Akárki vagy, halkan lépj be a házba

 

Akárki vagy, halkan lépj be a házba,

a jámbor fénybe. Néznek rád szelíden

vén fekhelyek. Asztal s kemence közt

jár a kenyér, cserépkorsókban áll

a víz. Ereszkednek az órasúlyok,

a csönd gyümölcse egyre súlyosabb.

 

Macska gubbaszt a padláson, kutya

les madarat, a méhek hazaszállnak,

az ólakból kiugráló nyulakra

tyúkok bámulnak. Mindenütt

jó barmok szaga száll, a gyermek

a boci mellett szeretne aludni.

 

 

Hold világít karámos legelőkre

 

Hold világít karámos legelőkre. A lovak

csöndben legelnek, majd egymás hátát harapva,

dobogva futnak az éjszaka árnyai elől.

Szénaboglyában béresek fekszenek, az egyik

szájharmonikázik. Megcsendül a fehér derengés,

amikor abbahagyja. Rend lesz a zűrzavarból,

mélyebb lesz a világ. Korhadt deszkán

elaludna az ember.

 

Távoli forrás csobog, magányosan

páráll a föld, elkínzott egészségtől

illatos az álom.

 

 

Az éj síkjai fodrozódnak

 

Az éj síkjai fodrozódnak, illatozik

a vöröshere. Fáradt méhek kapaszkodnak

a kasba, nem bírnak szárnyra kapni.

 

Egy fa alatt fekszünk álmatlanul,

halljuk a vadnyulat a mezsgyén,

szellemnek lenni milyen jó.

 

Az éj síkjai halkabban fodrozódnak,

reggeledik a holdvilág, a szívben

mélyen csörgedez a vér.

 

 

Messze gyerekek ricsajoznak

 

Messze gyerekek ricsajoznak, a hangjuk

kellemesen eltompul idáig, párás fuvallat

jön át a dombon, a tőkéken meglebben a levél,

aztán megáll. Meg sem érzik a nagy napraforgók,

földig hajolva szívják a sötétséget a völgyből.

Hirtelen meleg szélcsönd borul ránk, és már

lefeküdnénk a kései virágok közé, szikkadtan zörög

a lét, megbékél álmosan, átléptünk egy határt.

 

Még lehunyt szemhéjunkon érezzük az este

szelíd fényét, amint a szürke ég zenitjén támadt

nyíláson átcsorog. Vadkacsa száll fölöttünk, száraz

dörej támad a messzeségben, szétfutni nem bír,

nyújtottan elenyészik, és nincs sehol se kezdet,

se vég, valahol mindent elnyel a mindentudó

felejtés.

 

 

Száraz levél zörög

 

Száraz levél zörög a fákon,

galambok szállnak borszőlő illatában

és macskák szenderegnek szúette kerítésen.

Két házzal arrébb nyikorog a prés,

fülünkbe cseng, ahogy csobog a must

a mély edénybe. A hőség utolsó

hullámát vonszolja felénk a déli szél.

A gyerekek keze szőlőtől ragacsos,

útszélen ismeretlen fekszik és beszél

magában.

 

Minden tele van, és túl a borongó

tudaton. Már a végső határon áll a föld,

kimerülten és máshol időző figyelemmel.

A templomban mind megszólaltak a harangok,

az ember is lehunyta a szemét.

 

 

Asszonyok jönnek munkából

 

Asszonyok jönnek munkából, szántók között

kaptatnak föl a hegyre. Úgy húznak át

az üres estén, mint egy állati nyáj, kitágul

orrlyukuk. Az erdő közelében hirtelen

vontatott dalba fognak, mint a legények,

s ahogy elnyújtják a végét és hangjuk megszakad,

mintha meztelen talpuk neszét hallanánk

a fűben, a fojtott magányt.

 

Minden őszi mezsgyén asszonyok jönnek

munkából, erdők visszhangozzák éneküket,

és keserű földet vennék a számba bánatomban,

amikor hallom őket.

 

 

Peremén a világnak

 

Peremén a világnak

téged karomba zárlak,

harangok konganak.

