Dane Zajc 1929. október 26-án született a Moravèe melletti Zgornja Javorsèicában. Általános iskolába Sveta Trojicában járt. 1947-ben iratkozott be Ljubljana Poljana kerületének gimnáziumába, az ötödik osztályba. Megfordult az Ivan Cankar Házban, ahol megismerte Lojze Kovaèièot, Viki Blažièot és Janez Menartot,¹ valamint munkatársa volt a Ház Mi, fiatalok című lapjának.

Első verse 1948-ban jelent meg a Mladinska revijában. 1951-ben letartóztatják, és három hónapra ítélik a közrend megsértésének vádjával, majd kizárják a poljanai gimnázium hetedik osztályából, valamint Szlovénia összes gimnáziumából. 1955-ben kerül a Gyermekkönyvtárba, ahol 1989-es nyugdíjazásáig dolgozik. 1958-ban magánúton érettségizik le Poljanában. A Revija 57 szerkesztőbizottságának tagja. Taras Kermanuerrel a Perspektive² című lap szerkesztője abban az évben, amikor a lapot megszüntetik.

Munkásságát egy sor kitüntetéssel ismerték el, a Prešeren Alapítvány Prešeren-díjával, a Grum-díjjal (két alkalommal); a szlovén költők közül egyedüliként kapta meg a Goran-koszorút. 1981-ben nyerte el a kiemelkedő művészeknek járó Fulbright-ösztöndíjat, ekkor hat hónapot töltött az USA-ban. Utazásokat tett Ecuadorban és Peruban. A Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja. Több alkalommal töltött büntetést a ljubljanai börtönben és más szlovéniai börtönökben, de egy éjszakát eltöltött a párizsiban is.

Tízéves kora óta biciklizik, huszonöt éves korától úszik, síelni negyvennyolc évesen kezdett. Szenvedélyes hegymászó.

 

J. H.: – Folyóiratbeli publikációiddal még a század első felében léptél a szlovén költészetbe. Azokban az években mennyiben változott meg a költészet megítélése általában, és hogyan látod a Felégetett fű (Požgana trava) című kötettel jelzett pályakezdésedet? Megborzongsz, ha elolvasol egy verset, amit negyven évvel ezelőtt írtál?

– A költészet általános fogadtatása azokban az években hasonló volt a maihoz: nem létezett. De milyen is lehetett volna abban a városban, amelybe özönlöttek a (hozzám hasonló) vidékiek a maguk hiányos kultúrájával, elmaradottságával és lesajnált értékeivel?! Az élet ezért csendes belső harcokból és alakoskodásokból állt. (Ahogy manapság is.) A kortársak alakoskodása és figyelő szeme követett minket, minden egyes gondolatunkat, lépésünket és hibánkat. Gimnáziumi osztálytársaim számára a költészet értelmetlen és ártalmas valami volt. Ha költőnek mertem nevezni magam, csendes mosollyal néztek rám. Aztán ott voltak a SKOJ³ gyűlésein fellépő társaim: klapanciáikból hiányzott a poézis és a lélek. A közélet? Ilyesmit nem ismertem internátusbeli elzártságomban. Tudom, hogy Minatti⁴ verse arról (emlékezetből idézem), hogy olyan szellőt szeretne, amely a lányoknak felemeli a szoknyáját, nyilvános elítélést és szörnyülködést váltott ki. Ha nem tévedek, a költőt emiatt bélyegezték dekadensnek. A dekadencia olyan anatéma volt, amely ott függött minden költő feje fölött. Ki felügyelte a verseket? Valamiféle ideológiai pártbizottság, amely csákányokat és lapátokat szeretett volna bevinni a költészetbe, amely kinyilatkoztatott és reagált, és amely kutatta az „elhajlásokat".

Manapság senki sem őrködik a versek tartalma fölött, senkit sem nyugtalanít, ha a költészet esetleg szemérmetlen volna. És ez nem annak az eredménye, hogy fejlődést értünk volna el a romlottságban, hiszen a háború utáni idők is meglehetősen féktelenek voltak, hanem hogy a képmutatás volt egy kicsivel erősebb a mainál. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy csupán a hipokrízis elutasítása révén leszünk szabadabbak. Minél inkább elutasítjuk, annál szabadabbak vagyunk. Persze ma a képmutatás más területeken terjeszkedik, nem az erkölcsökén.

