„Nos, tegnap, mint minden este, vacsora után elmentem hazulról… Ahogy mentem a körutak felé, nézegettem a fejem fölött a csillagos, fekete folyót, melyet a háztetők éle vágott ki az égboltból, s a kacskaringós utca igazi folyóként kacskaringóztatta e csörgedező csillagpatakot.

A bolygóktól a gázlámpákig minden sziporkázott a könnyű levegőben. Annyi fény csillogott odafent és a városban, hogy szinte világított tőlük a sötétség… A körúton lobogtak a kávéházak; nevetés, nyüzsgés, ivás… Kimentem a Champs-Elysées-re, ahol a zenés kávéházak tűzfészekként világítottak a lombok között. A sárga fénybe mártott gesztenyefák festett, foszforeszkáló fáknak látszottak. S a villanylámpák gömbjei megannyi sápadtan csillogó hold, égből hullott hold-tojás, roppant, élő gyöngyszem; gyöngyháztüzű, sejtelmes és királyi fényükkel elhalványították a silány, szennyezett gázzal táplált gázlámpák harisnyáit meg a színes üveggömb-füzéreket." (Maupassant: Az éjszaka)¹

Maupassant novellájának sétálója a fényekkel teli körutakon, sétányokon, kávéházakban, ragyogóan kivilágított színházakban közlekedik, hogy aztán hamarosan elnyelje őt a sötétség, a csend, s az utcákon magabiztosan közlekedő hirtelen áldozatául essék a nagyvárosból lett dzsungelnek. Előbb még a civilizáció példaszerű színhelyén jár a sétáló, körülötte zsivaj, fények, szórakozó emberek, a jól ismert város sokszor bejárt útjaival és orientációs pontjaival. A biztonságos város, amely lámpáival és rendőreivel még az éjszakai sötétséggel és félelemmel is dacol. De a rejtélyes és monumentális természeti erők mégis a városi kószáló fölébe kerekednek. Először kialszik a gázlámpa fénye, aztán megáll a sétáló órája. A térbeli és az időbeni tájékozódást elvesztve összevissza bolyong. Az előbb még nevetéssel teli város hirtelen elcsendesedik, eltűnnek a városlakó térképének biztos pontjai, s a magát a kényelem és biztonság hitében ringató sétálóra az éhezés, a fáradtság és a hideg formájában a halál vár.

Ha a modern éjszakai várossal kapcsolatos diskurzusokat szemügyre vesszük, akkor alapvetően az a két asszociáció bukkan föl bennük, amelyeket a Maupassant-tól vett részlet is megjelenít. Egyrészt megjelenik előttünk a szórakozás, a színházak, varieték, lokálok, bárok világa, s velük a szórakozó, zajos, felvillanyozott emberek csoportjai, akik bámészkodnak a kivilágított kirakatok előtt, bárpultok mögött ücsörögnek, társalognak, mulatnak. Ez a város csábító, tele különleges helyekkel, izgalmas emberekkel, akiket nem érdekel az idő múlása, azé az időé, amely a mindennapokat szervezi és rendezi, így is megtagadva a nappal logikáját. A társaság, a szórakozás világa egyúttal a fények világa. Gyertyák, neonfények, óriási csillárok, kandeláberek világítanak meg utcákat, arcokat, tárgyakat és történéseket, s helyezik őket gyakran különös megvilágításba.

A másik éjszakai várost a fénynek – illetve mindannak, amit még a fény jelent – a hiánya tünteti ki. A sötétség, a városban szokatlan néma csönd, s a belőle hallasztó furcsa kis zajok, az elhagyatott utcákon magányosan kóborlók a félelmetes és veszélyekkel teli, gyakran ijesztő, taszító város „kellékei". A sötétség beálltával valami különös dolog történik a várossal: elkezdi elveszíteni kiterjedését, zajosságát, áttekinthetetlenségét. A város fizikai értelemben is átalakuláson esik át, s ezzel együtt átalakul az a mód, ahogyan a városlakók mozognak benne, s ahogyan észlelik azt.

Ennek az általunk is mind a mai napig jól észlelhető átalakulásnak, illetve az éjszakai várossal kapcsolatos, mindannyiunk által jól ismert és használt asszociációs rendszernek azonban kimutatható történeti gyökerei vannak. Ebben az írásban azt a problémát szeretném röviden vázolni, hogy milyen nyomokon is járunk mi, mai kóborlók, amikor az éjszakai városban mozgunk? Milyen diszkurzív hagyományok irányítják az éjszakában tett lépteinket, az éjszakai város észlelését, a róla folytatott beszédet? Ez a kérdésfelvetés persze csak részint történeti jellegű, pontosabban talán kultúrtörténeti és -elméleti vonatkozásai vannak. Hiszen az éjszakai város példáértékű lehet annak megvizsgálására, hogyan épülnek föl összefüggések, kapcsolatok a fizikai terek és a használt, értelmezett, azaz a kulturális terek között. Végső soron azt kérdezem tehát, hogyan kapcsolódik egybe az éjszakai város mint látvány és az éjszakai város mint kulturális koncepció?

