Ki volt Edvard Kocbek?¹ Mi jellemzi legmélyebben a „sorsdöntő megrázkódtatások" emberét, aki élete során folyton átlépte az adott körülmények határait?

Két év után tüntetően otthagyta a maribori teológiát, de nem hitbéli válság vagy a külvilág csábítása, hanem „a házban történt igazságtalanság miatt, amit nem voltak hajlandóak jóvátenni". Maribor püspöke, akit, mondják, a halálos ágyához hívatott, állítólag beismerte, hogy Kocbeknak volt igaza. A Dom in svet (Otthon és Nagyvilág) című folyóiratban megjelent tanulmánya, az Elmélkedések Spanyolországról (Premišljevanje o Španiji) 1937-ben szellemi megosztottságot idézett elő a jobboldalon. Dejanje (Tett) című folyóirata közvetlenül a második világháború előtt gyűjtötte maga köré a haladó gondolkodású katolikus értelmiséget, és segített „a szlovén öntudat mozgósításában". Kocbek a szlovén antifasiszta ellenállás kezdetén csatlakozott a Felszabadítási Fronthoz, és a keresztény-szocialisták csoportjával erősítette a megszállók elleni harcra kész haladó erők koalícióját. Az általa is aláírt Dolomiti nyilatkozattal viszont átengedte az elsőbbséget a kommunista pártnak a háború után megszerzett hatalomban. Félelem és bátorság (Strah in pogum) címen megjelent novellái szolgáltatták az indokot, hogy 1952-ben végleg eltávolítsák a hatalomból. Marjan Rožanc Breviáriumában azt írja, úgy távolították el, mint egy belső árulót. Hetvenedik születésnapja alkalmával a trieszti Boris Pahorral folytatott beszélgetésében feltárta nézeteit a Felszabadítási Frontról, leleplezte a fehérgárdista domobranok² legyilkolását, és a bűn bevallására szólított fel. Ezzel utolsó vitáját is kirobbantotta a hatalommal. Mi a lényegi ismérve ennek a személyiségnek, ami sorsdöntően meghatározza őt, akit egész idő alatt támadtak balról és jobbról?

Újra és újra meglep mindenkit, milyen bámulatos könnyedséggel járta át a teológia, filozófia és a művészet legnehezebb és legnyitottabb kérdéseit. Elméleti megnyilatkozásai mellett költészetében mindig otthonos volt a képzelet; mint a Zárszóban (Zakljuèna beseda) mondja, ez volt számára az alkotás és a gondolkodás legfőbb patrónája. Mintha társai közt játszadozott volna, úgy mozgott a Kortárs gondolkodók (Sodobni misleci) körében – ahogyan a Kierkegaard, Peguy, Mounier, Chardin, Simone Weil életét és munkásságát feldolgozó könyvét elnevezte. Hitében „harcot vívott a kereszténység evangelizációjáért, annak klerikális intézményesülése ellen… az egzisztencia és az esszencia egyesítéséért, az ember tényleges istenné válásának kialakításáért". Félelem nélkül tett tanúságot a szlovén és a világtörténelem legkritikusabb pillanataiban, mindig túlnőve az adott politikai kereteken és a költészet ismert forrásain. A legmagasabb állami funkciókat viselte, neve folyóiratokat és mozgalmakat fémjelzett, részt vett a történelem formálásában, és közben egész idő alatt verset írt. Arra törekedett, hogy minél világosabban és élesebben lássa a világot. Sokak szerint Dušan Pirjevec³ és talán még néhány személyiség mellett korának legbölcsebb szlovénja volt. Még egyik első „elvtársa", majd legádázabb ellenfele, Jože Javoršek sem tagadhatta „rendkívüli intelligenciáját, amelyben, el kell ismerni, valóban van valami különleges". Sokszor feltették már a kérdést, mi volt lényegében Kocbek, politikus vagy költő? Mi volt a fő tevékenysége? A külső tevékenység vagy a belső megfigyelés, a tanúságtétel vagy a meggyőzés, a bemutatás vagy az álláspont elfoglalása? Az igazi kérdés talán kevésbé eldöntendő. Kérdezzük inkább azt, miért jegyezte el magát ez a született költő mindvégig a politikával, miért kellett, hacsak teljesen lehetetlenné nem tették, közszereplést is vállalnia. A legbékétlenebb évszázad közepén valóban ott volt „az élet arénájában", de helyt állt-e benne mint ember és mint alkotó?

