Möszjő…! Mondaná talán Mészöly Miklós. De el is várna tőlem ennyit. Magam talán még többet akarok mondani. Mint amit M. M. elvárhatna.

Többet annyiban, hogy nem tegnap, hanem ma élünk. Előjött bennem is (velem is!) a kétség: 1./ akarok-e magam bármit is elmondani? 2./ remélem-e, hogy bármivel is szólhatnék bárkinek? S a legsúlyosabb: 3./ e kettő között mi van? Van-e valami?

Ezt még Mészöly – vagy a vele 179 fokos ellentétben leledző Ottlik, a 89-91 fokos ellentétben legjelentékenyebb Szentkuthy stb. – nem tudhatta, mert nem érzékel(het)te.

Csak azért mondom ezt, hogy az ne legyen: nincs mindig is „a helyzet". Az „a" helyzet kevesebb, mint a „helyzet". Még talán Camus-nek is volt helyzetbelisége. Sartre-nak, ha jóra használta, ha dolgához képest fölösebbre. Beckettnek, aki mindig abszolút maradt. Beckett volt a szikárabb, polgáriatlanabb Szentkuthy arra tájt. Márai hozzá képest nem is említendő tényező. (Ahogy nálunk a régebbiekhez képest, a régebbiek által is elismerten – bár Szenkuthy Miklós véleményét e tárgyban nem ismerem – van. Wilde, Shaw, Beckett stb., de még az ottani nemzetibbek földjén is: az esszének, a gondolati irodalomnak nincsenek külön polgári hagyományai. Polgártalansági gyengéi, melyeket belletrisztikusan kellene pótolni.) Ottlik például ugyan bent ragadt a rajtnál. Tömérdek úriosztálybeliségével. Szellemileg így. És még ekképpen sem eléggé „katonatiszti" némely bármi kiválóaknak ma. Weöresre, na és, illik a „végső soron udvari költő" jellemzés. Nemes Nagy radikalizmusát Pilinszky, sajnos, azzal együtt haladja meg, hogy messzebb ment a történelem (divat)elismerésében. Mándy volt az igazi radikális. Jékely és Kálnoky fontos valőrök. Berda fakó szélsőség, kikezdhetetlen értékét elejtik. Hanem ha úgy tekintem, nehéz határt vonni irodalmunkban: honnét? És kit? (Említsünk.) Szép Ernő tökéletlen teljessége, Kosztolányi tökéletes fogyatékossága: jó. De hol van akkor Babits bírálható konzervatív szélsőségeinek sora, miért feledhetnénk Füst Milánt vagy Szabó Lőrincet (nekem vagy nem közelim, vagy nem esetem egyik, másik), és egy olyan – bárhol legendaérték! – nagy kis-költő, mint Tóth Árpád… kit felejtettem ki a magaméi közül? Furcsa, hogy Kassák az, akiről hajlamos vagyok magam is (feledkezni)… Krúdyról csak mint bővérű valőrözőről vagyok végképp meggyőződve, ahogy Kellér Andor az újságírás léha ballasztkönnyedsége ellenére jelentős olykor. Sokakat nem ismerek elegendőképp. De mit is céloztam e henye sorolással?

Csakhogy „a" helyzet vagy a „helyzet" olyasmi, hogy bárki belékeríthető. Kiderül a végén, hogy Móricz Zsigmond volt a 20. század legnagyobb magyar írója. (Szentkuthy európaisága versenghet őserejével, primitivitásának, döbbenetes semmitmondásainak őserejével. Mármint Móriczéval, a Tündérkert című hatalmas tévedést leszámítva.)

Végiggondoltam itt, hogy Tersánszky, Vas, még sorolhatnám. A legnagyobb tökélyt külön a végére hagyom: a gyufacímkének is helytálló, petőfis szoborrá alakított, ezt is kivédő, elemien nagy József Attilát.

Akinek versei prózai közlésekként is elemiek, maradandó életűek.

