Szlovéniában a Semmi uralkodik. És ez a Semmi nem csupán valamely extrém aktivizmus, nem csupán értelmiségi divat, noha éppen az értelmiség körében jutott a legvilágosabb kifejezésére, és ott fejlődött radikális programmá. Ez a Semmi általánosabb természetű: belopakodott az emberek többségének életérzésébe, ráadásul valamennyi társadalmi rétegbe, ott különböző forrásokból táplálkozik és különböző módosulásokat ér meg, mindenütt és mindig az emberi értékek teljes átértékelésének jegyében. Nemcsak a maroknyi értelmiségi, hanem a fogyasztók legtágabb körében sem lelkesítenek többé a klasszikus regények illuzórikus hősei, az emberiség nevében lázadók és a világfelforgatók – ellenkezőleg: mindkét csoport számára azt erősítik meg, hogy az emberi szellem szárnyalása a világ makacs ellenállása miatt eleve bukásra van ítélve, hogy a legeredetibb és a legbiztosabb igazságok, amelyekre mi, emberek a cselekedeteinket alapozzuk, semmit sem jelentenek. Mindez – az egész emberi szárnyalás – az ember önhittsége csupán, aki mindennek ellenére isten akarna lenni, végül azonban el kell ismernie a világ öntörvényűségét, amely a hódító lelket a tárgyiasság elidegenedett alakzatává változtatja, a szabadságot szolgasággá, a megváltást vereséggé, az örök életet halállá… Ezektől a keserű felismerésektől Szlovéniában a mindenható hatalmasok sem menekülnek meg – már csak azért sem, mivel mindenki másnál inkább szembesülnek napról napra a világ makacs önkényével, hiszen éppen az ő számukra derül ki a legnyilvánvalóbban erőfeszítéseik meddősége, akik a cselekedetek korlátlan lehetőségeivel rendelkeznek, akár elismerik ezt a nyilvánosság előtt, akár nem. Tehát a Semmi a sikertelen társadalmi gyakorlattal terjed fentről lefelé csakúgy, mint lentről felfelé. A munkások körében éppúgy, mint az egyetemi hallgatókéban, akik az egyedül elismert és engedélyezett humanista szellem erőszakos természete ellenére is szembeszállnak a vereségekkel, mint az egyetlen emberi valósággal, a középrétegével, amely az életbölcsesség álarca alatt társadalmi normaként akarja a Semmit érvényre juttatni. Ez a legnépesebb, még alakulóban lévő réteg, amelynek a történelem logikája alapján ifjonti szertelenséget kellene árasztania, gőggel lemond mindennemű saját eszményről, kezdettől fogva kész a bürokráciával való szövetségre és a hatalom megosztására, nyakig van a ragacsos valóságban. Tudása pedig – legalábbis úgy tűnik – fejlődésével egyre inkább mindenki számára kötelezővé válik. Ennek a nihilista hangulatnak a nyomása alatt a valakiben esetleg még parázsló örök szikra szemérmesen rejtve és elfojtva marad, a hívőknek az emberhez és a társadalomhoz való viszonyát naivitás jellemzi, korábbi öntudatukat már csírájában elfojtották. A Semmi annyira általános és kötelező, hogy még a hitvallók is csöndben és szégyenlősen teljesítik hitbéli kötelességeiket, pedig még nem mondtak le sem a világgal való harmóniáról, sem az örök életről. A hit bizonyos intim körben még helyénvaló, de a tapasztalat és az életbölcsesség még ezeknek az embereknek is azt tanítja, hogy kisujjukat sem érdemes mozdítani holmi magasztos elv érdekében. Ebben a látszatra hősies bölcsességben és készenlétben, amelyben a valódi remény és a bármiféle megváltó tevékenység iránti túlzott lelkesedés nélkül élnek az emberek, egyre nő a kétségbeesők és az öngyilkosok száma.

Első pillantásra mindebből hamar valami kivételes igazságot koholhatnánk. Első pillantásra minden arra utal, hogy Szlovéniában nemcsak a világ egyoldalú ideológiai képe létezik, hanem érvényre jutott az igazságnak egy másik, az aktivista hevületben elfeledett szintje is, maga a világ. Az embernek, akiről a maga látszólagos szabadságában hajlandóak vagyunk bármely pillanatban megfeledkezni, ez az ellenpólusa egyszerűen rátukmálja magát a csalódottakra, hogy ezentúl éljenek harmóniában a saját szabadságukkal. Ez a következtetés mégsem áll teljesen. Nagy mértékben cáfolja maga az öngyilkos szenvedély. A Semmi Szlovéniában nem a világ valósága, amely harmóniájában szinte embertelen, és az ember számára csak mint a kifulladás felismerése elérhető – a Semmi Szlovéniában túlburjánzott. A valamennyire is figyelmes vizsgálat meggyőz bennünket arról, hogy ennek a túlburjánzásnak is ideológiai alapjai vannak, hogy a Semmi túlburjánzó humanisztikus hevület, a túlburjánzó Minden, a túlburjánzó Ember és az ő szabadsága a világhoz való viszonyában. Ugyanakkor ez a vizsgálódás vezet el bennünket a szlovén Semmi történelmi gyökereihez.