Bárki próbálta eddig megközelíteni ezt a többrétegű és teljes személyiséget az egyértelmű válasz túlzó óhajával, bizonyosan eltévesztette a lényeget, ha ugyan nem talált teljesen mellé. Sok mindent megírtak már róla. A még életében közreadott kötetek mellett több ezer oldalnyi válogatott munkája látott napvilágot. Kiadtak három tanulmánykötetet, melyben szakértők, ismerősök és barátok beszélnek Kocbek kimeríthetetlen alkotóerejéről és személyiségének szinte mágikus vonzerejéről. Rendszerezett, átfogó tudományos monográfia sajnos eddig nem készült Kocbekról. Kiadatlan naplófeljegyzései, amelyeket kisebb-nagyobb megszakításokkal majd fél évszázadon keresztül vezetett, rejtve maradnak, akár a jéghegy láthatatlan része, s az egyoldalú kommentárokba merülés fenyegeti őket. Eleve meg kell barátkoznunk a ténnyel, hogy Kocbekot nem tudjuk teljesen kielemezni, nemhogy megérteni. Többé-kevésbé közel kerülhetünk hozzá, de aztán minden állításunk csak megközelítő lehet az ő tanúságtételéhez képest.

Nem kell messze visszatekintenünk, az 1988-ban megjelent tanulmánykötet (Edvard Kocbek, Poezija, kultura, politika) a rendkívül érdekes elemzések mellett igen sok általánosító megállapítást is tartalmaz. Dr. Marko Kerševan Edvard Kocbek: kereszténység, társadalom, politika (Kršèanstvo, družba, politika) című tanulmányában azt olvassuk, hogy Kocbek „mindenekelőtt politikai gondolkodó volt, de aligha minősül politikusnak, illetve csakis rossz politikusnak minősül a szó technikai értelmében (ahogyan azt már P. Kovaèiè is jelezte a katolikus Revija 2000 1978/4. számában)".

A szlovén publicisták fiatalabb nemzedékéből Marko Jenšterle is úgy véli Kocbek kommunikációja a történelemmel (Kocbekovo komuniciranje z zogodovino) című esszéjében, hogy Kocbek a politikában naiv volt, és megállapítja, hogy mindig tévedett, amikor a homo politicus romlatlanságára épített, amikor úgy vélte, becsületesen is közre lehet működni olyan ügyekben, mint például a társadalmi berendezkedés megválasztása. Ez a megállapítás végtelenül cinikus, hiszen azzal a tétellel játszadozik, hogy a közéletben csak a romlottság nem minősül naivitásnak. A szerző hozzáteszi: „Edvard Kocbek tehát egész életében tanulta a politikát, de legmagasabb politikai funkciói ellenére is mindig költő maradt, azaz művész, akit újra meg újra kijátszottak." A költőtanoncból a szerző véleménye szerint Kocbek minden igyekezete ellenére sem lett mesterpolitikus. Különös kritériumok, különös értékek, különös korszak, amelyben folyamatosan a minden és a semmi a tét. Politikailag minden, költőileg semmi. Ezért nem csoda, noha valójában teljes az ellentmondás, hogy Kocbek sokak szemében éppen ezért lehet jó költő és pocsék politikus.

