Bár az alkotók rátartian individuálisak, és nem szerencsés összekotyvasztani belőlük valami vajdasági magyar csorbát – ahogy a szerbek nevezik a sűrű, dús, zöldséges-húsos levest –, ha „összenézzük" a már befejezett, a kiforrott és a még fortyogó „délvidéki" életműveket, nyugodtan kimondható, hogy a vajdasági magyar irodalom „kifőzött" egy összetéveszthetetlen ízt, kialakított magában és maga körül egy sajátos irodalmi mitológiát. Az avantgárd szabadszelleme (a „szabadegyetem" meg a „szabadkőművesek" mintájára ezt most így egybeírnám) az egyik bolondító fűszere; olykor szabadosnak is mondható ez a rebellis, tabudöntögető, a megbotránkoztatás indulatát minden időben, a parasztokkal, a sznobokkal és mindennemű bürokratákkal szemben is megtartó szellemiség, mely kinél-kinél más módon nyilvánult meg, és változatos, rendhagyó irodalmi (és képzőművészeti, zenei) formákat hozott létre. A másik jellegzetes fűszere a vadrealizmus (a „vadkakukkfű" mintájára), azaz a lekerekítést és egyéb hagyományos irodalmi szépítőeszközöket elvető, a brutális, az elemi, a nyers vagy a meghökkentő „talált tárgyakra" figyelő, a bizarrság hatását keltő realisztikusság. Megtalálható benne továbbá az extrém vagy radikális énesség (önösség) erős paprikája, mely vakmerően kikezdi az „általános emberi" meg a „humánus" közhelyeit, nem ódzkodva a perverzió, az elfajzottság, a szörnyszülöttség, a (politikai, társadalmi, pszichés) kivetettség „ferdeségeitől". Tartalmát tekintve ez a mitológia, miután kipellengérezte a népies couleur locale-t, újjáformálta azt (poszt)modernül, Gionnál, Tolnainál, Végelnél és Balázs Attilánál is egészen a térképrajzolásig menően, és sajátos embertenyészettel népesítette be ezt a konkrét világot. Gion megmaradt a klasszikusabb elbeszélésnél, az utóbbi szerzők azonban a legkülönlegesebb prózaformációkat hozták létre.

Balázs Attila 1991 óta Budapesten él és a Magyar Rádióban dolgozik, szellemileg azonban a vajdasági magyar irodalomhoz tartozik. A megelőző generációból elsősorban Tolnai Ottó hatása érezhető nála, mert, akárcsak az irodalmi báty, ő is müthophilosz. Gionnál sokkal-sokkal kevésbé szociográfiai irányultságú, Végel morális indulata és politikai utópizmusa hiányzik belőle, nem vitte tovább sem Domonkosnak, sem fiatalon elhunyt, szeretett barátjának, Sziveri Jánosnak a mindenirányú (halálos dózisú) radikalizmusát sem. Ők ketten Tolnaival a vajdaságizmus mitikus-mesés szárnyát képezik és ragasztgatják (angyalszárny gyanánt). Balázs Attila hangja pont olyan egyéni, mint Tolnaié, a hatás nem közvetlen. Mindketten született mesefák, Tolnai intellektualizmusa azonban nem jellemző Balázs Attilára, miként a nálánál komolyabb természetű „báty" különleges érzéki pátosza sem. A modernizmus művészethitű világhódító indulata „az öcsnél" unalomba fulladó játszadozássá, intellektuális láza infantilizmusra hajlamos, kedves bohósággá vált, Tolnai oly jellegzetes egzisztenciálerotikája pedig a pajzánkodásban lelte meg a maga manírját.

A modernista író átérezni és/vagy átértelmezni óhajtotta a világot (miként Tolnai, véget nem érő elsajátítással, váltig a magáévá teszi azt). Mint magányos individuum a szikláról, úgy vetette bele magát különböző (szépirodalmi, művészeti áttétellel elérhetővé vált) metafizikai fürdőkbe és/vagy „transzponált" saját metafizikai tájakat magának (Tolnai ebben nagymester). Balázs Attila azonban ízig-vérig posztmodern író. Nem kimondottan, de léha hanghordozásával és lezser formakezelésével ironikusan, sőt csúfondárosan viszonyul a szellemet még pro vagy kontra nagyra tartó elődökhöz; lerántja azt a kisfiús képzelgés vagy épp a férfi-fantáziálás, a frivolan, pastiche-szerűen romanesque kalandorkodás szintjére. Nem hisz a regényben, az elbeszélés nagyra hivatott szellemében sem; a szellemiség őnála szellemesség, a szellemesség pedig huncutkodás, kajánkodás, kedélyeskedés, viccelődés és önirónia. Ami mondjuk, példának okáért, Tolnainál izgatott, „szinesztéziás" érzéki-szellemi élmény, az Balázs Attilánál érdekesség, pikantéria, bizarrság. Ami Tolnainál epifánikus felfedezés, az nála nyelvi „nagy hűhó semmiért".

