Jó cím, ravasz cím – nem mintha Atwood kanadai olvasóit becsaphatná, hiszen ők nyilván tudják, nagyjából mire számíthatnak leghíresebb írójuktól, akinek ez már a harmincnyolcadik könyve: nem thrillerre, az egyszer biztos, pontosabban arra is. A cím egyértelműen jelzi az olvasói aktivitás iránti igényt: hogy Atwood elvárja, gondolkodjunk, talán vele együtt, azon, hogy ki is a „vak bérgyilkos". Vagy inkább: kik? És miféle vakságról van itt szó?

Van erre is – mint sok minden másra a regényben (amely úgy jó két harmadáig tele van rejtélyekkel, s aztán ezek nagy része – de persze, szerencsére, nem mind – kitisztul, megoldódik) –, van tehát erre, mármint a „vakság" kérdésére is egy olyan válasz, amely a regénytenger felszínén lebeg (vagy a regényrengeteg jól kitaposott ösvényein vár ránk), már-már a szemünket szúrja ki, s ha úgy tetszik, banális, bár olyan banalitás ez, amit az irodalomnak újra és újra meg kell fogalmaznia, s lehetőleg valahogy mindig új módon, a friss felismerés illúzióját keltve: jelesül, hogy mi, emberek, belegubancolódva mindennapos életünk apró-cseprő teendőibe, kisebb vagy nagyobb (vagy épp nagyon is nagy: égbekiáltó) gyarlóságainkba, bűneinkbe, tudatos vagy tudattalan árulásainkba, nem látjuk a körülöttünk történő történelmet, vakon tévelygünk benne. Számos példát lehetne idézni a regényből erre: a mű narrátora, aki végigélte a XX. századot, s már öregen, a kilencvenes években meséli el az életét, felidézi például a mézesheteit, amikor a férjével Rómába is elutaztak, s azt írja: „Gondolom, Mussolini fekete egyenruhás fasiszta katonáit is látnom kellett volna, amint a városban randalíroznak és összeverik az embereket – vajon tartottak már itt ekkor? – de nem láttam. Az effajta dolgok mindig láthatatlanok, amikor történnek, kivéve ha mi magunk vagyunk a tárgyai. Különben csak utólag látja őket az ember, híradókban vagy éppenséggel évekkel az események után, a filmekben."

Az angol cím – „The Blind Assassin" – egyébként erőteljesebben indítja be ezt a történelemreferenciális olvasatot: az „assassin" szó két dupla „s"-éről óhatatlanul az SS, a nemzetiszocialista fegyveres testület jut eszünkbe, ráadásul ezt az asszociációt a cím betűtípusa is megerősíti: egyszóval – ismétlem, a regény felszínén, majdhogynem szájbarágós szintjén – a „vak bérgyilkos" a történelem, vagy épp azok a „páratlanul udvarias" berlini férfiak (mert Chase, a narrátor Berlinben is jár a mézeshetein), akik olyan elegánsan tudtak kezet csókolni (s „a kézcsók sok bűnüket feledtette"). A magántörténetnek és a – többnyire látszólag láthatatlan – történelemnek az egymásba csúsztatásával (bár csúsznak azok maguktól is) Atwood a különben is tragikus történetnek (amelyben lényegében minden szereplő élete kisiklik) még tragikusabb mélységet ad: a magánbűn – vagy, hogy valamivel konkrétabb legyek, a határozott döntések, az aktív élet elutasítása Chase részéről – történelmi bűnné vagy legalábbis annak lehetőségévé válik, amit Chase idős fejjel nagyon tisztán lát és hátborzongató élességgel fogalmaz meg: „Úgy gondoltam, élhetek mint egér a tigrisek kastélyában, fal mentén surranva észrevétlenül; csendben maradva, fejemet lesunyva... Nem láttam a veszélyt. Nem tudtam, hogy vannak tigrisek. Ami még rosszabb: nem tudtam, hogy én magam is tigrissé válhatok... Bárki azzá válhat, ha már arról van szó."

Kétségtelen, hogy a szüzsé szintjén van egy még kézenfekvőbb magyarázat a címre: a „vak bérgyilkos" a regény egyik betéttörténetének szereplője, s nyilván nem kerülhető meg a szövevényes szüzsé és a narrációs technikák kérdése, már csak azért sem, mert a recepció – már amennyit olvastam belőle – jórészt a matrjoskaszerkezettel foglalkozik, avagy, kicsit leegyszerűsítve a kérdést, azzal, hogy a bonyolult narrációs technikák erősítik vagy gyengítik a mű hatását (elfogadva, hogy a szerzői intenció bizonyára az élet–sors–történelem szövevényességének ábrázolása volt, ami kétségkívül megköveteli a narrációs szövevényesség bizonyos szintjét, s ugyanakkor persze a szövevényességet áttetszővé varázsoló írói ügyességet, netán zsenialitást is).

