Végel László 1956-ban érkezett kerékpárral Szenttamásról Újvidékre, hogy beiratkozzon a gimnáziumba. Ennek a valamivel több mint harminc kilométeres útnak messzemenő következményei lettek, és nem túlzunk, ha azt állítjuk, ezek sorába illik, hogy az íróvá váló alkalmi biciklista újabban több elismerést is kapott, így tavaly a Füst Milán-díjat, ez év február elsején – 63. születésnapján – pedig választott városa, Újvidék is kitüntette nagydíjával.

Végel a paradoxonok szerelmese, de a díjak mögött is ott lapul a föloldhatatlan ellentmondás. Már elnézést a kissé durva összehasonlításért, de ő is a közép-európai, illetve az ex-jugoszláv udvari bolondok azon csoportjába tartozik, akik több évtizede a hatalom szemébe vágják az igazságot, de legalábbis mondják a magukét, mire a király, a nemesek, a civil bárók, a párttitkárok (mikor kik) – ha leggyakrabban a hátuk mögött is – csak nevetnek rajtuk. Olykor eléjük szórnak egy kis aranyat, ám fenéken is billentik őket, ha a történelmi szükségszerűségük úgy kívánja. Az udvaroncok viszont egyenesen gyűlölik a fajtájukat.

Az udvari bolondok egykor azonban igen fontos emberek voltak, némelyikük egyenesen a király titkosszolgálatát vezette – a kilencvenes években Végel László is kémnek, az úgynevezett ötödik hadoszlop tagjának számított a szerbiai hatóságok szemében a Nyílt Társadalom (avagy Soros) Alapítvány irodavezetőjeként. Ugyanakkor az udvari bolondok köztiszteletben álló polgároknak számítottak – a fogadókban ingyen ital járt nekik. Végel manapság a legnagyobb példányszámú vajdasági családi hetilap (napló)jegyzet-írójaként vált elismertté az „egyszerű" olvasók körében (a jegyzetekből összeállított válogatáskötet Időírás, időközben címmel jelent meg tavaly a Családi Kör és a Noran közös kiadásában). Ez utóbbi eset talán megérne egy külön tanulmányt, hiszen kezdetben nehezen fogadta el jegyzeteit a vajdasági olvasóközönség, ám évek múltán mégis népszerűvé vált, noha semilyen kompromisszumot nem kötött, nem mondott le (elméleti) igényességéről, sem a Vajdaságban a magyarok körében ma már nem éppen kedvelt baloldali, szabadelvű, nemzetietlennek kikiáltott látásmódról. Ami csak azt bizonyítja, hogy a határon túli olvasóközönség sem olyan, mint azt sokan gondolják, azaz nemcsak a hagyományos kisebbségi klisék szajkózása találhat érdeklődésre a körükben, hanem a (sors)kérdésekre adott, gyökeresen más jellegű (irodalmi és filozófiai) válaszok is – ehhez „pusztán", ám legelőször az kell, hogy leíródjanak és megjelenjenek.

Végel több király idejében „szolgált", de nem változtatott pozíciót, és (olykor talán túl) kérlelhetetlen szigorral, logikával, becsületességgel és felelősséggel igyekezett rámutatni arra, ki a meztelen. S miközben az uralkodók jöttek-mentek, a határok és a vasfüggönyök, hovatovább a vízumpolitikák és az útlevelek változtak és változnak, és miközben ő maga maradt a helyén, akár egy végvári lovag, mégis hontalanná vált, hontalan lokálpatriótává. Illetve már azzá sem: „a hontalanság mindennapi élménnyé vált, a lokálpatriotizmus pedig abszurddá", írta a kilencvenes években, miután nemcsak az egész, de már a részek is széttörtek.