Az éjszakai város történetének kiindulópontja a sötét és kihalt város. A „tizet ütött már az óra, térjetek hát nyugovórá"-t kiáltó arra inti a városlakókat, hogy zárják be üzleteiket, és vonuljanak vissza házaik menedékébe. A város a sötétség beálltával elcsendesedik, polgárai visszavonulnak a nyilvános terekből. A házakba való visszahúzódás biztonságot áraszt, amit fokoz a kívülről behallatszó s az éjszaka múlását óráról órára jelző kiáltás. Jelenléte a város nyugalmát szavatolja, és egyúttal tanúskodik a város rendjére, azaz nyilvános tereire és lakóira irányuló ellenőrzési szándékról. Hiszen a nyilvános terek, azaz az utcák gyökeres ellentétei mindannak, amit a házak metaforizálnak – a veszélyes, a kiszámíthatatlan s a csak részlegesen kontrollálható szféráját alkotják. Aki az éjszakai órákban az utcán mozog, az veszélynek teszi ki magát, s ugyanakkor ő maga is gyanússá válhat, s a jó polgárral szemben, aki az éjszakát pihenéssel tölti, kicsit a „felforgató", a társadalom rendjét megbolygató pecsétjét hordozza magán.

Az alvó város mítosza azonban nyilvánvalóan nem tartós. A városok ugyanis nemcsak a térben kezdenek el terjeszkedni és átrendeződni, hanem az időben is. A középkori városfalakon túli terek kisajátításával párhuzamos folyamatként értékelhető a nagyon erősen szabályozott és ritualizált, különböző tabukkal és félelmekkel övezett éjszaka idejébe való behatolás. Az éjszaka határait a városlakók éppúgy elmozdítják, mint ahogyan városuk fizikai kiterjeszthetősége érdekében lemondanak a biztonságot nyújtó városfalakról. A falakon túlra terjeszkedés és a sérthetetlennek tartott éjszaka elfoglalása az alapvetően nyitott és folyvást alakuló város eszményének a jegyében történik.

Az éjszaka határai főképp két okból tolódnak el. Egyrészt a növekvő városok kívülről történő ellátása megköveteli piacoknak, vásárcsarnokoknak a létrehozását, ahol a munka kezdete az éjszakába nyúlik. A munka azonban jól megfér a nyers mulatozással, hiszen e piacok környékén nyílnak majd meg azok a söntések, kocsmák, ahova elsősorban az „underclass" képviselői térnek majd be. Másrészt folyamatosan kisajátításra kerül az éjszaka másik „fele" is, főképp a szórakozás kialakuló intézményei révén.

A 18. század végéig a szórakozással töltött esti, éjjeli órák és az éjszakai életben való részvétel kevesek kiváltsága. A drága és exkluzív illuminációkkal övezett színházi előadások, a szalonokban folytatott társasági élet az adott társadalom elitrétegei által uralt és számukra fenntartott terekben bonyolódik. E terek – szalonok, udvarok – elsősorban szimbolikus értelemben zártak, nem mindenki számára kínálnak bebocsátattást, ugyanakkor fizikai értelemben feltűnő, hivalkodó megjelenéssel bírnak, erősen színpadiasak – különösen az illuminációk – lévén, hogy „bekalkulálják" a kinn rekedteket mint bámészkodó közönséget. A kíváncsi tekintetek előli elzárkózás társul a megmutatkozás gesztusával. Az elhatárolódás és a reprezentáció közti finom játék révén az éjszaka meghódításának alapvetően társadalmi üzenete van: azok, akik aktívan részt vesznek az éjszaka megformálásában, társadalmi értelemben is meghatározó erővel bírnak. Akik ebből kiszorulnak, azok a társadalomban is peremhelyzetet foglalnak el, legfeljebb csak nézői lehetnek annak a különös transzformációnak, amelyen a terek esnek át, ha kivilágítják őket, hogy a megvilágított „színpadon" felvonulhassanak a kiválasztottak. Az éjszaka ideje tehát alapvetően exkluzív, a benne való részvétel társadalmi hovatartozást mutat és erősít meg.