Első szintjén – a legkülső dobozban, avagy a legnagyobb matrjoskababában – Atwood regénye egy öreg kanadai nő, Iris Griffen önéletrajza, mely húgának, Laurának a huszonöt éves korában elkövetett öngyilkosságával kezdődik, s az első oldalaktól nyilvánvaló, hogy Iris főként ennek az öngyilkosságnak a körülményeit akarja feltárni: ki volt a „vak bérgyilkos", aki Laurát erre a lépésre késztette. Az öngyilkossági jelenetet követő, már-már komótosan lassú fejezetekben megismerjük Iris és Chase szüleit, gyerekkorukat, rivalizálásukat, s lassanként eljutunk a magánéleti konfliktus gyökeréhez: Irist az apja, miután a családi vállalkozás csődbe jut, hogy mentse a menthetőt, egy gazdag gyároshoz adja feleségül, s ő, bár az első pillanattól kezdve viszolyog férjétől, vállalja sorsát (még akkor is, amikor kiderül, hogy férjének esze ágában sincs megmenteni a családi gombgyárat). Helyette a művészlélek Laura lázad fel, s végül nevelőapja, Iris férje elmegyógyintézetbe záratja: az indoklás szerint az a kényszerképzete, hogy terhes…

A regény második szintjén Laura posztumusz regényét, „A vak bérgyilkos"-t olvashatjuk: ezt Iris találja meg és publikálja húga halála után, s a könyv, amely egy gazdag lány és egy rejtélyes marxista fiatalember szerelméről szól, kultikus bestsellerré válik. (S ez a regény értelmezi, árnyalja, színezi azt a történetet, amelyet Iris ír, hiszen Laura a saját életéből meríti a fikció alapanyagát.)

A harmadik szint, a regényen belüli regényen belüli regény a rejtélyes marxista fiatalember egyik műve, amelynek részleteivel szórakoztatja szerelmét: egy sci-fi, amely Sakiel Nornban, az „ezernyi csoda városában" játszódik, egy másik bolygón és más dimenzióban: ebben szerepel a „vak bérgyilkos", Sakiel Nornban ugyanis gyerekeket vakítanak meg, s aztán bérgyilkossá képzik ki őket… (Ez a regény természetesen értelmezi, árnyalja, színezi Laura történetét: annak meseszerű feldolgozása.)

Ennyiből is érzékelhető talán, hogy az olvasó meglehetősen nehéz házi feladatot kap Atwoodtól, s ez – az erőteljes olvasói figyelem és aktivitás igénye – szorosan kapcsolódik ahhoz a szinthez, amely a fentebb felsorolt három fölött húzódik: Atwood, bár csak a szereplőinek szavain keresztül (nem lépve ki a fikcióból, nem törve meg az illúziót), de jó párszor mégiscsak „kiszól" a fikcióból, s megfogalmazza egy-egy gondolatát magával az írással, az írás értelmével, hasznával, céljával kapcsolatban, vagyis, miközben sokat – egyesek szerint túl sokat – követel az olvasótól, gyakorta a kételyeit is megfogalmazza, illetve elbizonytalanít bennünket: egyáltalán mit vehetünk készpénznek?, egyáltalán rekonstruálható-e a múlt? Magyarán: hihetünk-e Irisnek? És hihetünk-e Atwoodnak? Azt írja például: „Az igazságot egyetlen módon lehet csak megírni: ha feltételezzük, hogy amit megírtunk, soha nem fogja elolvasni senki. Se más, se mi magunk valamikor később. Különben csak mentegeti magát az ember. Az írást úgy kell nézni, mintha a jobb kezünk mutatóujja alól egy hosszú tintatekercs gombolyodna ki; amit a bal kezünk folyamatosan kitöröl. Ez persze lehetetlen."

A recenzensek – mint én is – óhatatlanul a „matrjoskababa" vagy a „kínai dobozkák" kifejezéseket használják Atwood narrációs módszerére (felemlegetve aztán gyorsan John Dos Passost is, mert mindemellett még „korabeli" újságcikkek is színezik a képet), de talán találóbb ezeknél a „verseny" metaforája, éspedig több szempontból is.

A könyv lélektanilag leginkább két nővér rivalizálásáról szól, s mivel az első mintegy kétszáz oldal olyan szuggesztíven ábrázolja a kis Iris frusztráltságát a nála szebb, izgalmasabb, különlegesebb húgával szemben, nem tudjuk máshogy olvasni a két szöveget, Irisét, illetve Lauráét, mint sajátos írói versenyként, amelyben mintha az öreg Iris győzne, de ennek felismerésekor zavarban vagyunk: mintha nem illene a dolgok logikájába, mintha valami megrepedne miatta a regénystruktúrában (aztán ez majd helyreáll, de a regény titkait nem árulom el).

