Amint megkerülöm a cédrust, megpillantom a pálmaház kivilágított kupoláját. Hatalmas bogár szemére emlékeztet, felcsiszolt szaru, szivárványragyogású kaleidoszkóp. Egyenlő szárú háromszögekre vágott üvegdarabjai egymással szabályos hatszögeket alkotnak egy fémrúdban. Távolról, a park zöldjéből a kupola olyan, akár a földre pottyant, pehelykönnyű Hold, amely túl könnyű lévén csak félig süppedt a talajba. Áttetsző, titokzatos: ilyen a szigorú télben frissen hullott porhó, amelyet felszikráztat és messze széthord a szél. De a pálmaházban, ezt tudom, nincs tél, csak örök tavasz, trópusi tavasz, sűrű, zsíros, tespedő meleg, amely 1532 fajta egzotikus virágnak, fának, bokornak, liánnak, mohafélének, fán élő orchideának, ananásznak és páfránynak nyújt otthont. Szívembe markol; a pálmaház látványa újra meg újra szorongó várakozással és hódolattal tölt el: micsoda szentélye a természetnek, az anyagcsere katedrálisa, a gyönyörűség és a sarjadás imaháza!

A fotoszintézisnek e hatalmas keltetőjében, inkubátorában, a bőség gyárában, ahol megállás nélkül három műszakban folyik a termelés, itt töltöttem életem nagy részét. De nem bánom. Megszállott vagyok. És a megszállottság nem ismeri a megbánást. Mert rám nem érvényes a közhely: a tudománynak élt, és annak áldozta egész életét. Hozzátartozóimmal sohasem értettük meg egymást, sem az első, sem a második feleségemmel, és a gyermekeimmel sem. Viszont nagyon jól megértettem magam a virágokkal. Szó szerint. Annyira, hogy mélyen csalódtam az utóbbi évtizedek biológiájában, amely mindent a génsebészetre és génmásolásra tett fel. Ez felkavart. Eleinte teljesen letörtem, már-már a depresszió határán voltam, valahányszor a kollégáimmal vitázva próbáltam kifejteni álláspontomat a különböző szakfolyóiratokban és szimpozionokon. De az általam létrehozott pálmaház segítségével kilábaltam ebből. Úgy gondolkodtam ugyanis: ha az ember a tudás kedvéért megölte Istent, és a helyére lépett, akkor vissza kell térnie az eredethez. Így hát létesítettem egy édenkertet, egy idilli Árkádiát!

Igaz ugyan, hogy az új éden térben jóval szerényebb az eredetinél. Mindössze harminc méter magas és túl alacsony a dél-amerikai balsafák, nemhogy a sequoiák számára. A jó háromezer négyzetméter nem vetekedhet a Real labdarúgóinak pályáival. Persze azokra a tervekre, amelyekre az ember az álmait építi, sosincs elég pénz. A kollégák és mecénásaik vagyonokat költenek klónozásra, amely az örökkévalóság látszatát, az örökkévalóság illúzióját kínálja. Mögötte persze nincs semmi: csak emlék nélküli, véletlen nélküli, sőt a hiba lehetősége nélküli üresség. Brrr! Hogy engem klónozzanak! Minden, ami az életemben történt, túl sokáig tartott, elnyúlt, mint a lelki fásultság, alaposan megkínzott engem és az időt. Kivéve persze a virágokhoz fűződő veszedelmes viszonyt!

