Nem csapta be őket Fjodor Kuzmics, áldassék a neve – pontosan egy héttel a fényességes látogatása után méltóztatott kiadni a Rendeletet, és az összes Dolgos Gunyhóban szétosztották másolásra és sokszorosításra, jutott belőle egy Benediktnek is.

Sakál Gyemjanics mindenkit összegyűjtött, és kihirdette – mintha magunktól nem tudnánk –, hogy a fontos állami parancsolatot a lehető legrövidebb időn belül hozzáférhetővé kell tenni minden pógár számára, ennélfogva gyorsan és szép cirkalmas betűkkel le kelletik másolnunk a Rendeletet, s azután egy-egy példánya felszögeltetik minden sarkon, ahol van címer.

 

Rendelet

 

Mivel hogy én volnék Fjodor Kuzmics Kablukov, áldassék a nevem, a Legnagyobb Mirza, éljek sokáig, Főttitkár és Akadémikus és Hős és Tengernagy és Ács, és mivel szakadatlanul az emberek jóllétén buzgólkodok, ezennel elrendelem:

* Hogy ünnepeltessék meg Újév Ünnepe.

* Hogy ezen ünnep ünnepeltessék Március Elsején, s pediglen hasonlóképpen a Májusi Ünnepekhez.

* Ez is munkaszüneti nap.

* Tehát senki munkába ne menjen, hanem mulasson, énekeljen, vagy csináljon, amit akar, de nem úgy, ahogy azt máskor szoktátok hogy lármáztok és mindent felgyújtotok hogy aztán elég mindent összetakarítani magatok után.

* Ezt az Újév ünnepet s pediglen így ünnepeljétek: vágjatok egy fát az erdőben olyan közepes formát de lombosat, hogy beférjen a gunyhóba de ha jobban tetszik az udvaron is felállíthassátok. Szúrjátok bele eztet a fát a padlóba vagy ahova lehet, hogy megálljon, az ágaira meg lógassatok minden eztazt kinek amije van. Lehet egymásba pödört színes cérnákat, lehet diót, tüzikét vagy bármi eztazt amit nem sajnáltok meg úgyis csak ott hever összevissza a sarokba mindenféle vicikvacak hátha még jó lesz valamire. Azt jó erősen lógassátok fel hogy le ne potyogjon világos.

* Gyertyákat is gyújtsatok hogy minden világos és vidám.

* Mindenféle finomságot főzzetek-süssetek ne sajnáljátok úgyis hamar itt a tavasz és az erdőben mindég bőven terem mindenféle eztazt.

* Hívjatok vendégeket szomszédokat rokonokat, vendégeljetek meg mindenkit, semmit ne sajnáljatok, úgyse eszik meg mindeneteket meg tik magatok is esztek közbe.

* Dudán játszatok már aki ért hozzá meg kolompon, és lehet guggolósat táncolni akinek jó a lába.

* Jó ruhát vegyetek magatokra, csiccsencsétek ki magatokat, meg a hajatokba is tűzzetek eztazt.

* Lehet kedvetek támad fürödni is némelyikteknek ezért elrendelem hogy nyissák ki a Fürdőt nappalra menjetek szíves örömest mosakodjatok csak fát vigyetek magatokkal mer különben sehogy se lesz elég.

* Érdekes lesz majd meglássátok.

Kablukov

 

Benedikt négyszer lemásolta a Rendeletet, odaadta Olenykának a nyírfaháncsot, hogy kidíszíthesse a betűket, minél szebb legyen – pödrött szalagocskákkal, madarakkal és virágokkal, mert hisz ez biza komoly dolog volt, vagy ahogy Sakál mondta, sorsfordító –, és maga is felderült és örvendezett. Meg a többi pógár is, akik a gunyhóban dolgoztak, azok is felderültek, és valósággal kihúzták magukat. Hogy is ne örvendeznének: maholnap itt a tavasz! A tavasz! Ki ne szeretné azt? A legnyomorultabb, leghitványabb pógár is megszépül tavasszal, meg kedvesebb lesz, feszt reménykedik valamiben.

Elfetrengsz egész télen a gemencesutba, koromba-koszba, még a bocskorod se veszed le, nem mosakszol, nem fésülködöl, mán olyan a lábad a mocsoktól, mint a csizma – magad is gyönyörködhetsz benne, meg a szomszédoknak is mutogathatod; mán a szakállad is csupa csimbók – akár egereket is beléköltöztethetnél; mán a szemed is pikkely nőtte be – az ujjaddal kell kinyitni azt megtartani, különben megin becsukódik – de ha eljön a tavasz, kimászik az ilyen reggel, mán hogy a tavaszi reggelen, az udvarra, a nagydolgát elvégezni vagy csak úgy – és hirtelen erős, édes szél csapja meg, mintha a sarkon túl virágokat vinnének, mintha valami leány sóhajtott volna, vagy mintha láthatatlanul megállt volna valaki a kerítéskapunál, s ajándékokat hozott neked – és csak áll a büdös-csimbókos pógár, áll dermedten, és mintha hallaná, de nem hisz a fülének: hát télleg?… Hát igaz lehet?… Áll ott üveges szemmel, és cseng a szakálla, mint rozsoda a szélben, mint apró csengettyűk; eltátja a száját, azt becsukni elfelejti; ahogy húzta volna le a gatyáját, úgy dermed meg, és a lábánál már két fekete körben megolvadt a hó, és a cefetmadár mán a hajába rondított, de ő csak áll, ártatlanul, az első szélben fürödve, az aranyló fényben, és kékek az árnyékok, és a jégcsapok izzanak és versenyt csöpögnek: kop-kop! loty-loty! – és csak áll, amíg oda nem rikkant a szomszéd vagy egy arra járó kolega: „Mit ász ott, mint aki karót nyelt, Eduard? Mi teccik annyira?" – és elneveti magát, de amúgy kedvesen, tavasziasan.

Március elseje – hisz az itt van maholnap. Egy dobtányira. Igaz, éjszaka még cudar fagyok vannak, még lesznek hóviharok, nem egyszer kell még szétkotorni a havat, friss ösvényt taposni a gunyhóhoz, meg az utakat lapáttal megtisztítani, ha épp rád kerül az úttisztítás sora – de már mégiscsak könnyebb, már látni a végét, már mintha a napok is hosszabbodnának.

 

Gyürkőzik még a tél –

De fogytán ereje,

Holnap kertedbe ér

A tavasz melege.

 

Úgy bizony. Pontosan így van. Most aztán ki kell választani egy fácskát az erdőben, ahogyan azt Fjodor Kuzmics, áldassék a neve, elrendelte, aztán földíszíteni mindenfélével, kinek-kinek mi hányódik széjjelfele. A pógárok ebédidőben is azon tanakodnak: mivel is? Izgulnak.

Árva Kszenya azt mondja:

– Énnekem van két dióm meg vagy öt arsin zsinegem jól eldugva a stelázsiban.

Konsztantyin Leontyics álmodozik:

– Én fakéregből szalagokat meg konfettit vagdosok, és szép szimmetrikus girlandokat csinálok.

Varvara Lukinyisna:

– Hát, én meg így képzelem: a legtetejére – egy tüzike, lejjebb meg gyöngysorokat teszek olyan spirálgósan.

– A gyöngysorokat meg miből, he?

– Hát… lehet épp agyagból gömböcskéket gyúrni, azt cérnára fölfűzni.

