A vasútnak, a vasútnak nincs rúdja,

Mégis elvisz, mégis elvisz az útra.

Szegény tiszaroffi lányok,

Hej, be árván maradtok!

…Az agg Somló doktor az ágyhoz közeledve észrevette, hogy kinn ugyan megszabadult a kabátjától, de a sálat magán felejtette. Megtorpant, visszafordult, ám nem akarván messzebb menni, fölakasztotta a szobában álló fogasra, csak azután lépett betegéhez. Előtte mély lélegzetet véve, ugyanis nemegyszer megtapasztalta, miféle kellemetlen szagok terjengenek az ágy körül.

Legéndy bárőnő hófehér haja kócosan, izzadtan terült szét a szennyes, gyűrött párnán. Az asszony alvást színlelt, de Somló doktor ezzel nem törődött. Beszélt hozzá. Ki tudja, hányadszor ismét szemrehányást tett neki azért, hogy nem kel föl.

És a bárónő (szintén sokadszorra ismételte ugyanazt) anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megszólalt.

– Ön még mindig nem konstatálta a bénulást?

– Hiszen meg sem engedi, hogy a kötelességemet végezzem, és megvizsgáljam!

– Nem szükséges, láthatja.

– Mesélik, hogy a múlt hónapban bált rendezett.

Erre Legéndyné óvatosan kinyitotta a szemét.

– A kertész gyártotta kerekes ágyon toltak be a bálterembe, de mindenki elhúzódott tőlem. Nem úgy, mint régen!

– Ön két éve nem tisztálkodik, a ruházatát és az ágyneműjét se engedi lecserélni – mondta a doktor.

Legéndyné kihúzta sovány, meztelen karját a dunyha alól, s intett, hogy véget ért a vizit.

Mit tehetett Somló doktor, engedelmesen elindult az ajtó felé. Éppen a fogas közelében járt, amikor a bárónő hangját hallotta a háta mögül.

– A legközelebbi bálba önt is meghívom…

Ez az ígéret elegendő is volt a feledékeny öregembernek, úgy távozott, hogy nem vette magához a sálját.

Amint elhagyta a szobát, Legéndy bárónő nyomban kiugrott az ágyból, tökéletes járással odasietett a fogashoz, lekapta róla a sálat, és visszafutott.

– Átkozott! Átkozott! – kiáltozta a sálat maga előtt lengetve.

Minden tárggyal így tett, mielőtt elsüllyesztette a rejtekhelyre.

Fölhajtotta a mocskos dunyhát, mely alatt ékszerek, kendők, kalapok, bankjegyek, kanalak, villák, táskák, ételmaradékok és egyéb tárgyak tömkelege gyűlt össze.

Most közéjük került a doktor sálja is.

Kinn Somló a kabátját véve rájött, hogy hiányzik a sál.

Visszabotorkált az ajtóig, és benyitott.

A fogas üres volt, Legéndy bárónő pedig behunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyban.

Az öregember értetlenkedve, a fejét csóválva kiment.

Az ifjú gróf

Akkoriban Magyarország a különcök földje volt.

Neve úgy hangzott, mint Bergengóciáé, mely egykor virágzott. Talán. Ha egyáltalán máshol is létezett, mint a mesében.

Élt itt egy gróf, Becsky Károly, olyan hatalmas föld ura, hogy egész életében ki se lépett a területről, melyet birtokolt. Véget nem érő erdőkben, roppant hegyek alatt töltötte napjait, halakkal teli tavakból fogdosta a zsákmányt, kristálytiszta patakokban gázolt. Övé volt a legkisebb fűszál, a legparányibb bogár is, valamennyi rigó, pinty, fülemüle neki énekelt, az ő megelégedésére rakott fészket a túzok, a fogoly, az ő puskájától rettegett a sok fácán és vadkacsa, előle bújtatta kölykeit a lukak mélyén tenyésző róka, a vadonban dagonyázó vaddisznó is az ő váratlan fölbukkanásától rettegett, a szarvasok még a bőgés idején is csöndben maradtak, csak nehogy találkozzanak vele. A medvék barlangjuk mélyére húzódtak, ha megneszelték közeledtét. Neki hízott a marha, a birka, az ő gyönyörűségére vágtattak anyjuk nyomában a csikók. A falvaiban élő ezernyi jobbágy az ő parancsaira várt, az ő raktáraiba hordta a tömérdek terményt. A lányokat, ha előbb nem, az első éjszaka ősi jogán az esküvőjük napján magáévá tette, és lódobogást hallva még a gyermekek is sietve elrejtőztek. Azt hitték, a gróf jön értük, zsákba rakja és elviszi őket, mert ha rosszalkodtak, a szüleik Becskyvel ijesztgették porontyaikat.

