„Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ennek következménye az a felháborító paradoxon, hogy valaki magát minél inkább kintlévőnek tünteti fel, annál mélyebben benne van, s ezért valaki minél kevélyebb és minél jobban henceg és minél pökhendibb és orrát minél jobban felhúzza, annál komikusabb, végül is minél emberfölöttibbnek akar feltűnni, annál nevetségesebb. Éppen ezért nincs mulatságosabb magatartás, mint a pátosz."

A nadrágzseb alsó illesztésénél feslik a varrás. Ahogy kettéválik a gyűrött és már kissé kopott szövet, a cérnaszálak megmutatkozó rendje maga a megnyugtató szabályosság. A rend, ami a bomlás miatt látható. Miképpen lehetne megállni, hogy ne szakítsuk tovább a kezdődő repedést?

Semmiképpen.

Ahogy az asztalhoz egy pillanatra lepihenő, édeskés izzadságszagot lehelő, mákos hajú, szarkalábas arcú asszony mondja: angyalom, az anyag előbb-utóbb úgyis megadja magát.

A konyhafalon, a mosogató fölött archív fénykép másolata lóg New York hőskorából, a vasbeton és a nagy acélszerkezetek bűvöletéből, a felhőkarcolók építésének idejéből. Hatalmas vasgerenda lebeg a levegőben, bakancsos, munkásruhás férfiak ülnek sorban rajta, a lábuk az iszonytató mélység fölött lógáz, s az ölükben apró, előrecsomagolt dobozkák, elemózsiás készletek. A kép angol nyelvű felirata is ezt magyarázza: ebédidő a felhőkarcoló tetején, 1932. A férfiak látható elégedettséggel, önfeledten bontogatják az ennivalót, vagy van alattuk egy város, vagy nincs. Odalent ködlik a Macy’s áruház tömbje, hátrébb pedig a Central Park bolyhai. Némelyik férfi szájában cigaretta is lóg, ők talán már túl vannak az evésen. A kép jobb oldalán egy hatalmas, vaskos drótkötél látszik, ez tartja a vasgerenda egyik végét, s az ott ülő munkás szinte hanyagul ebbe a drótkötélbe kapaszkodik. Ő is sapkát visel, mint csaknem valahányan, kivéve a tőle kettővel jobbra üldögélő férfit. Ez utóbbin magas szárú cipő, sötét nadrág, felgyűrt ujjú fehér ing. Középen elválasztott szőkés haja a homlokába hullik. Ismerős az arca. Semmi kétség: Németh László üldögél ott a vasgerendán a város felett. Tűnődő tekintettel, szolidan mosolyogva néz valahová balra, lefelé, határozottan van benne valami nemtörődömség, alighanem éppen most fejezhetett be egy történetet, vagy csak hallgatta a másikat.

Ismétlem: nem vagyunk mi olyan jóban, hogy őszinték legyünk egymáshoz.

És én csak annyit kérek, hogy soha ne is legyünk.

Mert akkor talán még egészen vidáman is meglehetünk egymással. Akkor, ha nem zavar az őszinteség.

A nyitott ablakon át olyan a hang, mintha ezek a rövid, kiáltásszerű nyögések egy máskülönben néma, ám annál ádázabb küzdelem jelzései volnának. Süt a nap, s odalent, a sarjadó füvön egy borzas hajú, lógó pulóveres öregember billeg. A lábán vadonatúj, világítóan fehér edzőcipő. Aprókat lép, mint valami madár, aztán nehézkesen felemeli a lábát, és alighanem gyorsnak szánt mozdulattal a legközelebbi bokor felé rúg. Ekkor hallatja azt a furcsa hangot, amiről így már azt is lehet tudni, hogy feltehetőleg harci kiáltásnak szánja. A karjait is úgy tartja, ahogyan azt a karatefilmekben látni: a bal kéz kifordított tenyérrel elöl, a jobb pedig éllel az arc előtt. Amikor leengedi a lábát, úgy jár körbe, mint a bokszolók a ringben, még a fejét is meg-megrázza, megköszönve a nézők üdvözletét. A sövény túloldalán, a járdaszélnél turistabusz parkol, a színe akár az edzőcipőé. A sötétített üveg ellenére is látni, hogy a benne ülő turistáknak milyen jó kedvük van; fényképezik az öreget. Az meg, mintha észre se venné őket, mintha csak a mindennapi harci gyakorlatát végezné, boldogan emelgeti a lábát, fújtat és kiabál, meg-megérintve a nyeszlett aranyesőbokor lehajló ágait.