Egy húszéves, 1981-től 2001-ig tartó időszaknak a lenyomata a Hontalan esszék, amely három részből áll. Az első a Lemondás és megmaradás című esszésorozat, amely kötetben 1992-ben jelent meg (így az 1991-ben kitört délszláv háborúk előtti munkákat tartalmazza), a második a Peremvidéki élet, amely 2000-ben látott napvilágot (a háborús időkben íródtak e kisesszék), a harmadik rész, a Krónikák pedig három, kötetben még meg nem jelent, 1996–2001 közt írt esszét tartalmaz. Kiemelném, hogy e kompakt, világos ívet mutató esszéfüzér mellé nyugodtan odatehetjük a szintén a Jelenkor Kiadónál megjelent Exterritórium – Ezredvégi jelenetek című kötetet, amelyet nevezhetünk akár esszéregénynek is, naplónak is, s amely szintén ugyanezt a motívumvilágot dolgozza fel, igaz, az 1999-es NATO-bombázások idején megélt élményekre felfűzve. Természetesen fölösleges lett volna az Exterritóriummal megterhelni a Hontalan esszéket, de e hármas tagolású kötet mellé feltétlenül odaillik. Sőt megjegyezném, ha figyelembe vesszük, hogy Márai háborús naplóitól ihletetten a vajdasági magyar írók miféle háborús naplókat tettek az asztalra, Végel messzemenőleg kiemelkedik közülük e kötetével, de alighanem saját művei között is centrális helyet foglal el összegző, ám egyben mindent újraelemző és -értékelő volta miatt.

A Hontalan esszék az Exterritóriummal szemben, illetve mellett viszont az odáig vezető út dokumentuma: az 1956-os bicikliúttól 2001-ig, azaz majdnem ötven évről szól. A kötet egyedüli hibája viszont, hogy zömmel hiányoznak az egyes esszék megírásának időpontjai – ez főleg az első rész, a Lemondás és megmaradás esetében zavaró, ráadásul nem kronologikus sorrendben állnak az írások –, így aki nem éppen járatos a jugoszláviai történésekben, olykor eltévedhet, mikor hol jár, s esetenként még a helyzet jó ismerőinek is nehéz kapaszkodókat találniuk.

Végel e kötete voltaképpen egész életútjáról számot ad, de ami különösen érdekessé teszi, az a körkörösség, tudniillik, nem egy lineáris elbeszélés bontakozik ki. De ne memoárkötetre gondoljunk; a húsz év alatt megírt esszékben Végel az életrajzi elemek révén, a megélt események elbeszélése által egy problémakörrel szembesül, miközben az idők folyamán változik a perspektíva, s mindig egy új világ és világértelmezés születik. Ám nem az adott kérdésre adott válaszok változnak: Végel a szó szoros és nemes értelmében esszéíró, amennyiben nem válaszokat ad, „csupán" eltöpreng, kísérletezik, s még önmagát is fölfüggeszti: „Nem voltál több egy mellékes kísérletnél" – írja magáról a nyolcvanas években, de hasonló módon nyilatkozott nemrég egy interjúban: „Félre kell hogy értsenek, hogy megértsenek." S valójában nem is mindig Végel látószöge változik (ha fizikailag nézzük, az írások szülőhelye mindig Újvidék), hanem a látószög megélése. Ráadásul Végel, mint írja, fél (már amennyiben lehet félni a semmitől, de a Balkánon ezt is lehet) a legfontosabb kérdések feltevésétől, amelyek számára egyébként már nem léteznek: „Mert ahol felbukkantak, ott a szellembe befészkelte magát az egyöntetűség durvasága. Zűrzavarban élsz, amelyben minden kérdés egyformán fontos." E sajátos alapállás különösen akkor válik fontossá és a határon túli írók esetében majdhogynem egyedülivé, amikor a kisebbségi sors kérdéseiről van szó, mert Végel számára elsődleges feladat, hogy de-, majd újrakonstruálja a haza(fiság), a szülőföld, az otthon, a város és falu, a centrum és periféria fogalmát, illetve a lehetséges kisebbségi írói, értelmiségi szerepeket. Inkább egy új metaforát dolgoz ki, semmint hogy a klasszikusnak mondható szerepekkel (szolgálat, vállalás, híd stb.) bíbelődjön: „Kisebbségi mivoltodat önmagad állandó felülmúlásaként éled át; részben az vagy, ami nem akarsz lenni, kentaurként érzékeled egyetlen hitedet: az általános emberit." Végel éppen ebből „profitál", s ezért nem hagyta el végleg sosem Újvidéket: „Ha a nyelved és az életed nem azonos, akkor a feszültségükből meríts erőt." Ezt még a nyolcvanas években írta, de ma is vallja, hogy igazándiból csak otthon (pontosabban: „otthon") tud megszólalni, csak ekkor érzi úgy, hogy van mondanivalója, és az – uram bocsá’ – hiteles lehet. Az otthon maradás azonban magára maradás is, ami újabb feszültségeket szül, ám: lásd mint fentebb. A marginalitást pedig mint „függetlenséged egyetlen lehetséges formáját" kell védeni az anyanyelvi kultúrában. Még ha a hátrányokból nem is lehet feltétlenül és mindig előnyt kovácsolni, Végel értelmiségi stratégiája mégis ez.

Lemondás és megmaradás – így az első ciklus (kötet) címe. De miről mond le Végel, s mi marad meg? Lemond a biztonságot nyújtó keretekről – legyen az gondolati rendszer vagy topográfiailag beazonosítható hely –, s marad a mindenkori bizonytalanság, s marad a megértés reménye, még ha Végel fokozatosan odáig jut is el, hogy a megértés reménytelen vállalkozás, hacsak nem szúrunk közbe egy újabb csavart: „Megérted, mert képtelenség." A gyakorta érthetetlennek, abszurdnak ítélt balkáni és közép-európai eseményeknek Végelnél tehát egészen más olvasata van: a lemondás nem azt jelenti, hogy legyintünk, és a megfejthetetlen rébuszok világába utaljuk a témát, hanem azt, hogy a mindenkori racionalitásról mondunk le, amennyiben inkább a paradoxonok sűrűjében próbálunk eligazodni. S Végel ténylegesen a látszólagos ellentmondásokat keresi: más-más pontról nézve minden ellentmondás másnak látszik. Az, hogy nem látjuk a fától az erdőt, n. b. az erdőtől a fát, nem jelenti azt, hogy külön-külön ne próbálnánk meglátni – akár így is leírhatnánk a végeli stratégiát, még ha ez is abszurdumként hat. De még akkor is, ha semmit sem látunk, ott a bozótvágó machete.

„1956-ban érkeztem meg ebbe a városba az apámmal, hogy beiratkozzam a gimnáziumba" – írja Végel Újvidékre kerülésének történetét. Ráadásul több helyütt is megemlíti ezt az utat, jelezvén, milyen sorsdöntő volt, s mára szimbolikusan fontossá lett számára ez az utazás. Ám hamar megtörténik a kiábrándulás – „Ekkor találkoztam először ezzel a várossal, amelytől egy életen keresztül ragaszkodva menekültem" –, hiszen ez a város már nem az a város: a monarchiabéli, polgári, négy nagyobb etnikai-vallási csoport által benépesített „szerb Athén"-ra, melyből kiirtják a zsidókat, elűzik a németeket, rátelepszik a szocialista modernizáció, amely építve rombol, hogy 1991 után a totális szellemi pusztulás következzék be a nacionalizmus abszolút térhódításával. Végel egykor ugyan megszerette a várost, de az nem fogadta be, s ennek egyik, ha nem is túl kézenfekvő oka az, hogy a város „akkor kezdte elveszteni azonosságtudatát, amikor te keresni kezdted". S ha a város nem is, a rendszer maga kész válaszokat adott: „A paternalista közmegegyezés korában nem tilos volt, hanem szégyen volt másképpen gondolkodni." Talán ez a frappáns megállapítás fejezi ki legjobban, miben volt más a jugoszláviai szocializmus, amelyben szerzőnk is szocializálódott – ezért is volt itt nehéz (belső) ellenzékinek lenni. A szocializmus itteni rulettasztalán a tétek is mások voltak: bárki játszhatott, de csak rutinszerűen, számítgatás nélkül.

Végel legelőször a szülőföld mítoszával számol le. Szenttamástól, a plebejus világtól ugyan nem szabadulhat, de nem is köt vele békét. „Lekopott a szülőföld idillikus hamva" – írja, ellentétben azon vajdasági magyar írókkal, akik 1990 után hirtelen, ám csak gondolatban visszatalálnak szülőfalujukba, újra felfedezik az „ákácokat", és a tömbházakban ücsörögve nosztalgiáznak a magyar paraszti világ identitást őrző banyakemencéi után, melyből a nemzetiszín szalaggal átkötött cipók kerülnek ki.

A kemencepadka melege helyett Végel inkább az utazást választotta, sőt: „Légy otthon is átutazó" – írja. A Lemondás és megmaradásban újabb és újabb helyszínek jelennek meg, más és más szemszöget kínálva fel. Belgrád kapcsán szól arról, hogy az oda utazás „az önmegismerés szüntelen zarándokútja", de ez elmondható a bécsi, a berlini, a budapesti vagy éppen a dalmáciai utazásokról is. A helykeresés azonban csak gondolatilag termékeny, szó sincs az identitás lefikszálásáról. „Azonosulnál a mediterrán kultúrával, fogalmaid koszorújába zárnád őket, de a kövek, akárcsak az ég és a tenger, ellenállnak" – így mond Végel nemet Délnek, azzal, hogy érzése szerint a pannon mítoszok súlyától éppen a dalmát táj szabadította meg. A Közép-Európával való kacérkodás sem túl termékeny, mert már ebből is üzlet lett, de ami még rosszabb, az a nagy diskurzusokba vetett hit: „A kelet-közép-európai ember sohasem éli saját életét, de mindent nagyon komolyan vesz, ami az élet fölött van. Feltétlenül hisz az ünnepélyes retorikában, amikor a Történelemről van szó, és ugyanannyira patetikus, amikor a Nemzetről beszél." Berlinben pedig arra jön rá, hogy „európai fattyú" lett, s történelmi skizofréniában szenved: „számodra Európa gúzsba kötött emlékezetének elnémulása vészterhes jel. Szerinted az emlékezet éltető eleme nem az élet, hanem a kultúra. S Európa elnémul, ha a kultúra, ha a periféria ellen elkövetett bűneiről kellene vallania. Küzdesz az emlékezet ébrenlétéért, naponta mented az élettől a kultúrát."

Az emlékezet ébren tartásának bizonyítéka a Peremvidéki élet, ez a miniesszékből álló füzér (azaz a Hontalan esszék második kötete). Felidéződik a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek jugoszláviai és magyarországi szocializmusa, párttitkárok és ellenzékiek sora vonul el előttünk, s az újvidéki író szembesíti őket bűneikkel (de saját magával szemben sem mindig könyörületes). Végel érzékletes, de nem kevésbé ironikus hangulatmegvilágításában tűnik fel előttünk ez a kor: „évtizedeken át a vidám lakomákról értesülhetett a világ", s a korabeli ételek sorát is megadta, amelyeket az ideérkező külföldi „vadászok" fogyasztottak, akik mit sem sejtettek arról, valójában mi fortyog a balkáni kondérban: „A helyi konyha remekműve volt az Új Symposion kenőmájas, avagy a Makavejev-film, aszpikban. Ehhez is kellett a Sztálin-étolaj, amelyet azonban felsőbb utasításra csak mértékkel használtak, mert a túlzástól bűzlött a táj."

Az emlékek folyamatosan ütköznek a Peremvidéki életben, vagy éppen kiegészülnek a kilencvenes évekbeli apokaliptikus eseményekkel. Végel mentené az élettől a kultúrát, keresi a jeleket, de rezignáltan szemrevételezi, hogy azok bizony eltűntek. A Peremvidéki élet egyetlen nagy újvidéki séta a Duna utcától a Tito marsall sugárúton és a Futaki úti piacon át egészen a Katolikus Portáig, hogy aztán az író a már nem is létező Donstädter cukrászdába üljön be egy kávéra, ami mellett többek közt elmélázik az értelmetlenségen, melyet legjobban talán a Duna túloldalán tornyosuló vár szimbolizál: „A péterváradi várat ugyanis akkorra építették meg, amikor már semmi szükség nem volt rá."

S habár a világ apró szilánkokra, de annál vészterhesebb zajok mellett törik szét, a Hontalan esszék akkor áll igazán össze, ha elolvassuk a kötet Krónikák című, harmadik részét, mely három esszét tartalmaz. A kötetzáró Szellemi krónika (Hatvannyolc) akár az egész könyv avagy a végeli életút – elsősorban politikatörténeti – összefoglalója, ahol Végel (új)baloldaliságát nem föladva számol le az illúziókkal, melyeket ugyan már 1968-ban elvesztett, de a pontos önszembesítésre csak ebben az 1998-ban írt darabban kerül végképp sor. „Túlontúl bölcsek lettünk tehát. Hatvannyolc viszont káprázatos útvesztőre emlékeztet" – talán ez lenne a rejtély kulcsa: a profetikus, messianisztikus elvek feladása után marad a rezignált okoskodás, a demokrácia befejezi azt, amit a diktatúra elkezdett, s marad az egykori, 1968-ból (is) megörökölt dilemma: az értékválság közepette hogyan újragondolni az aufklérista hagyományt, már ha egyáltalában véve van ennek a próbálkozásnak értelme.

Hogy Végel inkább a nemre hajlik, azt az előző, ám később írt esszéből, a Párhuzamos krónika – Európai fattyúk címűből olvashatjuk ki. Meglehet, ez a kötet legjobban hangszerelt írása. A szintén Újvidéken, s így a marginalitásban élt Aleksandar Tišma emlékének szentelt írás ott lép ki a korábbi mederből, amikor Végel elmesél két intim sztorit. S ha nem is lennének igazak, az sem számítana semmit: én elhiszem őket, annyira „abszurdak". Az egyikben egy ifjúkori szerelmi történetéről van szó, amikor egyévi szerelem után szakított vele egy szerb lány, mert annak apja nem engedte, hogy magyar fiúval járjon. A másik még morbidabb: egy szerb lány, miután megtudja, hogy nősülni készül, csak azért fekszik le vele, hogy egyszer egy magyarral is együtt legyen. Ám a liezon után bemos az elbeszélőnek: a magyar férfiak félénkek és gyávák, a szerb férfiak pedig lecsapják a kezükről a magyar nőket. És a lány történelmi kontextusba helyezi a szexet: „Negyvenegyben bátrak voltatok. Az apámat 1941-ben kitoloncoltátok Újvidékről, szedje a sátorfáját, menjen vissza Szerbiába. (…) Megérdemeltétek, amit kaptatok, magatok is tudjátok, azért vagytok most olyan gyávák." Amire Végel válasza: „A vodkásüveg után nyúltam." Nem a kisebbségi siránkozás útját választja, hiszen amikor már a szeretkezés is nemzeti kérdéssé válik, ott a nyafogásnak sincs már semmi értelme.

A vodkásüveg aztán kiürült, s meglehet, ebből a palackból szabadultak ki a szerb, horvát, magyar stb. nacionalizmusok szellemei. Amelyekkel Tišma már 1968 óta küzdött, újra, pedig 1945 után egy ideig, az illúziók világában úgy tűnt, többé már nem támadnak fel. Végel a 2001-ben írt esszéjében már kiteljesedettnek látja a mozaikot, áttekinthetőnek a képet: „minden kocka a helyére került: azok lettünk, amik voltunk: balkáni árvák".

Árvák, ahogyan az udvari bolondok is elszakadtak családjuktól és magányosan, az élet peremvidékén tengethették életüket, még ha fontos emberekké váltak is.

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003, 320 oldal, 2200 Ft)