A birtok ura ugyanis mindig és mindenhová lovon járt, ez alól a szokása alól sose tett kivételt.

1818 tavaszán házitanító érkezett a Becsky-birtokra. Küküllői János betöltötte a harmincadik életévét, több külföldi egyetemen tanult bölcsészetet, a filológia és a filozófia professzora lett, sőt a természettudományokban is járatos volt. Húgát, Etelkát is magával hozta, egy szőke hajú, de barna szemű, csinos lánykát, aki tizenhat éves múlt, kedves, vidám természetén nem érződött, hogy korán árván maradt. Az elszegényedett nemesi testvérpár a báty tanítói munkájából tartotta fönn magát.

A kastélyhoz érve nem az uraság, hanem a kasznárja, Elek fogadta a jövevényeket. Elkísérte őket egy erdő közepén álló házba, mondván, hogy ez lesz a szálláshelyük, majd közölte velük, hogy Becsky gróf vacsorára hívta meg mindkettőjüket, tehát jelenjenek meg a kastélyban pontban este hét órakor.

Mikor Küküllői és Etelka a megadott időben beléptek a kastélyterembe, Eleken kívül még senki nem tartózkodott ott.

Nemsokára hordszéken behozták a ház úrnőjét, aki évek óta nem tudott járni, és a szobájába bezárkózva élt. Nem szólt senkihez, csak ült, maga elé bámulva.

Fölcsapódott a terem ajtaja. Gróf Becsky Károly érkezett meg, természetesen lovon. Nem okozott neki gondot a lépcsőn haladás. Egy szép sasszéval megállt pár centiméterre a hordszéktől, ahol ló és lovas egyaránt fejbólintással üdvözölte a grófnét, majd lekászálódott a nyeregből, a kantárt a szolga kezébe dobta, és asztalhoz ült.

A jelenlévők szinte észre se vették, mikor osont be Péter, a gróf fia, olyan csöndesen járt. A sápadt, félszeg, hallgatag, tizennyolc éves fiatalúr tanítására szerződtették Küküllőit.

A félszegség és hallgatagság főleg apja jelenlétében jellemezte a fiatal grófot, különben elvadultan élt a birtok mindenható kényurának árnyékában, az imádott és rettegett atya szokásait utánozva. Bárdolatlan és tanulatlan volt. Már az első órán kiderült, hogy latinul, németül kínosan akadozva olvas, és ortografice írni sem tud, mert amit neveltetésének lehetett nevezni, az folyton félbeszakadt, az elbocsátott vagy elmenekült tanítók nagy megkönnyebbülésére, hiszen az ifjú százszor nagyobb buzgalommal állított csapdát egy rókának, mintsem bármely jeles ókori latin költő egyetlen strófáját megtanulta volna.

Mily dicső feladat egy ambíciózus tudósnak és tanárnak e zabolátlan lelket befogni és kiművelni! De hogyan kezdjen hozzá, ha az alapok hiányoznak, ráadásul a tanítvány rendszerint késéssel érkezik az erdészházban tartott órákra?