– Agyagból?… Télen?…

Mindenki nevetett.

– Meg lehet borsót is felfűzni, már akinek van.

– Az már igaz, borsóból vón az igazi. Kigyönyörködted magad, azt eszel belőle. Megint gyönyörködöl kicsit, azt megin eszel belőle.

– Meg tán a Raktárból is osztanak valamit az ünnepre.

– Aha. Csak tartsad a zsebedet. Kell az őnekik is.

– Pógárok! Tán cserélhetnénk a kohinoriakkal fonott kosárkákat.

– Azt mit adnánk érte, he? Tavaszra mindent felfalunk az utolsó morzsáig.

– Már aki.

– És maga, Olenyka, mivel akarja díszíteni a fát?

Olenyka, mint mindig, elpirult, és lesütötte a szemét.

– Mink? Mink, hát… mink csak… majd valahogy. Valamivel…

Benedikt elérzékenyült. Elképzelte, ahogy Olenyka habos ujjas szép ruhában, új kacabajkában ül valami gazdagon terített asztalnál, hol lesüti a szemét az asztallapra, hol őrá, Benediktre pislog, hol a gyertyákat bámulja – és azoktól a gyertyáktól úgy, de úgy ragyog a szeme, és csak úgy lobog az arcán a pír. És szőke hajában olyan tiszta, egyenes, tejfehér a választék, mint az égi Cséve. A homlokán színes füzér, s azon a füzéren díszecskék, fityegők himbálóznak: kétoldalt halántékkarikák, közepütt meg egy kék kövecske, homályos, mint a könnycsepp. A nyakán szintén kövecskék, cérnára fűzve, jó erősen megkötve közvetlenül az álla alatt, és hát az állacskája olyan, de olyan fehér, gödröcskével a közepén. Hát ottan ül valahol, mint egy feldíszített, kicsicsázott újévi fácska, meg nem mozdul, csak leskel jobbra-balra…

A másik Olenyka meg, az, amelyik itt van a Dolgos Gunyhóban, rajzokat rajzol, és a nyelvét is kidugja hozzá – no, neki az arca is, a ruhája is, a viselkedése is egyszerűbb. De mindegy, az is, emez is Olenyka, és hogy miként kettőződik meg Benedikt fejében, hogy miféle káprázat vagy látomás ez, a csuda tudja.

Mintha erről az egyszerű Olenykáról leválna valami álomkép, s úgy lebegne a tekintet előtt, mint valami tünemény, bűbáj, varázslat. A csuda se érti… Az egyszerű Olenykát akár oldalba vághatod könyékkel, ahogyan szokás, meg viccet is mondhatsz neki, vagy épp kitalálhatsz valami csintalanságot: amíg rajzol ottan – fogod, azt odalopózol hozzá, és odakötözöd a copfját a hokelli lábához. A padlóig ér a copfja, úgyhogy nem is nehéz. Azt amikor feláll, hogy kimenjen az illemhelyre vagy ebédelni – hű, hogy mekkorát dörren a hokellije! Jó kis vicc, ezerszer kipróbált.

De a másik, a látomásbéli Olenykával nem lehet viccelni, őt nem lehet oldalba vágni, de hogy mit kéne csinálni vele, azt nem tudja, csak azt, hogy sehogyan sem bírja kiverni a fejéből.

És ez a látomás mindenhol felbukkan – olykor az utcán is, különösképp estefelé, amikor hazafelé mész a szürkületben, a gunyhódhoz… Imígyen képzeli: kinyitja a fagyos ajtót, belép – és ott, a homályos, füstös levegőben, a meleg palacsintaszagban meg a gunyhó mindenféle szagaiban: a nedves gyapjú savanyú szagában, a fülledt hamuszagban meg az egyéb megszokott, hazai szagokban, mindennek a közepén, mintha csak valami derengene, mintha gyengén pislákolna, ott rejtezik a levegőben Olenyka, csudára kiöltözve, mint valami bálvány: mozdulatlanul, gyöngyökkel körbetekerve, azzal az egyenes, tejfehér választékkal a hajában, csak a tekintete csillog, meg a szempillái repesnek, és valami titok van a szemében meg a kék gyertyaláng csillámai.

Hüh! És sehogy sem tudja elhessegetni.

…No, a pógárok biztosan megünneplik majd ezt az Újév-ünnepet, táncolnak-lakomáznak, Benediktnek meg semmi sincsen félretéve a gunyhójában, csak régi zoknik. Meg hát vendégeket hívni, etetni őket – csupa vesződség. Mivel kínálja őket? A tavasz a legéhkopposabb idő. Benedikt tavaszra mindég leposzkult, hogy a bordái is kiálltak. Álló nap csak dolgozik, nyáron meg másféle a munka – irány a mező jókor reggel, gyűjtögetni, amit lehet. Olyan bütykök nőnek a kezeden, hogy kiesik belőle az íróvessző. Meg úgy reszket a kezed, hogy ha írsz is, az csak amolyan macskakaparás. Ezért aztán nyáron szabadság dukál az írnokoknak: úgyse ér a munkájuk lópikulát se. Nyáron olyan az írnok, mint az egyszerű pógár: sarlót a vállra, és irány a mező, gobodát, zsurlót sarabolni. Kévét kötni. Megkötözted, azt irány a fészer, aztán megint, meg még egyszer, újra meg újra, de futva ám, szaladva – azt amíg nem vagy ott, a szomszédok vagy valami idegen okvetlen elsuvaszt pár kévét, ki a mezőről, ki meg egyenest a fészerből. De annyi baj legyen: ők engem lopnak meg, én meg, ha felhőbörödök, őket, ezek amazokat, amazok ezeket – így megy körbe, azt a végin csak kijön az igazságosság. Hát így megy ez: lop mindenki mindenkitől, azt mégis mindenkinek megmarad, ami az övé. Már úgy-ahogy. Ez, ahogy Nyikita Ivanics mondja, a személyes tulajdon ösztönös újraelosztása. Biztosan így van.

Azelőtt meg, amikor élt még anyuska, be-benézett az öreg, és csak mondta a magáét, Benediktet is okítni próbálta: gondolkodjon, fiatalember, használja a fejét: nem volna-e, aszondja, kellemesebb az élet lopás nélkül? Mert akkor, aszondja, mennyi időt és erőt megtakarítanának! Meg mennyivel kevesebb volna a sérülés a telepen! Így okoskodik meg magyaráz, anyuska meg bólingat egyetértőleg, hogy aszondja, én is mindig ezt magyarázom a fiamnak, a MARÁLL alapelveit igyekszek a fejébe verni. De egyelőre hiába, aszondja.

Na ja, jó dolog az a maráll, ki vitatkozna rajta? Jónak jó, csak semmire se jó. Mer van még ezer dolog a világban azon a marállon kívül. Attól függ, honnét nézzük.

Ha a pógárok nem lopdosnák azt, ami az enyém, az természetesen maráll. Csak nyugodtabb volna a lelkem.

Na de másfelől. Mert, mondjuk, lesarabolt magának a pógár egy jó adag zsurlót, igaz? Most aztán be kelletik vinni a gunyhóba, rohangászni ide-oda, igaz? Azt épp amikor nekilát, arrafele ballagok, azt odakacsintok neki. Az meg persze aggodalmaskodik, rejtegeti a kévéket, dugdosná előlem, meg olyan csúnya képet vág hozzá, olyan ellenségeset, összevonja a szemöldökét, és úgy villogtatja rám a szemét. Én meg látom, hogy s mint, na és persze megállok mellette, szétterpesztve a lábam, kinyitom a szám, és kezdek évődni vele: Na mi van, Gyemjan? Félted a kincsedet? He? Nyugtalankodol? Na csak féltsed is! Így megy ez, Gyemjan, csak fordíts hátat, azt annyi! Igaz-e? He? Félted, ami a tied? Hüh!