Írókról, irodalomról – akár felszínesen is, elsietve is (ha tévkoncepcióink mögött, mint nálam fentebb, összefüggő kép lapul, ilyennek alkotása) jobb beszélni, mint bármi másról; ezt érzem, író, én. Mentségem az ég előtt legyen.

(S hogy Illyést, Kormost, Nagy Lászlót, Németh Lászlót etc. nem említettem.) (Ady még 19. század – reflektálás.)

A mai írás nagy kérdései ezek: van-e mű-befogadás, azaz ennek van-e műfogadás-változata, a befogadás megjelenítésének bármi érdekes, érvényes, még új, nem újszerűsködő, nem „fás karalábé" módusza, tehát nem csupán tudományoskodás, mely az újabb nemzedékek netán érdeklődő tudatának elsötétítése lehet jócskán, vagy impresszionista, érdekszempontú tetszetősködés, ahol még kártékonyabb (mert behízelgőbb, mondtuk) az eredmény és az utacska.Van-e érdekes, érvényes stb. módja annak, hogy ma élő írók műveiről írjunk? S nem is kell bírálatnak lennie ennek. Nos, nem tudom, talán ezért szaladtam ki e félsziget-emlegetősdibe, igen, a régi nagyoknak még neveit hallani is jó, vagy hát jobb, mint az újabb (kicsi? nagy? közepes?) irodalmi matériák megközelítése… ha ennek a megközelítésnek nincs (szerintünk) kifejezésben jól nyilvánuló módja. Hol tartunk az irodalom rendszerezésében?

Mert az egymás-mellett-elbeszélő (így végső soron áltudományos frazeológiai vértezete ellenére is csak „elbeszélő"!) irodalomelméletesdinek semmi haszna. Jelez egy betölthető (általa betöltött) szellemi teret, melynek szellemiségét azonban elfogult, részrehajló, részreérző felületessége révén, ellenkező esetben az önmagát gyakorló – volt „vitám" amazzal és emezzel a változattal is nemrég! – tudóssága által érvényteleníti. Innen jött az, hogy nem reagálok a konkrét csacskaságokra, de egyik „tábor" szekerét sem tolom közben.

Ha valaki, jobbra érdemes tudósi hajlam, nem onnét indul, hogy tudományát bármi oknál fogva (netalán nyúl a fogát rágja, hivatalnok a perselyekben gyűjtöget etc.) gyakorolnia kell, máris megvan az a szabadsága, hogy a mi csekély indításunk által vázolódott három kérdést felteszi; melyek közül kétségkívül a harmadik a legtermékenyebb, sőt, az egyedül termékeny.

Sajnos, köztes kor hát a miénk, másképp ez az iménti vélekedés sem állhatna meg. (Már eleve sem; így is cáfolhatónak fog bizonyulni.)

Lehet-e jelenünkről érvényesebbet mondani a nem érdekszempontú felszínességeknél (ahogyan az imént magunk is soroltunk írókat), lehet-e élőkről ennyit is? Magam úgy érzem, a régiekről (a már nem élőkről) összefoglalások helyett részletezések készíthetők, mikroelemzések, ám itt nem erről volna szó. S különben is, oly hamar eldől. Ha valaki Szép Ernő klasszikusan kötetnyitó versét (Ákom-bákom), Jékely korai lírájának jeles darabjait, Ottlik elismerhetően másodvonalú, korai novellisztikájának pár mondását nem éli át, hasonlítja magáévá elemi erővel, a helyzetünkhöz érkeztünk: talán ebből adódik az „1./ és 2./" alapeset. Nem akarjuk igazán adni semminket, és/mert nincs kinek.

Sanda (megengedhetetlen szó, persze!) érzésem, hogy talán a (Kosztolányi!) buta modern technika kora is hozta ezt magával: annyi mindenben értünk egyet állítólag evidensen (jaj!), oly sok erkölcsi alapkritériumunk is kell, hogy legyen (oly sok?) az általam nem legfőbbül díjazott történelmiség(i szellem) nyomán, hogy úgy valahogy állunk, mint Shaw Szent Johanna című színművében a férfi királyi főszereplő, aki fanyarul állapítja meg magáról, hogy apja, Bölcs Nem Tudom Ki a család minden észbeli képességét elhasználta, s neki ennyi maradt. Amennyi.