Zoran Poliè lépett fel Kocbek „politikai szerepével szemben, amit egyesek a Felszabadítási Front valódi tartalma egyedüli igaz őrének a morális szintjére akarnak emelni". Kocbek háborús bajtársa és a Felszabadítási Front című lap társszerkesztője ezt írja: „irodalmárként fontos és e téren jelentős íróink között kell számon tartanunk, de teljesen elhibázott lépés volna őrá osztani Szlovénia egyik legfontosabb politikai szerepét." Majd hozzáteszi: „Politikai tevékenységében a legmegfoghatóbb az ő többször említett politikai naivitása (ahogyan Jenšterle fogalmaz) és még inkább a tulajdon szerepét és jelentőségét eltúlzó meggyőződés, ami inkább mutatja a rossz politikust (ahogy Kerševan írja róla). Szó sincs Kocbek széles látóköréről és politikai realizmusáról (Kerševan)." Poliè tisztelettel viseltetik Kocbek költői szerepe iránt, de a politikait illetően csak látszólag elnéző. A maga háborúját és bajtársait oly módon veszi védelmébe, hogy közben ismét alábecsüli Kocbek jelentőségét.

Vekoslav Grmiè is azt írja, hogy „Kocbek individualizmusa szemben állt mindennel, ami az egyén közösségnek való alárendelését sejtette, továbbá szubjektivizmusa sem volt képes elviselni az objektivizmus bármely formáját".

Iskolatársa és barátja, Anton Trstenjak, aki „olyan közelről ismerte, mint kevesen", tiltakozik az általánosító ítéletek ellen. Meggyőződése szerint Kocbek nem volt naiv politikus. Előbb védelmébe veszi, majd politikai szerepének tagadásában továbbmegy, hiszen véleménye szerint Kocbek nem politikus, hanem költő volt, extatikus személyiség.

Valóban akkorát tévedett volna Kocbek, hogy ismerői és ismerőseinek többsége a maroknyi baráton kívül egy évtizeddel a halála után sem talál jó szót közéleti tevékenységére? Politikai tevékenysége valóban teljes félreértés lett volna? De mint a sok próbatételben megedzett barát mondja, az igazság végül mindig kimondatik. Ha nem érvényes arra, akinek címezik, érvényes arra, aki kimondja. A gondolat, a szó és a tett felelőssége persze a miénk.

Andrej Capuder, aki személyesen is jól ismerte a költőt, az 1987-es Kocbek-tanulmánykötetben csodálattal adózott a sors játékának, amely „a mai kornak ezt a talán legvilágosabb szlovén elméjét az elképzelhető legfurcsább módon csalta lépre. Nincs ember a párt- vagy az egyházi körökben, aki Edvard Kocbekról beszélgetvén le ne szögezné: igen, igen, hanem politikusnak nagyon naiv volt (értsd: ostoba!). Majd következik a jeremiáda, a gyűlölet, a szemrehányások és gyanúsítgatások, a dicséretek és a vak imádat!" Érdekes, hogy minél inkább alábecsülik mint politikust, annál nagyobbra tartják mint költőt. Különös vaksággal egész idő alatt a politikust nézik, de újra meg újra a költőt látják benne, pedig emberi és költői hangját nem akarták vagy nem tudták meghallani: „Mi volt tulajdonképpen ez az ember" – kérdezi ismét Capuder –, „filozófus vagy sarlatán?"

A félreértések forgatagában mások könnyen tévedhetnek, és Kocbek megint csak tanú lehet. Tanúságtétele mutatja, mekkora tabu volt és maradt nálunk a politika. A téves adatok, a nyilvánosság manipulálása olyan mélyen beleivódtak a társadalom szövetébe, hogy még évtizedeken keresztül visszhangoznak a hozzá legközelebb állók és a legjobb szándékúak törekvéseiben is.