Próbálkozott Küküllői, csakhogy sikertelenül. Egyszer az irodalom terepén tapogatózva, Schillert méltatva azt fejtegette, hogy: „Az esztétikus szólal meg itt, kit az isteni költészetnek világi célokra fölhasználása, s a közönségnek e cím alatt nem ritkán fölültetése méltán bosszantott…", amikor észrevette, hogy Péter gróf a combtöve tájékán matat, s a lovaglónadrágján át látszó dudort vakarássza tüntetően és kéjesen. Ám akkor sem járt nagyobb szerencsével amikor az ifjú stílusához közelíteni akart. A történelem témakörében érdekességként egy bizonyos Hohenlohe herceg unokahúgának tett nyilatkozatát idézte. A herceg olthatatlan szerelmet érzett a rokon iránt, mégis ezt mondta neki: „Kedves Máriám, te vagy a legdrágább nekem a világon, azt magad is jól tudod, de ha népemet oly áron tehetném boldoggá, s érhetném el azt, hogy minden német egy nemzetté egyesüljön, képes volnék még arra is, hogy saját kardommal döfjelek keresztül, akár egy méhedben viselt első magzatoddal együtt, s megcsókolnám pengémen a párolgó vért!" E szavak, melyeknek túlzott pátosza szinte homályt vetett az érzület őszinteségére, az addig közömbösen, mi több, unottan hallgató ifjúra oly gyors és heves hatást gyakoroltak, hogy azonnal fölugrott.

Kirontott az ajtón.

– Emeljünk kalapot előtte! – rikkantotta, és lóra pattanva elvágtatott.

Végül Küküllői félretolta a könyveket, tanóra gyanánt sétálni hívta Pétert, hogy kérdések-feleletek formájában jusson közelebb annak gondolkodásmódjához, és később ezen tapasztalatok alapján ragadja meg érdeklődését. E módszer se kecsegtetett könnyű eredménnyel. Mikor a természet példáin kezdve eljutott a szabadság, egyenlőség fogalmaihoz, Péter gróf az ajkát biggyesztette, és tüntetően rátaposott egy csigára, ahelyett, hogy átlépte volna. Csupán annyit lehetett kihúzni belőle, hogy szerinte a jobbágynak nincs semmiféle joga, és a fiúnak az apát kell mindenben követnie.

A kastély lakói élték meglehetősen kiszámíthatatlan életüket. A napirendet, melyről az első napon a kasznár tájékoztatta őket, senki se tartotta be. Időnként újabb vacsorameghívást kaptak, de előfordult, hogy a ház ura meg sem jelent az asztalnál, a grófnő pedig szokása szerint senkire rá se nézett, és nem viszonozta az üdvözléseket, sőt pár pillanatig a tányérjára meredt, és egyetlen lenyelt falat nélkül visszavitette magát. Péter gróf valameddig rágicsált, a csontokat maga mögé hajigálva, aztán ő is távozott.

Olykor egész héten át föl se bukkant az erdészházban.

Az apa és a fia naphosszat vadásztak, lovagoltak.

Időnként első vérig tartó, dühödt párbajt vívtak egymással.

Volt egy kedvenc versengésük. Irtózatos vágtával közeledtek egy szakadék felé, egészen annak széléig, és az győzött, aki a mélységhez legközelebb állt meg. Ha az állat patája megcsúszott, és Péter félelmében hátravetette magát, az apa leszállt a nyeregből, és belerúgott a földön fekvőbe, mondván, hogy férfivá akarja nevelni a fiát, nem puhaságra serény kényeskedővé.

Valójában Becsky magához hasonló, önkényes, életörömöket habzsoló kényurat kívánt faragni a fiából, e célból tivornyákba vonta be, amely alkalmakkor a magtárban vastag cölöphöz kötöztek egy-egy meztelen lányt, kit részegre leitatott jobbágyok izgató és félelmetes szavakat hörögve, kéz a kézben körbetáncoltak. A mind gyorsabb iramban táncot ropók közé az apa és fia is beállt, s a hangulat tetőfokán a kéjsóvár férfiak egymás vállát harapdálták.

Más napokon hadijátékot rendeztek. Eljátszották a győri csatát, csak most a magyarok győztek, és a franciáknak öltözött jobbágyokat a gróf meg az ifjú gróf kíméletlenül elnáspángolta kardlappal. Azért nem kaszabolták le őket, mert akkor többé nem tudtak volna dolgozni, ám így is megesett olykor, hogy egy-egy szúrás, vágás miatt lebetegedtek, amiért Becsky igen haragudott rájuk.

A Napóleont alakító szerencsétlent mindig Péter rántotta le a lováról, aztán kis híján agyonverte, hiába könyörgött amaz kegyelemért.