Nem hiszem, hogy (a távközlés mindenhatóságán kívül) bármi igazi oka lenne megannyi erkölcsi felelősségünknek, emez állítólagosaknak, és amíg a vágóhidak világa például nincs feldolgozva, igen szívesen kényszerítenék erőhatalommal egy derék szakácsot, kis kuktát, családanyát, hogy tessék, korbácsolja is meg az égnek rúgott lábú pucér-csupált, szerencsétlen csirkét, pulykát, miért ne, már nem érzi, kegyetlenkedjék vele, némely vágóhídi pribékek – mert mégis! – munkáján se nem rontandó, se nem javítandó.

Szinte ámulok, hogy ezt Kafka például nem dolgozta fel, e kérdést, melyhez hasonlókat oly nagy érzékenységgel és benső borzadállyal tárgyalt. Hogy nincs vágóhídi Thomas Bernhard-darab. Hogy tasmániaiak büszkélkednek vele, az ottani bennszülötteket szinte egy szálig kiirtották. Vagy… mit tudom én… hogy magam is Amerika gyalázataként emlegetem a vietnami háborút, mert nem tudták megnyerni „a vörösökkel" szemben… holott az ott elpusztult élőlények szempontját kellene néznem.

 

*

 

Ebben az erőtérben mozgunk. Ezek objektív és szubjektív „tényezőink" igazság-együtthatói. Jobbakat hiába is keresnénk.

Persze, hogy a kezdő, botladozó, szép karriereket maga előtt látó ifjú irodalmi ember szétrobban az önkifejezés állítólagos vágyától, mi több, szükségszerűjétől.

Persze, hogy a „ki?" és „kinek?" szöges ellentétet nem alkot. Hiszen a „ki vagyok én, hogy bármit is közölni akarhassak" körülbelül azonos értelmű a „kinek is mondhatnék bármit"-tel, ellenben az „én nem akarok elmondani magamról semmit" logikátlanná fajul, lévén, hogy ilyen körülmények között eszmei panaszom a be nem fogadásra nem lehet. S fordítva is képzelhető a kisarkítás. (Ha méltányoskodom a mássággal.)

Másutt, szintén „Montaigne…" jeligére körbejártam a konkrét fogalmát, mely a másság előhívója. A „konkrét" (a Konkrét – etc.) ebben a felfogásban azt a művészeti, filozófiai etc. tényszerűséget jelöli, mely primer alkotásként, de ugyanígy reakcióként is létrehozódik, tehát lehet gondolkodói megállapítás is valamivel kapcsolatban, a lényeg az, hogy zárt egység legyen, mint egy Kálnoky-versszak (ha zárt), mint egy Wittgenstein-tétel, egy Artaud-futam stb. Nagyon nehéz hasonlatot hozni rá, nevesíteni. Mert az általunk megcélzott lényeg itt az, hogy ez a „konkrét" óhatatlanul különbözik, elkülönül mások konkrétumaitól (konkrétumától), s így idegenségbe ütközik. Nehéz lenne ezt akár Klee-ről, már Tolsztojról is állítani persze. (Holott utóbbi keresztényisége, elébbi minimalizmusa sokak felfogásától különbözne gyakorlatilag.) Tehát vigyázni kell! Ne is hozzunk hasonlatot, maradjunk a magunk konkrétságánál. A „jelenbélinél".

Ez a konkrét(ság) nem egyszerűen a Kosztolányi által (is) megfogalmazott, nála szinte mókás „különbözöm, tehát vagyok" tételét idézi-igazolja, hanem bármi különbözés szándéka nélkül (sőt! befogadást, azután megfogalmazott műfogadást keresve!) kezd létezni, teljesen kiszolgáltatottan. Hogy még célszerűség sem védi. Valóban fontos is mondanunk ezt, máskülönben esetleg a célzat jogos büntetése lenne a végeredmény; sandaság – vagy szent akarat naivitása – nyerné el negatív jutalmát.

