A dolog találó elnevezése ez lehetne: a sors mechanizmusának utánzása. A sors mechanizmusának ugyanis része a szükségszerű halál szüntelen, elviselhetetlen fenyegetése. A sors felől nézve a halál nem az egyetlen bizonyosság, kiindulási pont és utolsó menedék az ember számára, hanem ugyanakkor a legnagyobb, felfoghatatlan, örök titok is; inspirációt nyújt az emberi léleknek. Az eredendő emberi lelkiállapotok egyike a szörnyű és kegyetlen félelem a káoszba és az őrületbe zuhanástól, ami úgy jelenik meg, mint valamiféle elszakadás a kiindulóponttól, azaz az univerzalitás emberétől. A sors képzete a két nézőpont – az emberi és a kozmikus lét – összetartozása egyedül lehetséges kötelékének, egyedüli biztosítékának tűnik. Ezt a képzetet titokzatos módon az elkerülhetetlen pusztulástól való félelem teszi felfoghatóvá. A vallásos gondolkodás számára a sors szűkös értelmezését az univerzális megbocsátás metafizikája segít meghaladni és csillapítani – ez lehetővé teszi, hogy megtörténjen az a spirituális ugrás, amely a megbocsátás tartalmait a végtelen tereibe helyezi át. A vak és ösztönös szükségszerűség helyébe a megismerés esélye és a megbékélés lehetősége lép, azaz a sors igenlése, amely azonban többé nem Moiraként áll előttünk, hanem egy új kezdetben, a megváltásban folytatódó szakralizált és nyitott dologként.

A filozófia arra biztat – az emberi spekuláció merész vonulata ez –, hogy keresni kell az új utakat, azokat a kötelékeket, amelyek az embert a létezését lehetővé tevő valamihez kötik. A test és a lélek klasszikus kettőssége a lelki szféra glorifikálásává fajult, és ez a dichotómia egyebek mellett megsemmisítette azt az ellentmondást, hogy a túlnani valóság értelmezése az evilági, kasztrált képzetek mintájára alakult ki: a ráció, az ész és a lélek felsőbbrendűségéről van szó az ember ösztönös, testi mivolta felett. A klasszikus filozófia a valóságot kompenzációs reflex segítségével értelmezte: az emberi esendőség, gyengeség és halandóság tapasztalatát helyettesítette a tapasztalaton túli valóságról szóló képzetekkel – ez a valóság rendelkezik az erő, a bizonyosság és a tökéletesség transzcendentális erényeivel. A probléma tulajdonképpen nem az attribútumokban van, amelyek részesednek a túlvilágiságban, hanem abban a tényben, hogy ezek csupán az emberi intuíció egyik feléből származnak. A rettegett megosztottságot ezzel semmiképp sem sikerült meghaladnunk, sőt egyszerűen tovább fokoztuk, erősítettük és legitimáltuk. A halál ugyanis , amelytől mindannyian féltünk, ily módon véglegessé és egyetemessé vált, meghódította a tudatunkat, amely a megosztottságban nem képes többé tudatként egzisztálni, hanem valamiféle felejtés megy végbe benne: a létezésről való elfelejtkezés.

A sors paradox cinizmusa ennek a filozófiai ontológiakritikának a szerzőit – elsősorban Nietzschét, Marxot és Heideggert – sorsszerűen összekapcsolta a huszadik század totalitárius ideológiáival. Ha Nietzschét az árja faj felsőbbrendű emberéről szóló monstruózus elképzelés szellemi atyjaként fogjuk fel, ha Marx a forradalomban megváltott proletár nyáj utópikus poliszának eszmei keresztapja, és ha Heidegger egy bizonyos pillanatban Hitlerben azt az istent ismerte fel, „akire várunk", az nem csupán híres szerzők deformált tudatára mutat rá, amely egyébként rászolgált volna a megvetésre és a megbotránkozásra. (Hiszen ők is a megosztottságtól szenvedtek, mint mi valamennyien, akik örökösei vagyunk ugyanennek a szellemi bűnnek.) Ezen filozófusoknak a totalitarizmusban testet öltött munkássága több mint szimptóma és következmény: „elfajzott" filozófiájukra adott válasz különös eszméik materializációja. A totalitarizmust ugyanis úgy értelmezhetjük, mint a megosztott emberiség látens állapotát. Ideológiaként akkor kel életre, amikor egy bizonyos társadalmi csoport egyetlen óriási (hősies) gesztussal újra megkísérli helyreállítani az egységet.

Klasszikusan beteges reakcióról van szó, amely kétségtelenül kapcsolatban áll azzal, amit Levinas „az elementáris érzések felébredésének" nevezett.