Vegyük az első házasságomat. Feleségem ideges természetű lévén szüntelen mozgásban volt, igazi pókasszony. Vonszolt magával, mint egy félig elkábított herét, boltba, szaunába, fitnesszre, szépségszalonba, moziba, még a filharmóniába is! Egy félig elolvasott könyv közepén hívott ki a dolgozószobámból, egy nagy nehezen kibogozott kémiai folyamat számítógépre vitele közben lopódzott a hátam mögé, fölül semmiben, és mellbimbóival simogatni kezdte fölhevült fejem! És egyre másra vette az újabb és újabb ágyakat. Ha a virágokat említettem neki, feldühödött, és azt kiabálta, hogy el fog költözni Tibetbe, ahol még a növényeknek sincs kedvük növekedni, és közös meditációra megy valami kolostorba, az Isten háta mögé, ahol a szerzetesek még értékelni tudnak egy feszes popsit. De hazudott a dög, mert egy hájas balkáni stricivel lépett le az Uršlja gorába, ahol az válogatott vendégeknek tart fenn panziót. Így hívják ezt a nagy példányszámú lapok hirdetési oldalain. Szerencse, hogy akkoriban a louisianai moha hajtásainak pikkelyes szőrborításával foglalkoztam, amely felszívja a vizet, és így pótolja a gyökérzetet. Különben felhúztam volna magam. Magasra szárnyalt a lelkem, ahogy figyeltem a mohát borító sejtek lassú duzzadását. Számomra ez az erotika, nem a panzió az Uršlja gorában!

Aztán határozatot kaptam a tanszékvezető aláírásával. Világosan rám parancsolt, azonnal hagyjak fel „romantikus, haszontalan és értelmetlen kutatásaimmal, amelyek a posztinformációs korszak kemény pragmatizmusa szemszögéből teljesen gyermekdednek tekinthetőek, és sértik a szakma méltóságát". A louisianai moha titka a főnököm számára gyermekdedség volt! Beviharzottam az irodájába, és a fejéhez vágtam, amire rászolgált. Hétfőn a portán várt a felmondólevél. Kétségbeesésemben nősültem másodszor. Ez sem sikerült jobban, csak a pókasszony helyére most egy botsáska lépett két aszténiás gyerekkel.

Pontosan emlékszem: az őszi napforduló reggelén kezdődött, amikor a virágok megremegnek és elkezdenek szisztematikusan visszafejlődni. Micsoda nagyszerű módszer! A haláluk ellen haldoklással védekeznek. A jógik primitív nyomorultak a növényekhez képest. Ezért a természetnek a kollégáim által elképzelt átalakítása az igazi gyermekdedség, továbbá a szakma szégyene. Tréfából génbaktereknak nevezem őket, pedig még annak sem mondhatók! Talán az evolucionizmus vakvágányának bakterjai. Az őszi napforduló szürke és lompos és savanyú szagot árasztó reggele hozta el nekem a megvilágosodást! A népkönyvtár olvasójában, ahová munkanélküliként szívesen eljártam mint állami kegyelemkenyéren élő botanikus, a déli lap huszonhetedik oldalán, a nagyvilág érdekességei között, amelyeket különben sohasem olvasok el, a következő hír várt rám: „A lótuszok időtlen világa. Most felfedezett magvaikhoz képest az emberélet csak meteorvillanás az éjszakai égbolton. Tokió, 21. – 6 méter mélyen a tőzegben feltárt újkőkori csónakban, nem messze a japán fővárostól a tokiói egyetem biológiai központjának szakemberei három keleti lótuszmagot találtak. Megdöbbentek, amikor radioaktív szénnel meghatározták a magvak korát. Kiderült, hogy a több mint kétezer éves magvak még mindig élnek, és fennáll a lehetősége, hogy kicsíráznak. Még nem világos, hogy mindez mit jelent a botanika fejlődése szempontjából, a szakemberek azonban egyetértenek abban, hogy korszakos felfedezés történt. A Krisztus előtti korból származó magvakat dr. Icsiro Ogha professzor vette vizsgálat alá."

Talán nem volt világos, mit jelent a felfedezés a botanika számára, előttem azonban kitárult az ég. Egy örökkévalósággá váló pillanat alatt ráébredtem, hogy transzban vagyok, hogy a kozmikus szellem médiuma lettem. Ez a mag fogja számomra megmutatni az élet értelmét – villant át rajtam. Felfedi, hogy van-e Isten, és miben áll a léte. Ki oldhatná meg, ha nem ő, a maga ezeréves békéjébe burkolózva, háborítatlan, születésről és halálról való, senkitől sem zavart meditációjában az első és az utolsó kérdést, a mindenség kezdő és végső axiómáit? A felismerés tudatom közepébe hasított, sssccc! Éreztem, hogy lelkem szimmetrikusan kettészakadt. Sebemben feküdt a keleti lótusz magva, és készült a sarjadásra. Tudtam életem nagy feladatát: pálmaházat kell építenem, amelyben a természet többi csodája mellett ott lesz a lótusz is. És még valami: meg kell tanulnom a növények nyelvét.