Nyilvánvalóan keveset bonyolít a helyzeten, ha magad vagy az író és a kritikus is. Saját kritikusod? Igen, elképzelhető, ha támadják is (elemi ösztönből) a kritikusok ezt a vélekedést, alapállást, lehetőséget. (Kenyerüket venné el valamelyest. Bár nem!)

Hagyjuk ezt zárványban. Mégis, az önreflexív alkatú Weöres Sándor a vers születéséről írva saját operáló orvosa volt, kritikusa önmagának etc. Valamint az író, s ezzel még mindig jócskán kibontatlanul hagytuk a kérdést, értékes adalékokkal szolgál a jóra törekvő kritikusnak, ki is egy sor dolgot nem sejthet! Ellenben a kritika csoportérdek-szolgálásának kérdéséhez érkeztünk el itt, vagy majdnem ugyanily rossz: a mindenhatóságának hitében már meggyőződéssel ringatózó tudomány esetéről van szó. Ahol különben magyarázatra lenne szükség a „ne már!" jogosultságához. Szenkuthy eleve önanalitikus!

Általánosan igen könnyű megállni: tarka, szórakoztató hangvétel ne körítse az áltudományos, a csoportérdek-kritikusi megállapításokat. Hiszen a cifrálkodással a magunk válasza is az általános olcsóbbságot szolgálja, sajnos. Tapasztaltam ezt. Ilyenkor annyit kell mondani: ah, szakmai szempontból igencsak taglalatlan írót érdemileg festőhöz hasonlítani… posztmodernista szempontokat tematikusakkal keverni… az irodalmi befogadás gyatraságát a műfogadás (a rossz műfogadás, a satnya eredményekig jutó értékelés) impresszionizmusával, másutt csoportérdekűségével tetézni?! És több szót a kérdés nem érdemelhet (nem érdemelt volna, való igaz).

 

*

 

Konstruktív ismeretterjesztő szövegekből nem lesz soha művészeti (művészi értékű) konkrétum. (Értelmezésünkben: „Konkrét"). A műalkotás konkrétuma mindig a ködösből, a máskülönben nem létezőből, a megfogalmazásra váróból adódik. (Bár ez a „megfogalmazásra váró" kissé gyanúsan szellemtörténeti kifejezés; szelleme távol legyen tőlünk.) A konstruktív elméleti szöveg eleve összhangra törekszik. Alapja az elfogadottság feltételezése. Másképp nem töltheti be hivatását. Konkrétnak kell lennie; konkrétumból pedig műalkotás-konkrétja nem lesz etc.

A művészet nem várhat toleranciát, tehát nem is toleráns. (Kérdezi valaki: hogyan jutottunk el így, egy-két pillanat alatt efféle vég-érvény-igényekhez? Ezekhez csak így lehet eljutni. Elemiségek; a bonyodalmasság a haláluk.)

Nem mennyiségi szempont, kik és „hányan" teszik a konkrétumidegenség igazoló tartományát, kik és miért azok, akik a másság intoleranciájával tekintenek irodalmi művekre… ám riadtan állok meg itt. Miért várnám, hogy egyéb mód tekintsenek? A filozófia sosem szociológiai. Pontosabban: a filozofikum nem szociologikum. S így igazam lehetett múltkorján s másutt, mikor egzisztencialista jegyben láttam a legelemibb adottságnak a művészet végső fokú intoleranciájára válaszoló intoleranciát.

A művészeti konkrétum közvetlen létrehozásának nem lehet alapja semmi már-felfogott, már-elfogadott. Fájóan esztétaellenes ez a felismerés, mégis így igaz. S erről itt is volt már szó. A meglévő, ha minimális igényszint felett tekintjük, meglévő mivoltában elfogadandó is. Legyen az bár Dánia mint börtön, netán a Dánia-börtön-kényszerképzet stb. Nem értékelés a tényszerű elfogadás; ám talán épp ezért nem kapcsolódhatnak egymásba effélék – s kölcsönösen! –: műalakítás, azaz műalkotás, sőt, mibenléte helyett alakulásában tekintve mű-meg-alkotás; és műfogadás, azaz értékelés; még kevésbé lehet részese ennek a nem is létező láncolatnak az igazságszempont, ám menjünk visszább, mert persze, hogy nem lehet az, hiszen „minek", mely dolognak lenne itt igazsága vagy tévesztettsége; nem lehet része az említett összefüggésnek a már létező konkrétság… s ezzel el is érkeztünk újra oda, ahol kénytelenek vagyunk a mű-műfogadás-visszavetülés kört eleve lehetetlennek tartani.