Átlagos külsejű, már hízásnak indult férfi, aki nap mint nap autóval jár. Az indulás utáni pillanatban megáll, kiugrik az autóból, körbejárja a gépet, megvizsgálja a gumikat, megrugdossa őket, négy keskeny gumi, és mégis az egész autó ezeken gurul, s ahogy gurul, képtelen magabízással ott ülnek benne az emberek. Nyitva hagyja a kocsiajtót, a motor jár, megtapogatja a lámpákat, lehajol a kipufogóhoz, és csak így tud aztán visszaülni, így tud aztán elindulni, bármennyire is siet.

Így járja körbe minden reggel, majd amikor hazaérkezett, fordított sorrendben így járja körbe az autót a megállás után is, megtapogatja a kilincseket.

Állítólag a feleségével éppen ugyanígy van; nézi és körbejárja, idő kell ahhoz, hogy megbizonyosodjon, idő kell ahhoz, hogy belefeledkezzen, idő kell ahhoz, hogy visszatérjen a biztonság érzete.

A reggeli napsütésre kitárt szárnyas ajtón besüt a nap. Hűvös még a levegő, noha érezni a nap erejét. Idebent, a lakáson belül melegek a fűtőtestek, odakint a ház falát csak most kezdi hevíteni a nap. A nyitott ajtóban moccanatlannak tűnik a levegő, a parketten mégis árnyékok gomolyognak, mintha valami távoli füst sötétebb foltjai vetülnének ide. Tudható, hogy odakintről a nap heve gomolyog befelé, innen a felfűtött levegő szökik ki a térre, s az egészből mégis semmit nem látni, csak ezt: a láthatatlan levegő árnyékát, holmi gyülekező pamacsokat. Akár a jövőből a múltba, a jelenből a jövő felé gomolygó idő: nincs, s mégis érezni; nincs, s mégis tudni kell.

A szövetdarab, egy évekkel ezelőtt félredobott ing a szekrény aljából, hátulról, a régi cipők, elhányt téli ruhák alól került elő. Első pillantásra nem látszott, de kibontva annál megdöbbentőbb volt, hogy a molyok mennyire alapos munkát végeztek rajta. Majd amikor a fény, a ragyogó délelőtti nap felé fordítva vizsgálgatták a lyukak sokaságát, és a padlóra vetett árnyékok és fények játékát is látták, olyan volt ezeknek az apró fénycsíkoknak, pontoknak és homályos foltoknak a rajzolata, mintha az asztal lábánál egy régi írás jelenne meg, akár a mesékben, amikor a titkos üzenetet a tűz melege, a hold sugara hívja elő. Egy régi nyelv régi sorai, felragyogva és aztán eltűnve megint.

Azt mondja, megbizonyosodott arról, hogy nemcsak a test pusztulhat el úgy, hogy a lélek tovább él, de a lélek is kiröppenhet a testből, s az mégis működhet tovább.

Az utcácska közepén üzemelő üvegbolt. Üvegtechnika. A lépcsőfeljárónál falra szerelt tükrös üvegszekrény telis-tele apró üvegmacskákkal, színesre foltozott, nyújtózkodó zsiráfokkal, lehajtott fejű, piros hátú tehénkékkel, kifeszített vitorlájú, áttetsző hajókkal, aranyhegedűt az álluk alá szorító, a vékonyka vonót a magasba emelő, karcsú derekú, fodros szoknyás kisasszonyokkal. Mellettük békésen férnek meg a mustfokolók, a gumis mellpumpák, a porszívóra szerelhető orrszívók, s persze a különböző rendű és rangú üvegcsék, beleértve az érthetetlen rendeltetésű, tekervényes csöveket is. Többségükben nemcsak hogy teljességgel fölöslegesnek látszó tárgyak zsúfolódnak itt össze, de egy-két használati eszköztől eltekintve valamennyi leplezetlenül ízléstelen is. Viszont reggel, amikor a Liliom utcai háztömb gerince fölé ér a nap, a tükörben ezek az apró üvegfigurák úgy ragyognak fel, mintha csak egy pillanattal előbb dermedtek volna ide. S ilyenkor a vitrin melletti ablakok is kinyílnak; látni odabent a hosszú munkaasztalokat, a csapos kék gázfáklyáknál ülő asszonyokat és férfiakat, látni, ahogy fogóval a kézben, az ajkukat összecsücsörítve, szemöldököt ráncolva forgatják a tűz felett a hajlékony, lággyá olvadó üvegszálakat. Látni, hogy mennyi akarat és szorgalom, mennyi kitartás és szakértelem kell még az ízléstelenséghez is.

Állni tehetetlenül a járda közepén, nézni a dolgukra siető járókelőket, állni és nézni és érezni, ahogy körbefordul körülöttem a délután.

Úgy emlékszem, mondta, hogy szépen énekelt, s ettől a szépségtől még érthetőbbé vált a számomra, hogy miben áll a szomorúsága; nem a kilátástalansága, hanem éppen a természetessége okozta. Megértettem, miszerint ő soha nem is számított másra, mint a szomorúságra, s ebből adódóan számára a bizonyosságnak sincsen más jelentése, mint igazolás, ami a további szomorúságok előhírnöke.

