Hölgyeim és Uraim! Barátaim!

Valaki nemrég (nem mondom meg a nevét, ismerik) arra kért, hogy (egy vidám alkalomra) írjam át neki a Hernádi Judit révén közismertté vált, Sohase mondd kezdetű dal szövegét. Nem értettem, hogy miért kellene, hogy mit lehet azon átírni, de amikor aztán megindult bennem a vicinális, és elmondtam, hogy a „Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen. / Sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem…" sínpárjain odáig jutottam, hogy „Sohase mondd, hogy túl vagy a tripperen. / Sohase mondd, hogy eztán már csak velem…", rám kiabált, hogy nem jó, valami olyasmire gondolt, mint a Löncsölő kislány, amit Parti Nagy Lajos csinált a Pancsoló kislányból. Ja? – nyitottam nagyra a szemem, mint a golyózó kisgyerek –, én olyant nem tudok, rendeld meg talán a Parti Nagynál.

Kis híján úgy jártam, mint PNL (hadd nevezzem így a költőt, ha egyszer van már KAF, mi több, TGM meg MGP), amikor ő, mint köszöntő versében írja, belopódzott Csorba Győző költői kertjébe, a „Csorba-kertbe", hogy kölcsönvegyen „néhány szétszórt kerti holmit", s megtudja, „mitől lett vers a kertből", mitől erősebb nevezett kert a többi kertnél, de aztán hamar rádöbbent (rá kellett döbbennie), hogy azt a többletet, amitől az csak Csorba Győzőé, azt „még egy alkalomra sem" tanulhatja el tőle. Legfeljebb cédulát hagyhat ott, az anyag mögötti szerkezet csodálatáról, szeretetéről, öröméről.

Itt állok hát, máris a közepében, s magvas szavakkal arról kellene szólnom, hogy miért ítélte a kuratórium idén Parti Nagy Lajosnak a Szinnyei Júlia Emlékdíjat. Sokkal nagyobb és nevezetesebb díjak után egy picike kis díjat, amit be lehet (be szoktak) ugyan írni a vastagabb (s a helyi) lexikonokba, de ha ott van is, szinte senki sem tudja róla, hogy micsoda. Hadd mondjam el, hogy a végét járja, s ezen a néven ez itt az utolsó előtti kiadása. A pécsiek és a bennfentesek előtt nem titok, hogy az alaptőkéje Szinnyei Júlia, Pécsett induló írónő hagyatékából származik, hogy a díjat Benedek Mihály (nem mellékesen Benedek Elek apó dédunokája) alapította tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt, aki (ugyancsak nem mellékesen) Szinnyei Júlia könyveinek a szerkesztője volt a Szépirodalmi Kiadóban. S aki a regényírónő végrendeletileg reá hagyott örökségét ekképpen jótékony célra fordította. Az alapító okiratban az áll, hogy a díjat évenként, s mindig a Jelenkor előző évfolyamában megjelent legjobb írásért lehet kiadni. Akkor, az 1980-as években még nem volt gyakori az ilyesmi. Hálával emlékezve hát Szinnyei Júliára, és gondolva Benedek Mihályra, úgy is mondhatnánk, hogy a díj Jelenkor-nívódíj, s mindig is az volt. Csupán az anyja neve rovatban állhatna (vagy a leánykori neve lehetne) az, hogy Szinnyei Júlia. Szinte mindenki megkapta már, Makay Idától Takács Zsuzsáig, Darvasi Lászlótól Tolnai Ottóig, aki az alapítás óta valamelyik évben (a kuratórium szerint) kiemelkedőt publikált a lapban, s ha lassan el is apad a forrása, remélhetőleg újjáéled majd, talán Jelenkor-nívódíjként.

Azt, hogy ezt a díjat miért kapja meg Parti Nagy Lajos, nem hiszem, hogy itt különösképpen indokolni kellene. Arról viszont, hogy miért most kapja meg, talán nem árt szót ejteni. Van ugye mindenekelőtt a tavalyi évfolyam, amelyben, négy számban, az októberiben kétféleképpen is, szerzőként volt jelen, s van ezeknek az írásoknak a műfajoktól független minősége, mondhatnám, súlya, amely a 2003. esztendőt tekintve igencsak feléje billenti a mérleg serpenyőjét. Makay Idáról nemigen írtak mostanában olyan mélyen értő és hiteles, olyan költői és személyes szöveget, amilyennel a kerek évfordulóján, a februári számban köszöntötte őt. Aztán ott van a Tolnai Ottóval készített interjú folytatásokban közölt három részlete, amelyből nemcsak a szeretettel és nagy felkészültséggel megszólaltatott kitűnő költő, író, szerkesztő képe, élete és műve bontakozik ki, hanem például az is kiderül, hogy Magyarország legérdekesebb, legrokonszenvesebb, legtehetségesebb és legtalpraesettebb ex-polgárai a huszadik században Magyarkanizsán éltek. Azóta pedig bárhová mégy a világban, mindenütt ott vannak (legtöbben persze Tolnai Ottóban, akit ugyancsak Isten éltessen), s jaj neked, ha nem tudod, ki fia-borja vagy.

