Abban a pillanatban, mikor a férfi fölemelte a kezét és tenyere a nő arcához ért, a nő azt gondolta: talán mégsem lesz olyan rossz. Talán elég, ha másra gondolunk, és minden elmúlik könnyedén, magától.

Amikor a feje félrecsapódott és száját elöntötte a vér, már tudta, hogy tévedett. Kinyitotta a száját, és meg akart szólalni, de csupán gurgulázás jött ki a torkán; amikor kiköpte a felgyülemlett vért, egyszer, kétszer, a szavak csak akkor kezdtek érthető alakot nyerni.

Nem akarok veled élni. Nem akarok. Elmegyek.

Nem.

De igen.

Nem, nem mehetsz.

A férfi torkon ragadta. A nő azt gondolta – itt a vég. Most fojtogatni kezd, és nem tud megállni. Ismerem. Nem tud megállni – az a valami erősebb nála.

A nő látta, hogy a férfi csuklóján kifehéredett a bőr.

Nem, mondta. Nem, nem, nem.

A férfi szemöldöke kidagadt, a szorítás abbamaradt, ránézett.

Szeretsz?

Most?, hörögte a nő. Most?

Most is. Miért lenne most más, mint mindig?

A nő látta, ahogy az előtte meredő alak lassan távolodni kezd. Mintha vízben oldódna fel. Színei elhalványodtak, kontúrjai elmosódtak. Tényleg – miért?, gondolta a nő. Most is ugyanolyan, mint mindig. Semmi sem változott. A szerelemnek pedig mindig egyformának kell maradnia.

A szerelem, mondta a férfi, és a nő fölé hajolt, a szerelem a fontos.

Engedj el, mondta a nő, engedj. Figyelte, ahogy szavai egyre jobban elkásásodnak. Így nem megy.

A férfi közelebb hajolt.

Nem hallom, mondta. Túl halkan beszélsz. Nem hallom.

A nő meg akarta ismételni, de nem kapott levegőt.

Emlékszel, mondta a férfi, szintén nagyon halkan, mikor találkoztunk először?

Bólintani akart, azt akarta mondani: persze, hogy emlékszem. Hogy felejthette volna el?

Én mindenre emlékszem, mondta a férfi. Mintha tegnap lett volna. Pedig nem tegnap volt.

Nem, gondolta a nő, elég sok idő telt el azóta.

Jó volt együtt, mondta nagyon lassan a férfi.

Engedj, gondolta a nő, engedj el.

Jó volt, mondta még egyszer a férfi. Most meg azon töröm a fejem, hol követtük el a hibát.

Hibát?, gondolta a nő. Miféle hibát? Nem szívesen halok meg egy olyan hibáért, amiről nem is tudok. Talán nem is követtünk el hibát. Talán ez a helyzet teljesen természetes annyi év után, csak a legtöbb ember kibírja, túlteszi magát rajta. Hányszor néztelek éjszaka, ahogy alszol, ahogy lélegzel, és elképzeltem, hogy milyen könnyedén elvághatnám a torkodat. Milyen könnyen. De mindig azt mondtam magamnak: őrült vagy, hogy ilyen gondolataid támadnak. Talán mégsem voltam őrült. Talán mégis meg kellett volna tennem.

A férfi a másik kezével megragadta a nő trikóját, és magához húzta. A nő hallotta, ahogy szétrepedt az anyag.

A nő automatikusan felemelte a karját, és eltakarta a mellét. Aztán ezt a mozdulatot nevetségesnek találta. Hiszen úgyis mindegy már, mondta. De valami erősebb volt nála. Tenyerébe vette a melleit, és még egyszer átgondolta: nem. Nem, nem, nem.

REIMAN JUDIT fordítása