Angol versek magyar szerzőtől? Miért ne? Vagyis hát miért is?

Elüthetném a választ azzal a manapság népszerű közhellyel, hogy az angol korunk latinja, azonkívül az EU félhivatalos nyelve. Csakhogy nem ezért. Meg aztán ez voltaképpen így nem is igaz. De még ha igaz lenne is, józan megfontolást tételezne fel ilyen döntés. Mérlegelését annak a ténynek, hogy az angol úgynevezett világnyelv, sok százmillióan beszélik, és még több százmillióan olvasnak rajta, ha nem is mindenki verset.

Márpedig engem gyakorlati szempont nem vezérelt, amikor így döntöttem. Azon egyszerű oknál fogva nem, hogy ilyesminek itt nincsen helye. Nem elhatározás dolga ugyanis, milyen nyelven írunk. A magyart sem választottam annak idején. Ha egyáltalán volt ott választás, akkor inkább az választott engem, hiszen az az anyanyelvem, egy ilyen úgynevezett kis nyelv, amelynek külföldön némelyek még a létjogát is kétségbe vonják, mintha egy nyelvet csak a nagy lélekszám legitimálna.

Az életem alakult úgy, hogy angolul is kell írnom, hogy megint választott engem egy nyelv, amely történetesen idegen nyelv ugyan, de már akár második anyanyelvemnek is tekinthetném, olyan intim viszonyba kerültem vele. Nem egyik napról a másikra történt, hosszú, több évtizedes folyamat eredménye ez, és elég lassan értettem meg, hogy ez is következik belőle. Bár ami az írást illeti, már korán voltak próbálkozásaim. Először egy közös vers, amelynek írásában az amerikai-magyar John Batkival és a szlovén Tomaž Šalamunnal együtt vettem részt. Aztán önállóan is elkövettem rövidke angol szövegeket, és egyik-másik kötetemben publikáltam is, de inkább csak játékból, semmint komoly szándékkal. Csak akkor kapiskáltam először valamit, amikor az angol kezdte bennem elnyomni a másik idegen nyelvet, a németet, amit mint gyakorló germanista ijedten állapítottam meg.

1969-ben, két évvel az egyetem elvégzése után, egy intenzív angol kurzussal kezdődött az egész Budapesten, ahol többek közt Nádasdy Ádám volt a tanárom, akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy költő. Pár hónapos londoni tartózkodással folytatódott 1972-ben. Majd 1973-ban kiegészült az Egyesült Államok-beli iowai íróprogramban való részvétellel, amelyet 1976-ban posztgraduális tanulmányok követtek Chicagóban. Aztán, 1985-86-ban jött Kalifornia, az egyetemi vendégtanárkodás Santa Barbarában. Később, egészen tavalyig voltak még ennek a nyelvi utazásnak, amely egyben szellemi is volt, további állomásai, de azokat már nem sorolom elő. Nem véletlenül állok meg ‘85-86-nál. A nyelvhez való viszonyom szempontjából ez volt a legfontosabb. Akkor szedtem föl a legtöbb szót, fordulatot, kifejezést. És nem annyira a munkám során, nem könyvekből, nem elvont módon, hanem közvetlenül, az életet élve, amely társ nélkül nem volt teljes, de bőkezű, hiszen, hogy mást ne mondjak, olyasmikkel ajándékozott meg, mint a dél-nyugati államok sivatagainak sátras bebarangolása vagy téli vakáció a Hawaii-szigeteken.

És ezt alapvetően annak köszönhetem, hogy magammal vittem akkor még kiskorú fiamat, és az ő nyelvi előmenetelét, iskolai beilleszkedését – ott kezdte az általánost – segítendő, az az ötletem támadt, hogy egymás közt is csak angolul beszéljünk. És attól fogva valóban angolul beszéltünk, de nem csak hébe-hóba, hanem mindig, éjjel-nappal, és mindenhol. És ez más volt, mintha csak kollégákkal, barátokkal vagy ismerősökkel társalogtam volna. Ez állandó, mindenre kiterjedő, személyes és bensőséges, szülő-gyermek viszonyba ágyazott kaland volt. Ebből kifolyólag akkor és ott egy teljes esztendőn át angolul esett meg velem minden, és egy idő után azt vettem észre, hogy már nem kívülről használom a nyelvet, hanem belülről beszélem, mert mintegy a nyelven belülre kerültem. És azóta is így érzem, máshol is, Magyarországon is, noha itthon újabban ritkán beszélem. Egészen pontosan szinte már csak akkor, ha meglátogat a fiam, aki azóta mellesleg felnőtt, és bölcsészdiplomát szerzett amerikanisztikából. A kettőnk kapcsolatában tudniillik továbbra is megmaradt az angol mint az érintkezés nyelve. Mi, ketten, némely, a hazafiságot hamisan értelmező honfitársunkban olykor nem csekély visszatetszést keltve, egymás közt immár tizennyolc éve kizárólag angolul beszélünk. És bizonyos értelemben továbbvisszük nagyapám örökségét, aki Kanadában, angolul élte le élete nagy részét, és apámét, aki ott nőtt fel, és még öregkorában is angolul jegyezgetett a naptárba.

Volt közben természetesen más is, nem csak beszéd, nem csak élet. Volt olvasás, irodalom is. Volt Twain, London, Crane, Steinbeck, Hemingway, Kerouac, Carver stb. Volt Whitman, Poe, Dickinson, Frost, Pound, Williams, Olson, O’Hara, Ginsberg, Snyder, Berrigan stb. De a valóság, ez az izgalmas és unt, édes és keserű, otthonos és ijesztő összevisszaság döntőbb volt.

Hogy nagy merészség, netán vakmerőség idegen nyelven írni? Lehet. De nem kell hozzá nagyobb bátorság, mint ahhoz, hogy az anyanyelvünkön írjunk, sőt, hogy egyáltalán írjunk.