A költészet általános fogadtatása pedig nem változott. Azt gondolom, hogy az olvasók (alacsony) száma ugyanakkora, mint 1948-ban, amikor az első versem megjelent. A többségük számára a vers egyenlő holmi slágerrel vagy alpesi rigmussal, és igazi verset sem olvasni, sem megérteni nem fognak.

Ha találkozom egy ötven évvel ezelőtt írt versemmel, olyan érzésem van, mintha szembesülnék a vers keletkezésének okával és helyével, amelyet beragyog az eltűnt idő. Mintha egy régi barátommal találkoznék, aki én vagyok, és aki nem létezik többé. Az is előfordul, hogy néha szívesen kijavítanék egy-egy szót, amelyet ma már a világért le nem írnék (vannak ilyenek a Felégetett fűben is), vagy kihúznék egy sort, esetleg kitörölnék, megsemmisítenék egy verset, amelyet egy gyenge pillanatomban követtem el és adtam ki, vagy a kompozíció kedvéért helyeztem el a kötetben. No de hogyan? Ez nem lehetséges.

– A második világháború élménye kulcsszerepet játszott az első verseid megszületésében? A további életedet úgy értelmezted mint tökéletesen értelmetlen jelenségek sorozatát?

– Verseket tízéves gyerekként már a háború előtt is írtam. A háború természetesen újabb ösztönzést adott: többet írtam, elsősorban a háború okozta fájdalmaimról. A háború idején nem érzékeled annak értelmetlenségét. (Ilyen időkben az emberek nem követnek el öngyilkosságot.) A háború a valahova tartozás érzését és az akaratot adja az embernek, úgy, ahogy egy futballmérkőzés. Különösen akkor, ha az emberek szeretnének valahova tartozni (általában persze szeretnének). A háború értelmetlensége teljes fényében csupán tíz évvel a befejezése után mutatkozott meg előttem (lásd a Meddő vetés című versemet).

Mostanában olvastam Josif Brodszkij érdekes gondolatát arról, hogy Mandelstam a sztálinizmus nélkül is ugyanolyan költő lenne, ahogyan ma ismerjük. Magamról ugyanezt gondolom. Amikor visszagondolok a háború előtti költői kísérleteimre, azt látom, hogy az a világ, amelyről megpróbáltam beszélni, nem volt derűs. Már gyerekként is a sötét hátterű versek vonzottak. Ezért azt mondhatnám, hogy a háború a maga embertelenségével és az emberi természet leleplezésével azt erősítette meg bennem, amit már egyébként is magamban hordoztam.

Értelmetlenség? Nyilván több van belőle, mint értelemből. Az ember rátámasztja a könyökét a térdére, a kezére hajtja a fejét, és hagyja, hogy keresztülfolyjanak rajta az értelmetlenség fekete szikrái. Írtam volna azonban bármit, ha átadtam volna magam ennek a helyzetnek? Az írás a lét értelmetlenségéről beszél, ugyanakkor szenvedélyesen keresi az értelmet. Ám el is utasítja azt, hiszen minden gondolatban sok hamisság, mesterkéltség és kinyilatkoztatás rejtőzködik. Az értelem bízik az ember hitében. Ha viszont az ember hitetlen, azonnal meztelenné válik, és mivel a mezteleneknek nincsen valódi külső védelmük, azt magukban keresik. Kutatják, megtalálják, majd elvetik.

– Az élesen „dekadens", provokatív irodalom az esetek többségében vegyes kritikai és olvasói fogadtatásra talál. Vitáid a kommunista rezsimmel a verseid miatt adódtak, vagy más volt az okuk, aminek semmi köze az irodalomhoz?

– 1951-ben három hónapra ítéltek néhány „nem beszámítható állapotban" tett kijelentésem miatt. A dolognak meglehetős következményei lettek, mert a ljubljanai rendőrség évtizedeken keresztül a saját tulajdonának tekintett. És persze kizártak valamennyi középiskolából. És azonnal behívtak katonának. És mindenütt zárt kapukra találtam.

Amikor a Revija 57 megfojtásának és Jože Puènik⁵ letartóztatásának idején a kihallgatóm szóba hozta a Meddő vetést, azt mondta, hogy tényleg nem érti, miért írtam ezt a verset. Megkérdeztem tőle, vajon a vers indokolható lenne-e, ha a bátyám a domobranok⁶ között esett volna el. „Természetesen" – válaszolta.