Ezért volt olyan az a dal, mint a fák árnyéka. Hűvös, barna és érzelem nélküli. Szomorúság a szomorúságon túl.

A szempillái, ahogy nézte őket, újra és újra egy felfeslő varrást idéztek föl benne, a ráncosodó anyagot és a cérnaszálacskák rendjét, cérnaszálakat, s mögöttük a sötét lyukat.

„Amikor a földeken dolgozom, vannak percek, amikor egyáltalán semmi nem jár a fejemben. Egyetlen ötlet sem fut át az agyamon, bár az érzékeim éberen figyelnek mindenre, ami körülöttem történik. Ha történetesen egy varjú szállna el fölöttem, röptének minden részletét megfigyelném, de nem keresnék hasonlatot a feketeségére. Ha a fákra néznék, nem gondolnám, hogy a leveleknek bármi közük is volna a szélhez. A fák fák, a levelek levelek, a varjak varjak. Tudom, hogy mindez nem jelképe semminek sem, nem hasonlat, hanem önmagában való dolog."

Ez az utazás lesz életem tengelye, mondta. Nincsen párhuzam és nincsen szimmetria. Én vagyok, van az utazás, és semmit, de semmit nem tehetek: elmarad bennem az idő.

A széles út mentén végig facölöpös drótkerítés szegélyezi a földeket az aszfalttól elválasztó, gyér füves árkot. A cölöpök hegyén, nagyjából azonos távolságra egymástól, mint a jelzőbóják egy vízi úton, ragadozó madarak ülnek. Hátat fordítanak az útnak, nem ügyelnek az ott elsuhanó autókra, buszokra. Nem érdekli őket ez a mozgás; a látszólag mozdulatlan szántóföldet figyelik. A színük is olyan, mint a szántóé: barnássárga, tömör. Mit csinálnak? A saját területük legszélére húzódnak ki, egészen a határig, hogy aztán itt, a mozdulatlanságban, itt, a távolság révén a lehető legtöbbet lássák abból, ami az életük.

Merthogy, hajtotta le a fejét, miközben elmosolyodott, de olyan mosollyal, mint aki éppen valami régi csínytevését vagy botlását ismeri be, persze jóval az után, hogy ezt meg kellett volna tennie, s most már mindez sokkal inkább nosztalgia, semmint lelkifurdalás, netán bűnbánat, tudhatjuk, mondta lehajtott fejjel, merthogy tudhatjuk, hogy a világ teremtményei iránt érzett szánalom és részvét sem más, mint önmagunk szomorú szeretése.

A homokszínű, domború falak és körben a homok.

A fa csapóhíd a csillámos külső fal és a homályos, szűk belső templom között a kopt kolostorban, és a repedezett, sok száz éves facsiga, ami hajdan a hidat felhúzó és leeresztő kötelet tartotta.

A lapos tető, ahonnan a szomszédos kolostorok tornyait és falait látni, a falak mögül kibukkanó pálmaleveleket, vadszőlőhajtásokat, miközben az átforrósodott tető közepén kis vasajtó vezet az egykori raktárba, kincsestárba.

A szűkös, alacsony járatok a falakon belül és a homokbuckák végtelensége odakint.

A kopt szerzetesek fekete sapkája olyan, mint egy gyerek főkötője. Az alakja a gyermeki ártatlanságot, a színe, akárcsak a ruhájuk feketesége, az evilági hiábavalóságot, az itteni lét halott voltát mutatja. A főkötőn tizenhárom kereszt, tizenkettő szépen elosztva elöl, és a tizenharmadik, a különálló hátul. A fejfedőt hosszanti irányban vastag, sárga csík osztja ketté: olyan, mintha egy régi, durván behegedt seb volna. Az is: több mint ezerhatszáz éve őrzi az első sivatagi szerzetes keze nyomát. Egykoron Szent Antal, a nagy alapító, akit elmélkedés közben megkísértett a Sátán, s el akarta ragadni tőle a fejfedőjét, annyira erősen kapaszkodott a fekete szövetbe, hogy az hosszában kettészakadt. Amikor aztán a kísértő eltűnt, Szent Antal megvarrta a főkötőt, éppen úgy, olyan öltésekkel, ügyetlen, sietős kézzel, mint amilyen díszítés ma végigfut a kopt szerzetesek sapkáján.

Megjött a tavasz, megjött a napsütés, s vele mindjárt olyan forróság, hogy zúgott a levegő, és távol, az ég tetején felhőfoszlányok remegtek, és valahonnan pendülések is hallatszottak, fémes, tiszta pendülések, egymás után, mintha egy cimbalom szólalna meg a fák mögött, mindig ugyanazt a húrt pendítve, akár valami kíméletlen óraütés.