Ha mindezen megrázkódtatások, magyarázatok, vélemények és ítéletek között próbálunk rálelni az állandó földalatti rengés epicentrumára, nem mehetünk el Edvard Kardelj kijelentése mellett, aki a Félelem és bátorság novellái körül kirobbant viták után, a Szlovén Kommunisták Szövetsége Központi Bizottságának kibővített ülésén, 1952. január 26-án kimondta Kocbekról az utolsó, kétségkívül tekintélyelvű, mint Andrej Inkret írja, arrogáns szót: „Tulajdonképpen kicsoda ez a Kocbek? Kocbek a számunkra lényegében nulla. Kocbekból a háború alatt ugyan megpróbáltunk valakit csinálni, mivel szükségünk volt rá, és a háború után ugyanúgy eltemethettük volna, hogy senki sem tudhatna róla, ha ezt tennénk ugyanúgy, ahogy… Úgy vélem, Kocbekot mindenekelőtt nevetségessé kell tenni a szlovén nép előtt, mert valójában nevetséges figura… Tőlünk függ, hogy ez a »kocbekovscsina« nem fajul-e egyfajta jelenséggé, vagy különösebb felhajtás nélkül csírájában elfojtjuk." Kardelj utolsó szava lett az összes elkövetkező esemény indoka. Elnémult nemcsak Kocbek, hanem a „kocbekovscsina" is. A nyilvánosságból el kellett tűnnie nem egészen tíz év alatt „nemcsak" az embernek, hanem az eszmének is. A jelenséget különösebb felhajtás nélkül csírájában elfojtották, a nevetséges embert pedig idővel szinte észrevétlenül felváltotta a naiv politikus képe. E példából nemcsak azt láthatjuk, micsoda ereje van időnként a szónak, hanem azt is, hogy milyen iszonyú űr hatalmasodik el a térben, ahol az ilyen szó ilyen visszhangot verhet.

Nem a sors játékáról volt tehát szó, hanem egy másik, nem mondom, hogy jobban, mindenesetre jól kitervelt játékról. Hiszen valamit egész idő alatt nem vettek észre, vagy inkább takargattak. Még Miha Brejc 1994-es Köztes idő (Vmesni èas) című könyvében is azt olvassuk, hogy az „Edvard Kocbek-eset" feldolgozása volt a legrégebbi és leghosszabb nyomozás az Államvédelmi Szolgálatnál, az akkori UDBÁ-nál. Állítólag Kocbeknak volt a legvastagabb, mintegy ötezer oldalas dossziéja. Állítólag öt ember volt ráállítva. Nem állítja ez más fénybe a felsorolások többségét? Kérdezhetnők, lejátszódhatott volna mindez olyasvalaki körül, aki politikai szempontból naiv?

Különös viszonyok! A költő, aki a hivatását követi, általában nem tud megélni a munkájából. Írásaiból kényelmesen és szépen legfeljebb néhány művészetkritikus és irodalomtörténész él meg. Esetünkben pedig öt spiclit is el kellett tartania annak az embernek, akinek a munkái nemzedékek múlva is élni fognak azután, hogy őt magát teljesen lehetetlenné tették.

Nézzük mindezt egy további, inkább tartalmi oldalról. Ha fel akarjuk becsülni Kocbek felismeréseinek és magatartásának értékét az időben, ha ma akarjuk átérezni gondolatainak elevenségét, előbb hallgatnunk kell a szavára.

Kocbek ezt írta a Kis és nagy nemzetek (Veliki in mali narodi) című cikkében, 1939-ben, a Dejanje hasábjain: „Kis és nagy nemzetek sorsa a szövetségi berendezkedésű Európában. Az új Európának a nagy és kis nemzetek, nagy és kis hazák, nem pedig totális államok szövetségének kell lennie… Az új Európának a teljes személyiség jegyében kell felépülnie, ezt kell szolgálnia az államgépezetnek, a gazdasági rendnek és a szellemi értékeknek. Mindennek az ember egyéni kiteljesedését kell szolgálnia." Hat évtized mit sem vett el ezekből a gondolatokból, ellenkezőleg, Európa szövetségre lépésének korában még nyilvánvalóbb e nézetek prófétai tágassága és mélysége. A második évezred végén elmondhatjuk, hogy Európa csak akkor lesz valódi szövetség, ha egységében lesz képes kitárulkozni a másik és a másféle előtt, ha legnagyobb gazdagságát a kultúrák és a népek sokféleségében fogja megtalálni, továbbá elismeri a kis népek kulturális önazonosságát és gazdasági önállóságát is. Az új paradigmát, amely más viszonyokat teremt a helyi és a globális, az egyes és a közös, a különös és az általános számára, Kocbek már nagyon korán, messze az információs korszak beköszönte előtt megsejtette.

