„Röviden, a kérdés nyitva áll: vajon megfelelnek-e a logikai axiómák a valósnak, vagy arra való mércék és eszközök csupán, hogy egyáltalában megalkossuk magunknak a valóst, a ’valóság’ fogalmát?"

Romano Guardini a berlini egyetemen tartott előadásokat az 1930-as évektől kezdve olyan szerzőkről és művekről, amelyek valódi kihívást jelentettek és jelentenek ma is a gondol-kodás számára; ezek az előadások a szellemtörténet jegyeit viselik magukon, de képet adnak Guardini gondolkodásának nyitottságáról és kísérletező szán-dékáról-kedvéről is: Pascal és a keresztény tudat, Dante-tanulmányok, Szókratész halála, Szent Ágoston Vallo-másainak egy része, Hölderlin és Rilke költészete voltak ezeknek az előadásoknak a tárgyai. Maga ez a szerzői névsor is jelzi a választás egyszerre filozófiai-teológiai-költészeti irányultságát, mindez nem meglepő, hiszen a költészet és a filozófia találkozási pontjaira a német bölcselet már egyértelműen rámutatott, s Guardini e kapott hagyományhoz közelíti a teológia szem-léletmódját. Ő azonban nem teoretikus a szó szoros értelmében, s ekként elsősorban nem elméleti kérdések foglalkoztatják, hanem a lét értelmezésének lehetőségeit és az értelmet meglelő, célokkal rendelkező, élhető lét határait keresi olvasmányaiban. Tehát inkább a gyakorlat, a practice felől olvas: a logoszt, a phüsziszt és a poesziszt (a szó/értelem, a természet/gyakorlat és az alkotás/létrehozás köreit) megmozdítva értelmez, szigorúan a metafizika keretein belül. Éppen akkor, amikor a metafizikai világkép és intézményei a legválságosabb időt élik, s amikor az odafordulás Rilkéhez és a többi említett szerzőhöz nem más, mint a válság túlélési lehetőségeinek keresése – ez a szándék nagyon erőteljesen hallatszik ki Romano Guardini Rilke-értelmezéséből.

Ennek a megközelítési módnak a kritikája fogalmazódik meg általában Guardini Rilke-könyvével szemben, köztük legvilágosabban H. G. Gadameré is, amikor – jogosan – azt rója föl, hogy az értelmező a saját világképét keresi – sőt kéri számon – Rilke Elégiáiban. De mint minden állítás, ez is sokkal összetettebb, hiszen maga a rilkei költészet sem egyszerű, s szinte nem is tudnánk más szerzőt említeni Guardinin kívül, aki ilyen alapossággal, komolysággal és gondolati mélységgel közelítette volna meg Rilke költészetét, kiváltképp a Duinói Elégiákat, amelyek köztudottan az oeuvre-ön belül is a legnehezebben megfejthető művek. A felvetett témák és a hangvételük alapján éppen a filozófia és a költészet határán állnak, gondolatilag a metafizikai világkép igenlése és tagadása között mozognak. Éppen e sokrétűség miatt mintha Rilke minduntalan beleütközne a gondolat nyelvi megformálásának falaiba, s ezt a lehető legkevesebb, de legsokatmondóbb szófordulattal, kifejezéssel igyekszik megoldani: az Elégiák nyelvének sűrítettsége, meghökkentő metaforái a szerteágazó gondolatok megfegyelmezését és megzabolázását szolgálják. De a kulcsot, a feloldást az értelmezőnek kell megtalálnia. Erre vállalkozik Romano Guardini előadássorozata, illetve a belőle készült könyv.

