Sok könyvet, elemzést és kritikát írtak már a totalitarizmusról. Noha ezek közül több a nácizmus-értelmezés, ma már tudjuk, hogy a totalitarizmus fogalma magában foglalja a fasizmust és a kommunizmust is. Ebben az írásban természetesen nem azonosítjuk a két ideológiát, de együtt vizsgáljuk az emberek, a médiumok, az idő és a tér feletti uralom rendszerét. Éppen a minden létező birtoklása, a mindennek egyetlen uralható masszába való totalizálása a totalitarizmusok jellemzője. Minden totalitarizmus egy másik, kitalált vagy valóságos totalitarizmus elleni ellenállásban vagy forradalomban keresi és találja meg az igazolását. Ahogy a fasizmus hitelét és felmentését a liberalizmus és a többi faj elleni küzdelemben kereste, úgy a másik oldalon a kommunizmus a burzsoázia, a többi társadalmi osztály és a fasizmus elleni harccal igazolta magát.

Mindkét rendszerre jellemző, hogy nem az ellenfél megsemmisítéséről vagy teljes kiirtásáról van szó, hanem arról, hogy az ellenfél fölé kell kerekedni, és totálisan irányítani. A totalitarizmusnak azonban áldozatokra van szüksége, és itt az áldozat kettős értelme tárul fel előttünk. Az egyik oldalon az áldozatok saját sorainkból, pontosan meghatározott célok érdekében kerülnek ki, a másik oldalon olyan áldozatokról van szó, akik igazolják tulajdon hóhérjuk létezésének értelmét. Ha nincs áldozat, mire való a hóhér? Valamennyi eddigi totalitárius rendszer bebizonyította, hogy a rendszer egy belső ellenség „segítségével" jött létre, aki azonban addig hatolt befelé a rendszer belsejébe, amíg az szét nem esett. Noha a történelemben eddig valamennyi totális rendszer megbukott, a totalitárius gondolat még mindig tartja magát. Előfordul, hogy az egyik totális rendszer a másik helyébe lép, de kifinomultabb, galádabb és kegyetlenebb formában.

A különféle elemzésekből tudjuk, hogy milyen jellemzői vannak a totális rendszereknek, ezek hogyan alakultak ki, ismerjük az áldozataikat és szétesésük okait. Ismerünk különféle kritikai elméleteket is, amelyek a meghatározott totalitarizmusokat elemzik. Noha ezekben az elméletekben megemlékeznek az áldozatok millióiról, mégis hiányzik belőlük bizonyos személyes viszonyulás – ezért hagynak maguk után ürességet, sőt egyenesen közönyt.

Az ilyen elemzésekben jobbára az egyik ideológiának a másikkal való leszámolásáról van szó, ami újra ideológiai és gondolati totalitarizmushoz vezet; ez viszont a hasonló kísérletek tragikus mivoltát mutatja. A különféle totális rendszerek áldozatainak említésekor nem csupán mennyiségekről beszélünk, hanem arról a tényről is, hogy a milliós számok mögött személyiségek, individuumok vannak, akiket a táborokban számokkal jelöltek meg. Nem maguk azok a milliók fontosak, akik ezekben a rendszerekben kényszerültek élni, hanem az a tény, hogy ezeknek a szerencsétleneknek gyerekük, férjük, feleségük, családjuk volt.

Természetesen szembe kell nézni a totalitarizmusok ideológiáival, de még fontosabb tudatosítani, hogy ezek az ideológiák milyen brutálisan működtek, és hogy szisztematikusan semmisítették meg a személyiséget. Ha egy dolgot magának az ideológiának a szintjén vizsgálok, egyetérthetek vele vagy tagadhatom. Ám ha magam előtt látom ennek az ideológiának a megalázott áldozatait, akkor az személyesen érint meg.

Éppen a totalitarizmusoknak a személyiséghez való viszonyában van azonban valami egyediség, amelyet minden rendszer magában hordozott.

Tudjuk, hogy a huszadik század a totalitarizmusok időszaka, és hogy ez az időszak még mindig tart. Tehát a mi időnk a totalitarizmus ideje, de a totalitarizmus rendelkezik-e saját idővel? Minden totalitárius rendszernek saját időértelmezése és időértékelése van ugyanis, amelyet a mindennapokban alkalmaznak. A totalitárius rendszerekben éppen az időbeliség értelmezése szolgál annak egyik mutatójául, hogy a totalitarizmus milyen mélyen avatkozik bele a személyiség mindennapjaiba.

