Ritka olvasói élmény, amikor egy kortárs író vadonatúj művét olvasva minden kétely nélkül azt érezzük, sok évszázadra elég „anyag" van benne – minden újabb olvasó, újabb nemzedék máshogyan fogja olvasni ugyan, de mindegyik talál majd benne izgalmat, mindegyikre hatni fog valamiképpen, egyszóval: hogy klasszikussal van dolgunk.

Tolsztaját 1983-as folyóiratbeli debütálásakor azonnal a legígéretesebb írók közé sorolta a kritika, s mikor elterjedt a hír a kilencvenes évek elején, hogy a kisprózák után végre regényt ír, az orosz irodalmi élet hosszú éveken át várta a különleges csemegét: az ezredvég orosz „nagyregényét" és az átütő világirodalmi sikert, amelyre annyira kiéheztek az oroszok – a nagy nyugati kiadók a kilencvenes években próbálkoztak Juz Aleskovszkijjal, Szasa Szokolovval, Viktor Jerofejevvel, Jevgenyij Popovval, Andrej Bitovval, Vlagyimir Makanyinnal, Viktor Pelevinnel, Vlagyimir Szorokinnal, Ljudmila Petrusevszkajával, Vaszilij Akszjonovval, de egyik sem jutott sem a „világsztárság", sem a Nobel-díj közelébe. Majd Tolsztaja…

Aztán 2000-ben megjelent végre Tolsztaja regénye, a Küsz, és bár azóta számos nyelvre lefordították (természetesen nagyon gyorsan megjelent angol fordításban), Oroszországban pedig cikkek tucatjait írták róla, Tolsztaja az értelmiség kedvenc írójából „híres ember" lett, talk show-t vezet a tévében, az igazi nagy világsiker mégsem jött össze. Sőt még az igazi nagy oroszországi siker sem: Tolsztaja nem kapta meg a Booker-díjat (csak a jóval kevesebb publicitással járó „Triumf"-ot), nincs szó sok százezres példányszámokról, ráadásul a kritikák egy része is csalódott, fanyalgó… Vjacseszlav Kuricin, a posztmodern egyik legnevesebb orosz esztétája (aki mellesleg prózát is ír, csekély sikerrel) kifejtette például, hogy a ragyogó első száz-százötven oldal után, ahol Tolsztaja csodálatosan teremti meg a „Robbanás" utáni, mutáns növényekkel, állatokkal, emberekkel és eszmékkel teli világot, a Moszkva helyén lévő, kőkorszaki szinten élő, egy Fjodor Kuzmics nevű diktátorocska alatt senyvedő városka mitológiáját és egy tipikus orosz kisember, az állami írnok alakját, szóval hogy a ragyogó kezdet után, amikor Tolsztaja egy államcsíny történetét írja meg, lassacskán ellaposodik a szöveg: a mítoszteremtés átadja helyét az olcsó paródiának.

Voltak persze elragadtatott kritikák is: Borisz Paramonov például azt írta, hogy Tolsztaja a Küsz megjelenése után „klasszikusként" ébredt, és regénye amellett, hogy nyelvileg az egyik legizgalmasabb könyv, amelyet valaha orosz író írt, „az orosz kultúra enciklopédiája". Benne van minden: benne van az orosz irodalomközpontúság, a mitikus gondolkodásra való hajlam és annak veszélye, a végtelen orosz térségek hatása az orosz lélekre, amely egyszerre szédítően tág és szűk kunyhóban vagy cellában szorongó, benne van – természetesen – Puskin, „a mi mindenünk" (és benne van Tyutcsev, Blok, Paszternak, Okudzsava és a szovjet korszak költői), benne van Nabokov (a Küsz némely tekintetben a Meghívás kivégzésre parafrázisa), benne van Andrej Platonov és Szasa Szokolov, benne van Dal és Szolzsenyicin, Ilf és Petrov (és a filológusok majd még kimutatják, hogy ki mindenki van benne), benne vannak az orosz átkozott kérdések, a nyugatos–szlavofil konfliktus, benne van az 1990-es évek ideológiai zűrzavara, benne van a Cseka és a KGB… és benne van az egész orosz ábécé az „a"-tól az „izsicá"-ig, és az orosz nyelv minden hajlékonysága, kreatív ereje: a civilizálatlan, kultúraelőtti, irodalomelőtti dadogás éppúgy, mint az ószláv harangos-jí-í-íszuszos csengése, a kifogyhatatlan leleményű falusi nyelv, a minden idiótaságával együtt is grandiózus szovjet nyelv, az ezredvég szlengje, az orosz költészet finomsága, a nagy nyelvteremtők (Hlebnyikov, Belij, Nabokov, Szokolov) visszhangjai…

Tatyjana Tolsztaja 1951-ben született, apai nagyapja Alekszej Tolsztoj író (igen, benne van ő is: Tolsztoj futurisztikus fantáziája és történelmi alapossága), nagyanyja Natalja Krangyijevszkaja költőnő, anyai nagyapja pedig Mihail Lozinszkij műfordító volt. 1983-ban jelentek meg első elbeszélései, és magyarul is jelent már meg egy kötete 1992-ben, Mamutvadászat címmel. Ennek utószavában írta Pjotr Vajl és Alekszandr Genisz, hogy „Tolsztaja történetei meghatározott, roppant kegyetlen séma szerint épülnek. Ez többnyire a bűn és bűnhődés története: a hős hűtlen lesz gyerekkorához, és ezért értelmetlenül leélt élettel fizet, majdnem mindig a halál fenyegeti a fináléban. Hiszen Tolsztaja elbeszéléseit nem az epizódnak szenteli, hanem a teljes emberi sorsnak, elejétől végéig. Ez pedig éppen a hős históriája, amelyben ki van pontozva a külső életrajza, de tisztán és részletesen feltárul a belső evolúció, még gyakrabban a degradáció…" Mindez tökéletesen illik a Küszre is: Benediktnek, az állami írnoknak a története egy emberi lélek „degradációjának" a története: annak a története, hogyan válhat a kisember a pusztító államgépezet kiszolgálójává, ha úgy tetszik, csekistává (a regényben „szanitéccé"), és hogy ezért milyen árat kell fizetnie…

S hogy még mi minden van ebben a regényben, azt hamarosan a magyar olvasók és kritikusok is megtudhatják – a Küsz még az idén megjelenik az Ulpius-Ház Kiadó gondozásában.