Nemzeti és társadalmi felszabadulás (Narodno in družbeno osvobojenje) című előadásában, 1942-ben Kocbek tovább mélyítette a nemzetről való elmélkedését: „Ha egy nemzet nem veszi figyelembe létének társadalmi feltételeit, akkor szükségszerűen meghasonlás következik be egyfelől a nemzet társadalmi tartalma, másfelől a kultúrnemzet megvallása között. Mi több, a társadalmi problematika, amely ilyen módon jut el hozzá, elszakadhat a nemzetitől, és a nemzetközi, a nemzetek feletti megoldások irányába mozdulhat. Másfelől pedig a nemzet elveszti valódiságát, és legfeljebb álcaként szolgál azok számára, akik ezt a társadalmi problémát előidézték. Ilyenformán a nemzet mivolta egyfelől pusztán társadalmi problémakörre szűkül, másfelől a maga pusztán kulturális jellegére korlátozódik." Nemcsak a nemzet fogalmának egyik legmélyebb dialektikus analíziséről és történelmi helyzetéről van itt szó, ahogy Peter Kovaèiè véli, nem is csupán annak a meghasonlásnak az új megvilágításáról, melyet az álhazafiak leleplezésével már Ivan Cankar is megtett. Kocbek már a második világháború idején rámutatott a mélyebb törésre, amely a szocialista rend kiépítése során veszedelmes skizofréniává mélyült, majd a jugoszláv nacionalizmusok összecsapásává alakult át. Sőt a megoldatlan társadalmi problematikával, amely „elszakad a nemzetitől, és a nemzetközi meg a nemzetek fölöttire irányul", rámutat az önállósult Szlovénia tranzíciós csapdáira is. Elsők között figyel-meztetett a nemzet és a náció közötti különbségre, és kijelölte az utat, hogy valódi nemzeti öntudattal és az összes emberre nyitott egyéni öntudattal hogyan lehet kivédeni a nacionalizmusok robbanékonyságát és terjeszkedését. Megmutatta az űrt, amely akkor tárul fel, ha a gazdaság és a kultúra között nem működik az eleven nemzeti alkotóerő, ha a társadalom és az ember között nincs hely az önálló személyiség számára, ha az anyagot és az alkotást nem hatja át a szüntelen alkotómunka.

Edvard Kocbek már az 1930-as években felhívta a figyelmet az új Európa létrehozásának azon feltételeire, amelyek csak most, a század végén teremtődnek meg. A második világháború előtt, a belga drámaíró, Charles Plisnier Igor című novellájának megjelenésekor, a Dejanjéban leleplezte a sztálinista perek lényegét. Létproblémaként mutatta fel az irodalmi baloldalon bekövetkező összecsapás előtt, és tíz évvel a Tájkoztatási Iroda és Jugoszlávia vitája előtt. Az ötvenes évek elején figyelmeztetett, hogy a jugoszláv unitarizmus és a túlzott centralizmus fékezi a nemzetek normális fejlődését, és fenyegeti a szlovénság alkotó kibontakozását. Tíz év múlva a köztársaságok nagyobb autonómiájáért és kulturális önállóságáért Dušan Pirjevec szállt vitába a szerb értelmiséggel, de a korabeli köztársasági vezetés biztos politikai támogatásával és Boris Kraigher segítségével. Húsz év múlva Stane Kavèiè gazdasági területen, az autópályák finanszírozásának kérdésében vitázott a belgrádi centralizmussal. Pirjevecet ma a szlovén kritikus értelmiség szellemi atyjának tartják. Kavèièot a szlovén liberalizmus atyjaként méltatják, az első fecskének, amely nem csinált nyarat. Kocbek pedig, aki a gyökerükben mutatott rá e folyamatok lényegére, a naiv ember volna, aki nem rendelkezett valódi politikai érzékkel. Az érzékeny egyén hosszú távú látomásainak és a keménykezű politika rövid távú érdekeinek összecsapásában, az érvek erejének és az erő érveinek harcában, az egyéni tanúságtételnek a rendszerigazsággal való korabeli szembesülésében talán nem is lehetett számítani más kifejletre.

Elmélkedések Spanyolországról című tanulmányában Kocbek a spanyol polgárháború okait világítja meg. Hangsúlyozza, hogy nem vallásháború, hanem társadalmi forradalom az, ami ott lejátszódik. A haladó köztársasági erők oldalára áll a katolikus egyház által támogatott fasiszta lázadókkal szemben. Mint derült égből a villámcsapás, csapott világos okfejtése a világi és a hazai viszonyok csomójába. A Dom in svet című folyóirat kis időre meg is szűnt az Elmélkedések megjelenése után. Kocbek ekkor elvbarátaival megalapította a Dejanje című lapot, és a szerkesztője lett. A szlovén ember, A szlovén kivándorlás, A kultúra és a szlovénok, A nemzet, Kis és nagy nemzetek, A szlovénok és a politika, A keresztény ember és a világ, Értelmiség válaszút előtt címei is jelzik, hogy a kor égető kérdéseiről szóló nézeteit foglalta írásba, és alkotó nyugtalanságot vitt a háború előtti Szlovénia meglehetősen álmatag szellemi életébe. Kocbek nemcsak a Dejanje (Tett) szerkesztője volt, hanem a Felszabadítási Front végrehajtó bizottságába való belépésével a megszállás kezdetekor mindjárt a tettek embere is lett. Kérdés, hogy a szó mestere vajon a legnagyobb pusztítás idején is állta-e a szavát?

Az Elmélkedések Spanyolországról indította meg a katolikus középen a szellemi megosztottságot: a haladó gondolkodású katolikus értelmiség elhatárolódott a hivatalos egyház dogmatikus álláspontjától, a keresztényszocialisták pedig új utat kezdtek. Kocbek a jobboldalon elérte azt, amit a horvát Miroslav Krleža, a szlovén Bratko Kreft és a többi haladó értelmiségi közvetlenül a háború előtt hiába próbált az irodalmi baloldal vitájában. Bratko Kreft a vita után „a párt hozzájárulásával" Rómába távozott. Krleža szinte a háború egész ideje alatt elszigetelten élt zágrábi lakásában. A párt pedig a legviláglátottabb értelmiség híján továbbra is dogmatikus maradt – talán még keményebben, mint addig. A baloldali radikalizálódás (de nem etikai szinten) az egyik fő oka, hogy a jobboldal elindította a domobran mozgalmat, s hogy a népfelszabadító háború, amely minden haladó erőnek a megszállók elleni egyesítésével kezdődött, a legsúlyosabb helyzet idején testvérgyilkos polgárháborúvá fajult. A polgárháború a Dolomiti nyilatkozattal, amellyel a kommunista párt a koalíciós Felszabadítási Fronton belül magához ragadta a hatalmat, illetve a foglyul ejtett domobranok háború utáni legyilkolása jelentik a szlovén történelem legsötétebb lapjait és egyúttal Kocbek legnagyobb traumáját.