Na és a pógár erre morog, toporog, szaladozik, mint pók a falon, meg van, hogy rád is förmed: mit akaszkodol rám, te kutya! Na takarodj innen, mer szétverem a pofád! Én meg, persze, csak röhögök. Kicsinyt oldalvást megyek, a kerítéshez támaszkodok vagy amihez lehet, keresztbe teszem a lábam, rágyújtok, azt közbe egyre csak lesem, figyelem, kacsingatok neki, cukkolom, szóval csak nem hagyom békiben a pógárt. Ha meg már nagyon sietős neki, köp egyet, fölnyalábol annyi kévét, amennyit csak bír, azt viszi, szalad vele, húzza maga után vagy a hátán cipeli, mán ha az egészsége megengedi, de közbe les azért hátrafele: hogy mit csinálok ottan, nem mocskolom-e össze valamijét. Vagy nem szaladok-e elfele valamijével, hogy eldugjam magamnak? Vagy nem-e épp az ő kévéire könnyítek magamon? Vagy a taknyom fújom rája? Mer megesik!

Hű, hogy ezen mennyit lehet nevetni! Na, meg egy ilyen beszaritól csak el kell suvasztani egy kévét, nem?

Ha meg azt a marállt csinálom neki, akkor vidámság sincsen. Mer akkor mi van: csak menjen el mellette az ember az orrát lógatva, mint aki reggel óta nem evett? Még csak rá se nézzél más embernek a jószágára, még csak álmodni se merjél róla? Hisz az kínszenvedés! Úgy bizony, kín és gyötrelem. Mer hisz a szem már csak ilyen, magától leskel félrefele, és csak beléütközik abba, ami a másé, néha majd kiesik a nézésébe. A lábad még csak-csak megyen tovább, még ha megbotlik is, de a szemed egyenest rája tapad, azt azzal már az egész fejed fordul megfele a nyakadon, s a gondolatod úgy megnyeklik, mintha egy oszlopnak vagy valami falnak ütközött volna: hű, bassza meg, ha ez az enyém lehetne! Hej te! Hát akkor én… De hogy én akkor, hű az áldóját! Na és persze csorog is már a nyálad az állkapcádra, meg tán bele a szakálladba is. Az ujjaid maguktól mozognak, mintha csak megragadnának valamit. Valami viszketés kél a melledben. És mintha csak valaki suttogna a füledbe: Vedd el! Ugyan már! Nem látja senki!

Na, szóval így megy ez, izzadsz, dolgozol, meg elviccelődöl közben hébe-korba, és összegyűjtöd télire az ennivalót. Tavaszra meg mindet meg is eszed. Úgyhogy mehetsz, pógárocska, a Dolgos Gunyhóba szemetet zabálni, vagy elégedjél meg a lelki táplálékkal.

A könyvekről mondják mindig ezt: hogy lelki táplálék. Úgy is van: olvasol, olvasol, azt már nem is korog annyira a gyomrod. Különösen, ha rozsodát szísz közben. Persze, mindenféle könyvek vannak. Fjodor Kuzmics, áldassék a neve, éjt nappallá téve dolgozik. Hol mesét ír, hol verset, hol regényt, hol krimmit, hol elbeszélést vagy novellát vagy valami esszét. A múlt évről meg soppenhajert méltóztatott írni a mi Fjodor Kuzmicsunk, áldassék a neve, az olyasféle, mint az elbeszélés, csak lópikulát se érteni belőle. Jó hosszú lett, három hónapon át tisztáztuk tízen, egészen kimerültünk belé. Konsztantyin Leontyics azzal hencegett, hogy mindent ért belőle, de hát ő már csak ilyen hencegős, mi meg jót nevettünk rajta. Aha, pógárocska, szóval érted, hát akkor meséld csak el a cselekményét: ki hová ment, kivel találkozott, kivel etyepetyélt, kit ölt meg? Na? Nem tudod? – na tessék. A címe különben az volt: a világ mint akarat és képzet; jó cím, olyan figyelemfelkeltő. Mert hisz mindig elképzelsz a fejedben valamit, különösen, amikor lefekszel aludni; beburkolódzol a kaftánodba, hogy ne érjen a huzat, a fejed valami ronggyal letakarod, az egyik lábad felhúzod, a másikat kinyújtod, a fejed alá teszed az öklöd vagy a könyököd; aztán a másik oldaladra fordulsz, a párnát átfordítod a hideg felére, megin beburkolózol a kaftánba, ha lecsúszott közbe, forgolódsz, forgolódol, azt elalszol lassacskán.

És közbe képzelődöl.

Hol Olenykát képzeled el, kiöltözve, fehéren, mozdulatlanul, hogy bizseregni kezd a gyomrod tőle; hol azt, hogy valami nővel vagy szép leánnyal játszódol, elkapod, a’ meg visít, és vidámak vagytok mind a ketten; hol az utcán mendegélsz, azt valami értékeset találsz: pénztárcát blaskákkal tele vagy egy kosarat ennivalóval; vagy egészen elragad a képzelet, és olyan helyen jársz, ahol előtted még senki: be az erdőbe egy ösvényen, arrafele, ahol felkél a nap, és még tovább, ahol rétek vannak, és még tovább, egy újabb ismeretlen erdőbe, ahol fényes patakok csobognak, és a fűzfa úgy öblögeti aranyágait a patakokba, mint hosszú cérnákat, mint napsugárban csillogó leányhajat – játszanak, lengedeznek a meleg szélben; s a fűzfa alatt zöld fű, metszett levelű páfrány, fényes kék hátú bogarak, meg pipacs – leszakítod, beszívod az illatát, és elálmosodsz, és távoli csilingelést hallasz, és mintha valami fellegek úsznának a melledben, és mintha egy hegyen lennél, és fehér utak vezetnek le róla kacskaringósan, és ragyog a nap, játszik, becsap, elvakít, összezavarja a látásodat, de mintha csillogna a távolban valami – tán a Tenger-óciján, amiről a dalok danolnak? tán varázsszigetek a tengerben, fehér városokkal, kertekkel, tornyokkal? tán egy idegen, elveszett birodalom? tán egy másfajta élet?…

Így képzelegsz, képzelődöl – aztán hopp, el is aludtál. Csak hát semmi ilyesmiről nem ír Fjodor Kuzmics, áldassék a neve, a soppenhajerében, és hogy őszinte legyek, istentelenül unalmas egy iromány. De azért az emberek csak megvették az összes példányt, már hogy csereberébe persze, és most valahol valaki biztos épp azt olvassa, és nagyokat köp közbe. A nép általában szeret könyveket olvasni, szabadnapokon mindig tódulnak a vásárba, egeret könyvre cserélni. Kimennek a kis mirzák a vásárba, felállítják az állami asztalokat a kerítés mentén, kirakják a nyírfakéreg könyveket, és mindegyikbe cédulát dugnak, hogy mennyit kóstál. Különböző az áruk: öt egér, tíz, húsz, a különösen izgalmasakért meg vagy amelyikekben képek is vannak, elkérnek akár ötvenet is. A pógárok meg ott tolonganak, silabizálják az árakat, tanakodnak: meg-e vegyem, ne-e, aztán miről szól ez a könyv, mi a cselekvénye, aztán kép sok-e van benne. Belenézni tilos: előbb fizess, aztán nézegessed, amennyit akarod. A kis mirzák topognak a nemezcsizmájukkal a fagyban, csapdossák össze a kesztyűs kezüket, és az árujukat kelletik:

– Újdonság, kinek kell az újdonság? Örök hívás, szenycációs regény!