Tudjuk, hogy a modern európai nagyvárosok kialakulásában – mindabban, ami a fizikai arculatukat s ami a belakásukat, azaz értelmezésüket illeti – elsősorban a polgárságnak van döntő szerepe, annak a polgárságnak, amely az imént röviden jellemzett reprezentatív nyilvánosság formáinak mentén kezdi magát artikulálni. A formálódó polgárság számára az éjszakai városhoz (is) kapcsolódó társasági formák adják azt a kapaszkodót, amelyen fel lehet lépdelni a társadalom szerveződésének színpadára. A klubok, olvasóegyletek, kávéházak stb. kerete pedig nem más, mint a város. A polgár ezt a várost megformálandó felületnek tartja, amelyen keresztül önnön megjelenését, életvezetési elveit, mindennapjait, de a természetről vagy a személyiségről alkotott elképzeléseit is kifejezésre juttathatja. A városnak ezért kiemelkedő a szerepe, hiszen terepe, viszonyítási pontja és egyben egyfajta átfogó kerete az összes olyan kísérletezgetésnek, amelyet a polgárság hajt végre a 18. század végétől folyamatosan. Ezeknek az egyenként és összességükben is hallatlanul érdekes kísérleteknek a sorában vélem elhelyezhetőnek az éjszakai város fizikai és kulturális értelemben egyaránt zajló megalkotását.

Elsősorban azokra a változásokra utalnék röviden ezzel kapcsolatban, amelyek az európai nagyvárosoknak a 18. század végétől a 19. század közepéig tartó jelentős arculati átformálódásához vezetnek. Ilyen például Párizsnak az Hausmann-féle átalakítása, vagy később a bécsi Ringstrasse fölépülése, hogy csak a két, talán legismertebb példát említsem.² Lényegében innentől fogva nyerik el e városok azt a megjelenésüket, amelyet ma is tisztán fölismerhetünk a sugárutak, a historizáló belvárosok, a nagy terek és nyilvános parkok alkotta szerkezetekben. A városok áttekinthetővé és egyúttal tervezhetővé tétele alapvetően a szisztematikus elrendezéssel vagy rendrakási „mániával" hozható összefüggésbe. Michel de Certeau e rendrakási törekvést a világ teljes leírására irányuló, nagyon modern és nagyon polgári vággyal magyarázza – érvelése szerint a teljes város leképezésének, megjelenítésének a festészetből származó tradíciójából nő ki az az akarat, amely tervezni, irányítani és uralni kívánja a várost.³ A festészetben, de a modern várostervezésben is alkalmazott madártávlat a várost „optikai szövetnek", olyan formának mutatja, amely egymáshoz funkcionálisan is kapcsolódó részekből szerveződő, áttekinthető egész. A felülről vetett leíró és tervező pillantás a város racionális megszervezését tekinti céljának, s ez a cél mindenekelőtt a „tiszta terek" megalkotásában jut kifejeződésre. A tiszta terek alatt a mindenféle szennyeződéstől mentes tereket érthetjük, legyen szó a konkrét értelemben vett szemétről, vagy a morális, társadalmi szennyről. Mindkét típusú szemét eltávolítandóként lesz megjelölve a modern város kialakításának folyamatában. Nem véletlen, hogy Hausmann a város fizikai és társadalmi értelemben egyaránt bűzös zegzugainak fölszámolásával, azaz a hatalom által könnyen ellenőrizhető terek létrehozásával kapcsolatban higiéniai érveket sorakoztat, vagyis azt a nyelvet használja, amelyet a polgárság más összefüggésekből – például a testre és a személyiségre vonatkozó korabeli diskurzusokból – nagyon is jól ismer. A városra így a kortárs akár úgy is tekinthetett, mint egy ápolandó és kifinomultan öltöztetendő „polgári" testre. Tegyük hozzá, hogy a test esztétikai értelemben vett megformálása, karbantartása, beburkolása (mindaz, ami az öltözködés, a sport, a higiénia kapcsán megvitatásra kerül) társadalmi kódok sorát hordozza.