S olyasmit mondtunk, és nem győzzük elégszer mondani, réteglapok különbözőjein túl általánosabban ismeretes hasábokra: nem létezhetik a konkrét-csak-nem-konkrétból-jöhet-létre felfogás alapján érdemi válasz, visszajelzés, a befogadás érvényes és érdekes (érdekkel „bíró") kifejezése. Mert az értékelés, ha bírálat, ha nyersen érdekjellegű cselekvés, ha bármi egyéb, aminek konkrétum az alapja, nyilvánvaló, konkrétum annak a rendje (pardon!), így nem értékeli a nem értékelhetőt, azaz nem értékelhető marad azért is a konkrétum-nóvum (bármi szerény nóvum legyen is), mert az értékelő matériának szintén nem-konkrét-alapúnak kellene lennie.

Ilyen esetek előfordulnak, de csekély mennyiségük miatt sem tekinthetők figyelembe veendőknek; „is" mondtuk, mert a főbb szempont itt egy visszahatás: ha már figyelembe vettük az ilyen (kb. „evidenciatörténet", ihletettség, misztika stb. eredetkörű) válaszérvényességeket, csak olyanként (olyanoknak) láthatjuk őket, mint amik (hogy) kívül esnek a konkrétum sehova-addig-nem-tartozásán, tehát hogy a filozófiailag érvényes gondolat vagy az így érvényes műalkotás kizárólag addig-nem-létező alapján (ilyenekén) jöhet létre, viszont a másvalahová tartozó műbefogadás (ha tudományos, ha csoportérdek-lelki impresszionisztikus stb.), a kritikai kifejezés tehát, de visszább megyek, a befogadás maga, mihelyt szóban, fogalomban ölt „testet", olyasmi, ami feltétlenül a már-meglévőség állagába tartozik, oda tartozhatik csak, és ezzel a kör bezárult.

Természetesként hallom a kérdést: akkor monád-lét? (Ha jól mondom a szóalakot.) Nos, igen, de az önmagát elhívő műbefogadói önkifejezés is az, összeérés nincs, elemzéseink a pontról, mely nem teljesíthet ki (kör)vonalat semmiképp sem, sőt, így bárhol kétségbevonható, hogy bármennyi-vonalat is létrehozna, ergo bármily csekély hosszúságú vonalat, műalkotással kapcsolatban passzívnak (kifejezéstelennek) maradó felfogásról lehet ugyan szó, de semmi sem bizonyítja, hogy a mű került befogadásra, ugyanígy a verébke, a „lovak", a „nők", a városok, a tenger iránti szeretet is lehet a látszólagos befogadás, és így a verébke, a ló, a hölgy stb. vált élménnyé (az alkotásból), nem pedig a konkrét versszak, mondjuk, hogy

„Mit tudok annyit nézni a lombtalan fán,

Mikor a levelek már mind leszálltak,

Az őszi rajznak titkos értelme van tán,

Amit írnak az összevissza ágak.

Hogy fejtsem meg? Hogy értsem? Mit csináljak?"

Mert itt…

 

*

 

…itt, elnagyoltan is csak, oly mennyiségben vannak (volnának) jelen a ható tényezők, melyeknek összhatásaként létrejönne valamiféle műbefogadás (de miféle? Ha kifejezhetetlennek deklaráltuk prekoncepciózusan, ám tapasztalásból?), hogy…

1./ Nem „tudtok", hanem „tudok". Ergo a költő, ahogy fogalmazni szokták, fás karalábé módon, az első meglepetést ezzel okozza: látszólag minket szólít meg, de közben önmagát kérdezi. S

2./ ez komoly feszültség forrása, mert ha egyszer ő maga sem tudja, mit kérdez minket? A „mit tudtok" itt jelen nem lévő attitűdje és szóalakja érthetőbb lenne. Támadó, agresszív. Valamiféle hát-tényleg-a-csudába-is-már (enyhén) közérzületet képviselne.