– Kinek kell A differenciálszámítás alapjai, népszerű brossúra, szenycációsan izgalmas!

Van, aki tölcsért csinál a kezéből, hogy még jobban hallatszódjék, és úgy harsogja:

– A kacska kecske, utolsó példány! Elragadó eposz! Utolsó, ismétlem, utolsó példány!

De ezt direkt mondja, hazudik, van még neki egy tucat a pult alatt. Így kelti fel a pógárok figyelmét, hogy megrohanják az asztalát: hátha tényleg az utolsó, nehogy lemaradjanak róla. És ha valakinek olyan nagy szenvedélye könyveket vásárolni, akkor megtoldja az árát. Micsoda? Mindet elkapkodták? A mirza meg olyan kelletlenformán veti oda:

– Hát… maradt még egy… de azt magamnak tettem félre… nem is tudom…

Mire a pógárocska:

– Na, hadd vegyem meg! Megtoldom két egérrel… Na?

– Nem is tudom – mondja a mirza. – Elolvastam vón magam is… No, tán ha öttel megtoldod.

– Öttel? Nem félsz az Istentől, te? Jó zsíros egereim vannak, egy kitesz másfelet!

– Na, mutassad csak… – Így alkudoznak, és mindég a mirza jár jól. Azért is kövérebb a pofájuk, és magasabb a gunyhójuk.

Benediktnek meg a pofája is olyan semmilyen, olyan kisebbforma, meg a gunyhója is hitvány.

 

***

 

Benedikt egész éjjel egeret fogott.

Mondani persze könnyű, hogy fogott. Nem egyszerű dolog az, mint minden máshoz, ehhez is szakértelem kell. Csak hinné az ember, hogy itt vagy te, amott az egér, aztán elkapod és jójszakát. Neeem!

Természetesen hurokkal fogta őket. De! – ha a padló alatt nincsen semmi, ha az egér átszaladt gazdagabb gunyhóba, akkor rángathatod a hurkot ítéletnapig, úgyse fogsz egy fia egeret se. Mer az egeret etetni kell. Vagyis jó előre mindent át kell gondolni.

Na, mondjuk, huszadikán fizetést kapott. Ötven blaskát. Jól van. Abból az adó – tizenhárom százalék. Vagyis hat és fél blaska elmegy adóra. A pógárocskák korán reggel beálltak a sorba a Fizetős Gunyhó előtt. Még pitymallani se pitymallott, koromsötét van így télen, mintha kiszúrták volna az ember szemét.

Előfordul különben. Megy a pógár tapogatózva a nagy bazi sötétben a fizetésiér – azt vagy egy gödörbe esik bele, vagy egy ág szúrja ki a szemét, vagy megcsúszik és eltöri a lábát, meg az is lehet, hogy eltéved, és bebóklászik egy idegen telepre, ott meg széttépik az acsargós kutyák; vagy csak elesik, és megfagy valami hóbuckában. Minden megesik.

Na de, mondjuk, hála Istennek, mind épségben odaértek. Jól van. Beállnak a sorba. Aki elsőnek ért oda, az már jól elvackolódott a pitvarban. Aki meg lustább volt, az az utcán áddigál, toporog a fagyban. Így áddigálnak, szitkozódnak vagy csak beszélgetnek egymással, találgatják, megjön-e a pénztáros mirza, vagy megint berúgott tegnap este, mer csak úgy vedelik ezek a sört, a kvászt meg a kendercefrét. Vagy vicceket találnak ki: ha a pitvarban kucorgó pógárocska elbóbiskolt a jó melegben, elnyúlva a padlón, az ilyen álomszuszékot fogják szép óvatosan a hóna alatt, azt elviszik a sornak a legvégére. Azt amikor felébred a pógár, nem ért lópikulát se, hogy mi van, hol van, hogy mér van ott. Rohan vissza oda, ahol állt vagy feküdt, a többiek meg: hé, hova furakodol? Állj csak a sor végére! Ő meg: de hisz én voltam az első! Mi persze nem tudunk semmit. Na, aztán lesz ebből ordibálás-verekedés, orrok beverése, kéz- és lábtörés.

Így csordogál az idő, rózsás, homályló pír szökik az égre, széttúrja a sötétséget. S a hajnalcsillag, a Csigir kimondhatatlan-szépen ragyog, mint egy tüzike fönn a magasban. A fagy mintha még erősebb volna ilyenkor, és szikráktól csillámlik a hó.

Szóval várjuk a mirzát, megjön-e még? Amint valahol porzik a hó az utcán, amint egy szánt pillantanak meg a pógárok – már kiabálnak is: jön, jön! Nem, nem jön! De ő az, látni a sapkáját! – ilyesfélén. Csupa izgalom.

Azt ha estig se jön meg, akkor szétszéledünk, de ha kegyeskedett kitörölni a csipát a szeméből – na, akkor megkapja a pógárocska a fizetését.

No, áddigálsz, áddigálsz, azt láss csodát – ott is vagy már az ablaknál. Azt mivel te vagy a szerencsés, neked kell lehajolnod. És hogy mér kell lehajolni? Mer az a hitvány kis ablak pontosan a köldöködnél van. És azér van épp a köldöködnél, mer a mirza a másik oldalon hokellin ül, úgy kényelmes neki. Meg azér lett ez így kigondolva, hogy hajlongnunk kelljen előtte, mutatni, milyen engedelmesek vagyunk, hogy a testünkben legyen a meghunyászkodás. Mer ha egyenesen állsz, azt úgy számolod a blaskát, ki tudja, mi minden nem juthat az eszedbe. Hogy például: azt mér ilyen kevés, vagy: azt mér ilyen szakadtak, vagy: azt vajon mindet ideadta-e, nem-e megtartott magának egy marékkal az ördögfattya; meg mindenféle egyéb szabadosság. De ha kétrét hajolsz, meg kifordítod a fejed oldalvást, hogy jobban lássad, mit kapsz, meg bedugod a kezed az ablakon, de könyékig ám – mer hogy olyan mély –, meg szétteszed az ujjaidat, és már sajog a vállad, na, akkor érzed, hogy mit jelent az állami szolgálat, hogy abban van az erő és a dicsőség meg a földi hatalom örökkön-örökké, ámen.

Na, és ha megint szerencséd van, akkor felmarkolhatod a blaskáidat. Mer persze akinek rövid a keze, vagy betegek az ízületjei, az sehogyan se tudja az összes pénzt felmarkolni, tán csak egy részét. Az ilyenekről mondja a népi bölcsesség, hogy aszondja, rövid a keze. Meg közbe persze a pógárok is nyomnak, löknek, taszigálnak hátulról, a hátadra másznak, a füledbe lihegnek. Nem könnyű, na. De Benedikt fiatal, erős, kiverekszi a magáét, és erősen az öklébe szorítja a blaskáit, és ügyesen visszahúzza a kezét az ablakból, tán csak a bügykeit nyúzza le kicsinyég, de az semmiség, katonadolog. Meleg borogatást teszel rá éjszakára, bebugyolálod, azt már nem is vérzik. A következő fizetésnapra meg új bőr nől rajta.