Nincs még egy nép, amely adott történelmi pillanatban olyan totális megoldást talált volna a problémáira, amelynek a tulajdon akarata adott pillanatban olyan sokat, a valóság pedig olyan keveset jelentett volna, mint ahogyan az éppen a szlovén néppel történt a második világháború idején vívott felszabadító háborúja és forradalma idején. Ez nemcsak a társadalmi egyenlőségnek és a szellem szabadságának idealizált látomása volt, amely majdan átragyogta volna az összes réteget – ez az emberek közötti teljes és végleges átláthatóságnak, egyúttal az új életnek a látomása volt. Ugyanakkor, amikor a legegyszerűbb lelkek még valami másként, a világtól és az emberektől való elszakítottságban ismertek önmagukra, és szenvedtek magányuktól és korlátoltságuktól, magukban már ott hordozták a mindennek a mindenben való harmonikus létezését. Szenvedéseiket végül az elkínzott egyének új testi és lelki közegben történő megtestesülésének kellett volna megkoronáznia, amelyben az egyén tökélyre jut – vagyis ez lett volna az Ember önerejéből és önmaga számára való megvalósulása, az Embernek, aki eztán magát Istent fogja helyettesíteni. És mi lett ennek a szárnyalásnak a végeredménye?

Ennek végeredménye a Semmi! És ez a Semmi, amikor a lesújtó csalódásért sehol sem találni valódi bűnöst, amikor teljesen hiábavaló a politikai vezetők vétkeinek a felsorolása, engedékenységüké vagy hanyagságuké – amikor az egyetlen igazság, hogy tökéletesen emberi cselekedet hajtódott végre, amelyben mindenki önzetlenül kiadta minden erejét. Ez a Semmi, amikor egyszerűen be kell ismerni, hogy ilyen a világ természete, amennyiben engedjük annak korlátlan megnyilvánulását. Ennek a humanista hőskölteménynek a végén valóban csak az igazság szólalt meg, amit lelkesültségünkben észre sem vettünk – az egyszerű igazság, hogy az ember nem Isten. Igaz persze, hogy ezen alapvető kísérlet után, amely végzett volna Istennel, Szlovéniában a szakrálisnak már csak vékony rétege maradt.

Ez a vereség mégsem tárja fel számunkra a szlovén Semmi igazi tartalmát. Ez még mindig bizonyos értelemben a természetes Semmi, a Minden ellenpólusa, önsajnálatában azonban annyira túlméretezett és túlérzékeny, amilyen túlzott az önbizalmunk volt valaha. A humanizmus veresége még személyesen érint és megaláz bennünket, ennek a múltnak a visszfénye azonban nem ölelheti fel és nem világíthatja meg a szlovén Semmi minden kiterjedését. Valódi magyarázata a mai időkben rejlik, a régi illúzió hamis folytatásában, az eszméhez való hűségben, amelynek hazug volta már rég lelepleződött, és amely mellett a Semmi – a Semmi mint igazságának másik arca – egyszerűen nem maradhat fenn. Hiszen az emberi lélek és az emberi akarat mindenhatóságába vetett elvakult hit szinte máig törvényes konvenció Szlovéniában, ezzel próbálja az uralkodó réteg leszakítani a maga Semmijét és megóvni magát a valóságtól. E szellem kritikája ugyan szabad, de – mint az a népnyelvben meghonosodott – konstruktív kritikának kell lennie, őriznie kell az Ember-Istenről alkotott töretlen illúziót, a kétségtelen történelmi tapasztalatok ellenére őriznie kell ugyanazt az illúziót és ugyanazt a gőgöt. A legegyszerűbb emberek számára minél nyilvánvalóbbá válik, hogy mi, emberek nem a saját akaratunk szerint alakítjuk a világot, hanem csak azt javítgatjuk szüntelenül, amit a világ csinál belőlünk – annál kevésbé érvényesülhet igazságként ez a kézzelfogható valóság! Üldözik, akár a közös Isten elleni merénylet tervét. Minél inkább bizonyságot tesz a világ a maga eredetiségéről, terveink annál inkább eltávolodnak eredeti céljainktól – annál inkább érvényes a világra, amely e pillanatban siklott ki a kezeink közül, és amit értelmesebb ésszel még uralhatunk, határozottabb lépésekkel és alaposabb társadalmi változásokkal még megzabolázhatunk.