A Meddő vetést immár másodszor említem. Teszem ezt azért, mert úgy tűnik, hogy sokaknak még ma is, amikor az elesettek és meggyilkoltak koponyái rég elporlottak, nem világos, hogy minden emberi élet drágább, mint bármely megváltó eszme. Hogy barbár az a gondolkodás, amely szerint emberi áldozatok árán meg lehet valósítani bármilyen jövőre irányuló tervet. Hogy halálunk után mindannyian egyformán jelentéktelenek vagyunk, és hogy ma már nem segíthet egyetlen hősiesen elesett vagy szégyenletesen elpusztított ember sem.

Ami a szociális nézeteket illeti: az enyémnél idősebb nemzedék a sajátomhoz hasonlóan megtapasztalt néhány, tisztán rosszakaratból és butaságból származó elképzelést. És megtapasztalta a bizalmatlanságot, amelytől persze én sem vagyok mentes. Ez mind következmény.

A kritikusok nem voltak velem éppen igazságtalanok, legalábbis nyilvánosan nem. Mivel a legtöbb esetben nem volt kulcsuk a költészetemhez, visszafogottan írtak rólam. Nem voltak ugyanis programozva arra, amit olvastak.

Dekadencia? Ilyesmi azoknak az ajkát hagyja el, akik a környezetüket szavakkal akarják beszennyezni. Reménysugár olyan időszakban, amikor úgy tűnik, hogy minden elveszik, mindent szétesés fenyeget. A bukás sötét erőt kölcsönöz, amikor egyedül maradsz azzal, amid megmaradt: a testeddel. A tekintetét az ember a reménytelenségbe veti. Ilyenkor pusztító szavak kelnek életre.

Nem vagyunk ugyanis kizárólag szellemi teremtmények. Test is vagyunk, amely oda vonzódik, ahonnan vétetett.

– A költészetedben, de különösen a drámáidban sajátos viszonyt alakítottál ki a falusi, paraszti környezettel. Különleges hazai (A kis Breda – Mlada Breda, Mátyás király – Kralj Matjaž in Alenèica) és egyetemes (Kalevala, Médea) mitológiát teremtettél. Ez az írói módszer az idegen „forrásokban" található hasonlóságok keresésén alapszik, vagy csupán hozzájárulás eredendő személyes hitvallásodhoz?

– A Mátyás király semmiképpen, ugyanis gyerekek számára írt, népi motívumokra épülő játékról van szó. Ez az első bábjátékom, így a műfaj formai követelményeivel való küzdelem erősebb benne, mint a tartalom. A kis Breda talán. Ha a Grmaèék című darabom szereplőit a színpadon időtlen kosztümökbe öltöztettem volna, mitikusan hatnának. Falusi környezet? A szó bántóan hangzik. Hol van a gótikus ablakokban falusiasság? A természet talán falusias. De több mint környezetleírás, ahogy más versekben is: szimbólum. A történés háttere. Vajon A nagy fekete bika (Veliki èrni bik) falusi vers?

Jól tudjuk, hiszen leírták, hogy színpadi játékaimban elsősorban egzisztenciális kérdésekkel foglalkozom. Költői módon, természetesen. A mítoszok olyanok voltak nekem, mint a hegyek, amelyekre több út vezet, de közülük egyik sem kitüntetett, hiszen valamennyi más, saját panorámával és veszélyekkel. Még ugyanaz az út is más arcát mutatja. Tehát talányokról van szó, amelyekben a világ minden irányban nyitott. Ilyen talányos A folyó két gyermeke (Otroka reke) is. Ennek nem az az oka, hogy nem tudnám megragadni a világ dolgait, hanem az, hogy nem hiszek a saját szememnek és a racionális megismerésnek.

Színpadi munkáim motívumait természetesen saját erőmhöz és ítélőképességemhez mérten válogatom meg. Saját nyelvemen akarok megszólalni, ezért titokban ki-kiejtem azokat a szavakat, amelyeket lejegyzek. Tisztában vagyok vele, hogy mit mond ez és ez a szereplőm, hiszen kezdettől fogva ki van mérve, hogy mi a jelentése. Azzal is számolni kell továbbá, hogy a szereplő korlátok közé van szorítva, mert a világnak csupán egy részét juttattam neki, amelyben megjelenhet, és amelyet kifejezhet. Hiszen tudjuk, hogy magunk esendő lények vagyunk. És ilyenek is maradunk. Csupán az isteni szikra felvillanása teszi lehetővé, hogy ezt elfelejthessük.