Először is elsiettem korábbi főnökömhöz, hogy feltárjam szándékaimat. A portás nem engedett be az intézetbe. Amikor tombolni kezdtem, elősiettek a biztonságiak, lökdösni kezdtek, és durván a földre tepertek. Nem adtam meg magamat, ordítottam, akár a megszállott, könyörögtem, sírtam és szólongattam, míg csak a volt főnököm meg nem jelent. Akkor megnyugodtam, és nagyon nyugodtan és nagyon higgadtan kifejtettem előtte a pálmaház tervét. Csendben végighallgatott és rábólintott. És lám! Fővárosunk rövidesen óriási növényházzal gazdagodott. Ilyen még Amerikában sincs! Elképzelésemet ugyan a főnök úrnak tulajdonították, de engem nem zavart, mivel éves belépőt kaptam a pálmaházba. „A modern botanikának tett jelentős szolgálataiért" – írták a „Röviden" rovatban. Mindjárt bejáratos lettem a növényházba. A második otthonom lett. Ott is éjszakáztam volna, ha engedik, de féltem, hogy bolondnak néznek, és elvennék az engedélyemet.

Higgadtan és koncentráltan kezdtem tanulni a növények nyelvét. Az idő nem érdekelt. Mindegy volt, mikorra tanulom meg, mert a sikerbe vetett fanatikus hit napról napra növekedett szívemben. Szemem se rebbent volna, még ha atombombát dobnak is a fejemre. Az egyszerű emberek tudták, hogy a növények kommunikálnak a környezetükkel. A titkárnők gyakran válaszoltak így a munkahelyemen, valahányszor a virágaik szépségét dicsértem: – Azért olyan szépek, mert beszélgetünk velük. – De ezt csak mellékesen vetették oda, felületesen, át nem gondolt közhelyként. Valójában nem akartak foglalkozni a növények nyelvével. A növények nagyon különböznek tőlünk, ezért beszédük titkába nehezebb behatolni, mint, mondjuk, az arámi nyelv rejtelmeibe. Ennek sok oka van. A lényeg azonban a következő. A növények a születésük előtt dinamikusak, amikor lehorgonyoznak a földben, olyanok lesznek, mint egy Buddha: lótuszülést vesznek fel, függetlenül minden változástól, azon a helyen maradnak, amelyet kiválasztottak számukra a szelek, a napfoltok, a föld tektonikus mozgásai, a víz körforgása: a sors mint a természet legmélyebb ritmusa. Mi, emberek ezzel szemben a szüntelen dinamika lényei vagyunk: egyetlen dolognál és egyetlen helyen sem vagyunk képesek megmaradni, hogy annak szenteljük magunkat. Sőt a tulajdon gondolatunknál és érzéseinknél sem! Örök Ahasvérusok vagyunk, egy még oly gondosan megvarrott cipő sem tart ki rajtunk egy évnél tovább. Nyelvünket egyre jobban elhasználjuk és megnyomorítjuk! Semmi növényi nincs benne! Ez a nyelv a magasba „épül", lepereg róla az idő, ahogyan a viaszról lepereg a víz. Hogy megértsem a növények nyelvét, a növényekhez hasonlóvá kellett lennem. Lélekben azonosulni kezdtem a nárcisszal és a nyílfűvel, az úszó békaszőlővel és az oroszlánszájjal, a viaszos liliommal és a piros kontyvirággal. Felfedeztem, hogy elenyésző a különbség a különböző virágfajták beszéde között, függetlenül attól, hogy egy- vagy kétszikűek. Nyelvjárásnyi, mondhatnám. Hiszen a virágok nyelve esszenciális, magának az igazságnak teljessége, kiterjedtsége. És az nem változik! Nincs benne semmi emberi! Aztán az a baj, hogy a növények anyagcseréje, vagyis a fotoszintézis ellentéte az ember világot felzabáló falánk, kérődző mohóságának. A szerelemre nemcsak a hason keresztül lehet hatni, hanem a beszéd által is. Ha úgy akarsz beszélni, mint a tölgy, akkor tölggyé kell válnod, és punktum! Lassan-lassan kezdtem kibogozni a levelek enyhe fényváltozásainak jelentését, a sejthártya alig észrevehető remegését a virágokon, fölfogtam a növényi részek pillanatnyi tónusának szimbolikus jelentőségét, mely a virágok velem való kommunikációjának, a pillanat alatt felszabadult biológiai plazma és a beszélő virágokkal érintkező levegő ionizációjának a következménye volt. Merő valóság, semmi asztrális! Ugyan már, még hogy növényi aura! A Kirlian-effektus teljesen új jelentőséget kapott. Lichtenberg számai ugyancsak: kiderült, hogy ezek a számok valójában szavak, egy komplex, csodálatos nyelv szavai. Bódult voltam, akár egy fantom, támolyogtam a növények beszédének zuhatagában, magamon kívül és elragadtatva, mint elveszett folt a tökéletesen szellemi Logosz egymásba olvadó színárnyalatai között. Mintha Vaszilij Kandinszkij egyik vásznába olvadtam volna.