3./ A lombtalan fa képzete lehet vonzó, lehet taszító. És lehet másféle élményekre (kifejezésekre etc.) tartalmilag rímelő. Már nem csupán erről a versről van szó.

4./ El sem gondoljuk ezt, a második sor a maga hangulatának érzetével olyannyira elhangol minket (valamerre), hogy hirtelen a romantika vizein hisszük ringatózásunkat. Holott kínos aprólékosság is van ebben a kétségkívül nem túl érdemdús sorban; meg ha erőltetem, a „leszálltak" olyan szó is, hogy a körhinta utasaira éppúgy alkalmazható, mint a levelekre. De elég!

5./ Az őszi rajz. Ez tehát egy őszi rajz. És titkos értelme lehet,

6./ és ezt írják az összevissza ágak, vagy az őszi rajzot „írják", miért ne, parányit billen a dolog.

7./ S erre csap le a három kérdés. Főleg az utolsó igen súlyos. Nem is tudom, akkor-e igazán, ha Szép Ernő másholi, gyakori rákérdezéseit ismerjük (az élet értelmével kapcsolatosan, meg arra vonatkozóan, hogy emberként tényleg mit kéne tennünk?), vagy akkor, ha merőben készületlenül ér bennünket.

Fokozza a hatást Sz. E. szokott fordulata, az a költői eszköz, mely természetesebbnél is természetesebb (ah, az érzelmes, látszólag mélyértelmű kifejezési mód! a műbefogadás egyik lehetetlenje), máskülönben nem is feltűnő, fel se tűnő dolgokat kifordít sarkaikból, és úgy állítja be a tényközlést, hogy…

De itt hagyjuk a sorolást. A két következő sor így szól:

„Mire való az eget is annyit nézni,

Figyelni felhők álomarcu népét?"

Ez végképp megdöbbentő. De nem is csak a váratlansága, hanem, bizony, hogy oly makacsul kardoskodik az eddigiek mellett, annyira folytatólagos! Ki gondolná, hogy ez kérdés: mit bámulunk annyit az égbe/re? De ha emberszabásúnak vesszük a következő kijelentést, ha természetközpontúnak, kemény ütés:

„Sohase tudtam emlékembe bevésni

Egyetlenegy felhőnek hű arcképét…"

(Mellesleg nekem a „sohase" szóval bajom van itt prozódiailag, ám hagyjuk.)

Ez már valóban több a soknál! Így ír a dramatizáló, „link" műbefogadó, a népszerűsítő. (Bármily sikere van is az esztetizálásban.) Miért kellett volna felhők hű arcképeit „emlékünkbe" (emlékezetünkbe) bevésni. S a többi. Az „emlékembe" szó különösségének poétikai értékét hangsúlyozná a míves elemző. De a záró sor megfoghatatlanul gazdag:

„Kelnek, bomolnak, múlnak és az ég kék."

Ez a műbefogadásnak vágja oda, hogy slusszpassz. Ennyi és nem tovább, minden egyéb csak lappália, ahogy régen mondták, lárifári. Ily fáradozósdi.

És nem folytatom. Emitt-ott gyengül is a vers. Alaphatása mégis megvolt. Hogyhogy, csap le a henyének minősített kritikusra a szigor, a műgond (joggal). Egy versnél nem lehet mindegy, hogy első döntő fontosságú tíz sora után jön-e még 10, nem jön! S nem is rossz dolgok jönnek:

„Mi van amott a hídon, micsoda szépség,

Mily bánat, mi köze hozzá szívemnek…" Stb.