Etelka napjait főleg az erdőben való bolyongás töltötte ki, ahol a legváratlanabb pillanatokban fölbukkant Péter. Vagy lovon vágtatott el a fák közt, még csak nem is biccentve a lánynak, vagy nesztelenül lopózott hozzá, s egészen közel kidugta a fejét egy bokor mögül. Mindkét esetben hamarosan elnyelte a sűrű.

Egy napon a lány kíváncsiságtól hajtva egyre közelebb sétált a kastélyhoz. Nem látván egy árva lelket sem, besurrant. Bolyongott a folyosókon, aztán, lépteket hallva, benyitott egy szobába, hogy elrejtőzzön. Félhomály fogadta, és elviselhetetlen volt a bűz. A grófnő feküdt az ágyban, sötétséghez szokott szeme hamarabb fölismerte Etelkát, mint az őt. Gyűrött kalapokat, sálakat, görbe kanalat, villát, cipőt, ételmaradékot, nyakéket húzott elő a dunyha alól, fölmutatta őket, s közben átkozódott, amitől a lány annyira megijedt, hogy kiszaladt.

Az ajtó túloldalán Becskynek ütközött, és a férfi azonnal két kézzel, erősen megmarkolta a vállát. A szorítás egyszerre volt bizalmas, erőszakos, csak épp gyengéd nem. Tekintetét, mint egy karmot, némán belemélyesztette a lány ártatlan szemébe. Mikor Etelka teste reszketve elernyedt, útjára eresztette.

Egészen más lett a hangulat az erdei sétákon. Péter egy idő után nem menekült el, hanem odajött Etelkához, igaz, beszélni nem sokat beszélt. Ha észrevette, hogy a lány ránéz valamire, annak rögtön megmondta a nevét, legyen az fa, bokor, madár vagy virág. Vadócnak, ugyanakkor bátortalannak tűnt, mint általában mindig. És hirtelen, búcsú nélkül távozott.

Később már füveket szedtek, hogy a lány teát főzzön belőlük.

Időnként Elek, a kasznár elvágtatott mellettük, de nem törődtek vele. A kasznár természetesen jelentette az urának, hogy a fiatalok mind többet találkoznak.

Becsky csak mosolygott.

Találtak egy törött lábú csókát, elvitték az erdészházba. Küküllői és a húga egy kis faág segítségével a beteg lábat sínbe tette.

A szörnyeteg apa hatása azonban sokkal erősebben uralkodott Péter grófon.

Valamelyik nap egy fiatal és gyöngécske jobbágyfiú krumplit szállított a konyhára, de leejtette a teli kosarat. A fiával épp akkor az udvarba érkező Károly gróf olyan dühbe gurult, hogy előkapta a tőrét, kicsit gondolkodott, hogy szíven szúrja-e az ügyetlent, végül csak belemetszett a fülébe, hogy azért tovább tudjon cipekedni.

A fiúnak csorgott a vére, mégis fogta a kosarat, vitte.

A két Becsky kedvenc szórakozása volt a vadkacsavadászat, rendeztek hát egyet megint. Károly gróf meglőtt két madarat, de úgy, hogy azok nem a partra zuhantak, hanem a tóba. Beküldte sebtében egyik jobbágyát értük. Fagyos volt a víz, a férfi úszott-úszott, de nem bírta sokáig. Elkezdett csapkodni, kiabálni. Hiába fulladozott, társai nem mertek a segítségére sietni, annyira féltek az úrtól, aki nem ismert más szokást, mint hogy ha parancsol valamit, azt teljesítik.

A jobbágyban fölülkerekedett az életösztön, megfordult, kivergődött a partra. Megkérdezte tőle Becsky Károly, hogy hol vannak a kacsák? Az mentegetőzött: görcsöt kapott a szíve, hajnaltól estig dolgozik, éjszaka meg az úrral kell táncolnia.

Persze lett volna ajánlkozó, a gróf azonban ugyanazt az ember akarta visszaküldeni.

De hiába ripakodott rá, az csak didergett, lihegett, képtelen volt újra úszni.

Becsky egyszerűen lelőtte.

Sóbálvánnyá merevedve bámult mindenki, csak Péter rohant el.