A városban zajló „rendrakás" természetesen érinti az éjszakai várost, sőt gyakran éppen az éjszakai város adja ennek az apropóját. A 19. század folyamán hihetetlen mértékben átalakul az éjszakai város, ami elsősorban a különböző világítási technikák elterjedésével van összefüggésben. A világítás egy bejárhatatlan és sok szempontból tiltott övezetből jól hozzáférhető (legalábbis sokak számára hozzáférhető), s a kortársak számára minden bizonnyal lenyűgöző birodalmat varázsol. A kivilágított város a modernizáció ékes bizonyítéka lesz. S a polgárok, akik oly előszeretettel tekintik sajátjuknak a technika vívmányait, s oly szívesen beszélik a technika nyelvét, már nemcsak az európai „hagyományba" utazhatnak a „grand tourists"-ok nyomában, hanem utazásokat tehetnek a modernitásba is – a pályaudvarok, kikötők mellett a kivilágított város legalább akkora attrakciónak számít (mint ahogyan azt a világkiállítások is bizonyítják).⁴

A 19. század elején még hallhatók olyan tiltakozó hangok, amelyek a nappali világosság és az éjszakai sötétség Isten adta rendjébe való beavatkozásként ítélik el a világítást. Az érvelés szerint sokakat szabályszerűen bűnös életre csábíthat a kivilágított éjszakai város. Majd egy évszázaddal később, amikor Edison 1911-ben Berlinbe látogat, egy újságíró már a következőképp tudósít: „Az éjszakai élet egyenlő a haladással… az éjszakai élet iránti hajlandóság a fokozódó szellemi frissesség jele. Az elektromos fény éjszakai élet. Az éjszakai élet haladás. Berlin a legjobb úton van afelé, hogy Európa leghaladóbb városa legyen."⁵

Az éjszakai város tehát a modernizáció előrenyomulását példázza, annak minden ellentmondásával együtt. Az éjszakát meghódítva felülkerekedünk a sötétségen, hogy kivilágított városainkban új veszélyeket fedezzünk föl. Feltűnő, hogy az éjszakai város veszélyesként történő észlelése összefüggésben van egy olyan topográfiával, amely az úgynevezett „biztonságos" és az úgynevezett „veszélyes", vagy „rosszhírű" helyeket definiálja. Jellemző módon e topográfia két dolgot vetít egybe: egyrészről azt a felismerést, hogy bizonyos helyeken más és más társadalmi hovatartozásúak fordulnak meg, másrészről, hogy ugyanezek a helyek különböző módon ellenőrzöttek és kivilágítottak. Így az utcai kivilágítás milyenségéből, fokozati különbségeiből hamarosan metafora lesz, s a gyéren megvilágított söntések és pompásan ragyogó báltermek a társadalmi lét „fényeit és árnyékait" fejezik ki.

Történeti elemzésekből és irodalmi szövegekből egyaránt tudjuk, hogy a modern városlakó orientálódásának sarkalatos részét képezte az a „térkép", amelyen a magához hasonlókat képes volt a város meghatározott tereihez rendelni, tudta, hol kik fordulhatnak elő, azaz leegyszerűsítve: ahol az identitás a térben elfoglalt helyből fakadt. Az éjszakai város észlelése a fény-árnyék metaforák bevetésével megerősítette ezt a „térképet", ráadásul kézzelfoghatóbbá tette azt a félelmet, amelyet az e „térképen" elfoglalt helyek esetleges összekavarodása kapcsán érezhetett a városlakó. Mi történik akkor, ha a városi terek kivonják magukat az ellenőrzés alól? Nem véletlen, hogy fokozott diszkurzív és persze rendőri figyelmet szentelnek azoknak, akik a „sötétség leple alatt kibújnak odúikból", s útra kelnek a városban. E figurák – a hajléktalanok, a koldusok, a prostituáltak stb. – jelenléte a nyilvános terekben a rend megbomlásának jeleként értelmeződik, ami oda vezet, hogy az éjszakai városban a kortársak jelentős része a városi lét degenerált, beteges formáinak mintaterepét látja. E terep tanulmányozása elindítja a városok „éjszakai" vonatkozásainak – a nyomornak, az erkölcstelenségnek, a lehetséges társadalmi konfliktusoknak – a leírását. Úgy tűnik, mintha az éjszakai város koncentrálná mindazt, ami visszataszító és elidegenítő az urbanizációban, mintha minden ott lenne, amit ki kellene javítani, meg kellene változtatni – a társadalmi különbségek, a szegénység, a kiszolgáltatottság. A városi terek ellenőrzése tulajdonképpen erre adott válasz, mint ahogyan a város tervezhetőségére vonatkozó viták is azok. S persze számtalan válaszszerűség születik irodalmi szövegekben is.