A makacsul ismétlődő rímképlet, sor-szabás etc. is fontos. Visszamenőleg is. Teszi a hatást. Ráadásul a két sor tkp. bájos sorolásai után ez a fantasztikus, elioti-kafkai sor jön:

„Milyen egyszerű és nyugtot nem enged."

Kevés híján itteni dolgozatomnak is ezt a címet adtam. Az egészről, amit összehordtam. Lazasággal, megvallom. Viszonylag új dolgozatszerkesztési móddal. De valami nem engedett nekem nyugtot, és maximum ezt a nyugtalanságot merhettem átadni, remélhettem tolmácsolni… a nagyon nem konkrétból (mert hát…! nem?) valami műfilozófiai konkrétat.

Természetesképp beteges lenne, ha ezt az „alkalmat" (miféle alkalom ez? mely alkalmak vannak egyáltalán? magunk mondtuk… semmifélék) arra próbálnám megragadni (brr! máris), hogy a magam dolgában akármi ismeretet terjesszek. Jaj.

Természetes, hogy a költői önelemzés sem mondhat ellent tényszerű érdemlegével (nincs!) a költői-esszéista tárgyelemzésnek, vagyis hogy „lélektől-lélekig-esély" itt, a műbefogadás (a mű élményének kifejezése) terepén nincs és nem is lehet. S mégis! Ha (és bár nincs!) bárminek lehet netán valami haszna, csak a költő belső tapasztalatának, vagyis ha ezt közli. Kuriózum (s ez a nagy mentség, mert nem is lehet több) az ilyen boncolás. Afféle gyalázatos kitételeknél, hogy „költő, fogd a szád, nem érdekled te a kritikát!", ezeknek gyermetegségénél stb. feltétlenül több, ha szegény poéta valamit maga is eldadog.

Nyilvánvaló, hogy ha az 1995-ös (Balassi Kiadó) verskötetből, Vagy majdnem az, no, Szabó Lőrinctől a cím, „öngyilkosság vagy majnem az", idézem tartalmilag, bocsánat, ám itt olyasmit mond, hogy ki tudja, mi ez a kötet, lehet emez, amaz, lehet bármi, vagy/avagy majdnem az, tehát ha innen szedek elő bármit is, nem az Ami eldől, nem áll címűt, melynek két sora a címével azonos:

„Ami eldől,

nem áll."

Sokféleképp levezethető, oly nyilvánvalóan egyetlen megoldása van (filozófiailag), hogy… kár a szóért. Mivel azonban nem egészen egyféle a megoldás sem (azért), és elágazóak az ide vezető utak, marad: 1./ még ily egyszerű esetben sincs teljes érvénnyel képzelhető műbefogadás (esztétikai etc. feldolgozás), és 2./ valami érdemleges ennek ellenére és továbbra is mondható. Vagyis az „én nem kívánom már kifejezni magam nektek", értsd, semmi idők senki emberének, és az „úgysem értitek pontosan" közötti harmadik (itt sorolt, jelölt) eset áll fenn máris.

Mégsem ily verset (filozófiai kődarabot) kívánok itt, dolgozatom jól megfontolt zárásaként figyelembe venni, hanem egy zaftosan bőgetős (bőgős) munkácskát.

Idézem:

„Vasút

 

A szívek azon szoktak

megszakadni,

hogy valamit nem tudtak

abbahagyni.

 

És nem is ők nem tudták

– mit tudnak ők –:

csak legfeljebb kicsit, arrább,

az agyvelők.

 

De akkor, mind e dúló

vad kavarcban,

a szakadás kimúló

hangja harsan.

 

Ó, te áldásra átok

hangjelenség –

tisztelgő bakter, állok.

Jószerencsét."

Lehagyván a kötetben található variációs (bocsássak meg) sallangokat, ezt a verset kell néznünk. Tegyük is gyorsan.