Mikor aztán elmartad a blaskáidat az államtól, beállsz szépen a másik sorba, adót fizetni. Hát, hogy szépen, az csak olyan mondás, mer a saját akaratából ugyan ki állna be? Úgyhogy természetesen bárdos őr tereli a pógárocskákat a folyosón a másik terembe, egy-kettő, szedd a lábad, azt kőlánc van két oldalt, hogy el ne inalhass: minden, ahogyan kell.

Azt ott megint ugyanaz a hercehurca, csak nem pénztáros mirza ül az ablaknál, hanem adóbeszedő, meg az ablak is nagy, széles – szánnal is át lehetne hajtani rajta.

Itt gyorsabban megy a dolog – négy óra alatt végzel is. Leszámolsz hat és fél blaskát, és odaadod a mirzának. De kettébe nem tépheted a blaskát, igaz-e? Mer kinek kéne tépetten, nem igaz? Úgyhogy hetet adsz neki. A nap végére összegyűlik így sok ezer plusz blaska a mirzának. Na, azt el is rakja magának, jó lesz ennivalóra, vagy új emeletet épít a házára, vagy balkont, vagy új bundát vesz, akár új szánt is.

Azér mirza.

Az olyan ember meg, aki nem érti, hogy s mint működik az állam, hanem csak mindenféle haszontalan gondolatokat forgat a fejében, mint például Nyikita Ivanics, azt mondja: mér nem lehet az úgy, aszondja, hogy ugyanaz a mirza fizesse ki a pénzt és tartsa vissza belőle az adót? Hogy aszondja, úgy gyorsabb lenne.

Ez aztán a hülyeség! De télleg, csak nevetni lehet rajta! Mér? – hát azér, mer a pénztáros mirza az a pénztáros mirza, aki meg az adót beszedi – az az adóbeszedő mirza! Hát nem? Hát hogy lehetne az úgy, hogy ugyanaz a mirza oda is adja meg el is szedi a pénzt? Hát nem? Mer akkor ugyan mér jönne egyáltalán dolgozni, amikor annyi pénze van? Bezárkózik a házába, eszik-iszik, vagy felül a szánjára, és usgyi vadászni, te meg lesheted, hogy mikor látod legközelebb. Majd ha piros hó esik.

Mer ugyan ki nem ezt csinálná?

Mer ha az adóbeszedő mirza nem ülne a gunyhójában, nem szedné be a pénzt, akkor a pénztáros mirza tán kidugná-e az orrát valaha is az utcára? Mer hisz a részeges gazemberének eszébe se jutna, hogy huszadika van, fizetésnap, vagy, mondjuk, hogy ötödike, előlegfizetés!

Így meg előző este már alighanem abajgatja az adóbeszedő mirza: na, megvannak a blaskák? Nem költötted el a kincstári vagyont? Nem duhajkodol-e az én érdekeim rovására? Erősen meg vannak-e kötözve a kosarak, nem mászott-e bele egér? – mer az is megesik, aztán olyankor nem adnak fizetést. Azt mondják: eltűnt a pénz, nem tudni, hova, várjatok a következő fizetésnapig. Mi meg várunk.

Na, mondjuk, minden rendben megy, megkaptuk a fizetést, ott vannak a blaskák a markunkban. Csak persze ezeken a blaskákon – vagy ahogy egyesek mondják, a „suskán", vagy a „dudván", vagy a „ruppón" – semmit se tudsz venni. Ha sok lenne belőle, akkor igen. Akkor vehetnél ezt-azt. De így nem. Tán csak ebédet.

Az egér, az más dolog, az mindenütt van bőven, és mindennap friss, foghatsz belőlük, ha időd engedi, és kedvedre csereberélhetsz, tessék csak, senki meg nem szól érte. Természetesen egéradó is van, azt dézsmának nevezik – meg van házadó, párnaadó, gemenceadó, föl se lehet sorolni mindet, de ez már egészen más dolog.

Na, Benediktnek ott a markában a pénz, de a dolog másik fele még hátravan. Most az az elgondolás, hogy ezen a pénzen ebédet vesz a Dolgos Gunyhóban, de a kenyeret meg nem eszi véletlenül se, hanem elrakja, hazaviszi, és azzal a kenyérrel eteti az egereket. Mindennap szét kell morzsolni nekik egy darabocskát – arra aztán jönnek, szaladnak az aranyoskák.

És most minden szépen úgy is lett, ahogyan eltervezte! Minden úgy sikerült, hogy csak na! Egész éjjel egeret fogott Benedikt, és reggelre kétszázhetvenkét darab fityegett a zsinórján, úgy bizony, szürkék, dundi pofájúak, selymes szőrűek. Na, lehet, hogy nem kétszázhetvenkettő, hanem csak százötvenhat. Akkor is sok! Összezavarodott a számolásban. És mitől volt ilyen szerencsés? – hát attól, hogy mindent jó előre kigondolt, mindent okosan, gondosan eltervezett.

Hej a mindenit! – milyen szép is az emberi elme, ki tudná megénekelni? Ki vállalkozna rá, hogy dalt költsön róla, hangosat, boldogat, trillákkal, futamokkal, s aztán kiállna vele a buckára vagy valami dombra, kiállna keményen, szétterpesztve a lábát, széttárva a kezét két oldalt, aztán dobbantana – vigyázva, persze, hogy el ne essen –, dobbantana, mondom, aztán eh, ripityem de rapityom, hej de mondom, rapityom, ez az én dalom, az én dali-dali-dom, jó kedvemben dalolok, emberessen harsogom, hogy eh, de szép, eh de jó, nől a fű és élni jó, mer zöld a fű és jó a jó!!

Nem így, persze, de valahogy ilyesformán, boldogan, szertelenül, hogy a szívedből fakadjon az a dal, hogy érezzed a boldogságot a fejedben, hogy az a boldogság a két füled közt bugyogjon, mint a leves az üstben, hogy a tarkód is bizseregjen tőle. Hogy az egész telepen, az egész világon harsogjon az a dal: dicsőség az ember eszének-értelmének, dicsőség! Dicsőség az ő előrelátásának, bölcsességének, leleményességének és ravaszdi elméjének! Dicsőség a fejnek! Úgy bizony! Hurrá!!!

Mer ekkora halom egeret tán még Fjodor Kuzmics se látott soha életében, áldassék a neve, pedig hát nem ő-e a legnagyobb mestere az egérvadászatnak? Nem ő-e a költő és legfőbb ínyenc?

 

Ezüstbundás egér, a húsod mennyei,

Ujjong a torkod, midőn lenyeli.

 

Le sem hunyta ugyan a szemét egész éjjel, de a boldogság mintha elfújta volna az álmosságát. Tán csak a térde remeg kicsinyég, meg a háta fájult meg. De különben csudára friss és eleven. Na, most aztán irány a bazár a nagy gazdagságával.