Guardinit nevezhetnénk „szorosan olvasó, kimerítő hermeneutának", hiszen szinte sorról sorra, kifejezésről kifejezésre olvas és értelmez, kiindulópontként egy-egy elégia fő témáját ragadja meg, s ebből bontja ki a jelentést. Egy-egy többrétegű költői képnél elidőzik, hosszabban kutat a megfejthető jelentés után. Szempontjai nem válnak el szigorúan egymástól; ez vonatkozik egyfelől arra, amikor az értelmezés folyamatába azonos súllyal emeli be a Rilke által és a hozzá írt leveleket, de kiragadott verssorokat is, másfelől pedig amikor a szövegvilágon kívül eső szempontokat is figyelembe vesz. Ezeket a váltásokat minőségileg nem differenciálja, talán mert a szöveg inkább az élőbeszéd folyamát követi, mintsem a szorosan megszerkesztett írásét: az egy-egy rilkei gondolathoz fűzött szabad asszociációk mennyiségileg túlsúlyban vannak, s ebben fellelhetők innovatív értelemadó és értelmezéshez segítő felismerések, ráérzések. Olyan gondolatokat hoz felszínre, amelyek kortárs vagy későbbi filozófusoknál megjelenő és előtérbe kerülő témák kezdeményei, felütései. (például az arcról –163., 291., 315.; a képről – 207.; az olvasásról, a [félre]értelmezésről etc.).

Ahogy Gadamer már említett írásában megállapítja, Guardini számára elsősorban a Rilke-költemények igazsága fontos, s az Elégiákat nem igazán esztétikai értékkel, versbeli megalkotottsággal rendelkező költeményekként olvassa – egyébként ezt magától értetődőként előfeltételezi –, hanem profetikus kinyilatkoztatásként, amelyek igazságértékkel rendelkeznek. Ebből következik, hogy úgy tekinti Rilke Duinói Elégiáit, mint egy nagy vita tárgyát, szinte a skolasztika disputa módszerével lectióként vesz szemügyre egy-egy gondolatot, amellyel vitát folytat, kérdezi, faggatja. És ez az a pont, ahol Guardini különböző – irodalmi, filozófiai, teológiai – szempontjai találkoznak és egymásba fonódnak; és valóban jogosak lehetnek az összefonódással és főként a belőlük következő téves értelmezésekkel szembeni fenntartások. (Gadamer például a Negyedik, az Ötödik és a Tizenegyedik Elégia értelmezésének helyességét vonja kétségbe.) Mégis, mindez Guardiniben azt az olvasót mutatja meg, aki kész teljes odaadással és komolysággal egzisztenciális tétként tekinteni az értelmezést és annak következtetéseit, de következményeit is: „Olyan komolyan vesszük Rilkét, ahogyan elvárta magával szemben. Ez nem lenne, ha ilyesfélét mondanánk: ezt és ezt gondolta, ezek és ezek a hatások érték, gondolatait így és így bontották tovább. Akkor is csorbát szenvedne ez az olvasás, ha merőben e gondolatok pszichológiai hatását és megformálásuk esztétikai értékét vizsgálnánk. Ám Rilke itt állított valamit. Kijelentést tett, sőt kinyilvánított valamit: a lét ilyen. Ha pedig állításának van valamiféle értelme, akkor az az igazság. S ha komolyan vesszük ezt, fel kell tennünk a kérdést: ez az igazság? És csakis ez a lényegi tudomány, ha a tudomány az akar lenni, ami a teljes igazság kérdező kutatása. Ennek alapján azt kell mondanunk: a lét nem olyan, ahogy Rilke elénk tárja. Száműzte belőle tényleges középpontját, a személyt: felelősségét, szeretetét, sorsát." (136.)