Csak az Ember-Isten agresszivitásában tárul fel előttünk végül a szlovén Semmi igazi tartalma. A szlovéniai Semmi nem egyszerűen a Semmi – a Semmi Szlovéniában ellenprogram, amelynek érvényesülnie kell, és amelynek mint az illúziókkal szembeállított igazságnak kell érvényesülnie –, már csírájában ellentmondásos igazsága azoknak a rétegeknek, amelyek az elrendelt konvenciók szerint akarják formálni tulajdon hívő lelküket, noha azt lehetetlenné tették a számukra. És éppen ebben rejtezik e Semmi túltengése, irracionális kiterjedése és öngyilkos ereje. A baj azért is nagy, mivel a Semminek ez az ellenprogramja éppen úgy program, és mint olyan ugyanannyira önkényes, az elragadtatott lélek irracionális ügye, akár a mindenhatóság illúziója. Az Ember-Isten egyenrangú ellenfélre talált benne. A Semmi új, ez az emberi önkény megfordított agresszivitása, amely lázadni akar a hivatalos konvenció ellen, és az ember és a világ valóságosabb, alázatosabb igazságára hivatkozik, miközben maga is megmarad pusztán csak részigazságokra adott aktivista válasznak. Egyfelől minden eszközzel abszolutizálja az embert és annak szabadságát, megfeledkezve a világ öntörvényű voltáról, másfelől abszolutizálja a világ öntörvényű voltát, és megfeledkezik az emberről és annak szabadságáról. Így lehet a Semmi is csupán csak az emberről és a világról alkotott egyoldalú igazság, amely tarthatatlan határok között mozog, és nem játszik más szerepet Szlovéniában, mint az Isten-Emberét.

E konfliktussal terhes viszonyból a dialektikus logika alapján az összecsapás következne, az új Valóság. A lelkek megosztottsága, a feszültség az egyik és a másik oldalon, a feltartóztathatatlan ellentét, amely bármikor fakadhat az anyagi helyzetből és a társadalmi befolyásból is – mindez szorgalmazza a konfliktus gondolatát, az adott helyzet meghaladását, a megvalósulás érdekében hozott újabb erőfeszítést. Mégis a mindenfelől megnyilvánuló Semmi nem mutat túlzott lelkesedést bárminemű meghaladás iránt, mint ahogyan a Minden is önelégültnek, magabiztosnak és engedékenynek tűnik – mintha igazságába vetett lelkes hite ellenére mindkét oldal elnémult volna a felismerésben, hogy a világ mindennek ellenére megváltoztathatatlan, Isten pedig elérhetetlen, mintha az egyébként harmonikus világot mindjárt lélekre és anyagra, valóságos Semmire és valóságos Mindenre osztó hebehurgyaság értelmetlennek tűnne annyi keserű csalódás után. Ezt a bölcsességet persze nem lehet összhangba hozni a megvalósulatlan vágyak és az egyre számosabb öngyilkosság hevével, feszültségével – egyáltalán semmivel, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy az emberek Szlovéniában sem ismerik, hanem csak élik az életüket, élik azt a maga teljes metafizikai meghasonlottságában és a magukat túlélő szakrális értékek teljes gazdagságával. A világ meghaladása – mondhatnánk – még mindig feltétlen parancs, amely jelen van minden cselekedetben, akkor is, amikor az emberek passzívak akarnak maradni, és a leggyakorlatiasabb elveket követik. Végül is a metafizika javára írható, hogy létezik a két uralkodó eszme, egymásnak harciasan ellentmondó és felette ideológiai jelleggel, ezt támasztja alá magának a Semminek az elburjánzása… a Semmi mégsem történik meg. Az értelmiségiek – a Semmi programszerű szószólói – elégedettek a tevékenység minimális lehetőségeivel, melyeket szűken mér számukra a hatalom, és nem érzik szükségességét az autonómiának, a munkások pedig többé nem hajlandók fejjel menni a falnak, inkább a valóságból próbálnak minél többet hasznosítani. A középosztály, a legnépesebb és legerősebb réteg e lelki feszültség közepette fogyasztói vágyait éli ki, és a legcsekélyebb szükségét sem érzi annak, hogy a tulajdon Eszméjét kinyilvánítsa, még kevésbé arra, hogy magát elkötelezze egyik vagy másik oldalra; mindenekelőtt az adott világgal való manipuláció érdekli. Elidegeníthetetlen valóságként rekedt meg a Semmi és a Minden között. Fölötte a Semmi és a Minden féltékenyen és megvetően méregetik egymást. A szlovén világ így hasad ketté az egymás mellett élő és egymással meghasonló két féligazság között, és minden látszólagos harciassága ellenére önelégült.

A szlovéniai helyzet így a mai világ és általában az ember nagy igazságát tárja fel számunkra – feltárja a humanizmus vereségét és a transzcendencia nyomorát. A mai Semmiből és Mindenből többé sehová sem vezet út, a legkevésbé fölfelé. A pillanatban, amikor az ember konstruktív viszonyt alakít ki a világgal, és benne Isten helyett önmagát akarja érvényre juttatni, meghasonlanak számára a szakralitás utolsó maradványai, és az ember nevében véghezvitt minden cselekedet gátlás alá kerül. Az ember nem lehet többé Ember, ha az isten nem Isten többé. Mihelyt kiürül az ég, amelybe valaha odaképzelte a teljes harmóniát, tulajdon tetteibe többé semmi sem vihet értelmet. Tulajdon meghasonlásának bűvkörében forog, amelyben a bukott hős tragikus életérzése csak önhittségének folytatása.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása