Novemberi köd áztatja Budapestet. A felkelők mozdulatlanul állnak éjfélig, repülőkről néha fényszórók vágnak végig a nagy, vizes téren, de ők nem mozdulnak se a sötétben, se a végre rájuk zúduló nappali világosságban.

Világosság. Ez az, amiből nem kérnek. Sikerült elérniük, hogy évek óta vastag felhők ülnek a város fölött, és az egész ország fölött. Furcsa. Az egykor asztal mellett, se a táj, se a lakók jellegzetességeire nem ügyelve vagy azokkal épp dacolva meghúzott határok most természetes határoknak bizonyulnak, a felhőréteg Kassától délre, Nagyváradtól nyugatra, Kismartontól Keletre, Szabadkától északra kezdődik, Európából nézve olyan, mint valami tájra csavarozott vaslemez.

Félelem rázza az európaiakat, ha erre a könnyű vízpárából összekalapált vaslemezre néznek. Mi lehet alatta? Évekig csak töprengtek. A határőrök kiköptek, ha véletlenül az árnyéka rájuk esett. Ember se be, se ki. Vonatok nem jártak, az utakon csak bölénycsordák vonultak a sorompóig.

A lemez alá nem lehetett belátni, mert felhőig érő fák tartották. Burjánzó, túlméretes kukoricaszárak, óriástuják, elszabadult tölgyek, mesefák, és a fákra azonnal felfutó óriáspaszulyok nyomultak a benádazott égig. De akadtak mamutfűszálak, azok értek föl elsőként, mint vékony cseppkövek, a plafonig. A füvön aztán fölszaladt az első óriáshangya. Akkora volt, mint egy nagyobb kutya. A felhők alja zöldes, előbb a zuzmó telepedett meg rajtuk, aztán a moha. A fákon mókus és egérhad, nyomukban macskák törtek a fölső emeletre. Mikor az első egér kiemelte fejét a felhőrétegből, és belesütött szemébe az általa sosem látott nap, megszédült az arany ragyogástól, a kék tágasságtól, az épp fent levő félhold aszpirinjétől, és azonnal lependerült a mélybe. A lemez alatt néha kisebb-nagyobb állatok potyognak az égből.

Az emberek arca megsárgult, kiütközött rajtuk ázsiai származásuk, az idegenség vészesen nőtt, az egyre gyakoribb esőkben leszakadt róluk az utolsó civilizált ruhadarab, kiapadtak a kőolajvezetékek, a rajtuk éjszakázó vadludaktól földre roskadtak az elnehezült villanydrótok. A haszontalan vasvázakba, melyek a vezetékeket tartották eddig, e csontváznál is nevetségesebb szerkezetekbe, beletelepültek az őslakók. Deszkákból emeleteket vertek beléjük, de csak szöges cipőben járhattak a csuszamos deszkán.

Most esőben ázó arccal, víztől csöpögő bajusszal állnak a felkelők az egykori Parlament előtti téren.

A házak nagyrészt már elpusztultak, a drótokat denevérek szaggatták ki a házakból, a gázvezetékben megmaradt gázt az utolsó autók hörpölték ki, aztán böfögve ők is szétestek, azonnal bűnhődniük kellett pillanatra megszerzett énjükért. Az egyik autóhullába belekölykezett egy élveteg hiúz. De hiába imádkozott, a magyarok nyilaitól semmi sem menthette meg. A hiúzbőrt egy kisebb zsák sóra lehetett elcserélni.

Ki akarta ezt? Senki. A lakosság akarata ellenére tűntek el az automata mosógépek és telefonvonalak az országból. Olyan üresség támadt, hogy egész Európában hét gyásznapot rendeltek el, és zúgtak a harangok reggeltől estig, estétől reggelig, az európaiak nem tudtak aludni, a harmadik naptól kezdve viszont akkor is aludtak, amikor nem kellett volna. Csipkerózsa ütötte föl a fejét a városi parkokban. Az emberek bőre csupa karcolás és karmolás lett az alvástól.

És akkor már nem fukarkodtak a magyarok dicséretével. Szegény emberek, mi lesz velük, segíteni kéne rajtuk.

És sütött a nap hét éven át Koppenhágában, és nem esett az eső Londonban, Lisszabon utcáira a Szahara felől érkező homok pergett, Pombal márki lovasszobra leugratott a helyéről, és beleivott a tengerbe, de képzelhetik, mit művelt a sós víz a bronzzal.

Az óriásfűszálon hangyák másztak föl a magyar fellegekbe, a fákra az egyre szőrösebbé váló őslakók is felkapaszkodtak.

Fönt a felhők közt csodálatos kastély volt, ahol Hunor és Magor lányai laktak egy óriás fogságában, mesefigurák, Holle anyó, Hófehérke, Babszem Jankó, János Vitéz, Dante, Münchhausen báró, Goethe. A felhőtakaró egyre vastagodott.

Néha már a földig is leért. A ködben mindent ellepett a nád, a csalán, a Balaton vízszintje megemelkedett, a halak még külföldről is beúsztak az országba, hogy igazi vizet érezzenek. A Dunán újra jött fölfelé a viza, a hajósok féltek a vonulásától. Néha száraz lábbal át lehetett kelni Újvidék és Pétervárad között a vízen, olyan sokan jöttek.

Nem volt teljes a sötétség a felhők alatt, a nap mindig talált réseket, és ezek a fényoszlopok merészen belekaszáltak a magyar ugar dudvájába. Valóságos üvegtoronnyá merevedtek. Némelyik olyan hosszan megmaradt, hogy üdülőházakat létesítettek bennük.

Volt fény, zsákban dobálták be az aggódó európaiak a határon, a felhők hasa itt-ott tükrözött, az őslakók folyton a saját tükörképüket látták.

A térképekre már ezt is írták rá: Tükörország.

A segítség repülőn érkezett, hiszen az ország útjai járhatatlanok voltak.

A felkelők nem kértek segítséget, de ha már megkapták, nem volt szívük elutasítani. Esőben ázva álltak az egykori Parlament előtti téren és vártak. Volt idejük, nem siettek sehová. A Parlamentből nem maradt több, mint a kőcsipkék, és ők szerettek ezeknek a csipkéknek az árnyékában tanácskozni.

Hányan lehettek? Ötezren? Húszezren? Sohasem látott tömeg. Sátrakat vertek az egykori utcák és minisztériumok helyén. Itt valamikor a troli fordult. Egy piros buszocska csodával határos módon épen maradt, abba is beköltöztek néhányan.

Vártak a szelídekre, tudták, hogy jönni fognak, és nekik nem is volt kifogásuk az érkezésük ellen, unták már a barbárságot, a lóáldozatot a pogány isteneknek.

Nem, nem unták, de volt, aki emlékezett a régi időkre, mikor nem kellett többórás énekléssel elkábítani magukat, hanem leülhettek világító kristálylapjaik elé, és ott érdekesebbnél érdekesebb történeteket tárt eléjük valami ismeretlen nagyúr, Isten talán, de ebben nem voltak biztosak, nem értették már az egyistenhitet. Döntésképtelenek voltak, nem tudtak egyet választani.

Az első repülő hetekkel ezelőtt megjött. Áttörte a felhőréteget a főváros fölött, azonnal hideg szél fújt be a lyukon, és egy szürkéskék égdarab is látszott. Fölfedezte a felkelőket, rájuk repült, gépfegyveréből leadott egy sorozatot, aztán a szárnya belegabalyodott egy liánba, egy gépevő fa izmos karjával magához rántotta. A pilóta időben katapultált. Senki sem kereste.

Ó, Európa, hörögte az egyetlen sebesült, akinek agyáról a nyakseb okozta vérzés, úgy látszik, leszívta az emlékezetkiesés felhős hályogát. Múzeumokra gondolt. De szeretnék egy Rembrandtot látni vagy egy Leonardót, mondta, és fölkapaszkodott a paszulyon a felhők közé, még mielőtt a nyakán a sebet bekötözhették volna.

A gép eltűnését az európai kormány provokációnak tekintette.

A felkelők hadrendbe sorakozva álltak a sátraik előtt, mint egy szoborcsoport, kezükben kiegyenesített kaszák, egy-két szablya, néhány, múzeumban talált lándzsa, a legkorszerűbb haditechnika. Amikor a bandavezér végigtekintett rajtuk, elégedett mosoly szaladt át nedves bajusza alatt. Aztán ő se mozdult legalább egy hétig.

A szobrok feleségei közben a sátrakban főzőcskéztek. A körülöttük sok kis ágban hömpölygő Dunából halat fogtak kézzel, a sátrak nyirkos tetején vegyesen nőtt az őzláb és a párducgalóca, pörköltjükbe tettek mind a kettőből, három egészséges őzlábra jutott egy galóca. A gyerekek legjobban a szobrok közelében szerettek játszani, ugyanolyan pózba merevedtek, mint a szikár harcosok, fölmásztak a térdükre, sarat kentek az arcukra.

Az európai törvényhozásban nagy viták alakultak ki, milyen választ kell adni erre a nyilvánvaló provokációra. A repülőgyárak ontani kezdték a pengeszárnyú, nedvességtűrő repülőket és a vízben is robbanó bombákat, az utcákat tüntetők lepték el, akiknek a békezászló alatt zöld volt az arcuk a félelemtől, éltették a felkelők vezetőjét, egy nagy bajuszú magyart, akibe a lányok beleszerettek, és akit a férfiak irigyeltek. A helyzet kezdett veszélyessé válni. A Loire mentén hatalmas vihar pusztított, jégeső verte szét a legdrágább autókat, szakította be a tetőablakokat.

A légiflotta egy őszi este indult bevetésre. A körülmények kedvezőek voltak. Alkonyodott. A távolodó nap zöldes fényében megcsillantak a repülők, aztán csak a zúgás maradt belőlük.

Hamar a határhoz értek. A felhők fölött a pilóták többségén pánik vett erőt. Mélységes csönd ereszkedett rájuk, mint egy szürke suba. Látomásaik támadtak, a felhőfoszlányokat támadó pulikutyáknak vélték, hallották csattogó fogaikat. De csak egy esetben történt fegyelmezetlenség, az egyik pilóta ég felé fordította a kormányát, és a fizika törvényeivel ellenkezve kilépett a légkörből.

A Holdon landolt viszonylag simán, egy hatalmas kráter fenekén. A holdlakók azonnal köré gyűltek, az egyik bemászott a pilótafülkébe.

Pedig ha nem olyan gyáva az a pilóta, hasonlóan kedves fogadtatásban lett volna része a felhők alatt is. A gépek áthatoltak a szerencsétlenül járt társuk ütötte lyukon, éles szárnyukkal utat vágtak a buja vegetációban, és a Margit híd megmaradt sima betonján leszálltak, egész az egykori Nyugati pályaudvarig csúszva a laza avar borította Körúton. A gépek fele így is használhatatlanná vált. Nem volt visszaút. Különben sem volt felhatalmazásuk a visszavonulásra. Nekik csak a siker volt megengedett. Kiszálltak a gépekből és vacogva bújtak egymáshoz a nyirkos hidegben. Nem szoktak az ilyesmihez, ruhájuk egy pillanat alatt átnedvesedett, aztán átnyirkosodott a bőrük is. Ez viszont jólesett nekik. Már nem is fáztak annyira. Kisvártatva a csontjaik nyirkosodtak át, újra megismerték a rég elfeledett betegségeket. Reuma, lumbágó, isiász. Túlélőfelszerelésükből kést, kisbaltát rántottak elő, bozótot irtottak, sátorlapok alatt tábori ágyakat állítottak. Rágyújtottak a kötelező vízipipára, mely a felszerelésükhöz tartozott, mint a sisak. Pálinkát ittak az esti tábortűz mellett. Másnapra expedíciót terveztek a bennszülöttek fölkutatására. Nem tűnt föl nekik, hogy az este egyszerűen nem akar véget érni, hogy a pálinka képtelen kifogyni az üvegből, hogy a környező fák lombjából figyelik őket, és nevetnek rajtuk. Nők és gyerekek, egy-két felkelő is.

Fejfájásra ébredtek, meg arra, hogy gondos kezek borogatást tesznek a homlokukra. Alighogy magukhoz tértek, munkára fogták a helyieket. Elkezdődött az erdőirtás. Csodálatos város került elő. Az, amelyiket bevetés előtt fényképekről megismertek. Nagy máglyákban égett a dzsungel. A füst lyukat perzselt a felhőlemezbe. A nap széles sávban sütött be, fénye megcsillant az izzadó hátakon. A lazsálók fölött egyszer-egyszer korbács is elcsattant.

Térdig sáros csizmában járkáltak a katonák, Beethoven- és Beatles-melódiákat fütyörésztek, ivóvizet egyre nehezebb volt találni. Az egyik repülőn egy dzsipet is hoztak magukkal, azzal száguldoztak a latyakban a folyóig.

Megtalálták a metróalagutat is. Csodálatos éléskamrának bizonyult, kiderült, hogy méhek rakták tele lépfalakkal, a mézből egyszerűen kockákat lehetett vágni.

A felkelők nagyja ilyen könnyen persze nem hódolt be, továbbra is szilárdan állt a posztján a Parlament előtt, de egyre többen szöktek át ide a jobb élet reményében.

Egy belga katona, akinek az egészsége a többiekénél gyöngébbnek bizonyult, a második héten megbetegedett. Talán az idegei nem bírták a furcsa állatok látványát. Pedig veszélytelenek voltak még a nyúl méretű pókok is.

Sátrába húzódott, megtagadott minden parancsot. Nem lőtték agyon idejében, így aztán egyszer csak eltűnt szem elől. Egy ideig keresték, de nem volt érdemes.

A felkelőkből néhány még mindig ott állt a tágas téren, eső verte a ruhájukat, a bajszukat az arcukhoz tapasztotta. A belga fél órával a szökése után már rájuk is bukkant.

Körbejárta őket, rácsodálkozott az élő szobrok szépségére. Megkopogtatta őket, valóban kongtak, mintha belül üregesek lennének. De a kongás még el sem ült, amikor megmozdultak, és körbefogták a katonát. Ellenállás nélkül megadta magát.

A foglyot egy vesszőből font jurtában különítették el, mindenki a csodájára járt. Volt, aki ételt hozott neki, és bedobálta a ketrecébe. Ő meg röptében elkapta a húsdarabokat. Aztán az asztalkáján szépen késsel-villával megevett mindent. Néha meg is tapsolták. Sokat nevettek akkoriban a felkelők, nem figyeltek föl az egyre gyakoribbá váló repülőgépzúgásra. Megindult a rendszeres légi forgalom Frankfurt és Budapest között. Felszerelést hoztak az alig egy kilométerre levő európai táborhelyre, ahol újra beindult a normális élet. Bár még csak kis területen. A metrót is újraindították, egyelőre két állomás között, inkább biztatásképpen, nem igazán volt szükség rá.

A fölszabadítás csak lassan ment, ez a szabad terület apró égetett folt maradt csupán az ország bealgásodott akváriumában. A fákat, a heveny terjedő loncokat alig tudták kiirtani. A Parlament felé egyszerűen képtelenek voltak előretörni a katonák, megállította őket a vegetatív ellenállás. Éjszaka még az ő száraz területeiket is bőséges esők öntözték, a nappal a helyi növényi terrorizmus leverésével telt.