Az éjszakai városról folytatott beszéd egyben azt is jelenti, hogy egyre többen merészkednek az éjszakába. Kérdéses persze, hogy kik milyen útvonalakon járták be a várost, kinek mi volt hozzáférhető belőle? Két dolgot említenék ezzel kapcsolatban. (1) Az éjszakai város polgári intézményei, a bárok, éttermek, színházak, feltűnő módon csak az éjszaka idejét hasznosítják, de magát az éjszakai várost nem igazán veszik birtokba. A polgár, amikor szórakozni indul, biztonságos otthonát egy szintén biztonságosnak ítélt zárt hely kedvéért hagyja el, hogy sajátjai között töltse idejét – azaz az éjszakai városnak ez a topográfiája fizikai értelemben és társadalmi értelemben egyaránt elszeparált helyek láncolatából áll. Amikor éjszakai életről beszélünk, általában ezekre a helyekre szoktunk gondolni – de mi van az éjszakai város terével? E helyek ápolnak ugyan némi kapcsolatot az utcával, hiszen a fényeken és a kiszűrődő zajokon keresztül a külvilág is bevonódik, de az utca végső soron a kiszámíthatatlan történések és találkozások színtere marad, a váratlan, a veszélyes, a kontrollálhatatlan terepe. (2) Ami persze egyeseket elriaszt, másokat viszont a kaland okán vonz. Az éjszakai város felfedezői számára kétféle terep kínálkozhat. Egyrészt borzolhatják idegeiket a társadalmi különbségek, a „veszélyes osztályok" közegébe tett felfedezéssel, másrészt az éjszakai város a kóborlóknak a társadalmi tapasztalatok mellett esztétikai élményt, kalandot és rejtélyt kínál.

Az éjszakai városnak a kivilágítással kezdődő átalakulása, valamint a mozgás ebben az új térben és az e térről folytatott beszéd hármassága jól példázza számomra azt, amit Gottfried Korff találóan belső urbanizációnak nevez.⁶ A városok átalakulása nemcsak a külső/fizikai valóságukat, megjelenésüket érinti, hanem magában foglalja a megváltozott terekre adott reakciókat, bizonyos mozgás- és viselkedésmódok elsajátítását, azaz az embereknek és a tereknek a kölcsönhatását. Az éjszakai várost ki kell sajátítani, meg kell hódítani, el kell mondani és le kell írni. Az ennek nyomán kialakuló diskurzusok az urbanizáció korabeli olvasatai, amelyek kísérletek arra, hogy a javarészt technikai változásokat integrálják a korabeli gondolkodás- és cselekvésmódokba, a társadalom szimbolikus és kulturális rendjébe. A 19. századi éjszakai város terepén és szövegei között járva e mechanizmusok működését érhetjük tetten.

Jegyzetek

N. Kovács Tímea és Müllner András itt következő írásai előadásként hangzottak el a Terek, képek és térképek – a modern város című konferencián Pécsett, az MTA PAB Székházában 2004. május 7–8.-án. A műmellékleten látható reprodukciókat a Város/Víziók. Pécsi ideáltervek c. kiállításon tekinthették meg az érdeklődők a Művészetek Házában e konferencia rendezvényeként. (A szerk.)

1 In: Guy de Maupassant: Elbeszélések IV. 1886–1890., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980, 397–398. Ford. Pap Gábor.

2 Lásd ehhez Hanák Péter: „Polgárosodás és urbanizáció. Bécs és Budapest városfejlődése a 19. században", In: Uő: A Kert és a Műhely, Gondolat, Budapest, 1988, 17–63.; Carl E. Schorske: „Die Ringstrasse, ihre Kritiker und die Idee der modernen Stadt", In: Uő: Wien. Geist und Gesellschaft im Fin de Siècle, Piper, München, 1994, 23–111.; Gyáni Gábor: „A városi nyilvánosság társadalomtörténete – európai perspektívák", In: Uő: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870–1940., Budapest, 1998, 23–52.

3 Vö. Michel de Certeau: „Die Kunst des Handelns. Gehen in der Stadt", in: Karl H. Hörnig, Rainer Winter (szerk.): Widerspenstige Kulturen. Cultural Studies als Herausforderung, Suhrkamp, Frankfurt/M., 1999, 264–292, itt 269.

4 Vö. Rosalind H. Williams: „A tömegfogyasztás álomvilága", Café Bábel ,1997/3, 115-129.

5 Berliner Tagesblatt, 1911. 11. 29., idézi Beate Binder: Elektrifizierung als Vision. Zur Symbolgeschichte einer Technik im Alltag, Tübingen, 1999, 27.

6 Vö. Gottfried Korff: „Mentalität und Kommunikation in der Großstadt. Berliner Notizen zur »inneren« Urbanisierung", in: Theoder Kohlmann, Herman Bausinger (szerk.): Großstadt. Aspekte empirischer Kulturforschung, Berlin, 1985, 343-361.