Tanulmányaim közben megtudtam, hogy dr. Ohga professzor útban van hozzánk, és fel fogja keresni a növényházat. Tudtam, tudtam! Elhozza, mondták a rádió hírműsorában, az újkőkori lótusz egy magját. Sikerült, sikerült! Remegtem a boldogságtól és a várakozástól, reggelente még sötétben ellopóztam a parkhoz, és elbújtam a cédruságak rejtekében. Remegtem, vártam, és kivártam! Ohga professzor megérkezett, megtekintette a növényházat, és városunknak, mivel ilyen káprázatos szentélyt épített, odaajándékozta a keleti lótusz magját.

Ne kérdezzék, persze, hogy kihajtott! Nem, nem merészkedtem a lótusz közelébe, nem akartam megszentségteleníteni rettenetes szépségét, messziről bámultam, hogyan növekszik és készül a virágzásra. Azután a bimbója, amely soká, soká készülődött, egyszerre megpattant, és egy pillanat alatt kifeslett. Belém hasított a fájdalom, úgy éreztem, rám szakadt a Tejút. Négy napig tart a virágzása, ezt tudtam: az első napon egy szakéspohárhoz, a második napon egy csészéhez, a harmadik napon egy levesestálhoz és a negyedik napon egy tányérhoz lesz hasonló.

Így is lett. A negyedik nap lábujjhegyen, milliméterenként közelítettem hozzá. Amikor megérzett, meghajoltam és kifejeztem csodálatomat. Hallgatott. És várt. – Mondd, Szépség Ura – szólítottam meg alázatosan, és térdre hulltam előtte –, mi az élet értelme? – Későn érkezni – felelte pengeélesen. – Nem értem – sóhajtottam. – Mert túl későn érkeztél. – És Isten? – suttogtam. – Mi az Isten? – Időben távozni – susogta. Éreztem, hogy megdermedek. – Ó, Lótusz, ajándékozz meg a válasszal – rebegtem remegő ajakkal. – Nem tehetem – vetette oda –, nem távoztál a megfelelő időben.

Kékség öntött el egy pillanat alatt. Belémerültem, és éreztem, hogy agytekervényeimben kihajt a lótusz. A fejem közepén duzzadni kezdett a magház, a koponyám meglágyult, és tizenkét csészelevéllé változott. Lila csészelevéllé. Lila a kékben. Megértettem, hogy nem távoztam idejében. Most azonban volt már időm. Sok időm volt. Annyi, hogy idő egyáltalán nem is létezett. Már csak a lila türelem létezett, a Napból ömlő mézszínű kékségben.

Tudom, miért bámulnak olyan furcsállóan. Nem értik a virágok nyelvét. Nem tesz semmit. Elismétlem a történetemet újra meg újra. Sok időm van, és csaknem hatmilliárd ember él a Földön. Majd csak megtanulja még valaki a keleti lótusz nyelvét!

GÁLLOS ORSOLYA fordítása