Az ilyesféle kimerült posztmodern szellemi állapot és a tarkasága ellenére kissé fáradt esztétika, a szerző vicces diagnózisa szerint is csupán „púzó" irodalom elvihet ugyan a kétségbeesés cikcakkos partszegélyére is. Balázs Attila azonban nem ilyen „démonfogó" alkat, kitér a sötétség vonzása elől, és azon van, hogy megtartsa az egészséges jó kedélyét, a mértéket, amit az ízlése úgy határoz meg, mint a pátosz (úgy is, mint szenvedés és mint szenvedély) kerülését, mint udvarias, szkeptikus tartózkodást bármiféle alámerülésektől és/vagy elragadtatásoktól, mint stilisztikai ügyeskedést (ami nagyon jól megy neki) és a nyelvi bravúrokra való törekvést. Ez azonban kevés a mértéktartáshoz (mivel a miheztartás hiányos), és a bohóság – mint a vajdasági „szabadságos" radikalizmus enyhített, sőt olykor leszedált, posztmodern változata – a hatalmába keríti az elbeszélőt, aki egyáltalán nem apollói alkat. Hanem inkább mérsékelten bacchikus; a szatírjáték és a bacchanália kedvelője.

Bohócsággá ez mindazonáltal nem válik (Sziveri János tudott „kemény" lenni a clownériában), Balázs Attila jobban kedveli Balázs Attilát, semhogy bohócot vagy szatírt csináljon belőle, ámbár ebben olykor elmegy a határig. Nem rúgja azonban fel, sem bohócosan, sem komolyan a „(fiatal) mai magyar író" bevett „papagenós" szerepét (mintha a Mészöly–Nádas–Esterházy-utáni írók nagyjából megmaradnának regrediált aranyifjaknak). Sőt, rádiós műsorvezetői praxisából eredő nyájas szellemességével a kötet elején már-már felkonferálja magát (az alterego-csel nem mondható sikerültnek), úgy, mint aki a „magyar írócsapat" tagjaként, a „magyar tollforgató válogatott színeiben" játszik a honi és a nemzetközi pályán. Mint kiderül, ez nem túl kifizetődő, nem éppen veszélytelen, de azért jó kis mulatság: foci, plusz „egy kis felolvasás, rockkoncerttel meg sörrel kombinálva, meg egy kis kajával", no meg egy kis dedikálással egybekötve.

A késő modern lerántotta az „elhivatott" írót a piedesztálról, és alaposan megcsupálta, azonban kialakított egy olyan írószerepet, mely nem kevésbé magamutogató és nem kevésbé maszkszerű. Eszerint az író még rosszkedvében és „konyult alkotóerővel" (B. A. kifejezése) is kedélyes, jó humorú, habár kissé elázott, de fürgén játékos szellemű, frivol figura, aki van olyan agyas, hogy semmit és senkit, önmagát se vegye komolyan, mindazonáltal (mámorító sörök és csajok, kulturális élmények sorjázása közben is) kellőképp pragmatikus maradjon. Az írót a nyelvi tehetsége avatja íróvá, az, hogy frenetikusan vagy nonchalance-szal tud játszani a nyelvvel – amivel „mindent lehet" –, ámde nem játssza az eszét, és nem keres logikát abban, amiben úgy sincs. Nem erőltet tanulságot, mélyebb összefüggéseket „az életnek nevezett talányos valamire". Ezt a talányosságot Balázs Attila nem ássa alá, ám az érdekességek és pikantériák szintjéről nem is nagyon mélyíti tovább.