Még valami. Amikor verset alkotok, amikor lejegyzem az első sort, a szereplőket szavakból hozom létre, amelyek a továbbiakban élő emberekként lépnek fel, akiknek a sorsa a vers végén le kell, hogy záruljon. Maradéktalanul. Ily módon a vers tulajdonképpen tíz- vagy húszsoros játék.

Amikor a szereplők megjelennek a színpadon, amikor folytatják az útjukat a darabon át, ugyanaz a sorsuk, mint a szavaknak a versben: a végén a sorsuknak, a szerepüknek be kell fejeződnie, tisztázódnia kell; ki kell merevedniük. Megkövülnek, ha minden jól megy. Ezek a történetmesélés, a gondolkodás, az írás törvényei. Többször próbáltam ellenük szegülni. Hiába. Hiába és hiába.

– Hosszú évekig dolgoztál a ljubljanai Gyermekkönyvtárban. Szerveztetek-e irodalmi esteket, összegyűlt-e ott az ismerőseid, barátaid irodalmi társasága? Az író kizárólag az irodalomnak kell hogy szentelje magát, hogy elérje az irodalmi kifejezésmód legfelsőbb csúcsait?

– A Gyermekkönyvtárban a nyolcvanas években rendeztem nyilvános irodalmi beszélgetéseket. Meghívtam egy szerzőt és egy kritikust. Olyan köteteket mutattunk be, mint a Reggel is sötét van, a Haldoklás részletekben, a Levitán.⁷ Voltak költői estjeink kritikusok részvételével, akiket a költők maguk választottak: Niko Grafenauré, Boris A. Novaké, Maja Vidmaré és másoké. Ebben az időben – és nekem úgy tűnik, hogy pontosan a Gyermekkönyvtárban folytatott beszélgetésekben – lángolt fel és kristályosodott ki a posztmodern eszméje.

Később az Oton Županèiè Könyvtár – ahova a munkahelyem tartozott – vezetősége nem túlságosan lelkesedett a rendezvényekért, amelyek minden hónap első csütörtökén voltak. Így aztán az ottlétem vége felé ezeket a beszélgetéseket megszüntettük.

A könyvtárban sokat olvastam, amikor nem volt látogató. A munka azonban terhes volt, hiszen hét órát vett igénybe naponta, és a könyvtár olvasóinak valamennyi kívánságát teljesítenem kellett. Nem, munkaidőben nem gyülekezett nálam irodalmi társaság. Nem volt időm ilyesmire, de olyan helyiség sem volt, ahol hosszabb beszélgetéseket folytathattunk volna.

Természetesen jó az, ha az író csak az irodalomnak szentelheti magát, már csak azért is, hogy megalkothassa azt, amit eltervezett, és ami a személyiségéből fakad. Ilyen szerencsefia (?) azonban a szlovén irodalmárok között kevés van. Az okokat ismerjük, nincs értelme ezeket ismételgetni. Valahogy úgy van nálunk, hogy az író előtt feldereng a kenyérkereset kényszere alóli felszabadulás lehetősége, ami aztán hirtelen eltűnik, mikor az ember utánakap. Ismerünk azonban tehetséges írókat, akik csak az írásból éltek, de rosszul bántak ezzel az ajándékkal, mert belevesztek a tulajdon szóáradatukba.

– Milyen művek hatottak a fejlődésedre? Egy fiatal költőnek a kezdeteknél szüksége van valamilyen költői „gurura", vagy a teljes önállóság pártján vagy?

– Magányos gyermekkor. Magány az iskolában. A magány önmagában lírai. A legjobban az a költészet vonzott, amely bennem volt, és nem tudtam, mi az, de azt sem, hogy bennem van: a templomi szertartás (ministráltam is), a temetési szertartás, az imádságok, a rózsafüzér és a litániák morzsolgatása, szavak végtelenül monoton ismételgetése.

Iskolai olvasókönyveinkben hemzsegtek Engelbert Gangl, Silvino Sardenek, Cvetko Golar és ki tudja még kiknek a versei. Nem értettem őket, mert tulajdonképpen nem volt mit érteni. Később, tíz éves koromban elcsentem a nővéremtől Simon Gregorèiè⁸ verseit. Úgy hatottak rám, mint a víz a száraz malomkerékre. Elkezdtem írni korai verseimet. Volt még valami: azon a tavaszon minden éjszaka, de néha nappal is hatalmába kerített valami furcsa félelem. Megnevezhetetlen egységbe olvadtak össze az erdő zajai és az emberek kiáltásai, amelyek így együtt titokzatos, természetfeletti jelentést képeztek. Ezért kezdtem el írni. Azt azonban nem tudom, hogy ez a Gregorèiè-kötet előtt volt, vagy később.