Amikor 1949. november 3-án újra olvasni kezdte a Slovenski dom (Szlovén otthon), a Slovenec (Szlovén) és a Jutro (Reggel) című lapok 1943 első feléből való számait, mint írja, laponként csaptak szemébe a polgári lakosság körében kifejtett partizán rémuralom dokumentumai. Ezt írja Naplójában: „Először voltam a látomások és a trükkök segédeszközei híján, kiszolgáltatva a puszta lelkiismeretemnek, és ez a lelkiismeret tompán, borzasztó zavarosan szólalt meg, akár a szorongás a legnehezebb partizánidőkben, amelyeket sohasem tudok majd kifejezni, sem az embertársamnak, sem a barátomnak, sem a bírámnak. Semmit sem követtem el felebarátom élete ellen, sem tettel, sem gondolattal, egy csöpp vért sem ontottam, teljesen tiszta vagyok, ebben a különös délutáni órában mégis rájöttem, hogy bűnös vagyok, hogy napról napra elmulasztottam valami fontosat, hogy nem voltam elég okos és erős, hogy nem adtam erőteljes kifejezést akkori szorongásomnak."

Mindezek olvastán, minden kötelező tiszteletünk mellett csak elnémulhatunk. Ki ítélhet felette? Talán beláthatjuk, hogy a lelkiismerete eleven maradt, minden magára vállalt vétek mellett, beleértve azokat is, amelyeket nem is követett el, de nem volt tiszta többé. Ezután talán jobban megértjük „áldott vétkét".

A domobranok rettenetes sorsával kapcsolatban Boris Pahorral folytatott beszélgetésében, a hetvenedik születésnapjára kiadott Korunk tanúja (Prièevalec našega èasa) című kis kötetben többek között ezt mondta: „A vétek nyilvános megvallásáról van szó, ez mindannyiunkat érinti. Addig nem fogunk megszabadulni üldözési mániánktól és szorongásainktól, amíg nyilvánosan meg nem valljuk vétkünket, igen nagy vétkünket. Ezen cselekedet nélkül mi, szlovénok sohasem fogunk belépni a jövő tiszta és világos légkörébe." Jože Javoršek a Veszedelmes viszonyokban (Nevarna razmerja) 1978-ban Kocbek szemére hányja, hogy ő már 1945 szeptemberében tudott a tömeggyilkosságokról, de az ellenség és a külföld előtt való megdicsőülése érdekében csak 1974-ben beszélt erről. Egykori titkára és közeli munkatársa bélyegzi „időzített bombával álcázottnak" Kocbekot. Milovan Ðilas az angol publicista George Urbannal folytatott beszélgetésében az Encounter című folyóirat 1979-es évfolyamának decemberi számában elmondja, hogy a felelősök rendkívüli ülésen tagadták a tömeggyilkosságokról szóló szóbeszédet, és Kocbek hitt nekik, mivel hinni akart. Hozzátette: „Mint a tisztességes emberek általában, végtelenül naiv volt."

Kocbek a Pahorral folytatott beszélgetésben maga mondja, hogy a tömeggyilkosságról terjedő, egyre tényszerűbbé váló szóbeszéd miatt „elhatározta, hogy lemond, de lemondását megakadályozta a KOMINFORM váratlan nyilatkozata, amely Jugoszlávia létét tette kockára. Ilyen időben a lemondás nem lett volna tisztességes, ezért úgy döntöttem, hogy kivárom a tisztább időt."

Ki volt tehát Kocbek… Az elmondottak és leírtak után egyáltalán föltehető ilyen általános kérdés? Már túl sok volt az egyértelmű válasz és a végleges ítélet. Sokan megítélték, de minél inkább beletuszkolták átlátható sémáikba, annál nagyobbat tévedtek. Szűklátókörűségükben minél inkább megpróbálták célba venni, annál kevésbé tudták eltalálni. Talán az a titka, hogy helyt tudott állni minden általa kiváltott megrázkódtatás és minden ellene indított támadás közepette. Maga írta 1935-ben, a Dom in svet hasábjain a szűklátókörűeknek: „Mit bánom én, hogy a másik nem szívesen néz a lelke mélyére, és hogy valóban előre szokott ítélni, mielőtt még közel kerülhetett volna embertársához."