Romantikus, képzetvilágos, érzelmes, önszerető stb. – ez mind mondható. (Megannyi meghatározhatatlan fogalom. Nem léhán mondom: nincsenek meghatározható fogalmak. Komolyan mondom, tudósian: a fogalom azért nem meghatározható, mert a fogalom a meghatározásnak az a maximuma, a konkrét előtti nem ismeretesé, a fogalom előtti benső-konkrété, mely… stb. Tehát a fogalom meghatározása csak az lehet – felesleges művelet felesleges eredménye: a fogalom olyasmi, ami egy meghatározhatatlant mégis meghatároz.)

Nem tudni a vers elején, miért fontos a költőnek a szívek állapota. Meg szoktak szakadni? Már úgy eleve? Miért? Jó, fogadjuk el. Min szakadnak meg? Mely okból? Hogy nem tudnak abbahagyni valamit. Világos. Belelépek egy-két-három adag kutyakakába; olvasok egy rólam szóló, másról szóló rossz elemzést; másodszor eszek menüben sárgaborsófőzeléket főtt marhahússal – abba tudom hagyni mindegyik műveletet, nagyon is. Nem abbahagyni: akkor valami (ah, henye szó!) végzetesről van szó, valami drágaságosról, egy szeretett lényről… nyilván nem a borivásról, a cigiről, mert az nem a szív dolga, ily közvetlenséggel nem. Fogadjuk el. Van, amit a szívek nem tudnak abbahagyni, s ettől, ha nem is szokványosan, de megszakadnak… még mindig a leginkább ettől van, ha megszakadnak a szívek. Nem is. Vagy „csak attól", vagy… No, kissé eltúlozta a költő. Attól? Így?

Szoktak megszakadni. Ez elszorítja szívemet, ez egy borzasztó fájó vers, bár én írtam. De ez még nem műbefogadás (élményalapú műelemzés), jól nem az. Viszont egy kicsit tovább szorítom, le, a dolgot: korlátozom, nem is ők nem „tudtak", „tudták" – az elmének kéne okosnak lennie. Fenébe is, hülye fejünk okozza „feljebb, kicsit arrább", vagy rakjuk az interpunkciót bárhogy, az agyak. Hm. Most akkor? Szegény szívekkel, melyekre már-már vasút menti ákác virága hull a rosszindulatú (?) befogadásban, jól ki van babrálva.

Hanem ezt az egészet, pontosan amiképpen az első szakasz után érezte költőnk, hogy nem egészen stimmel, ha ennyiben (annyiban) hagyja, itt megint félresöpri valami (a poéta jóvoltából szintén). Vad kavarodás ez, se így nincs, se úgy, és valami „kimúló hang" harsan. Ah, harsan! Szakadásé, elválásé? Több változatom volt a dologra, mikor 1994 telén ezt Duisburg városában, a nagy hidegben ceruzát ragadni alig bírva, le-lefagyó kézzel jegyezgettem. Bár vasutat fizikailag nem láttam magam előtt, csak a D.-M. közötti villamos sínpárját, szerelvényeit.

A negyedik szakasz annyira szabaddá teszi magát, hogy már nem igazságoskodik, nem pontoskodik, hanem? Még rosszabbat tesz, ha úgy akarjuk, a realitás oltárán. Minősíti ezt a szakadás-hangot, bevágja az áldás, az átok fogalmát (lazán, de keményen), majd merőben más térbe billenti az ügyet: a poéta mint tisztelgő bakter áll, jó vicc, mi a nyavalyát tud szólni, szegény ember, szegény költő, mit, ennyi bonyodalomhoz, ily mennyek-pokolok összecsapásához, ha az MSV Duisburg–Uerdingen meccs eredményét sem tudja megjósolni, ugye, mit tehet? Odacsapja magát haptákba, mint bakter, tiszteleg, a legjobbakat kívánja, ennyit mond a vers. A megszakadt szívével ez a fából faragott mézeskalácsbakter ott áll, és maga van, de önmaga által is titkon elismert jó emberként; jóember, a föld kerekén!!

Titkon-bizton, rejtve-lopva, akárhol azért nem, senki se mondja.

 

Két haiku, függelékek

 

Nem múlik semmi.

Ideje múlik csupán,

bármije nélkül.

 

*

 

Oly tiszta semmi.

Épp csak valakije kell -–

teljességéhez.