Ezért erről a helyről nézve talán még nagyobb jelentőségű az az interjú, amelyet Nagy Boglárka készített vele, mármint Parti Nagy Lajossal (nem áll a nyelvemre, hogy PNL) ötvenedik születésnapja alkalmából. Mondhatják persze, hogy az interjú nem is mű, hanem annak a környéke csak, nézd meg és menj tovább – emlegetése, pláne a szálazása, szemelgetése, sőt a beleszédülés a sodrásába anakronizmus, úgy kell annak, aki. Miképpen ő maga is megjegyzi, hogy „tudjuk, nincs gyerekkor, hanem az van, amit elmesélsz róla. Illetve az lesz a gyerekkorod, amilyenné elmeséled". Vagy másutt, hogy „lassan rájövök, hogy rólam, tehát rólam is, nemcsak a lírai hőseimről, a verseim többet tudnak, mint egy léleknapló vagy önrekonstrukció". Bármi mondható, s lehet igazság ebben is, abban is. Szerintem abban is van, hogy a születés, a neveltetés, az iskolák, az ifjúság helyei és közösségei jelentős (döntő? – itt kérdőjel van!) szerepet játszanak az ember alakulásában, a tehetség kibontakozásában. S interjú is van ilyen is, meg olyan is. A legjobb változatában olyan, mint a szépirodalom, amely nem csupán olvastatja magát, és rengeteg bizalmas, izgalmas, elgondolkoztató és szívderítő információval szolgál, hanem művészi élményt is nyújt. Mint az, amelyről beszélek. S mivel Pécsett vagyunk, ahol PNL diák volt, diplomát szerzett, dolgozni kezdett, ahol az első versei, írásai megjelentek, tehát ahol sok mindent tudunk róla (ő meg rólunk), talán kimondhatjuk, hogy szívet melengető, s szerintünk az életmű kitörölhetetlen részét képezi, ahol Pécsről szólva azt mondja, hogy „…legbelül pontosan tudtam, hogy nekem ott kell ’megcsinálnom magamat’, azaz a verseket, amelyeket már el tudok vállalni, és amelyek már vállalnak engem…" Vagy azt, hogy „… máig azt hiszem, az döntötte el, hogy én ezen a pályán, mármint az íróin maradok, hogy a Jelenkorhoz kerültem."

Tudom, igen, hogy az első vállalt verseken túli „önmaga megcsinálása", az bizony – bizonyosan és végérvényesen – már Budapesten s azután történt meg, amikor elhagyta Pécset, ahol egyébként tizenhárom évig élt. A kibontakozás (a változás?, a fejlődés?, a felemelkedés?) állomásairól tudós elmék sok mindent megírtak, elmondtak már. Itt most ennek a páratlan költészetnek csak a (később a prózában és a drámában is bizonyított) kezdettől fogva feltűnő eredetiségéről, elevenségéről, sokszínűségéről, utánozhatatlanságáról tennék említést. A komédiába (iróniába, groteszkbe) csomagolt (bújtatott, rejtett, mesterkedett) tragédiáról, a megmásíthatatlan sötétet is a repedezett fonákjáról látott, átélt, megjelenített játékosságról. S arról, hogy ebben a pozícióban, folyamatban (működésben?, küzdelemben?) miképpen tette engedelmes eszközévé (játszótársává?, szolgálójává?) a nyelvet, s formálta-formálja, újítja a levegővételéhez, szívveréséhez, habitusához igazodó anyaggá. Meg arról még, hogy miközben folyton-folyvást a költészet Bábel-tornyának összedőlését, összetöröttségét, illetve a róla való beszédet hallani, PNL a szétguruló kövekből, a sérült elemekből vagy a dilettantizmus kacatjaiból (is) képes újraépíteni a zseniális sosemvoltat.

Négy verse jelent meg tavaly, a májusi Jelenkorban. Három szonett-méretű szomorú, s egy hosszabb szomorú. Persze, annyi eredeti fényesség, élet van bennük, hogy első látásra nem is tűnnek szomorúnak. Üdék, könnyedek, kihívóak, olvastatják magukat. Aztán ha közelebbről megnézel, ha megtapogatsz, fölemelsz egy-egy sort, két sort, ha érzed az egészet, szinte beletörik a karod. Magány, elmúlás, ravatal, „kis húskoporsó-angyalok", „fodros szemfedőt", „gyászszalagot" gyártó varrónők. Akik, miközben József Attila cukros ételekről álmodó szövőlányát juttatják eszedbe, s azt, hogy „kuncog a krajcár, ennyiért / dolgoztál, nem épp semmiért", dalolnak, mint a csalogányok, s „hajuk hullámzik", miközben bicikliznek hazafelé. Merthogy: „bombabiztos a megélhetésük". Nos, ez az, ebben a bombabiztos megélhetésben, akárcsak a Löncsölő kislányt hitelesítő, fancsali mottóban, miszerint „…az élet úgyis szívószál…", minden benne van, ami ezt a költészetet sajátossá teszi, elnehezíti és magasan röpteti. Sírjunk? Nevessünk? Próbáljunk meg inkább kicsit könnyedebben, felszabadultabban, s talán vidámabban élni, s olvassunk hozzá sok Parti Nagyot. Akinek a Szinnyei Júlia Emlékdíj kuratóriuma és a magam nevében is szívből, baráti szeretettel gratulálok, hosszú életet és további sikeres munkálkodást kívánok.

Elhangzott a Szinnyei Júlia Emlékdíj átadásán, 2004. június 11-én Pécsett, a Művészetek Házában. (A szerk.)