De jó is jókor reggel a bazárba menni! Gyönyörűség! Lapáttal el lett takarítva a hó, meg kitapodva, mintha csak padló volna. Ha csuda erős a fagy, akkor egészen kékellik a hó, olyan szikrázósan. Persze, mikor jönnek csőstül a pógárok, összeköpdösik, bepiszkolják, csikkel teliszórják, de még úgy is szép. Ha meg melegszik az idő, s kicsit olvad is már – mintha csak sötét vízcsíkok volnának a talpad alatt, s a hóbuckák a kerítés mellett megsüppedtek, megfeketedtek, szivacsosak, kérgesek-pikkelyesek, a tavasz illatát árasztják.

És micsoda tömeg, uj-uj-ujjjj!!! – nyüzsgő felleg. Mindenki csereberélni akar. Mindenki hozza-kínálja a maga portékáját.

Ott van a sózott meg a lucskos ételek sora: az egész pulton hordócskák, vedrek, köcsögök sorakoznak, menj csak, kóstolhatsz, csak sokat ne vegyél, mer aztán kapsz a pofádra. Ha nyáron jó volt a termés, néha olyan messzire elnyúlik az a sor, ameddig a szem ellát, a legtávolabbi pógárocska a sorban olyannak tetszik, mint valami erdei bogár: pirinyó, azt hadonászik, kiabál, a gumbicáit dicséri, ő is hű de nagyra van a maga emberségivel, azt ha megnézed az innenső végről – elég rátaposni, és nincsen többé.

A másik amott a lucskos zsurlóját dicséri, de visítva ám, kivörösödött képpel – vagy savanyított páfrányt, perecet, miegyebet.

Imitt áztatott diót látni, amott vásznakat, cérnákat, festetleneket meg festetteket, fürtösen lógó bocskorokat; van nyúlbunda is meg kecskeszőr; azt abból csizmát csinálhatsz magadnak, vagy zoknit köthetsz, már ha ügyes a kezed hozzá, vehetsz tűt is, csontból valót, meg kőkést, kő- meg favedret, edényfogót, rudat, seprűt – amit csak akarsz.

Amott meg egy egész sor tüzikéket árul: de ezek gőgös, hallgatag árusok, összefonják a hasukon a kezüket, úgy áddigálnak, leskelnek ki a szemöldökük alól, és veres a képük. Titokzatosak. Szótlanok. És hogy miért szótlanok? Mer megszokták. A tüzikét csendesen lehet csak szedni, hát megszokták. Megállsz, nézed őket. És elgyávulsz. De annyira kívánod azokat a tüzikéket! Megkérded az egyik árustól:

– Aztán hogyér adja?

Hallgat, az ajkát rágja.

– Ennek itt öt darabja. Amannak meg hét.

Drága, bassza meg!

– És nem hamisak-e?

Megin hallgat.

– Vettek már belőle mások is, azt élnek.

Higgy-e neki, nem-e, magad se tudod. Toporogsz… Leszámolsz öt egeret, és elveszel egy tüzikét. Bekapod. Édes! Csak nem halsz meg ennyicskétől, nem igaz? Esetleg hánynod kell. Vagy kihullik a hajad. Vagy felpüffed a nyakad. De élni élhetsz azér még. Anyuska mitől halt meg? – egy egész tállal megevett egy ültő helyében. Nyikita Ivanics egyre csak mondta neki: „Polina Mihajlovna, de hát miért ilyen telhetetlen?! Ne egye már ezeket a vackokat! Rádjóaktívak!" – de anyuska csak nem hallgatott rá. Telitömte magát.

De Benedikt most gondolni sem akart semmi szomorúra. Jön a tavasz délről, gurul errefelé, mint a cipócska, hozza az Újévet! Ünnep leszen nemsokára, vidámság, tréfa, nevetés. Összegyűltek a vakok is a kerítésnél – ki kanalakkal veri a dallamot, ki a dudáját fújja, és azt éneklik:

 

Jó a kedvünk, danolunk,

Többé nem szomorkodunk!

 

– ők is, ládd, érzik a tavaszt. A vezetőjük is csudára eleven, sasszemekkel figyel, szigorúan lesi a pógárokat: na, ki hallgatja a danolást? – akkor fizessél, ne ódalogj el! Mer hát bőven akad olyan, aki hallgatni hallgatná, de fizetni, azt már nem. A vakok azér vakok, mer lópikulát se látnak. Danolnak, danolnak teljes szívükből, azt van úgy, hogy a pógár meghallgatja, elveszi magának az élvezetet, azt elszalad fizetés nélkül. Hogyan is kapnák el a vakok? – sehogyan se! Mer hisz ők sötétben élnek! Lehet nyári verőfény, ők akkor is csak sötétséget látnak maguk körül. Ha nem volna vezetőjük, éhen is halnának.

Benedikt imádta a népdalokat. Különösen, ha kórusban éneklik. Meg főleg a vidámakat. Na, mondjuk, rákezdenek a vakok, hogy aszondja:

 

Az asszony ingatag,

Úgy hajlik, mint a nád,

És hálót vet ki rád

Könnyelmű szívvel.

 

– hát ilyenkor egyszerűen nem marad egy helyben a lába, magától táncolni kezd. Meg vannak más csudás dalok is. „Millió rózsaszál." „Az amúri parti szánok dala." „Csattanóga csucsu." „Didi-dal." És még mennyi!

Benedikt most bölcsnek és gazdagnak érezte magát. Gazdagnak attól, hogy bölcsnek. Mer hisz milyen szépen kigondolt mindent – és milyen csudásan sikeredett. Az egereket füzérekbe kötötte – ötöt-ötöt mindegyikbe; a farkukat fonta össze, azt úgy fűzte őket zsinegre, a zsineget meg a derekára kanyarította. Így megy délcegen. Hinnye, de jó! És olyan szokatlan.

Mer általában csak úgy ódalog az ember, leskel félszegen jobbra-balra: nincs-e valami főnökség valahol? Ha szánon jönnek, ugrasz az árokba, lekapod a sapkádat, és hajlongasz. Meg olyan mézesmázos mosolyra kanyarítod a pofád. A szemed is úgy húzod össze, mint aki csudára örvendezik. Mer azt kell, hogy kifejezze a nézésed, hogy csudára csudálkozol: hát hogy téged, az egyszerű pógárocskát ilyen szerencse érjen – mirzával találkozni! Akár ha negyvenszer ütközöl beléje egy nap, akár ha ötvenszer látod az ördögfattyát, mindég örvendezzél, mintha nem is mirza lenne az, hanem a nagymamád egy kosár eleséggel.

Hajlongani persze a rang szerint hajlongasz. Ha kis mirzát látsz, meghajtod a fejed, a hasadra teszed a tenyered.

Ha meg nagyot, derékig meghajolsz, hogy a hajad a havat vagy a port súrolja, és ívesen lendíted a kezedet.

Ha meg Vörös Szán jön… Isten őrizz. Nem, nem, nem. Gyorsan kopogjuk le. Nem, nem.

Azt mikor elsuhan a mirza szánja, beterít porral-mocsokkal, akkor megint felteheted a sapkát, letörölheted a pofád a kabátod ujjával, és megint szabad vagy. Megint felöltheted az egyszerű, dühös képedet – köpsz egyet, elkáromkodod magad, a mirza után kiáltasz valami sértést, ahogy tetszik. Egészségedre. Vagy csak morogsz magadba: „Nagyon üdögélsz ottan…", na, ennek meg sok az alja, tán felálljon a szánjában, vagy mi? – vagy hosszabban elkerekíted: „Utazgatnak, he!… nagyon utazósak, de hogy minek utaznak, maguk se tudják!", de ez is csak olyan mondás: mer hisz a mirza csak tudja, hová utazik.