Az Elégiák gondolataival folytatott polémiái során lehetőség nyílik arra, hogy Rilke két nagy témáját – a szeretetről és a halálról (327.) – maga is újragondolja, s beemelje saját létértelmezésébe. Mert Guardininél szó van arról az egzisztenciális bátorságról is, hogy engedi működésbe lépni a maga számára Rilke gondolatait, Az elidőzést sem tagadja meg tőlük. Éppen azért érdekli Rilke világképe, mert egyszerre különbözik az övétől, de hasonlít is hozzá, és éppen a különbözőség révén jut fokozatosan közelebb a megértés egy-egy rétegéhez. Bár Guardini hangsúlyozza az Elégiákban megjelenített egyéni, sajátosan rilkei létélményt, a bennük lévő léttapasztalatot mégis univerzálisként, egy általános szekularizáció jeleként olvassa. És ebben tűnik fel az az összefonódás, amelyben Rilke, a költő, Rilke, az Elégiák költője és Rilke, a valóságban létező ember együttesen jelenik meg Guardini értelmezői horizontján és érdeklődésének középpontjában. Az Elégiák végiggondolása során jut el a – már ismert – megállapításig, hogy „Rilke az újkor legkövetkezetesebb individualistája. Ez a legkövet-kezetesebb individualista azonban […] kioltja a személyiséget. Eképpen pedig azt a belső lényeget kérdőjelezi meg, amely egybetartja az emberi létezést; azt az eredeti valóságot, amelyből az ítélet, az érték-megállapítás és a döntés aktusai fakadnak; azt az előfeltételt, amelyen mindaz nyugszik, amit egyértelműségnek, biztos létezésnek és karakternek nevezünk. Rilke individualizmusa egészen odáig fokozódik, hogy önnön személyétől távol szakad. Olyannyira individuálissá válik, hogy önnön személyét zavaró tényezőként érzékeli." (327.)

Ha a tíz elégia elemzésében az összetartozó mozaikdarabokat összeillesztjük, akkor az emberről, a személyről, az indi-viduumról szóló töredékek állnak össze egy képpé Guardini Rilke-olvasásában, melynek fő kérdése: „Mi is mondható el hát az emberről?" (81.) Guardini egyetért abban Rilkével, hogy az ember „bizonytalan körvonalú lény", de a bizonytalanság mikéntjét másként látja. Rilkénél elveszik a személy ebben a bizonytalanságban, míg Guardini a megmenthetőségében hisz, illetve – a metafizikai világkép révén – megmenthetőségét keresi. Rilke soraiban és Rilke életében azt az ambivalenciát látja, amely egyszerre „kerüli és vágyja a sorsot", s ez abban nyilvánul meg, hogy nem tudta a szeretetet a maga igazságában megélni. Guardini szerint a szeretet egzisztenciális valódiságán és megvalósításán múlik az ember személy-volta és megvalósuló sorsa, belső középpontja, mely súlyt ad létének: „A sors súlya nem annak a függvénye, hogy mi történik velünk, attól függ, kik vagyunk. Minél egyértelműbben és erőteljesebben önmagunk, személyek vagyunk, annál kiterjedtebb a sorsunk is: mindennapos események is súlyos sorsot formálhatnak ekkor." (131.) Ami Guardini csodál-kozását, tanácstalanságát és megrendülését okozza és fenntartja, nem más, mint Rilke, a költő és a személy, akinek mégis csak létrejött (megalkottatott?) a sorsa – tudatos sorskerülése ellenére is. És ez az, ami biztató Guardini számára: hogy az „individualizáció" folyamatának látványával és felszínen megjelenő voltával szemben a szeretet mint létértelemadó, -formáló, -alakító princípium, nem tűnik el – nem tud eltűnni – a szekularizáció során. Mert nem lehet eltüntetni

Guardini odafordulása a Duinói Elégiákhoz a szerző nyitottságáról is beszél. S mivel az igazság melletti elkötelezettsége szenvedélyes, Guardini azt sem tagadja, ha Rilke egy-egy gondolata elbizonytalanítja vagy magára hagyja: írásának javára válik, amikor szerzője (f)elismeri tanácstalanságát: „…a költemény lehetne egy kissé világosabb is…" (165.) Szinte közhely már az a megállapítás, hogy sokszor egy nagyszabású tévedés előbbre vihet, mint bármiféle helyénvaló megállapítás. Guardini Rilke-könyve esetében mintha ez állna fenn. Jelentős költő és jelentős értelmező találkozásának lehetünk tanúi a könyv olvasása során, ahol élmények, vélekedések, tapasztalatok és gondolatok találkoznak, s össze is ütköznek, többször félreértések árán. A könyvet „komolyan véve" és a disputát követve azonban az olvasó belekapcsolódhat egy intenzív dialógusba, amely során árnyalt képet kaphat egy nagyszerű költőről, s egyenrangú félként vesz részt a lét és a létezők faggatásában.

(Fordította Görföl Tibor. Új Ember Kiadó, Bp., 2003, 332 oldal, 1800 Ft)