 

Ha lehunyom a pillám,

még közelebb vagy hozzám,

harangok konganak.

 

Már nem vagy s nem vagyok,

egy kehely fölragyog,

harangok konganak,

harangok.

 

 

Gyökerek közt fekszem

 

Gyökerek közt fekszem, ahol mindent

lelepleznek a könyörtelen szagok.

A sötét mámor dühödten összezúzott,

mikor döreje elől menekültem,

s most önmagamba bújok, mint az őrült.

De mikor e gyökeres változásban

fellélegzem, meghallom az iszonyt,

nő a dörej, eláraszt minden földet,

zúg világokon át, a mindenséget rázza.

Szép állatcsordák rohannak dobogva,

a néma penge elérte, megzabolázta őket.

Prüszkölő nyihogásuk pogány

halálhörgéssel keveredik fülemben.

Valami még a vad testhez bilincsel,

nem tudja a halált túlharsogni lelkem.

Mámorító szagú az ősi rög.

Vesszen minden, maradjon az iszony,

és benne a közelség, a közelség.

 

 

Dal a vadászatról

 

Fák nyújtogatják águkat az estbe,

árnyak hálója leng a szélbe vetve.

Vadászó Istent rejt zúgó vadon,

menekülök, a bőröm nem adom.

 

Körös-körül a völgyben mély homály van,

vadászó csápok csapkodnak utánam.

Meleg kurjongás kavarog mögöttem,

szívem sebét feltépem elgyötörten.

 

Folyik a hajsza réten és pagonyban,

a hajtók nyája mindenütt nyomomban,

s hol elbukom, a lombon fény tör át,

és érzem a föld édes illatát.

 

Vadászó Istent rejt zúgó vadon,

az éj mindenkit rabszíjára fon.

Házat erdőre, erdőt házra vált,

örök forgás ad mindenütt szabályt.

 

 

Eső hull fekete éjbe

 

Eső hull fekete éjbe, a világ egyre kisebb,

állok és már moccanni sem tudok,

ki ment meg, nem tudom.

 

Egyformán sötét és távoli minden irány,

szívem sehol sem érez meleget,

mindenki elhagyott.

Csak ti maradtatok nekem, elfeledettek,

mint keserű gyümölcsöt ízlellek benneteket,

eszem és élni fogok.

 

 

Lipicaiak

 

Lipicaiak szerepeltek

egy történelmi filmben,

írja az újság.

Egy milliomos lipicaiakat vett,

a nemes állatok nyugodtan viselték

a repülést az Atlanti-óceán fölött,

mondja a rádió.

A lipicaiak remek hátaslovak,

hazájuk a Karszt, patájuk ruganyos,

járásuk kecses, érzékeik frissek,

hűségük rendíthetetlen,

közli a tankönyv.

 

Én meg hozzáteszem, fiam,

hogy e nyugtalan állatokat

nem lehet tiszta képletekbe zárni:

ha süt a nap, az a jó,

mert a lipicai csikók feketék,

ha éjszaka van, az a jó,

mert a lipicai kancák fehérek,

de amikor nappal lesz az éjszakából,

az a legjobb,

mert a lipicaiak fekete-fehér csepűrágók,

őfelsége, a szlovén történelem

udvari bohócai.

 

Mások szent tehenet és sárkányt imádtak,

ezeréves teknőst és szárnyas oroszlánt,

egyszarvút, kétfejű sast, főnixmadarat,

de mi választottuk a legszebb állatot,

mely csatatéren és cirkuszban egyaránt kiváló,

s hol királylány, hol arany szentségtartó a hátán,

nem csoda hát, hogy a bécsi császár

az ügyes diplomatákat franciául,

a csinos színésznőket olaszul,

a végtelen Istent spanyolul,

a tanulatlan szolgát németül,

a lovait meg szlovénul szólítja meg.

 

Gondold csak meg, fiam, milyen talányosan

függ össze természet és világtörténelem,

mennyire más rugókra jár a lélek

a föld különböző népeinél.