A mítosz, a legenda valaha világkép-formáló volt. Mint azt már Thomka Beáta, az első kritikusa is észrevette még Újvidéken, az „egyszerű formák" (André Jolles fogalma) nagyon a kezére állnak Balázs Attilának: mítosz, mese, monda, mondóka, tréfa, vicc, legenda kavarog törmelékessé defabulált vagy kerekdeddé (tojásdaddá, figyelmeztet a szerző) konfabulált formában ebben a narrációban. Egyszóval Balázs Attila nagyon szeret(ne) mesélni, „spontánul narrálni". Azonban a kreációi mind pszeudo-„egyszerű formák": pszeudomítoszok, pszeudolegendák és pszeudomondák, melyeknek már nincs világmagyarázó szerepük, nincs vallási tartalmuk és költői mélységük sincs, mindössze bájuk, érdekességük, „habjuk" van, az írói virtuozitást csillogtatják, egyébként üres metaforákat sodornak. („A klasszikus metaforával ellentétben[…] ezek a képek semmit sem hordoznak: üresek", írta Piszár Ágnes jó évtizede.) Nem alakítanak ki olyan nagyszabású, extenzív magánmitológiát, mint Tolnai Ottó esetében (aki nagyon is spirituálisan bánik velük); pajzán játékosságukkal, lágy iróniájukkal, elrajzoltságaikkal inkább „rokokós" díszítő szerepet visznek. Balázs Attila ebben a müthophilosz-játékban egészen a (hedonisztikus) fantasy-ig elmegy. Fogarassy Miklós a Király album-kötet kapcsán „pszeudo-autobiografikus témakezelésről" tett említést a Jelenkor (1999/1) hasábjain: valóban, Balázs Attila a saját életét is a nonszensz mesékig menően felhabosítja.

Egyébként, mint a posztmodernek zöme, reflektálja – ha nem is problematizálja túlságosan – ezeket a jelenségeket. „Van ebben valami értelmezhető jelképrendszer? Paradigma, parabola, mi a frász? Mit lehet ezzel kezdeni? Érdemes-e tovább gyötrődni vele? Bár érdekesnek mutatkozik..." – töpreng az egyik „átlátszó" alteregója, Nyúlszív őrmester a tulajdon szövege fölött, melyet én nem neveznék „szürrealisztikus látomásnak", csupán a divatos fantasy irodalmias változatának, miként az öniróniával megáldott elbeszélő is tudja valahol, hogy a nonszensz nem szürrealizmus, a blődli nem látomás, az érdekesség pedig még nem esztétikai minőség. Az elbeszélő ilyenkor (az alteregók használata, miként azt Jánossy Lajos is megállapította kritikájában, fölöslegesnek tűnik), megelégelve az üres képzelgést, szinte belenyomja a saját orrát a realitásba (hátha az még „érdekesebb"). De mi a realitás? A budapesti VI.-VII. kerület? Vagy hozzá tartozik a már csak emlékekben élő Újvidék is, meg gyerekkorának más vajdasági tájai? A realitás „összepenészedett, összeszaródott", a múlt „elszelelt, elszellentett idő", amit a csalóka nosztalgia éltet, a jövő pedig a kisfiúsan sóvárgó, nyúlszívű elbeszélő bohósága, egyébként a „vénülés" kesernyés ideje. A jelen a nosztalgikus emlékezés és a mohó sóvárgások kereszteződése ebben a gyáva szívben, mely az olvasóval megszeretteti magát. Valamint a csodálkozva szemlélt belváros, ahol különféle „érdekességek" adódnak, mint például közlekedési balesetek, kocsmai verekedések, kocsmárosnék és törzsvendégek... Az elbeszélő nemegyszer, mint magyarázza, „szárazúszással" közlekedik e terepen, azaz sörrészegen vagy lelkiállapotából fakadóan kapatosan. Tanácstalanul és bizonytalanul. A magyarázat viszont pimaszul hangzik: „A világ nélküled is kibillen, miért ne járulnál hozzá te is egy kicsit?"