Az ember az idővel mindenkor meghatározott kapcsolatban vagy konfrontációban élt. Érzékelhetjük, hogy az embert inkább meghatározza az idő és a hozzá kapcsolódó jelenségek, mint hogy független lenne tőlük. Levinas rámutat, hogy az embernek az idővel szembeni eredendő, fájdalmas tehetetlenségét, amelyet egyebek mellett a görög Moira okozott, felváltotta a zsidó-keresztény értelmezés, amely az embert kiszabadította a hasonló meghatározottságok bilincseiből. Az idő mitikus felfogását felváltotta az emberen uralkodó örök körforgást tagadó értelmezés. Az idő új értelmezésével az ember előtt megjelenik egy bizonyos cél, maga az idő pedig értelmessé válik. Az idő embere többé nincs kiszolgáltatva, hanem átélni és helyesen megélni akarja az időt, és ezzel tulajdonképpen meg is haladja. Az idő többé nem uralja az embert. A kereszténység lehetővé tette számára, hogy megszabadulhat a történelem és a múlt fogságából és átka alól. Ezzel értelmet nyer a jövő is, amely többé nem a múltban gyökerező sors fenyegetését jelenti, hanem meghozza az alkotás lehetőségét. Az ember felelőssé vált tulajdon idejével szemben, ugyanakkor a felelősségben megérezte, hogy az idő nem csupán az övé. A kozmikus idő mellett, amelynek segítségével mérte az órákat és a napokat, az ember megérezte a személyes, szubjektív idő súlyát, amely jelen van mindenkiben. A felelősség világossá tette, hogy nem csupán a saját idejével kell elszámolnia, hanem a hozzá közel állókéval is. A közösségi élet értelme újabb területeken kezdett kiteljesedni. A felelősség érzése lehetetlenné teszi, hogy az ember a másikkal szembeni szeretetet a saját idő másikra erőszakolásaként élje meg, hanem elkezdi értékelni a másik idejét, a magáét pedig a másiknak ajándékozza. A felelősség ilyen értelmezésében az embernek nem az adatott, hogy elvegye a másik idejét, hanem pontosan ellenkezőleg, az, hogy neki ajándékozza. A másikat nem fenyegeti többé az idő sem a sors, sem az ember oldaláról. Az idő az emberek közötti szubtilis kapcsolattá válik, amely telítve van felelősséggel – ez megmenti az embert a magánytól és az elhagyatottságtól. Nem kell félni többé az időtől. Az ember az idő urává vált: az időben értékeli a múltat és a történelmet, a jelenben megvalósítja magát, a jövőt pedig megtervezi.

A totalitarizmussal az idő új értelmezése jelenik meg. Minden rendszer kitermeli a saját elitjét, amelynek tagjai az új idő tulajdonosai lesznek. Az ezzel a témával kapcsolatban felidézett példák minden totalitarizmust jellemeznek, úgy, hogy a problémát hamis fényben láttatják. Hatalomra kerülését minden rendszer új korszak nyitányaként értelmezi, azt gondolja ugyanis, hogy az eddigieknél hatalmasabb és valódibb új korszak kezdődik, amely méltó az új időszámításra. Ez az új korszak aztán „kritikusan" viszonyul az egész történelemhez és az egész múlthoz.

Herman Rausching a Beszélgetések Hitlerrel című könyvében feljegyezte Hitler egyik gondolatát: „Mozgalmunkkal végre lezárult a középkor. Véget vetünk az emberiség tévelygéseinek. A világot meg kell szabadítanom történelmi múltjától." Hitler itt visszatért a régen meghaladott mitikus gondolkodáshoz. Új, világos formában fejtette ki, hogy a német népet és a világot örök mozgalomba, egy folytonos forradalomba tereli bele. Ez az emberiség felszabadítását jelenti, amely tanítása szerint hét teljes évszázad alatt csupán egyetlen lépcsőfokot lépett előre. A felszabadítás ugyanakkor az emberiség nagyobb része számára a rabság újabb formáját jelenti, hiszen csupán az „isteni" ifjak szabadságáról van szó. Könnyen beláthatjuk, hogy a történelemnek ez az átírása máris felrajzolja a jövő vízióját, amelyben hemzsegnek a kiválasztottak, az újonnan születő idő tulajdonosai és megvalósítói. Bizonyos társadalmak és bizonyos emberek ideje lejárt, új társadalom és új emberek ideje jött el. A világ mágikus megteremtésének új ideje ez, amely nem tudásból, hanem akaratból táplálkozik. Az idő ugyanakkor sürget, egy helyben toporgást nem engedélyez.