Nem csoda, hogy nem jutott mód a foglyul esett felszabadító megmentésére. Ő nem is bánta. Hallotta a repülők zúgását, felismerte a közelben előretörő, majd éjszaka a mocsárba vesző lánctalpasok reménytelen küzdelmét, de nem várta őket, tudta, ugyanúgy legázolnák a jurtájában, mint a felkelőket. Akik nem keresték az összecsapást. Miféle felkelés ez, tűnődött. A passzív rezisztencia tombolása. Hogy kell ezt érteni? Sokat töprengett, már oda se figyelt arra, hogy nézik-e kívülről. Pedig nézték. Egy átható pillantás világította be ketrecét, de neki napokba, talán hetekbe telt, amíg észrevette. Egy felkelőlány. Tizenhat éves ha lehetett. A bőre fakó, a haja hosszú, ébenfeketén villog, a szeme két széndarab, egy életre kelt hóember szúrós tekintetével. A sámán lánya, mint kiderült. Napokon át figyelte a katonát teljes mozdulatlanságban. Aztán megvakarta az orrát, majd napokig megint semmi.

De micsoda napok. A katona szerelmes lett. Odahaza ez nem volt szokás. A szerelem heves és ésszerűtlen kisülése, mely mozdulatlanná égette őt is. Csak bámulták egymást napokon át, egymásba gabalyodott pillantásuk úgy feszült közöttük, hogy egy madár rá is telepedett. És énekelni kezdett, pedig nem is volt énekesmadár. Egy kicsi sólyom, aki most szopránhangon trillázgat.

A katona arra ébredt egyik éjszaka, hogy valaki baltával szétveri ketrecének oldalát. Gyere, szólt be egy határozott hang. A kése nála volt, ezt bármikor megtehette volna ő is, de nem akaródzott elmennie innen. Úgy érezte, itt végre megtalálta azt a nyugalmat, melyről korábban még csak nem is tudta, hogy vágyik utána. Gyere, ismételte a határozott hang. Nincs kedvem. Muszáj. Különben holnap karóba húznak. Nem hiszem. Itt olyan jóságos mindenki. Ne bízz bennünk, mondta az alt hang. Kibontakozott a sötétből. A lány volt az. Megszöktetlek, mondta, te nem tehetsz semmiről.

Hová viszel?, kérdezte a belga.

Föl a hegyekbe, ha átjutunk a hídon.

A férfinak jobb ötlete támadt. Nem akarsz világot látni?

Gyerekkoromban, amikor még nem kezdődött el ez az egész, sokfelé jártam.

Hiszen te beszélsz franciául.

Ez francia?, már elfelejtettem.

Méghozzá gyönyörűen. Flaubert hangját képzelem ilyennek.

De rég is olvastam.

Van nálam egy könyv.

Erre most nincs idő. Akkor menjünk hozzátok.

A lány és a katona átlopództak a két tábort, a két világot egymástól elválasztó bokorsoron, megálltak az egykori kiskörút végénél. Sár volt és meleg. A pályaudvar felől idehallatszott a hangosbemondó, bár továbbra sem jártak vonatok. Megkeressük az egyik barátomat.

A barát nagyon megértő volt. Lehetett valami sejtése a szerelemről. Fél óra múlva egy rendkívüli teherszállító repülőt indított Prága felé. A belga vezette a gépet, a személyzetet a katonai egyenruhába átöltözött lány jelentette.

Már hajnalodott, amikor a felhőtakaró fölé emelkedtek. A lányt síró- és nevetőgörcs kezdte el rázni, örömében befogta a belga szemét, csináltak egy dugóhúzót, de mielőtt a felhők feléjük nyújtózkodó szintjét elérték volna, sikerült stabilizálni a gépet.

Ha azt hiszed, már szabad vagy, tévedsz. A neheze csak most jön.