A háború alatt nem történt semmi, nem volt költői esemény. Jelentős könyv nem jelent meg a Mohor Társaság A szentírás történetei nagy kiadásán kívül. Aztán a háború után, tizenhat éves koromban a keresztapámtól, Tine Kostól megkaptam Prešeren⁹ Költeményeit. A szünetekben többször elolvastam a verseket, és azon túl, hogy sok verset tudtam kívülről, ezt-azt meg is értettem belőlük. Ezután jött Kosovel, aztán Gradnik, utána Murn, miközben Županèièot¹⁰ nem tudtam megszeretni. Tulajdonképpen tervszerűen és szenvedélyesen tizennyolc évesen kezdtem olvasni, amikor Ljubljanába kerültem – előtte nem jutottam könyvekhez. Aztán jött Puskin és Blok, majd Jeszenyin, még később Lermontov. Majakovszkijt sohasem tudtam a magaménak tekinteni. Aztán Baudelaire. És Poe. Természetesen mindez gyors egymásutánban. Ja, és Lorca!

Abban az időben, amikor sokat beszéltek az írás modernebb módjairól, a kezembe került a horvát nyelvű Amulettek – a primitív népek verseinek gyűjteménye. Ezek a versek tényleg elragadtak, olyannyira, hogy elhagytam a rímeket és a metrumot, és bizonyos értelemben visszatértem oda, ahol gyerekként elkezdtem, amikor még nem tudtam, mi az a költészet. A kötetlen formában kerestem a saját hangomat.

Guru? Szellemi vezetőre gondolsz? Nem hiszek az ilyesmiben. A példaképeim közül többekkel találkoztam, és bizonyos időszakokban magam is hatottam néhány emberre. A hangsúly azonban másutt van. Éppen elég, ha olyan barátaid vannak, akik figyelmeztetnek a szárnyalásaidra és a bukásaidra. Különösen az utóbbiakra. Valaha voltak, voltak ilyen barátaim.

– Amennyire tudom, prózát sohasem közöltél. Megpróbáltad valaha? A drámaírás a prózához vagy a költészethez áll közelebb? A Grmaèék című utóbbi drámáddal teljessé tetted az opusodat, vagy tervezel további drámákat?

– Sohasem hittem, hogy a prózában elérhetném azt, amit a kortársaim elértek. Sok prózai művet elolvastam. Ám amikor visszaidéztem azokat a kínokat, amelyeket átéltem, amikor a költői hangomat kerestem, nem fogtam bele a prózába. Más viszonyt követel ugyanis az anyaghoz és a szóhoz, továbbá természetesen a világ átélésének módjához.

A színpadi darabok, amiket írok, természetesen olyan darabok, amelyeket egy költő ír. Sajátos világuk és nyelvezetük van. Drámákat olyanok írnak, akik természetük szerint prózaírók. A darabjaim úgy épülnek fel, mint a verseim: a szavak a versben ugyanazok, mint a szereplők a darabban.

Soha sem azért írok, hogy valamit kerekké tegyek. Egy darab azért születik, mert néhány évet gondolkozom rajta, aztán elérkezik az idő, amikor meg kell írni, mert különféle emlékezés-örvényekben elsüllyedne, és szájon át történő lélegeztetéssel mentem meg. Azt gondolom, hogy minden darabomban más viszony tükröződik a világhoz és a szóhoz. Ezért írom őket. Tervek? Megszokásból vagy éppen a gondolkodás begyakorlott természetéből következően folyton vannak. Nehéz azonban belekezdeni az írás kalandjába. Egyre nehezebb.

– Milyen a viszonyod a szlovén irodalom meghatározott irányzataihoz: a modernizmushoz, az avantgárdhoz, a posztmodernizmushoz? Ezek a címkék, amelyeket az elemzők ragasztottak a verseidre, jelentenek egyáltalán valamit?

– A szlovén irodalmi irányzatok egy időben vagy késéssel keletkeznek a többi irodalomhoz viszonyítva. Gyakran csupán az új emberek új irodalmi vállalkozásainak nevei. Máskor elvesztik kezdeti lendületüket és megelégszenek a meglévő művekkel vagy ezek rövid életű eszméivel. A címkék írás közben se nem segítettek, se nem ártottak. Ellenben fontosak voltak.

