Egyszerűen beleborzongok, ha a Balkánról akarok gondolkodni. És begubózom, és magamba fordulok. Valami bennem rejtőző és megmutatkozni nem akaró félelem megállítja bennem a mozgást, a nyugalom állapotába helyez, statikus állapotba, amely az állapot bizonyos fajta agóniáját indítja el. Ezt az állapotot sietteti a keserűség, amely lehetetlenné teszi, hogy világosan kifejezzem magam. Hiszen legkönnyebb valamilyen sémához nyúlni. A tanúságtétel csakis konkrét lehet, ezzel pedig olyan tér tárul ki, amely veszedelmes, hiszen áttöri a mintákat, amelyek gondolkodásunkat adják. Valami ellenáll bennem, a kérdés mélyebben rejlik annál, hogysem el tudnám érni, nemhogy befoghatnám csöndes zugában. Megpróbálok ideidézni néhány gondolatot, abból a térből, amerre a madár se jár. Ezért kerülővel próbálok odajutni, talán az ellenkező irányból is, anélkül, hogy megkerülném a témát, amelyet írásomhoz választottam.

Az én Balkán-tapasztalatom nem a területről akar beszélni, amelyben Európa torzképe tükröződhet. Minden bennünket messze túlhaladó kérdésre végül is csak magunk válaszolhatunk. És mit jelent az, hogy válaszolunk, vagy legalább is kísérletet teszünk rá? És hogyan lehet ezt elmondani?

Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjében a Zóna nem más, mint halálos veszélyt rejtő csapdák bonyolult rendszere, mely akkor válik nyilvánvalóvá, amikor emberek jelennek meg a területén, amikor a tér életre kel. A Zóna tehát a tiltott terület metaforája, az ember eltéved a tér végtelenjében, amelyet többé nem határoz meg a régi kozmosz rendje. A biztonságos területek egyszerre átjárhatatlanokká válnak. Biztos távolból figyelhetjük és egyértelműen ellenőrizhetjük ezeket, vagy pedig átadjuk magunkat a felfoghatatlan tapasztalat bizonytalanságának. Ez a tapasztalat főként a jugoszláv rockzene iróniájában és humorában forrta ki magát. Ezúttal azonban sajnos nem szólhatok erről. Ez a tapasztalat egészen sajátságos és időnként már a különcséggel határos, amikor felületesen fejezi ki magát, akkor a pátosszal határos. A Balkán története az emberi sors története, amely, mint Dosztojevszkij mondaná, sohasem abból az igazságból táplálkozik, hogy kétszer kettő négy, hanem saját akaratából nem mond le a szenvedésről, nem mond le a rombolásról és a káoszról. Olyan, akár egy földre hullott és mélyre fúródott meteorit. Amikor közénk csapódik, eszünkbe juttatja, hogy az élet nem hangyaboly, hiszen az emberi szabadság sohasem engedi, hogy hangyabollyá váljék; még ha teljesen reménytelennek látszik is, kiderül, hogy a szabadság az akarat függvénye, amely nem önkény, hanem a Másikhoz való viszony, aki nem lehet túsza ennek az akaratnak, hiszen ezzel magára vonja az egész szituációt. Ezzel máris a fausti szerződésnél vagyunk, amely egyszerre igazoló ikonként szolgál (annál veszedelmesebb, mivel eredete irracionális!). Semmi kétség, minden helyzetben van valami „irracionális felesleg, ami az élet jele". De ebben rejlik a csapda is, amely, túl az önszeretet produkálta határokon, el kell, hogy vezessen a stigmatizáció veszélyéhez, a megbélyegzéshez mint a másik önprojekciójához, tehát a patologikus állapothoz.

Meteorit

Európa, a tiszteletre méltó idős hölgy az utóbbi évtizedben meglehetősen elhanyagolta bizonyos testrészeit. Ereje annyira megcsappant, hogy szinte elvesztette valós jelentőségét. Önvédelemből elméjének csakis racionális féltekéjét használja, öreges lankadtságában pedig szemet huny azon keserű tény felett, hogy természete tulajdon hibás számításainak a foglya. Erre irányuló előrelátása már-már bosszantó. Alapjában fenyegeti, amikor mindenáron hiú, látványos önképére esküszik, s ezzel a tulajdon ellentétére, az ideológiai önkorrekcióra. A Nyugat szemet hunyt és csöndben elfogadta a mítoszt, noha lehetségesek és kívánatosak lettek volna a reális elemzések, mi több, jótékonyan hatottak volna az egész test védelme szempontjából, melynek semmi köze a az eurocentrizmus uralkodó politikai koncepciójához. Az csak bizonyos testrészek érdekeit szolgálja. Ezek iránt szervilis az ilyen modell. És aztán megzavarja az embert: ne várjon – minden pillanat teljesen más. Kínálkozzék a szabadság mégoly csábító színekben, többnyire szétfoszlik a korporatív libertanianizmus diktátumának korlátolt önkényében, amely általános modellként kínálja önmagát – mint a posztindusztriális, globális kapitalista világ alapmátrixa. Nem bámulhatjuk, hogy mi fog történni, mert ha majd megtörténik, akkor már késő. Az érintettek közül senki sem fogja megúszni. Szerencsére azonban ez a linearitás előbb-utóbb megszakad, és felhangzanak az élet disszonáns hangjai.

Ha az egyik oldalon ott a szilárd és higgadt nyugati ember kiszámíthatósága, akkor a másikon a „vad" balkáni ember kiszámíthatatlansága tölti be híven a képet. Ezt a sémát elfogadva mondhatnánk, hogy a racionalitás, s ezzel a szükségszerűség világa tulajdon ellentétében, a szabadság, az irracionalizmus világában tükröződik. Ha ezt a filmet visszapörgetjük, a Nyugat sajátos moralizálásával, démonizmussal is megbélyegezhetjük, amelyben üresen és laposan csengenek a felvilágosodás idejétmúlt szabadságjelszavai, a másság jogának üres frázisai, önigazolása. Ám éppen a balkáni tapasztalat bizonyítja, hogy ilyen önigazolás nem létezik. Ami vízszintesen ma a Nyugat–Kelet viszony, függőlegesen az Észak–Dél kapcsolat. Ebben fejeződik ki a korszak globális helyzete, az iszonyat sajátos egyensúlya. És az informáltság meg a tájékozatlanság? Jelent ez valamit? Az egyedüli híradás a nyílt tájékoztatás lehetne, ami pedig nem létezik, az ember méltósága és elsődlegessége pedig kétségessé válik. Főként, amikor őrjöngeni kezd a tömeg, és bekövetkezik „az emberi természet erkölcsi elbutulása", amikor elvész a jó és a rossz minden kritériuma. A tömeg nyomása ugyanis mindig embertelen. A vérrel és gyilkossággal terhes fenyegető légkörrel nem szállhat szembe a ráció, mely normatív választ kínál a bűncselekmény elkövetésére. Az ember szabad lényként válaszol a rosszra. A tömeg személytelen ereje nem válaszolhat a rosszra (az igazi ok a személyességben van, az érintettség belső mélyében, mely személyes kultúránk része). Az erőszak erőszakot vált ki: a rosszal való kibékülés mindig halált jelent, még ha valaki dorgálóan hozzátenné is, hogy csak a belső ember halálát (a Nyugat televíziós képernyője egyre a különféle gyilkosságok és kegyetlenségek képeit erőlteti ránk). A rossz hírekben a mai ressentiment jellegzetes demagógiája tükröződik – a valóság bipoláris visszatükröződése, amely csak a miénket és az övékét, a jókat és a rosszakat, a szorgalmasakat és a lustákat ismeri. Az élet valójában mellékutak tömegét kínálja, nem ismeri a bipoláris megbélyegzést, a démonizáció jegyét. Az ilyen leegyszerűsítést nem szabad megengednünk. Soha. Ehhez végül is nincs szükség a Kusturica filmjében, az Undergroundban bemutatott rombolásra. Végül is mindannyian voltunk a Bunker lakói. Egyesek így, mások úgy. Ne alkossunk új sztereotípiákat! Ha túl messzire megyünk, nincs visszaút. Európának, amelynek eszményei néhányszor már átcsaptak tulajdon ellentétükbe, persze más lehetősége is van a különbségek lényegének és a sokféleség gazdagságának felismerésére.

Az első tájékozódási pont

A történelem folyama világosan mutatja az irányt. A modern, újkori kartéziánus világ politikai-globális értelemben Spanyolország hatalmi túlsúlyával kezdődik, amikor az Újvilág tengerentúli területeinek elfoglalásával világuralmi tényezővé válik. Minden hegemónra jellemzően politikai eszközeivel tulajdon monolit kultúráját is terjeszti, ez ideológiájának és koncepciójának alapja is tulajdonképpen, amelynek célja az ember védelme és a világjobbítás. Ez a nagy veszély, hiszen bizonyos kultúra politikává s ezzel terrorrá lesz, amely nem engedi az ellentmondások kifejlődését bizonyos kultúrák különbözőségei között, illetve a többi, más kultúrával való nyílt párbeszédet. Ezután ugyanis kőkemény szabályossággal rettenetes dolgok következnek: az etnocídium és a genocídium.

Úgy tűnik, a modern történetírás Európa délnyugati részén született, egyebek között az arab, iszlám kultúra Európából való kiűzetésével, hogy pontosan fél évezreddel ezután a multikulturális társadalom elpusztításával végződjék Európa délkeleti részén. A kezdet megjelölésére alkalmazott egyazon minta a modern történelem végkifejletében kínálhat magyarázatot egy másik hegemón, a Nyugat birodalmának felemelkedését megvilágítandó. Ennek a hegemónnak a monolit kultúrája tulajdonképpen még a születés embrionális állapotában leledzett, amikor az első európai hajósok hozzákezdtek Amerika felfedezéséhez és benépesítéséhez. Ennek a kultúrának tulajdon felsőbbrendűségi komplexusa a problémája, mely nem e kultúra, hanem a Nyugat politikai-gazdasági erejéből származik, amely vezető szerepét a fennmaradó világ, a Kelet vagy a Dél gazdasági elmaradottságával indokolja. Beszélhetünk a „fejletlen" világról, ezt a Nyugat – mint aki jól végezte dolgát – sietve az irracionalitás sötétjébe tuszkolja, a másfajta értékek és kulturális jelentések, még inkább pedig e világ nem ismerése és a Nyugat előítéletei miatt. Amikor hozzákezd ennek nyugati, általános civilizatorikus modellek szerinti „felvilágosításához" és kiműveléséhez, általában rettenetes erőszak kirobbanásának leszünk tanúi. Erőszaknak, mivel ellentétek csapnak össze, két erő, ember támad ember ellen. Sajnos a tolerancia, a demokrácia, a felvilágosodás és a haladás híveinél számosabbak azok, akik készen állnak, hogy az elnyomás és az önáltatás önkéntes áldozataivá váljanak. Már csak a Nagy Haladás zsargonját szajkózza mindenki, az ebbe vetett hit a nyugati felvilágosodás öröksége. A modern társadalmak elhatolnak mindenüvé, önmagukba tagozódnak oly mértékben, mintha önmaguk volnának a történelem végcélja. Ami persze különösen a mindent megelőző kultúrának és főként misztériumainak alábecsüléséről tanúskodik. Az emberi lényt többé nem elvileg titokzatos és nyitott létezőként fogják fel, hanem általánosan megismerhető, meghatározható és kifejezhető entitásként. Ha a Balkán földjén megjelenik egy kultúra, amelyet az európai ember kezdeteként ismerünk fel, amely multimisztériumokat produkál, amelyeket később a kereszténység egyre és egyetlenre redukál, akkor a mai profán társadalom még ezt „az egyetlent" is száműzi. A világból mint a társadalmi viszonyok teljes felépítményéből. A berendezkedés, pontosabban a világ, amely egyesíti és egyre inkább halmozza a szaporodó intézmények és előírások hálózatát, a mai passzív embernek csak „a hitet mint illúziót" engedélyezi. Azt a hitet, amely a fogyasztás illúziójával helyettesíti a primér emberi kommunikációt, a határtalan gazdasági haladásba vetett hitet, amely haladás majd a mennyiségében gyarapodó jólét által jobbítaná meg a világot. Több mint aggasztó, hogy az ember elvesztette az ellenőrzést a produkciónak ezen „önjáró" gépezete felett, amelyet az újkor embere indított be. Ismét felbukkan „a mozdulatlan kép" problémája. Az előítéletek ugyanis mindig azt sújtják, ami olyasminek a védjegyeként válik általánossá, amit nem ismerünk, amit nem akarunk elismerni, vagy amivel nem akarunk szembesülni, amivel nem akarunk találkozni, mert félünk vagy borzadunk tőle. Ezért ezek az előítéletek több mint használhatóak az olyan vélemény kialakítására, amely erős szimbólumként működik, és ha ezeket a szimbólumokat alkalmazni kezdik a politikában (tehát az időn kívül), akkor a katasztrófa küszöbére érkeztünk. A háború katasztrófája, amely a volt Jugoszlávia területén játszódott le az elmúlt évtizedben, félelmetesen megterhelte a magát humanistának kikiáltó civilizáció minden tapasztalatát. A Kelet és a Nyugat közötti társadalmi dichotómia ma ugyan nem annyira nyilvánvaló, inkább a töredékes/fraktális és kaotikus civilizáción belüli különbségként jelentkezik, egyazon területen belül nyilvánul meg, akár a fejlett, akár a fejletlen világban. Nem tudomásul venni a valóságot, több mint veszélyes dolog. Mintha a világ magát civilizációs szempontból felsőbbrendűnek tartó része lemondana tulajdon másik és sokkal kiterjedtebb feléről, akár egy „nem kívánt gyermekről". Ez a gondolkodásmód valamennyi történeti korban a változásoktól való páni félelemként jelentkezett. A civilizációs ürügyekre való elszánt hivatkozás, hogy bizonyos tevékenység valós okai rejtve maradjanak, ami bénítólag hat a világ természetes működésére. Ennek jegyében eddig minden birodalom összeomlott, végül azok is, amelyeket magam is láthattam felnőtté válásom és érlelődésem időszakában. Ez a jugoszláv történet lehetett volna a figyelmeztetés és az intés az összes többi még be nem fejeződött történet számára. Manapság, amikor a világot korporációk uralják, mintha ebben a térben a bálványimádás egyik modelljét egy másik váltaná fel: az eurobálvány imádása. És a modernizáció világközpontjaitól való függés tart tovább. Az unalom, amely egyre inkább jellemzi a modern ember univerzális közérzetét, azért veszélyes, mivel megkerüli a viselkedése vagy a tétlensége miatti felelősséget. Ezért inkább átadja magát az operativitásnak. Ezért a mai ember egyre vezethetőbb, és passzív módon enged a negatív identifikációknak, mi több, ez lesz negatív önmegvalósításának uralkodó modellje. A monolit kultúra ráadásul erővel el is tapossa. Az ilyen megtagadott különbözőségek illúziója melletti kitartás alkotja meg a Másik traumatikus képmását. Akár azzal is kezdhetjük, hogy ezt nagy nehezen beismerjük…

A másik tájékozódási pont

Még néhány gondolat. Nem hagyhatjuk, hogy elfojtsák az őszinte egyéni tapasztalatot, azt fel kell tárni. Feltárására pedig egyedül a szabadság alkalmas. Ezért erről nem lehet csak úgy beszélni. Össze kell magunkat szedni és fölidézni tulajdon tapasztalatainkat, belsőnknek elfeledett, legtraumatikusabb tapasztalatait. Ezt persze félelmünk megakadályozza. Megakadályozhatja a választást is. Amikor belátjuk nehézségeinket, tulajdonképpen már választottunk is.

A környezetünkben lezajlott események kétségkívül nyíltan tanúskodnak a humanista készségek és az ember önelégültségének a végéről. Persze minden ilyen felfedezés fájdalmas sebekkel jár. Súlyos fejfájással: a képmutatás és a ressentiment jelenségét az identitás, az erő elveszítése kíséri. Előbb-utóbb csődöt mond az erő aritmetikája. Mikor a legtitkosabb vágy áthatol a szenvedés szűrőjén, a szeretet mélyebb lesz a humanista készenlétnél, a végtelen együttérzés – a félelmetes kegyetlenséggel együtt – többé nem az ontológiai mintán nyugszik, hanem az együttélés etikai elvén, amely felebarátjaként ismeri el a másik embert. Akkor lehullanak az álarcok, és a „számlát" nem lehet kikényszeríteni. Csak így kerülhetjük el „az imperialista" logikának az impériumok bukása utáni működését, „minden nép erőszakkal való egyesítését", legyen szó akár Róma erőszakos univerzalizmusáról vagy Bizánc ideológiai imperializmusáról, kultúrában vagy politikában.

A megoldás az érintettségben van. Vagyis a magába zárkózó közöny teszi lehetővé a korlátlan despotizmus szétáradását. Amikor a múltjáról gondolkodik, az ember jobbá lesz, mondja Andrej Tarkovszkij. És nem foghatja el a magát kudarcosnak megélő ember mélységes magánya. A végén mindig választani kell…

GÁLLOS ORSOLYA fordítása