A valóságérzék olykor egy percre kiélesedik, majd ismét eltompul. Gyakran nem különböztethető meg a valóságot leíró mondat a fantáziálást leíró mondattól. A szerzői önreflexió szerint, mely az egész kötetre érvényes: „a valóság és a fantázia, vagy inkább nem-fantázia és fantázia itt megint csak összerandevúzott". A néhai haza, a mostani Szerbia háborús állapotairól hírt adó mondatok tónusa, szerkezete, szókincse ugyanolyan, mint a képzeletbeli „cirkuszokat" ecsetelő mondatoké. Például: „Egy ország esett szét (tán még a neve is eltűnik majd), környes-körül patakokban folyt a vér – ha szélesebben is –, embereket lőttek ismét vízbe és föld alá, utódok rebbentek szét, szilárdnak vélt hidak omlottak össze, minden megrendült, azonban fater szekrényében nem változott semmi. Továbbra is balra sorakoztak a nyakkendők, jobbra a nadrágszíjak, homlokegyenest pedig a kivasalt gatyák." Egyébként háborút és cirkuszt metaforikusan is egybeugrat a túlságosan is bohó elbeszélő; nemigen tesz különbséget háborgó elméje és a háborús realitás valóságfokozatai és súlyai között. Nem is gondolja, hogy kellene. Hiszen az „íróféle" olyan ember, aki „nem létező területeket is fel tud térképezni, és sosem látott képeket tud maga előtt látni", az „összeszaródott" realitás pedig csak a kedvét szegi. Az inspirációforrás az emlékekben és a fantáziában rejlik; mindkét nem létező terület illó-csilló homályú, vízszerűen tünékeny és tündöklő, megragadhatatlan. Az író kalandor, „szárazföldi tengerész" és az emlékezés „gyógyíthatatlan tengeribetege": Balázs Attila igazi mítosza a vízzel (tengerrel, folyóval) kapcsolatos, nem véletlenül került „lead"-ként, kezdő akkord gyanánt a kötet élére egy részlet, egy lírikus fodor a „folyóprózából", mely a folyóhoz és a tengerre való elvágyódásról szól önironikusan, a sör és a nagy vizek habját összefolyatva, pszichoanalitikus allúzióval pengetve az asszonyi öl testies, valamint az újjászületés és a „részeg megtisztulás" spiritusszal fokozott spirituális vágyát.

A pszichoanalitikusan dekonstruálható és spirituálisan megkonstruálható „fel-felhabzó kép" felé nyelvi asszociációk nyomvonala és szabad asszociációk fonala vezet, csalogat: „Gyakorta tézisem sincs ahhoz, amit közölni akarok, ám van – nemegyszer egy-egy – pillanat, amelyben előjön annyi minden. Ragad hozzá, mint légyfogóhoz, szúnyog, hangya meg pille is. Az adott, csüngő perchez. Kábulunk tőle, mint a molyirtótól." Az elbeszélő gyakran gondolkodás nélkül átengedi a tollát e vezetésnek és gátlástalanul asszociál („sikerült jól összekevernem mindent"), máskor, koncentráltabban, rejtekekben, zugokban, „nyikorgó homályban" kutakodik, a szó szoros értelmében padláson, szekrény mélyén, ágy alatt – az emlékezetében –, és pikánsan erotikus meg „dugi" dolgokat, „emlékbizgató" kabalákat és bizarr emlékeket szed onnan elő. Ilyenkor jön a gond, hogy ezeket össze kéne valahogy rakni, egy „független írói cselekedettel" megtalálni az életösszefüggést. Már az említett „lead"-ben, az előhangban megelőlegezi a végkövetkeztetést: „Mit lehet ebből kikövetkeztetni? Semmi különöset. (...) Nem hiszem, hogy ennek létezne különösebb logikája..." És mi következik eme kikövetkeztetett következet-lenségből? Vagy a „penelopi" (sic!) elbeszélői szerep, a végtelen, tarka, arabeszk szőttes szövése, vagy az írói önleleplezés, miszerint ami az írással kijön, az csupán „a hülyeség, ami mindig bennünk van"; más szóval: „rövidzárlat az elefántcsonttoronyban". Az irodalom „csak ez a valami a mondatokkal, meg a zavarón súlyos, tolakodó, májfoltos mögöttesükkel", az író pedig teljesen tanácstalan: „Hozni kéne valamit még, ami hozatni akarja magát, de ha körülnézek, üres a színtér." Ácsorog, mint „vak kapus a pókhálós kapuban", vagy olyan, mint egy „lábatlan csatár".

Ha azonban az író labdába rúg, olyan „hatalmasan örvénylő" mondatokat ereszt meg, melyek íveitől és pályájától tátva maradhat az olvasó szája, így például mindjárt a kötetnyitó (focis) szövegben szerepel néhány olyan bekezdés, mely a képzelt labda útját írja le csupa fodor-bodor mondatokkal Budapesttől a „parttalan óceán felé". Illusztrációképp idézem ennek az írói élvezkedésnek az utolsó két mondatát a záró kommentárral: „Elképzelhető az is, hogy a majmok látnák utoljára [mármint a labdát – R. V. ] Gibraltárnál, ahogy apró fekete ponttá zsugorodik, miként annak a kísérleti csimpánznak a pupillája, melynek belőtték a laborban a heroint. Azért mindenképp fantasztikus, mire képes egy nekikeseredett kapus!" A Vitor Baia nevű kapus maszkját csak játékból maga elé tartó szerző itt valóságos nyelvi diadalt arat! Végigszeli az utat az Értől az Óceánig! Csodát csinál – a nyelvvel mindent lehet –, teheti, hiszen bíró nincs, vagy ha van, „már rég másfelé jár. Ha jár, ha él – még."

