egy felkérést a Kalligram Kiadótól – ahová egy nagyon jó barátom, Mészáros Sándor elment szerkeszteni –, csináljak egy könyvet. Nekem vannak ugyan úgynevezett rendes regényötleteim, de azt vettem észre, bármit írok, önmagamba botlom. Tudtam, ez gátolni fog a munkában, mert ha elkezdek valamit, a harmadik lépésnél ott vagyok vagy a gyerek-, vagy a kamaszkoromban, és olyan kibeszéletlen ügyek kerülnek elő, amelyek egyrészt baromira izgatnak, másrészt viszont azt a konkrét dolgot akadályozzák, amire éppen készülnék. Le kellett vonnom a következtetést. Volt egy pillanat, amikor azt mondtam, jó, akkor most nézzük meg, hogy mi van, mi akar ennyire lenni. Tudomásul veszem, valami erő bennem azt akarja, hogy foglalkozzam ezzel. És rettentően fölszabadító volt, hogy megengedtem neki, mert rögtön az első reggelen intenzív munka kezdődött. Nem is nevezném munkának, inkább utazás volt. Vagy nem is tudom… Nagyon könnyen kerültem nagyon mélyre magamban, és ez általában három-négy óra intenzív írással járt. Utána könnyed lebegéssé változott a nap. Ismered, amikor úgy érzed, hogy „csináltál valamit", utána szabadságolhatod magad mindenből, és félhülye mosollyal az arcodon jössz-mész, mert ráadásul azt is érzed, hogy másnap is képes leszel az írásra. Persze azt is tudtam, nyilván botorság arra gondolni, hogy ezentúl ilyen lesz az életem; minden reggel fölkelek, és így tudok dolgozni. De azért három-négy hétig eltartott, és életem egyik nagyon fontos tapasztalata volt. Mert egyébként mindig szigetszerűen írok, két-három órában megcsinálok valamit, és utána már esetleg csak egy kis javításra térek vissza. Így mindig elszigetelt szövegek születnek. Nem ismerem azt, milyen, amikor valami hetekig foglalkoztat.

– Úgy is mondhatnánk, átléptél a novellából a regénybe.

– Igen, és ez egy fontos lépés volt, mert nekem, lehet, hogy ez viccesen hangzik, de a novellaformával nagyon komoly világnézeti gondjaim vannak. Mégpedig azért, mert valamilyen módon mindig arról beszél, hogy uralható a tapasztalat. Tehát az a metafizikai bizonyosság van mögötte, hogy a világ leírható, bekebelezhető és újra kiköphető egy szép, kerek novella formájában. Van valamiféle ismeretelméleti önhittség a novellaformában. Ezzel szemben a regény sokkal izgalmasabb forma, és ahogy elnézem, valamilyen módon a legrokonszenvesebb módja a tudásnak, az egyáltalán lehetséges tudásnak. Vannak novellisták, akik nagyon simán végigcsinálnak egy írói életet 1234 novella megírásával, adott esetben innovatívak vagy megmutatják a novella határtalanságát. De ez nem én vagyok. Engem mindig idegesített. Az a néhány írásom, ami novellának nevezhető, nem más, mint novellaparódia. Van ugyan egy elég jól belakott területem, a három-négy flekkes, kicsit esszészerű, ironikus, regiszterváltogató szövegtípus, elég sok ilyet írtam az elmúlt tíz évben. Lehet könyvkritika, szólhat egy emberről, megnyithat kiállítást, reflektálhat egy utazásra, lehet naplószerű, de mégiscsak olyan, mint egy jegyzetfüzet a zsebedben. Nem könyv. Azt éreztem, hogy vagy át tudok kerülni ebbe a nagyobb struktúrába, ami a regény, vagy megmaradok egy margóra firkáló krakélernek, Forgách András könyvcímét idézve, valami figaróféle alaknak. Ezt persze lehet elegánsan csinálni, szerethető dolog, de azért mégiscsak lakik benned egy sötétebb pofa is, aki munkára ösztönöz, azt súgja, próbáld ki a teherbírásodat a végsőkig. Pont így éreztem, ahogy kérdezted, hogy most mintha átléptem volna egy másik formába, és most már semmi más nem izgat, mint az, hogy még egyszer meg tudom-e tenni.