Az erdészházhoz vitte az útja akaratlanul is, ahol Etelka és Küküllői nagy nehezen kiszedte belőle, mi történt. A házitanítónak az volt a véleménye, hogy Becsky mint egy száguldó számum, úgy éget föl vad lehelletével minden oázist, amit a képzelet az élet szikkadt homokján teremt. Föl kell venni a harcot az ilyen apák ellen, sürgősen jelentse be az esetet a megyénél, sújtson le a gyilkosra a törvény.

Péter már szerelmes volt Etelkába, és a szerelem, mint tudjuk, szinte végtelen erő. Az ifjú viszont gyönge volt. Inkább hazakullogott csöndesen.

A kegyetlenségek sora még nem ért véget. Esküvőt tartott egy jobbágyfiú és egy jobbágylány. Éjfél felé lódobogás hallatszott, Károly gróf érkezett meg a fiával, a kasznárával és fegyveres kísérőkkel. A gróf leugrott a nyeregből, senkihez se szólt, csak intett a menyasszonynak, aki engedelmesen követte őt a házba.

Hamarosan a lány fájdalmas sikongatása és jajgatása hallatszott bentről. A férfiak, beleértve a vőlegényt is, összeszorított szájjal ültek, moccanatlan. A fegyveresek keze kardjuk markolatát szorította.

Péter hirtelen elengedte a lova gyeplőjét, s ment a segélykiáltások irányába.

A kasznár jelt adott az ajtót őrző, kivont kardú két pribéknek, hogy ne akadályozzák az ifjú grófot.

Benn a szobában szörnyű látvány tárult a szeme elé. Az apja hágta a kis menyasszonyt, akinek a ruhája szétszakadt. Vértócsában fetrengtek az ágyon. A fiú életében először látta az apját meztelenül, és ez meg a menyasszony esdeklő tekintete, valamint Becsky féktelen hörgése, melyet a fia jelenlétében sem mérsékelt, oly fölkavaró hatást váltott ki Péter grófnál, hogy kitántorgott, és mindjárt öklendezni kezdett.

Mikor Becsky Károly végzett, úgy jött elő, mintha mi sem történt volna. A kis menyaszszony bent zokogott, az asszonyok kint sírtak. Némelyik férfi szeme is nedvesen csillogott.

Hazafelé Károly gróf kifejtette a fiának, hogy az ősi jogokat érvényesíteni kell, különösen akkor, ha az ifjú asszony ennyire szemrevaló, és más módon nem volt hajlandó földesura kedvére tenni.

Látva, hogy Péter apátiába süllyedve lovagol mellette, hirtelen témát váltott. Megkérdezte az ifjú gróftól, hogy miért nem nősül meg? Elvehetné Etelkát, ő majd elrendezi a dolgot.

Péter nem akart hinni a fülének.

Aznap éjszaka a holdfényben úszó kastélyból az anya halálsikolya hallatszott.

Kora reggel fekete hintó érkezett, fekete koporsóban elszállították a grófnőt.

Becsky jelen sem volt, mert éppen az erdészház felé vágtatott sebesen. Rátört Küküllőire és a húgára. Egyenesen a tárgyra tért. Feleségül akarja venni Etelkát.

Bejelentését meglepett csönd fogadta.

Miért, csak nem képzelték, hogy annak a férfiatlan, gusztustalan alaknak, a fiának engedi át ezt a csodálatos lányt? Annak úgyis az lesz a sorsa, mint az anyjának. Ő új családot kíván alapítani, saját magához hasonló fiút nemz, igazi utódot.

Etelka válasza: soha!

Bátyja közölte Becskyvel, hogy sajnálja, mert Péter jól halad a tanulmányokban, de ezek után nem maradhat.

A gróf azzal zárta le a vitát, hogy a tanító és a húga nem mennek sehova. Küküllőit szerződés köti, egyébként se juthatnak ki a birtokáról az engedélye nélkül.

Távozáskor kijelentette, hogy a lány úgyis az övé lesz, legföljebb nem veszi feleségül.

Küküllői utánakiabálta, hogy már másnap elhagyják a birtokot, akármi áron!