Az irodalmi „magyar posztmodern futball" könnyen átmegy „posztmodern cirkuszba", a (mit tudunk az elefántokról?) című szövegben tematikusan is. Itt és a következő szövegben esik meg a boszniai háborúság, a „történelmi buli" cirkuszos átköltése. Ugyanis a szerző kerülni igyekszik a közhelyeket: „Nincs hozzá megfelelő mondat. Csak banális, erőtlen és pongyola." Csak az a baj, megítélésem szerint, hogy e „posztmodern groteszk" sem mentes a banalitástól meg a pongyolaságtól, és nem kevésbé erőtlen és erőltetett, mint a szerző által felidézett, hagyományos „lebombázott könyvtár, halott emberek"-féle megközelítés, amit tudatosan kibekkelt. Az értelmiségi és írói nagyotmondás elkerülése, ami Balázs Attila eltökéltsége és szimpatikus írói, emberi jellemvonása, könnyen átcsusszan a semmitmondás kultiválásába, a csömörbe torkolló „szövegelésbe", ami egyébként egyáltalán nem szimpatikus kortünet.

Ennek a könyvnek a tétje az életösszefüggés, a sorstörténet, „fel-felhabzó, megkövesedni látszó sorsunk" megtalálása lett volna. A cím és az alcím, valamint a fel-felmerülő ismétlődő motívumok meg az összekötő szövegek fel szeretnék fűzni az elbeszéléseket; a folyóvíz ősmetaforája kínálkozik: „maga a folyó a híd". Újvidéket és Budapestet talán nem csak a Duna köti össze. Hanem? Balázs Attila ezúttal nem tudott segíteni válaszolni. „Újvidék és én, valamelyikünk kiszeretett. Frigid lett a másika iránt", írja. Ez a vég mégsem ért véget, a háborús kataklizma ellenére nem járt apokaliptikus feltárulással, ezért az „új élet" sem járt megújulással, és az érkezésből sem lett megérkezés. A nosztalgia és az elvágyódás homályos érzései ringatnak, és az írónál „maga a múlt idő is mintha a képzelet világában lelhetne menedéket" (Jánossy Lajos). Balázs Attila ars poeticája szerint a képzelet és az emlékezet az író fő tápláléka, a múlt transzponálása kellene legyen az erőforrás – a szétmálló múlt a fenyegető jövőképzetünk. Az elbeszélőt joggal ösztökéli a múltteremtés: „Rakosgatom a szabálytalan darabkákat, akárha pasziánszoznék reszketeg. Mintha holmi rég elillant, elszelelt, csaknem elszellentett időt szeretnék valahogy visszahozni, s mintha én is ott szeretnék lenni benne megint, a régiek között, és mintha másképp kívánnám a dolgokat megtörténíteni." Ez a „megtörténítés" (kiemelés az írótól) lenne a komoly, nehéz írói feladat. Valamennyien szánalmas kreatúrák vagyunk a megtörténített múlt híján. A kritikus olvasó olyasmit várt el az írótól, amivel maga sem tud meggyürkőzni. A „bennszülött" kritikus, Rácz Péter azonban ugyanezt másként, diadalmasabbnak látja. Így ír erről a könyvről: „Az egészet azonban átlengi a délszláv legendárium. Ez pedig a határok nélküli (globalizált!) magyar irodalom nyeresége, irodalmi anti-trianon." Ennek az „átkelésnek" a részesei fanyarabbak, tanácstalanabbak, nem találják a régi pilléreket. Balázs Attila tulajdon személyében alkot hidat vagy vesz számba hídroncsokat, „folyóprózája" pedig – mese habbal – egy már nem létező, hol volt, hol nem volt ország-világot köt össze egy olyan, talán úgyszintén csak a nyelvben, vagy már ott sem létező hazával, ahova nem lehetett valóságosan megérkezni, és a sorsdráma is megfulladt.

(Árkád-Palatinus, h. n., 2003, 257 oldal, 2190 Ft)