Minket verseny és vágta éltet, jól tudod.

Így azt is érted, tiszta földünkre hogy kerültek

Noé bárkájából a fehér lovak.

Miért lettek szent állatainkká,

miért szólnak róluk történelmi mondák,

miért zaklatják jövendőnket is,

az ígéret földjét keresik szüntelenül,

lelkünkön ők a lelkesült nyereg.

 

Fekete-fehér lovon ülök én is,

kedves fiam,

mint beduin törzsfőnökök,

úgy nőttem össze vele,

lóháton töltöm egész életemet,

lovon harcolok, lovon imádkozom,

lovon alszom és lovon álmodom,

és lovon fogok meghalni is,

minden jövendölésünk feltárult előttem

e titokzatos állaton ülve,

és ezt a verset is

remegő hátán éltem át.

 

Semmi sem homályosabb

a világos beszédnél,

és semmi sem valódibb a versnél,

amit az értelem fölfogni nem tud.

Napvilágnál bicegnek a hősök,

sötétségben dadognak a bölcsek,

de költővé válnak a csepűrágók,

a szárnyas paripák egyre gyorsabban robognak

vén földünk üregei fölött,

a türelmetlen szlovén állatok

szökdellve és dobogva

még mindig Mátyás királyt* ébresztgetik.

 

Aki nem tudja megülni a lovat,

az mielőbb tanulja meg

a tüzes állatot megzabolázni,

lazán mozogva a könnyű nyeregben

az ügetés feszes ütemét eltalálni,

és mindenekelőtt ragaszkodjon a sejtelemhez,

hiszen a lovaink messziről jöttek

és messzire mennek,

a motorok könnyen elromlanak,

az elefántok túl sokat esznek,

és hosszú az út előttünk,

gyalog bejárhatatlan.

 

* A monda szerint Mátyás király seregével egy hegy barlangjában alszik, de fölébred és a szlovénok segítségére siet, ha nagy veszedelem fenyegeti őket. (A ford.)

 

 

[Cím nélkül]

 

 A testem nem enyém,

a zsarnok várománya,

a lelkem éji rém,

a régi Isten árnya,

szívem eldobtam én,

a néma Rog** se bánja.

 

** Koèevski Rog, erdős hegyvidék Dél-Szlovéniában, ott volt a szlovén partizánvezérkar főhadiszállása, és többnyire Kocbek is ott tartózkodott. A háború után ugyanott végezték ki a szövetségesek által kiszolgáltatott több ezer domobrant. (A ford.)

 

 

Varázsló

 

A világot pókháló szőtte be.

Csak itt-ott lebben lomhán

a buja zöldben egy-egy nagy levél,

majd minden moccanatlan újra,

a csönd neandervölgyi.

 

Elefántok tolonganak a völgyben,

a kertekben teknősök alszanak,

pávák kuporognak a fákon,

feledte magát az emlékezet,

a föld már nincs a földön.

Egy furfangos varázsló setteng

az elveszett dolgok között,

próbálja alávetni őket

borzongató varázslatának,

féltékeny a józan halálra.

 

Amikor végül hozzám érkezik,

lélegzetem és szívem visszatartom,

csak a tudatom mélyén

mondom ki a titkos varázsigét,

s a nevetséges bűvész megy tovább.

 

 

Változás

 

Mirtuszok közt a zöldellő homályba,

ereszkedem boróka-illatig,

testeden át a bibliai tájba,

mégis sejtem: valami változik.

 

Reszketsz? Ne félj. Hallga, az óceán

fölénk oly biztos békét boltoz itt,

mint a teremtés első hajnalán.

Mégis érzem: valami változik.

 

Mellettem fekszik, űrön át feszül

tekintete egy pisla csillagig.

A régi erők vesznek még körül

minket, mégis: valami változik.

 

Öröklétbe idő metsz, kard vasa,

a nyájas szív iszonnyal alkuszik,

akik voltunk, már nem leszünk soha,

túl jól tudjuk: valami változik.