A jövő ugyanakkor nem mindenkié, hiszen nem szolgálták meg valamennyien. Egyeseket rossz vérvonaluk miatt zárnak ki, másokat a helyzetük miatt, a harmadikat, mert furcsák, ismét másokat, mert egyszerűen megszülettek. Mindazokat kivégzik, akik ezzel a gondolkodással nem értenek egyet. Káros és értelmetlen minden inercia és passzivitás, ezek gyűlöletesek az új rendszer számára. A totalitarizmus hívei fenntartják maguknak a jogot az élet és halál feletti ítélkezésre. Minden az új célokat és az új korszakot szolgálja, ezek érdekében minden gaztett megengedett. Az új időben új erkölcs és új etika lép érvénybe.

Az idő, amely mindezt hívja és várja, máris felrajzolja véres hajnalát. Az elit, a párt és a rendszer meghatározza az élet és a halál idejét. A vetés és az aratás idejét ugyanúgy kijelölik, mint a békéét és a háborúét – bár egyre inkább csak az utóbbiét. Minden gaztett értelmet nyer.

A párt működésbe lép. És a személyiség? Hitler az említett könyvben így válaszol: „A személyes boldogság ideje lejárt. Helyette kialakítottuk a társadalmi boldogságot. Van-e boldogítóbb, mint egy pártgyűlés, amelyen mindannyian, a szónok és a hallgatóság, ugyanazt érezzük? Ez a közösség öröme." A hatalom egyre jobban behatol az ember és családja idejébe és terébe. A mozgás és a gyülekezés korlátozása a személyes emberi méltóságba és integritásba való totális beavatkozás egyik legegyszerűbb formája. Tudjuk, hogy a totalitarizmus olyan messzire jutott, hogy az emberek nem csupán a szomszédaikat és az ismerőseiket jelentették fel, hanem közeli rokonaikat, szüleiket, gyerekeiket is. A rendszer szabályozta a szabadidőt, az étkezés és az alvás idejét.

Az ember kezdte elveszíteni annak lehetőségét, hogy maga rendelkezzen az ideje felett. Elvesztette a saját idejét, illetve a pártnak kezdte szentelni. A pártnak és a rendszernek áldozott időt többé nem elveszett időként értelmezték, nem is odaajándékozottként, hanem megszenteltként. A rendszer kezdte átvenni a vallás helyét. Felkente azokat, akik átengedték neki saját idejük egészét, akik elfelejtkeztek a saját idejükről, akik megengedték, hogy a rendszer helyettük gondolkodjon. Sokan voltak azonban, akik ezt nem tűrték, és meg kívánták őrizni személyiségüket, méltóságukat. Minden totális rendszer gondol azonban erre az eshetőségre is. Az ilyen emberek számára sajátos teret létesít: a tábort, amely azonban szintén saját, különleges idővel rendelkezik. A megaláztatás, a tortúra, az időnélküliség idejével.

A saját időt teremtő és vele erőszakot elkövető totalitarizmus számára kényelmetlenek voltak azok az emberek, akik saját hosszú történetük folyamán az időt sajátjukként kezelték és semmilyen áron nem akartak lemondani róla. A nácizmus, éppúgy, mint a fasizmus, ezért gyűlölte a zsidókat. A zsidó nép büszke hosszú történelmére, szorosan kötődik hozzá, és a személyes kérdésekre is a nép történetében keresi a választ. Az ilyen nép nem egykönnyen fog lemondani a történelméről, amelyben identitása rejtőzik, és nem fogja alávetni magát valamiféle frissen született történelemmel rendelkező, újdonsült rendszernek. A zsarnokok ezzel tisztában voltak, és hatalomra kerülésük után azonnal korlátozni kezdték a zsidók jogait.

Hitler a zsidókkal szemben egyenesen metafizikai gyűlöletet táplált. Izrael, a szellemi Isten történelmi népe átkozott ellenséggé vált az újonnan kiválasztott nép, a természeti isten népe, az új Baal (a termékenység bikája) számára. Az egyik Isten kizárja a másikat, a hitleri antiszemitizmusban az istenek harca szinte tapintható. Vajon mindezeken túl nem a zsidó volt-e mindenkor az öntudatos lélek szimbóluma, az új és még újabb korszakok halálos ellensége? A totalitarizmus nem tűr meg két kiválasztott népet. A zsidókat ezért olyan mélyen alázták meg, hogy az szinte elképzelhetetlen.

