(a megváltást én tényleg úgy képzeltem)

 

a megváltást én tényleg úgy képzeltem:

krisztusi svunggal nagyvonalúan

hogy onnantól kegyelemmel betelten

egyszerre elkezd lenni ami van

 

Gyilkosság az Orient Expresszen

 

Christie-ben az jó, hogy alapból rend van,

s ha fölborul – levert tálca teát

a szobalány –, eltakarítja mind

a detektív, és ekképp megint rend lesz.

 

A barátaim rendre kiakadtak,

mikor először hagytál el, s vadul

fogadkoztak, hogy készek bármikor

kalákában jól meggyilkolni téged.

 

De alig telt el pár nap, visszajöttél.

Pont az Orient Expressz étterembe

hívtál, csak ott a konyha már bezárt.

 

Hogy ne kuncogjak, a nyakadba bújtam

– se krízis, se a végleg helyreállt rend –,

együtt aludtunk, s minden ment tovább.

 

 

Kézműves utca

 

A játszótéren sorbapingvinek

homokkő szocreál szoborcsoportja,

körötte hófoltok, télvégi tócsák:

ecsetestálak, vízfesték-tavasz.

 

Tiszta lap: szürke háttér, puritán

rend ígérete. Ideje a trágyát

mind átforgatni, eldolgozni, várva,

hogy kisarjadjon rajt’ a tulipán

 

vagy hónapos retek. S felvidulok:

magam vagyok, de itt vagyok magamnak,

s teher nélkül. S talán mindegy, hogy önként

 

választottam, vagy csak így alakult.

A hideg, tiszta éjszakákon látni

a holdon át az éj mögé szorult fényt.

 

 

Üllői út

 

Egy szerda reggel hét óra körül

a mustársárga sötétítőfüggöny

sarkán kibékülök a szakadással,

s tudom, hogy többé nem nézek oda.

 

Fekszem hanyatt az ágyon, s föladom.

Vagyis rájövök, hogy már föl van adva,

bár úgy fogalmaztam, hogy elhalasztom;

s mit többé meg nem kérdőjelezek:

 

az átmenetiségen átdereng

– belsőudvari fény – az otthonosság.

Egy harkálycsőr-koppintás pillanat,

 

s mint kéreg alól öntudatlan férgek,

nyüzsög elő sok boldog gondolat:

az enyészeten burjánzó tenyészet.

 

 

Kispárna

 

„Az ágy közös. / A párna nem."

(Pilinszky János: Életfogytiglan)

A jelentőségteljes csöndeket

rosszul viselem: bármit mond az illem,

vihognom kell, tízpercenként pisilnem,

és juszt se nő ki a bűntudatom.

 

És rühellem a misztikus homályt.

Hogy éljünk együtt? Kredencünkben csontváz,

„ez itt az exnejem a falra kenve",*

s patkány mocorog szőnyegünk alatt.

 

Kétévnyi fehér foltra telepedjünk

(itt oroszlánok laknak)? És ha újra

szétrúgsz mindent, mint tyúk a töreket?

 

Ha szétcincálod is a kispárnámat

dühödben hóesés-paródiának

– nem félek se tőled, se nélküled.

 

^{* Robert Browning: My Last Duchess, ford. Fisli Éva}