 

 

Táncbahívás

 

Magányos kilincs egy dohos szobában,

naftalinszagban ódon óra jár,

ijedt fények egy föstött szembogárban,

papucs egérre, váza borra vár.

Az ágy mellett az altató dobozban,

szótárakban szonettek rímei,

az ablakon unt ujjnyomok a koszban,

most rugó pattan, s mindezt szétveti.

 

És már az őselem szilaj szilánkja

vagyok, az erők záporzó nyila,

forgószél, sortűz, történelem lángja,

vad Èrtomir, szelíd Bogomila.***

Mesés tavasz, dicsőség ünnepednek,

a bátor – igaz, nyíltan hirdetem,

fegyvert viszek a lázadó seregnek,

belétöltve halálom, életem.

 

*** France Prešeren Krst pri Savici (Keresztelő a Szavicánál) című eposzának hősei. (A ford.)

 

 

Június

 

Lüktet a hársas éjszaka,

az öröklét percek pora.

 

A föld egy erős szellemet

epedve vár, hogy ejtse meg.

 

Az ég az éjre rátapad,

tárja ősmélyét az anyag.

 

A föld liheg, a mámor széled,

Isten segítsen, ifjú lélek.

 

Tigris-öröklét perc-bárányt kerít,

és minden játék halált keserít.

 

 

Kakukk

 

Az ősi nap, az ősi nap

vad tüzét a szívbe fúrja,

a mellemet, a mellemet

szörnyű kínok csőre túrja.

 

Lövöldözés, halálsikoly,

és föld és szél és sárga láng,

emlékek közt egy sejtelem,

mindenki régi s új világ.

 

Bátorság, félsz, csend, zűrzavar,

lövöldözés, egyek vagyunk,

aki tudja, jegyezze meg,

hogy semmit veszni nem hagyunk.

 

A végső kín, a vad iszony,

gyanta- és lőporillatuk,

s mikor a gépfegyver leáll,

nekünk kakukkol egy kakukk.

 

 

Csend

 

Holdvilágos fuvalomban

megáll a kő a malomban,

szól álmában a patak.

 

Mélybe omló néma hangok,

Isten int, s a szörnyű malmok

egy-két percig állanak.

 

Rég elképzelt élvezettel

együtt úszunk most a csenddel,

s bennem léptek zengenek.

 

Elrejtőznék, hol vagy, földem?

Hol az ég, hogy azt üvöltsem,

adj egy csöndes felleget?

 

 

Némaság

 

Fészek fölött lebeg a vad madár, az ölyv,

az ölyv, ni, ott repül,

s egy gyönge jajdulást a rémület kikölt,

és az ajkamra ül.

 

Vagyok vad és vadon, hajtó s kit hord a föld,

vagyok vad és vadon,

csempészárum kenyér, mit mások álma költ,

már házam sem tudom.

 

A mámor sok talán, a hangzavar betölt,

a mámor sok talán,

térek a csöndbe, mint ki szellemtestet ölt,

s maga segít magán.

 

 

Csillag a sapkán

 

Amikor megálltunk,

hanyatt feküdtem,

és fölnéztem az égre,

mindig csillagok vesznek körül.

 

Járkáltam lüktető fények között,

végigzarándokoltam a Tejúton,

beestem a Göncölszekér alá,

a Marsra menekültem.

 

Most már tudom:

nekem rendeltettek a jelek,

az ünnepélyes, ősi

égi képek.

 

Ha közelségre vágyom,

ott a holdfény,

ha igazságot akarok,

ott egy üstökös.

 

Aztán felálltam,

és megint vállamra vetettem

az eget.

 

 

Szivárvány

 

Azt hittem: holdfény,

de mikor megmozdultam,

tudtam – a csönd.

 

Azt hittem: csönd,

de mikor kinyílt a szemem,

tudtam – a sötétség.

 

Azt hittem: sötétség,

de mikor megsimogattam,

tudtam – a gyöngédség.

 

Azt hittem: gyöngédség,

de mikor meglelte a szám,

tudtam – a fájdalom.

 

CSORDÁS GÁBOR fordításai