– Mennyire intenzívek a kapcsolataid a kortárs alkotókkal? Mi a véleményed arról a megállapításról, hogy az igazi bohém költők eltűnnek a föld színéről? A költészet csupán „kispolgári morgolódás" marad?

– Nincs intenzív kapcsolatom a kortársakkal. Legalábbis abban az értelemben, olyan igazi kötődésekkel, amelyeket valaha megszoktam. Nem hiszem, hogy a bohémek eltűnnek a mai világból. Ez a világ túlságosan embertelen, túlságosan nyomasztó, túlságosan romlott és zavaros ahhoz, hogy ne termelne ki új, bár nyilván kicsit másfajta „bohémeket".

A bohémság és az írás egyébként nem feltétlenül kapcsolódik össze. Olyan sok életmód van, amennyi ember. Minden egyes írónak sajátos a viszonya a létezéshez és az íráshoz. Bár írnának különbözőképpen, hiszen önmagunkhoz keressük az utat.

A kispolgáriság azok csapdája, akik alávetik magukat a környezetük életmódjának, és ujjal mutogatnak a tőlük különböző társaikra. Nincs szó alkotó szellemről. Kispolgárok a mobilos juppik, akiknek az ajkáról nem vers, hanem pénz csörgedez, és pénz zizeg a fülükben is. A költészet kapuja ezek számára zárva van. Ha valamelyikük mégis belép, nemsokára megszégyenülve és kitaszítva távozik.

– Minden életműnek megvannak a maga felívelései és bukásai. Mit gondolsz, legalább egy részét megírtad annak, amit akartál, vagy a nagy szöveget még rejtegeted?

– Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Olyan kérdéseket teszel fel, hogy vagy a saját levesembe kellene köpnöm, vagy nagyképűsködnöm, vagy úgy tennem, mintha rejtegetnék valamit, amit azon melegében – mint valami gyorsíró – megmutatok az elképedt közönségnek, amely egyébként semmit sem vár.

SZÍJÁRTÓ IMRE fordítása

 

Jegyzetek

1 Lojze Kovaèiè (1928–2004) jelentős szlovén író. Magyarul A valóság (Resninost) című regénye olvasható. Viktor Blažiè publicista, az 1974-es Kocbek-affér miatt börtönbe került. Janez Menart (1929) költő, műfordító. Pályáját az ötvenes években az úgynevezett Négyek tagjaként kezdte.

2 A Mladinska Revija című folyóiratot 1946-ban alapították. A Revija 57 a Beseda című lap 1957-es megszüntetése után indult. Hatása az irodalmi életben nagy volt, noha mindössze hat száma jelent meg. A Perspektive 1960-ban jött létre. A lap megfojtása előtti utolsó esemény a lap köréhez tartozó szerzők hallgatási fogadalma volt.

3 SKOJ – Savez Komunistine Omladine Jugoslavije, Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Szövetség.

4 Ivan Minatti (1924) költő.

5 Jože Puènik esszéista, szerkesztő, politikus. Nagy hatású tanulmányait a Perspektive és a Nova Revija közölte; a későbbiekben a szlovén rendszerváltás egyik vezéralakja.

6 Domobranok: a második világháború alatt a németekkel együttműködő fegyveres testület.

7 Reggel is sötét van: Branko Hofman magyarul is olvasható regénye (1981); Haldoklás részletekben: Igor Torkar regénye (1984); Levitan: Vitomil Zupan önéletrajzi regénye (1975). A művek a fasizmus, illetve a kommunizmus rémtetteiről szólnak. Niko Grafenauer (1940) költő, esszéista, a Nove Revija főszerkesztője; az ő nevéhez fűződik a hatvanas évek elejének nyelvi fordulata a szlovén költészetben. Boris A. Novak (1953) költő, irodalomtörténész, az új formalizmus egyik képviselője. Maja Vidmar (1961) költő, első kötete A test távolsága (1984).

8 Simon Gergorèiè (1844–1906) költő, verseinek fő témái a társadalmi problémák és a hazaszeretet.

9 Fance Prešeren (1800–1849): a szlovén költészet megteremtője és nemzeti klasszikusa.

10 Sreèko Kosovel (1904–1926) költő, prózaíró, publicista; rövid életműve tartalmazza a szlovén modernizmus szinte valamennyi irányzatát. Alojz Gradnik (1882–1967) költő, műfordító, a Dane Zajc által is képviselt intimizmus egyik előfutára. Josip Murn (1879–1901) költő, a népies ihletésű impresszionizmus képviselője. Oton Županèiè (1878–1949) költő, műfordító.