A repülőablakba lentről sütött be a nap, az üvegen jégvirág növekedett, búgott a motor, a lány mégis nekihevült, bámult ki a napsütésbe, csorgott róla a jeges veríték. A felhőréteg úgy festett, mint egy második talaj. Erdők ringtak rajta, felhőhegyi dzsungelek, aztán szavannás területek fölé értek. Egy hatalmas elefánt lába alatt döngött a köd, odébb zsiráfokat látott legelni.

Akkor kiértek Magyarország légteréből.

A trópusi táj sziklaszakadékként ért véget, lent fölismerhetetlen betonsivatag füstölgött. Ahogy a felhőszőnyeget kihúzták alóluk, azon nyomban megcsapta őket a gyárak, autók, vonatok, repülők, ágyúk zaja. A gép rázni kezdett, mintha göröngyös útra értek volna, a pilóta boldogan a kormányra csapott, a gép megbillent. Végre itthon, rikoltotta.

Alacsonyabbra ereszkedtek. Fát, erdőt alig láttak, egyik város érte a másikat. Baj nélkül landoltak a prágai repülőtéren. Az irányítóközpont közölte velük, hogy maradjanak a gépben, mert a járványügyi fertőtlenítő csapatok őket is és a zsákmányt is tisztító eljárásoknak fogják alávetni. A távolban már látták is a fehér ruhás, pleximaszkos szakembereket. Amikor a gép lelassult, a belga váratlan ötlettel letért a kifutópályáról, és a repülőtér kerítése felé hajtott a zöld műfűvel borított betonon. Műanyag nyulakat és illegális teniszezőket riasztottak meg, átszakították a kerítést, rátértek a közeli bekötőútra. Meglepett autósok dudáltak rájuk, le akarták előzni őket. Kisvártatva kénytelenek voltak félreállni egy földútra. Leparkoltak egy autóroncs mellé. A gépből kiugorva átvágtak a földúton a közeli gyorsforgalmi útig, mely alig kétszáz méterre húzódott. És autóstoppal könnyűszerrel bejutottak a városba. Még én sem jártam soha Prágában, suttogta a belga, és a hátsó ülésen most először próbálta szájon csókolni a lányt. De meghökkenve kapta hátra a fejét, a lánynak vékony, kétágú nyelve volt. Én viszont jártam, mondta.

Akkor te leszel az idegenvezetőm.

A városban a katona szállodába akart menni, a lány azonban rábeszélte, hogy aludjanak az egyik parkban, a fák alatt. Még az is kényelmesebb, mint otthon.

Olyan boldog vagyok, hogy újra itt lehetek, súgta a lány, mikor a ricsajozó városi éjszakában végre aludni tértek. A parkot közben bezárták, úgy kellett bemászniuk a kerítésen. Gond nélkül fölkapaszkodtak a több méter magas kőfalra, bent a mű-cseppköveken, mint valami létrán, lépkedtek lefelé. Hajnalban egy kis harmat hullott, a katona sírt elhagyatottságában, hiába melegítette a fáradtan horkoló lány a közös hálózsákban.

Ma viszont az én kedvem szerint lesz, mondta reggel a belga, szállodába megyünk. Egy gyorsétteremben megreggeliztek, a sarkon találtak is egy kis szállót, elfoglalták a szobát. Amikor lezuhanyoztak, a lányról kéregdarabok, madárlábak, elhalt rovarok páncélja jött le, és szédítően kavargott a lefolyóban örvénylő víz felett.

A katona közben bekapcsolta a tévét, ahol épp a halálhírüket jelentették be. Ezen csak nevetett, egész addig, amíg meg nem mutatták az autóroncs mellett álló, égő repülőt, és a két elszenesedett holttestet is. Akkor gyorsan fölhívta az anyját, hogy megnyugtassa, él. Aki meglepődve szólt bele a telefonba, nem, nem láttam a híreket. Ezek szerint valami nagyon bátor dolgot műveltél, kérdezte büszkén.

Igen, kiabált be a víztől csöpögő lány a katona helyett a telefonba.

Estig ki se mozdultak a szobájukból.