Mindannyian, akik rendelkezünk valamilyen tapasztalattal a totalitarizmusról, az élményeinkre és az érzéseinkre hagyatkozunk, a szembesüléshez azonban racionális elemzésre van szükség. A problematika tehát a pszichológiai folyamatokat és az emberi történések lélektani szerkezetét érinti. Tudjuk, hogy a totalitárius rezsimek több apologétája és híve, aktivistája és munkatársa a rendszer bukása után valamiféle amnéziába esett. Nem csupán az elkövetett gaztettekkel kapcsolatos bűnök tagadásáról és eltitkolásáról van szó, hanem arról, hogy az erő összeomlása után, amelyhez annyi szállal kötődtek, elvesztették a kapcsolatukat azzal a valósággal, amely az azonosulás és az értelem élményével táplálta őket. Meghalt a bálvány, amelyet tiszteltek, amelytől az erejük származott. Gyakorta amnéziásakká váltak azonban az áldozataik is, akik az átélt terrort és megaláztatást pokoli lidércnyomások nem valóságos, hanem álombeli megvalósulásaként élték meg. Úgy tűnik tehát, hogy valamiféle társadalmi okkultizmussal vagy mágiával van dolgunk, amelyben a hóhérok a gazságok és büntetések, illetve az erő és a gyengeség csoportos látomásaiban kapcsolódnak össze az áldozatokkal.

Kissé túl egyszerűen és sematikusan a fentieket a következő képpel lehetne érzékeltetni: az ember elementáris félelme a haláltól, a széteséstől és a káosztól nem fordul az elfojtás és a kompenzáció irányába abban a keresésben, amely úgy kutat magyarázatok és felmentések után a végtelenben, ahogy az a metafizika és a vallás legitim lelki műveleteiben történik. Nem keres támaszt a vallásos lelkiség kész példáiban, mert bizonyosság után, a biztosított túlvilág után sóvárog, voltaképpen a földi paradicsom után. Az idea természetesen rendszerint metafizikai forrásból táplálkozik. A metafizika azonban, mint ahogyan azt tudjuk, megosztott. Az emberi természet ezen elvont, lenézett, felvilágosulatlan és bizonytalan aspektusa, ez az ösztön, ez a dionüszoszi elhajlás, amelyet a metafizika nem volt képes integrálni, és amely az emberi pszichikumban mint a létezés elfojtott érzése van jelen, a totalitárius filozófiában úgy jelenik meg, mint az erő akarásának szenvedélye. Ezen szenvedély kiélésének egyedüli módja mindannak megsemmisítése, ami az erő megvalósítását segíti elő. Dionüszosz ezen a ponton beteges inkvizítorrá, az ellenség paranoid kutatójává, lelkek bírájává, a káosz mozgatójává válik.

Kettős látomással van dolgunk: a metafizika (a halhatatlanság, az örök erő, az univerzális rend) látomásával, és az ösztönök előtti erőkével, amelyek lehetővé teszik az ember számára, hogy metafizikai álmaiból kialakítsa és megvalósítsa az emberiség ősi tervét, az evilágon megteremthető mennyországot. Metafizikai cél tehát csakis metafizikai eszközökkel érhető el. A „zsidókérdés" csakis akkor oldódna meg mindörökre, ha Hitler újra a festészetnek szentelné magát.

A totalitárius projekt vezetőjévé természetesen nem válhat akárki. Hasonló hőstettre olyan ember vállalkozhat, aki szilárd és világos vízióval rendelkezik, aki saját patologikus struktúráját a legapróbb részletekig kiépítette. Gondolkodás nélkül fognak társulni hozzá olyan emberek, akiket hasonló félelmek nyomasztanak, azonban nincsen elégséges víziójuk vagy bátorságuk, hogy önállóan cselekedjenek. A vezér, aki tökéletesen azonosult tulajdon igazságaival, biztosítani fogja hívei számára azt, amit amazok az ő ereje nélkül képtelenek elérni: a hős identitását. A múlékony történelmi pillanat hősies korszakká válik, amelyben a kiválasztottak hatalmas munkát vannak hivatva elvégezni. Inkább öt perc halhatatlanság, mint az örök bizonytalanság. Inkább az igazság minden attribútumával, filozofikus retorikával, hangzatos eszmékkel és jelszavakkal, monumentális és könnyen értelmezhető ikonográfiával ékített hazugság, mint az emberi mivolt esendő és bizonytalan valósága, amely nem hagy maga után semmiféle kézzelfogható nyomot.

A halálfélelem és a halál megvetése között egyedüli összekötő kapocsként szolgáló sorsot a totalitarizmus az elragadtatásig magasztalja. Azzal, hogy megpróbálja az emberek sorsát alakítani, a totalitárius ideológia maga is sorssá válik. Az öntudatlan, marcangoló félelem önmagával kényszerül szembenézni, és nem ismer magára. A félelem találkozik önnön szörnyalakjával, önnön lidércével, és a szörnytől nem ijed meg többé; a szembesülés ugyanakkor csodálatos módon megnyugtatja. Az ember farkasszemet néz önmagával: halandó ember helyett egy hőst pillant meg. Elragadtatása határtalan. Ugyanakkor nem veszi észre, hogy a hős meghalt, hogy ő maga halott.

Erre a halálra nincsen orvosság. Valamennyiünket megkísért a totalitarizmus, a lehetőség, hogy reménykedhetünk a mások sebei árán elnyerhető gyógyulásban. Lapos retorika lenne, ha józanságra hívnánk fel, valamint arra, hogy morálisan bélyegezzük meg azoknak a hősöknek a múlékony identitását, akiket hőssé tulajdon félelmeik tettek. Megmarad azonban a remény, hogy az emberi lény képes leküzdeni a félelmet. De nem azért, hogy meghajoljon azok akarata előtt, akik nála erősebb törpék.

SZÍJÁRTÓ IMRE fordítása