Péter gróf úgy gondolta, hogy neki magának kell előterjesztenie a lánykérést. Izgatottan fölkereste Etelkát.

Mielőtt megszólalhatott volna, Etelka tudatta vele, mi történt: apja erőszakkal el akarja venni feleségül. Arra szerették volna rávenni a fiút, hogy segítse elő a szökésüket. Péter rázta a fejét. Ezt ő nem teheti meg, nem szegülhet szembe az apja akaratával.

Pedig már belül egy világ omlott össze benne.

Mikor a házitanító a fiút faggatva értesült a grófné tragédiájáról, kétszeres gyilkosnak nevezte Becsky Károlyt. Aki egy jobbágyot gondolkodás nélkül megöl, annak köze lehet a felesége gyanúsan gyors halálához, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy újra nősülni akar.

Péternek csak az dübörgött a fejében, hogy az apja magának kérte meg Etelkát.

A szerelemnél csak a féltékenység nagyobb hatalom.

Az ifjú gróf életében először kérdőre vonta apját, aki csak hahotázott. Azt mondta, Péter csak azért él fiúként, mert ő így döntött, és addig marad az, ameddig ő akarja. Emlékeztette a fiát korábbi beszélgetéseikre. Péter akkor lesz igazi férfi, ha ő meghal. Várja ki a sorát!

A teljesen megzavarodott Péter újra ott termett Etelkánál. Végre elszánta magát, megcsókolta a lányt, amikor azonban Etelka viszonozni akarta, az ifjú eltolta magától. Arról kesergett, hogy apja megfosztja őt minden jótól és széptől.

Etelka azonban elérte azt, hogy Péter igent mondjon a szökésre. Megállapodtak abban, hogy másnap hajnalban kelnek útra, és a fiú is velük tart.

Éjszaka leégett az erdészház. Küküllői szénné feketült tetemét megtalálták, Etelkáét nem. Az üszkök fölött a csóka röpdösött.

Péter azzal vádolta az apját, hogy ő gyújtatta föl az erdészházat. Becsky se nem tagadta, se el nem ismerte, gúnyosan nevetett a fián, aki tudni akarta, hol van Etelka. Jó helyen van, mondta talányosan, majd az esküvőre előkerül.

Ahol Péter lesz a koszorúslány.

Ő döntött úgy, hogy a gyereke fiú legyen, mostantól pedig lány lesz!

Újra Sára! Sárika, mint régen!

Letépte az ifjúról a ruhát, s alatta láthatóvá vált a körbetekert gyolcs, mely a kebleket volt hivatott leszorítani. Azt is rángatni kezdte, de az ifjú ellenállt.

Dulakodás közben lekapott a falról egy hosszú tőrt, Becsky azt hitte, párbajozni akar. Kacagva kijelentette, hogy ő nővel nem párbajozik.

Péter szinte önkívületben beledöfte a fegyvert az apa szívébe.

Aztán üzent a megyei hajdúknak, hogy jöjjenek.

Nem akart megszökni a börtönből, hiába intézte el a közben előkerült Etelka, hogy az őrök félrenézzenek, egérutat hagyjanak neki.

Ő csak azt tudta volna elfogadni, ha fölmentik, azt mondják, hogy nem bűnös. Ilyet azonban a törvényszék nem mondhatott.

Etelka utolsó látogatásakor az ifjú föltépte az ingét, megmutatta az árulkodó testrészt, közben azt kiáltotta, hogy nem, ő nem lány, hanem férfi!

Röviden elmesélte szerencsétlen történetét, ami Etelkát mintha nem érte volna teljesen vártlanul. Összegombolta az inget Péter grófon, majd nagy szeretettel átölelte.

Most, amikor apja halála örökre elválasztotta őket, az ifjú gróf végre férfinak érezte magát.

Tömlöcében haláláig étlen-szomjan vezekelt.

Etelka és Péter a vesztőhelyen még találkozott, utoljára ebben az életben. Egymásra nézésük addig tartott, ameddig a hóhér engedte.

Mielőtt a fejét lecsapták, Péter azt suttogta: „Bocsáss meg, atyám!"

Talán az Istenhez fohászkodott, talán az apjától kért bocsánatot.

Talán mindkettőt szólította.