A Treblinka című könyvben Jean-François Steiner (francia zsidó szerző) írja le a következő történetet: „Később az őr az összes szörnyűséget megtoldotta Barry nevű kutyájával. Amikor meglátott egy foglyot, aki szerinte nem mutatott megfelelő alázatot, ráuszította Barryt: »Na, isten szolgája, ez a kutya meg itt lustálkodik!« És Barry, akit arra dresszíroztak, hogy a férfiakat a nemi szervüknél ragadja meg, ráugrott arra a zsidóra, akire a gazdája rámutatott. Az őr később kegyelemből lelőtte a szerencsétlent. Az őr szörnyű ötlete az volt, hogy a kutyát »isten szolgájának« nevezte, a zsidókat pedig »kutyáknak«. Ezt nap mint nap ismételgette, ez a foglyok húsába és vérébe ivódott, annyira, hogy szinte már elhitték, ha nem is abszolút értelemben, de Treblinka kifordított világának viszonyai között. Minden társadalomnak megvan a maga szociális rendje. Treblinkán a kutyák a zsidók fölött álltak."

A tábor lakóinak számára megállt az idő. A külvilággal nem volt kapcsolatuk, hírek nem érkeztek, nap mint nap szembesültek viszont a halállal. A zsidók sehogy sem tudták felfogni, hogy miért éppen nekik jutott ez a szörnyűség. Minthogy a dolog nem a józan észből eredt, racionálisan lehetetlen volt megérteni és megmagyarázni. A haláltáborokba érkező emberek kezdték elveszteni a jövőbe vetett reményüket, és ezzel együtt összeomlott a múltjuk is. Azok az individuumok, akikből ez a csoport összeállt, valamiféle átmeneti állapotban éltek, amely változatlanságából eredően a halál minden jegyét magán hordozta, és csupán egy kis halvány sugárral, egy alig észrevehető lehelettel kapcsolódott még az élethez. Ebben a nirvánában minden időfogalom – a tegnap, a ma, a holnap, az órák, a hetek, az évek – egészen egyszerűen az éjszaka és a nappal megkülönböztetésévé egyszerűsödött. Az imádságok elhallgattak. A misztikus extázist átélők kivételével eddig bizonyára soha nem éltek a világon emberek, akik ilyen módon izolálódtak volna a környezetüktől, akik így eltávolodtak volna tőle. A zsidók már a kezdeteknél belekerültek ebbe a szörnyűséges állapotba, amikor kiléptek a tábor előtti térre. A Treblinka című könyvben mindez megrázó leírást kap. A táborparancsnok összehívta a tábor lakóit, kiválasztotta az ácsokat, és megparancsolta nekik, hogy építsenek a tábor bejáratánál peront és fakerítést, amit le is kellett festeniük: „A kerítésre megfelelő élénk színekkel ablakokat és ajtókat festettek. Minden ajtóra külön jel került: »Állomásfőnök«, »WC«, »Elsősegély«. Valóságos remekmű volt a jegypénztár és a menetrend-árusítás ablaka. Amikor végeztek, a parancsnok elragadtatással nézegette művét. Minden készen állt, de valami mégis hiányzott. Valami apróság, valami semmiség, amelyet nem lehet odahamisítani. Egész délelőtt járkált a peronon, majd délben rosszkedvűen haladt az étkezde felé. Szórakozottan gondolataiba merült. Aztán a kávé mellett megvilágosodott. »Az óra!« – kiáltott fel. »Hát persze, az óra hiányzik!« Azonnal összehívatta az asztalosokat, és meglepett társai füle hallatára kifejtette, mit akar: számlapot mutatókkal, húsz centiméter mély perspektivikus nézetben. Mikor végzett az utasításokkal, és el akarta őket bocsátani, az egyik asztalos megkérdezte: »És mennyi idő legyen Treblinkában?« »Három« – válaszolta. Kurt Franz SS Untersturmführer beállította a treblinkai időt." Megérkezésüktől a foglyok kizárólag ezt az időt ismerték.

Az emberiség szerencséjére ennek a totális rendszernek lejárt az ideje, csakúgy, mint a korábbiaknak és a későbbieknek. A hasonló rezsimek alatt átélt szörnyűségek „története" azonban nem fejeződött be. A szörnyűségeket átélő emberek egész életükre megjelöltettek azzal az idővel, amelyet meg élni kényszerültek. Akaratlanul és szenvedések közepette újra és újra megtapasztalták ezt az időt. Sok ember a táborokban azért maradt élve, hogy a késői nemzedékeknek elmesélje annak az időszaknak a borzalmait. Reménykedem abban, hogy korunk képes meghallani ezeket az emlékezéseket, és képes őket továbbadni.

SZÍJÁRTÓ IMRE fordítása