Azt ilyeneket azér mond az ember, hogy tovább dédelgesse a mérgét. Amikor morogsz valamit a fogad közt, meg vicsorogsz, meg fölfújod a képed, meg fintorogsz – akkor olyan édesen bizsereg a méreg odabenn. De persze kikívánkozik azér, valami jó dühöngőset szeretnél csinálni. Belerúgsz, mondjuk, a kerítésbe. Vagy egy kutyába, ha épp arra kórincál. Vagy lekeversz egy pofont valami kölyöknek. Ilyesfélén. Annyi mindent csinálhat az ember dühében.

De előfordul, hogy dühöngeni sincs kedved. Mintha valami szomorúság kucorogna benned. Mintha szánnál valakit. Alighanem filazófija.

De ma reggel új érzés szállta meg Benediktet: bölcsnek és gazdagnak érezte magát, és szerette volna, ha mindenki látja: no, ott megy Benedikt, a bölcs és gazdag. És bőkezű. Megállt, meghallgatta a vakokat. Épp egy ősrégi, tüzes dalt harsogtak, hogy aszondja: „Kettő kettő tizenkettő öt hat bé! Kettő kettő tizenkettő öt hat cé! Kettő kettő tizenkettő öt hat csé!" – meghallgatta, és odahajintott nekik egy füzér egeret. Aha, egy egész füzérrel! Így mulat egy úrpógár!

Utána meg a koldusoknak egy füzérrel – zsutty! Majd’ összeverekedtek rajta, egy szemvillanás alatt darabokra tépték az alamizsnát. Mulatság az is. Aztán meg végigment a sorokon, mindenféle finomságot venni. Ó, rögtön tisztelettel néztek rá… Lesték minden mozdulatját…

Hajlonganak:

– Ide legyen szíves!… Mit óhajt, lelkecském?… Kóstolja meg a savanyúságomat, ifiúr, finomabbat sehun sem talál!

Na, megkóstolta a savanyúságot. Vett is belőle. Vett mindenből, amit csak megkívánt: frisset, sózottat, savanyítottat. Vett negyed pud gobodát, kecsketúrót, fél tucat tüzikét – süteményt sütni. Savanyított tésztát. Répát. Vörös és kék borsót. Egy gancsó kvászt. Meg kosarakat is vett, és azokba tette a sok elemózsiát. Meg még szógát is felfogadott, hogy cipelje el őket a házáig, bár az igazat megvallva nem annyira nehezek voltak, mint inkább kedve támadt elhencegni vele, hogy milyen nagy ember lett belőle. Hogy aszondja, büszke fővel nézek lefele, magasabbról, mint az oszlop, mely a hős Sándor cárt hirdeti, csak nem piszkolom be a kezem azzal, hogy cipekedek. Szógát tartok. A közelembe se érhettek.

De aztán volt egy kis bökkenő: akik Benediktet nem ismerték, azt gondolták, egy ilyen gazdag ember feltétlen szánon utazik, de hát miféle szánja volna Benediktnek? Úgyhogy egyesek, a nyavalyások, vihogtak a tenyerükbe. Akik meg ismerték Benediktet, úgy gondolták, nem szóga az mellette, hanem Benedikt cimborája, és csodálkoztak, hogy van ez, a cimbora cipeli azokat a nagy kosarakat, hogy majd megszakad, Benedikt meg közbe zsebre dugja a kezét, és csak megy fütyörészve, és nem segít neki? Szóval hiába szeretett volna hencegni, sehogy se jól sült el.

Meg izgulhatott is útközben, nehogy a szóga elibé szaladjon. Mer amint nem nézel rá, egy pillanat, és már be is iramodik valami utcácskába – naná, ennyi gazdagsággal!!! Keresheted aztán. Ezért Benedikt egy lépéssel a szóga mögött ment, úgy rikoltozott neki: „Ne erre, hé, amarra! Fordulj! Fordulj, mondom, ördögfajzat! Balra! Mindent látok ám! Itt vagyok! Itt mögötted!" – szóval ilyesfélén.

Agyonidegeskedte magát. De szépen odaértek. Lehet, hogy a szógának szóga létére volt annyi esze, hogy messzire úgyse tudna elfutni azzal a rakománnyal: Benedikt utoléri és elveri. Amikor felfogadta a bazárban, a szógakarámban, Benediktnek gondja volt rá, hogy megmutassa neki az öklét, meg olyan zordonbord képet vágott, még a szemét is villogtatta hozzá, hogy aszondja: csuda mérges bírok ám lenni, mindenkire gyanakszom, haragszok az egész emberi nemre. Jól megijesztette.

De azért gondolkozni se felejtett el, míg mentek: hej, de milyen szépen alakul minden, ha ésszel él az ember: egy éjszaka alatt egész terüljasztalkámat keresett. Na?! Azt mostan így lesz tovább: jó sok pirogot süt, és vendégeket hív; jó volna persze Olenykát, de ha ő nem jön, Varvara Lukinyisnát is lehet, meg még valakiket a Dolgos Gunyhóból. Esetleg Varfolomejicset, ő csudás meséket tud mesélni. Árva Kszenyát. Igaz, ő unalmas, meg szépnek se szép. Meg tán hívja meg a szomszédait? Hát így valahogy, meghív magához egy tucat pógárocskát, kisöpri a gunyhót, gyertyákat állít fel… Nem, inkább felfogad egy asszonyt a seprésre… Még hogy ő maga hajoldozzon! Meg a pirogot is hadd süsse csak meg az asszony. Azt neki is egérben fizet. Meg vakokat is kéne felfogadni! De az ám! Az egész bandát! Meglepetés a vendégeknek! Esznek, isznak, táncolnak, azt utána meg tán ugrósat játszanak… Vagy fojtogatósat. Nem halálig persze, csak úgy félig. A morzsát meg besöpri majd a padló alá, azt arra megint összeszaladnak az egerek, megint összefogdos egy jó csomót, azt megint ennivalót vesz rajtuk, azt a morzsa megint a padló alá kerül, azt a padló alól megint összefogdossa az egereket, azt megint ételre cseréli őket! és megint! megint!

Hű a mindenit! De hát mi lesz akkor? Hát akkor az lesz, hogy Benedikt úgy meggazdagszik, hogy aztán dolgoznia sem kell többé! Úgy bizony! És elkezdi kamatra adni az egereket! Szógákat fogad fel, hogy őrizzék a házat, meg hát akkor a háza is másmilyen lesz: világos, magas, kétszintes, firlefrancokkal a tetején. Meg arra is kell majd szógákat felfogadni, hogy amazokat őrizzék, figyeljék, el ne lopjanak valamit! Meg még újabbakat, hogy emezeket szemmel tartsák!… Meg persze azokat is kell figyelni valakinek, akik emezekre ügyelnek… Na mindegy, ezt majd utóbb kiokoskodjuk… Meg asszonyokat felfogadni, hogy főzzenek… Meg vakokat, hogy állandóan dudáljanak, danoljanak, Benediktet szórakoztassák; majd épít nekik a sarokban egy olyan emelvényt, hogy ott üddögeljenek és játsszanak naphosszat… Meg egy jó fürdőt építeni… Meg a fürdőben is kell, hogy legyen zene… ahhoz is újabb vak zenészek kellenek… Mosakodsz, azt hallgatod közbe… Meg egy hátvakaró leányt is felfogad, hogy a hátát vakarja… Meg egy másikat, hogy a haját fésülgesse és közbe dalokat dudorásszon a fülibe… Na, mi is kéne még? Ja igen! Szán!… Meg széles út a házhoz, és nagykapu erős lakattal… Hé, szógák, nyissátok a kaput, megjött az úr! Azt arra mindenki a földre veti magát. Benedikt szánja meg besiklik az udvarra, egyenest a házhoz… A házból meg Olenyka szalad elibé, hófehér hattyúcska: szervusz, életem, Benyuska, gyere, ülj asztalhoz, már alig vártalak… a szemem majd kiesett a sok nézésbe…