Az emberről alkotott sommás ítéletek többet elárulnak, mint amennyi tudható, mondja Karl Jaspers Filozófiai hit című, 1948-ban, az INFORMBÜRO, a konstrukciós perek, a sztálini tisztogatások idején megjelent művében. Az ember nemcsak az, ami, hanem az is, amiről ő vagy másvalaki úgy véli, hogy az. Jaspers, a filozófus, aki szabad szellemű közegben nőtt fel, és nyitott maradt a hit iránt, úgy véli, hogy mindig kérdés és feladat vagyunk önmagunk számára. Amikor emberi dolgokról mondunk véleményt a végső ítélet szándékával, már a kérdés is kérdéses, hát még a válasz.

Kocbek talán maga kérdezte és faggatta önmagát a legalaposabban. A „Ki vagyok?" kérdésével adott címet az Iszony (Groza) című kötet egyik kulcsjelentőségű, ráadásul záró költeményének. Költőként ezzel szólalt meg és hallgatott el harminc év után. Igaz, hogy minden vita után újra megnyílt, de nem azért, hogy összevesszen, hanem hogy összhangba kerüljön a világgal. Amit Ivan Cankar megfogalmazott Fehér krizantém (Bela krizantema) című könyvében, Edvard Kocbek megtalálta azt ebben a költeményben; az „izgató rózsa, fakadásra készen, egyszer majd szemébe néz a gőgös századnak, és a század majd belepirul". A verssel egyazon címet viselő esszé talán a legfontosabb személyiségének megértése szempontjából. A Ki vagyok?(Kdo sem?) című esszét a kötet elején található azonos című verssel és a végén az Imádsággal (Molitev) olvasta fel Kocbek 1965-ben Triesztben, hasonlóképpen, ahogyan Cankar 1918-ban a Megtisztulás és megifjodást (Oèišèenje in pomlajenje). Kocbek barátja, Janez Gradišnik véleménye szerint ez az írás méltó lezárása a Szabadság és szükségszerűség (Svoboda in nujnost) esszégyűjteményének, „a könyv valódi csúcspontja". Legyünk figyelemmel erre az érzékeny helyre, erre a köztes helyzetre, a kérdés és a válasz, a kezdet és a vég, a test és a lélek közötti kapocsra. Hiszen ebben az esszében Kocbek így ír: „Életem totális kérdezéssé és totális válaszadássá alakult." A hangsúly az életen van, amely csak úgy bontakozik ki az örök kérdések és válaszok útvesztőjéből, ha szüntelenül fejlődik.

És így folytatja: „Ha valaha terjedelmesebb önéletrajzot írok, két részre fogom osztani. Az elsőnek az lesz a címe: »Ádám, hol vagy?«, a másiknak: »Itt vagyok!« Gondolom, megértenek; a partizánidőkig tart a kérdés, utána jön a válasz."

Kocbek számára a személyiség a legnagyobb rejtély, a kozmikus gondolat hordozója. E téren messzebb megy Bergyajevnél, akinek számára az ember a legnagyobb talány a világon. Kocbek egész idő alatt kérdez, és ugyanakkor válaszol. Felelősségérzetünktől függ, mindez milyen visszhangot ver, és milyen megértésre talál…

Vagyok,

mert voltam,

és majd

mindenki

elfelejthet engem.

És mégis

azt kell mondanom:

vagyok

és voltam

és leszek,

és ezért több vagyok

a feledésnél,

mérhetetlenül több

a tagadásnál,

végtelenül több

a semminél.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

 

Jegyzetek

1 Edvard Kocbek (1904–1981) költő, író, keresztényszocialista gondolkodó, politikus, a szlovén partizánmozgalom egyik vezetője. (A ford.)

2 Domobran: „honvéd". Jobboldali, partizánellenes harci szervezet Szlovéniában, az olasz kapituláció után. 1945 után tárgyalás nélkül legyilkolták őket, vagy emigrációba kényszerültek. Ugyanígy nevezték ettől függetlenül a fasiszta Független Horvátország reguláris hadseregét is. (A ford.)

3 Dušan Pirjevec (1921–1977) irodalomtörténész, esztéta, publicista. (A ford.)