Atwood azonban nemcsak két hősét versenyezteti, ő maga is élvezettel kel versenyre más írókkal: olyan sci-fis fantasyt sikerít egy laza betétregényként, amilyet kevesen tudnak írni (egy sci-fi weboldalon azt a vicces – bár komolynak szánt – véleményt olvastam, hogy sokkal jobb lenne ez a betétregény minden hosszadalmas és fölösleges körítés nélkül); Iris olyan szuggesztíven, meghatóan írja le saját öregkorát, mindennapjainak ezer nyűgét, hogy ezeket az oldalakat nyugodtan a témáról szóló legragyogóbb művek, mondjuk, Updike öregkori írásai, Az idő vége felé című regény vagy Az élet alkonyán című elbeszéléskötet mellé sorolhatjuk; ami a történelmi tablót illeti, abban is csak a legnagyobbak juthatnak eszünkbe (mondjuk, a már említett John Dos Passos); s a könyv detektívregényként is abszolút megállja a helyét: amikor kiderül, hogy minden másképp történt a valóságban, mint gondoltuk, legalább olyan meglepetés éri az embert, mint a legjobb Agatha Christie-regényekben.

Atwood tehát nagy író… Pontosabban: ez a regény egy olyan nagy író tipikus könyve, aki talán a kelleténél is jobban tisztában van a nagyságával. És ezért minden egy hajszállal nagyobb lesz benne az eszményinél. Apróság, de talán szimptomatikus, hogy három mottóval kezdődik a mű, ami eleve bosszanthatja az embert: nem gondolhatja komolyan Atwood, hogy mindhármat megjegyezzük, és majd igyekszünk valamiképpen értelmezni őket. Ezután pedig éppen csak egy kevéssel több a szó, több az aprólékos leírás a kelleténél, mindenesetre így csak a kétszázhuszadik oldal tájékán kezd kialakulni az a konfliktus, amelynek érezhetően már van valami konkrét köze Laura öngyilkosságához. Sok-sok türelem kívántatik meg addig (mert hát kíváncsiak vagyunk, a fenébe is), még azzal együtt is, hogy persze többnyire jó Atwood szövegét olvasni még akkor is, amikor éppen semmi nem lódítja előre a cselekményt (csak gyűjtögetnünk kell, kellene a lélektani mozaikdarabkákat, meg beleélni magunkat a huszadik század első évtizedeinek világába, lelkeibe: vakká válnunk, hogy érezzük, milyen lehetett vaknak lenni akkor, s megérezni, hogy talán most is vakok vagyunk minden történelemtudatos gőgünk ellenére), szóval a kis bosszankodásokkal együtt is kellemes olvasni ezt a könyvet, mert érezni, mennyire élvezi Atwood az írást (és Siklós Márta fordítása is azt a benyomást kelti, élvezte a munkát, bármennyire nehéz volt is, mert bizony az lehetett): hogy érzéki gyönyört okoz neki akár egy teljesen szokványos napnak a leírása is, amikor az öreg Iris érzi például a tavasz közeledtét, és a „fagyott kutyapiszkok kiolvadnak", és új gabonapelyhet próbál ki (és erről, a gabonapehelyről is milyen színesen lehet írni – de tényleg, bármiről!), és persze mindig jó érezni, hogy valaki ennyire szereti, amit csinál. És Atwood nemcsak élvezi az írást, hanem közben csupa magabiztosság: mint amikor egy mesterszonett maga a tökéletes természetesség, egy pillanatra sem érezzük, hogy bármiféle nehézséget jelentene a matrjoskababák egymásba illesztése. Nem siet vele, úgy dolgozik, mint a jó mesterember. És egy-egy tökéletesen eltalált bekezdés akkor is megborzongatja az embert, amikor épp csak a fal unalmas rakosgatása vagy a szerkezetelemek rutinszerű összeillesztgetése folyik, mondjuk, az említett oldal a tavaszról és a gabonapehelyről arra fut ki, hogy „Az egyedül élő emberek egy idő után felveszik azt a szokást, hogy függőlegesen esznek: miért kéne a finomságokkal veszkődni, ha egyszer nincs senki, aki élvezné velünk vagy számon kérné rajtunk? A baj csak az, hogy ha egy helyütt kiengedünk, könnyen szétbomlik az egész mindenség."

Atwood egyetlen helyen sem engedett ki: írt egy ragyogóan megkomponált regényt a szétbomló mindenségről.

(Fordította Siklós Márta. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003, 568 oldal, 2800 Ft)