Na, ott is vannak a gunyhónál. Huh… hogy elábrándozott… és ahogy elnézi, a gunyhója nem egy palota, annyi bizonyos. A szóga letette a hóba a kosarakat. Nevet. Benedikt meg leoldja a zsinegről a fizetségét: egy füzér egeret. Azt’ látja, hogy a szógának semmi tisztelet nincs a képén, de az ám, olyan gúnyosforma. És a beszélgetés is olyan hitványra sikeredett…

Aszondja a szóga:

– Azt kinek szógász?

Benedikt a fogát vicsorgatta:

– Szógálok?! Majd adok én neked, még hogy szógálok! Állami hivatalnok vagyok, nem szóga.

Mire a szóga:

– És kinek ez a sok ennivaló?

Benedikt meg:

– Hát énnekem! Az enyimé! Eszem is belőle mindjár!

A szóga meg:

– Ja, persze. A tiéd.

Elvette a fizetséget, kifújta az orrát a hóra, egyenest Benedikt csizmája elé, azt elment.

De hát mit lehet várni egy szógától?! A szóga az csak szóga!!! Utána kéne szaladni, azt visszavenni tőle a fizetséget, meg jól pofán verni, azt még meg is rugdosni, amér ilyen szemtelen volt, meg szabadosságra vetemedett!… Disznó!!! Benediktet már vitte volna a lába, de félt ott hagyni a kosarakat: már sündörögtek arrafelé a pógárocskák, lesték az ennivalót. Pfuj! Köpött egyet, azt becipelte a kosarakat a gunyhóba.

A rohadt szógája, a szargalacsin! Képes volt arra célozgatni a mocsok, hogy Benedikt nem is Benedikt, hanem a szógája valakinek, mint ő, meg hogy az ennivalót se magának vette, hanem valami úrnak, meg hogy a gunyhója se gunyhó, hanem csak valami kalyiba, ketrec, vagy tán csak amolyan gomoraféle… Meg mikről nem ábrándozik: szán kellett volna neki… Nem, ezt nem hagyhatja annyiban! Utána kell szaladnia, azt jól seggbe rúgni!!! Benedikt kirohant az utcára, néz jobbra-balra… Eltűnt a szóga, mintha a föld nyelte volna el… Lehet, hogy csak álmodta az egészet?

Visszament a gunyhó dermedt, hideg félhomályába. Hogy elszaladt az idő, míg tette-vette a dolgát. Már megy is le a nap. Megtapogatta a gemencét: hideg. De hát hogy lehet az? Kinyitotta az ajtaját – na, világos… Rablók jártak itt. Elcsaklizták a parazsát. Csak a hideg hamu maradt. Na, most mi legyen?

Hirtelen valami tunyaság szállta meg. Mindentől elment a kedve. Leült a hokellire. Felállt. Kitárta az ajtót, áddigált egy sort a szemöldökfának támaszkodva. Valami keserűség kúszott a mellébe, és egészen elgyengült. Igen! Este van. Alig telt el a napnak a fele, és már itt az este; télen már csak így van ez. Sápadt alkonyi ég, s akárha szénnel volnának rajzolva a faágak rajta. Szőrcsimbók fészkek. Amott egy nyúl iramodik. Lejjebb búsan kéklő havas meredélyek, dombok, hóbuckák. Egy rozzant fekete kerítés, mint valami öreg fésű. Még látható, de amint kihuny az alkonypír, semmit sem fog látni a koromsötétben. Rögvest előbújnak a csillagok, elönti az égboltot halovány, tejes ragyogásuk – mintha csak gúnyolódna valaki, vagy mintha mit törődne mivélünk, hisz nem minekünk szánja azokat az égi tüzeket: ugyan mit láthatsz abban a homályos, halott derengésükben?! Bizonnyal így van, nem minékünk lettek szánva!

Azt mindennel így van ez! Mintha csak valaki nekünk, embereknek az egész határtalan természetből kikanyarintott volna egy darabot: nesztek, pógárocskák, egy darabka nap, egy darabka nyár, egypár tulipányvirág, kicsinyke zöld fű, meg ráadásként pár kismadár, azt jójszakát. Az összes többi teremtményt meg elrejtem, beburkolom őket az éjszakába, sötétségbe bugyolálom, besuvasztom őket az erdőbe vagy a padló alá, azt kicsiny fényt gyújtok nekik, csillagfényt – nekik elég annyi, nekik így is jó. Hadd surrogjanak, szaladozzanak, csipogjanak, sokasodjanak, hadd éljék a maguk életét. Ti meg ügyeskedjetek, próbáljátok elkapni őket. Elkaptátok? – akkor jó étvágyat. Ha meg nem, hát nem, a ti dolgotok.

Benedikt nagyot sóhajtott, de akkorát, hogy ő maga is hallotta. Na, megint… Megint mintha kettéhasadt volna az agya. Minden egyszerű volt, világos, derűs, mindenféle szép ábrándokat szőtt, azt hirtelen mintha hátulról odasurrant volna hozzá valaki, és kimarkolta volna a fejéből mindezt a boldogságot… Mintha körömmel kikaparta volna…

A küsz az, nem lehet más! Az lesi hátulról!!!

Benediktnek hányingere támadt a félelemtől, attól a szörnyű érzéstől, ami a gyomrát mardosta. Becsapta az ajtót, nem várta meg, hogy lemenjen a nap, nem akarta már azt a nyirkos, kék, esti levegőt szívni; sietve ráhajtotta a kampót, bereteszelte; megcsúszott a gunyhó rothadt homályában a túrón, amit vett, de még káromkodni is elfelejtett; tapogatózva ment az ágyig, és gyorsan lefeküdt, nem érezve a lábát.

Kalapált a szíve. A küsz az… nem lehet más. Csakis a küsz. Nem az a filazófija vagy mi. Helyesen mondják: a küsz lesi hátulról!

Ott van, ott ül az ágakon az északi erdőben, az áthatolhatatlan sűrűben – sír, forgolódik, szaglászik, rakosgatja a lábát, lelapítja a fülét, válogat… és kiválasztotta!… Puhán, mint egy szörnyű, láthatatlan macska, leugrik az ágról, és jön, jön, jön – átkúszik az ágak, tüskék szövedéke alatt, vagy nagyot ugrik a szürke, mohával benőtt, vihar döntötte korhadt fák fölött!… Kúszik és ugrik, ruganyosan, hosszan; forgatja lapos fejét jobbra-balra, hogy el ne veszítse a nyomot: és messze-messze a hitvány gunyhójában, az ágyán, meleg vérrel, mint kvásszal teli, ott fekszik és reszket Benedikt, és a plafont bámulja.

Közelebb, egyre közelebb ér a gunyhóhoz!… Ahol szél f