Jack kiállításának megszervezése – bár kezdetben pofonegyszerűnek tűnt a dolog, mert a képek a maguk módján hibátlanok voltak, és én rengeteg embert ismertem a városban, aki vagy kiállított már valahol, vagy kiállítóterme volt valahol – az első pillanattól fogva nem várt nehézségekbe ütközött. Először azt hittem, minden simán megy majd – jó, elismerem, a képek nem annyira jók, nekem sem annyira tetszenek, ám egyrészt lehet egy kis jóindulattal is szemlélni őket, tanuljuk meg tisztelni a másik ember érzékenységét, másrészt viszont határozottan állítom, hogy ezek a legjobbak Jack képei közül, én magam válogattam őket, és nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy Jacknek ennél sokkal, de sokkal rosszabb képei is vannak, sőt, sok nála gyöngébb fotós is remekül megél a fotóiból.

Sajnos már évek óta hiába próbálom rábeszélni arra, hogy válasszon más témákat magának, bár elismerem, szuverén joga, hogy milyen képeket csinál. Annyit bátran kijelenthetek, hogy ha témáiban nem is, de a kidolgozásban Jack nagyon erős, ami érthető, hiszen nagyon drága fényképezőgépei vannak (köztük egy Hasselblad), azon kívül számos nemzetközi fotómagazinra elő van fizetve, mert ami a fényképezőgépeket illeti – hiába magyaráztam neki, hogy Van Gogh is ácsceruzával rajzolt –, ragaszkodik a legutolsó divathoz. Egyébként világéletében nagyon szerényen élt, minden pénzét erre az egyetlen szenvedélyére költötte, ugyanakkor éppen ezeknek a gépeknek köszönhette, hogy már kétszer is betörtek hozzá (mindkét alkalommal csak a fényképezőgépeket vitték el, Jack szerint alkalmi barátnői voltak a tettesek vagy felbujtók – szegény Jack!). Jacknek tehát csúcstechnika van a kezében, és ha bevonul a fürdőszobába, azaz a laboratóriumába, van, hogy csak tíz óra múlva jön elő, és ez meg is látszik a képein, higgyék el nekem.

Különben szinte érhetetlen, hogy ennek a mélyen vallásos családból származó, barátságos és szelíd mackónak vajon miért a vaskos combú, ébenfekete afroamerikai csajok tetszenek az ezüstszín ruháikban, pontosabban a róluk készített igen átlagos felvételek: némelyiktől magam is rosszul vagyok, ezt be kell vallanom, de ebbe végül is nem volt beleszólásom, mivel hiszek a művészet szabadságában. Különben is azt gondoltam, hogy majd jó irányba befolyásolja Jacket, ha látja, hogy a képei iránt igazi és elfogulatlan érdeklődés mutatkozik az óceán innenső partján, a vén Európában, és mostantól fogva nem csak hobbiból fotózgatja a csillogó bőrű néger debellákat rossz szállodai kanapékon, újságpapírral kitapétázott paravánok előtt.

Egy szép napon, miután kiimádkoztam néhány képet belőle (fél évig bombáztam e-mailekkel és telefonokkal), elmentem egy jónevű kávéházba a város szívében, az egyik törzshelyemre – a tulajdonos jó barátom –, ahol havonta rendeznek kiállításokat, és nem kell befutottnak lenni, hogy kitegyék az ember képeit a falra. A tulaj egy szívdöglesztően édes pali, hajóskapitányra emlékeztet, aki sohasem veszíti el a nyugalmát, és igent mondott, anélkül, hogy elő kellett volna vennem a képeket, vagy rá kellett volna helyeznem ujjacskáimat az alkarjára – valójában már akkor beleegyezett, amikor felhívtam telefonon, és én, bízva az ígéretében, rögtön szervezni kezdtem a megnyitót. Rengeteg ötletem volt, egyik jobb, mint a másik, a megnyitó igazi esemény lesz, ebben biztos voltam, viszont arra is ügyelnem kellett, hogy az ötletek tűzijátéka ne nyomja el Jack képeit, hanem épp hogy kiemelje és hangsúlyozza őket, de ez, Jack képeit ismerve, nem volt túl könnyű feladat. Na mindegy.

Nagy nap lesz, amikor Jack átrepüli az óceánt és eljön ide, és végre láthatja kitéve a képeit – ez volt a legfontosabb szempontom a kiállítás puszta tényén túl, amivel Jacket (az én születésnapomon – ennyi önzés talán megengedhető) meg akartam ajándékozni: azt akartam, hogy érezze, létezik, hogy van, hogy az embereket érdekli, amit csinál; azt akartam – meglehet, ez is önzés volt részemről –, hogy Jack képeit azok az emberek nézzék meg, akiket én kedvelek. Nos, ennyiben nem volt számomra másodrendű kérdés, hol lesz a kiállítás: azt akartam, hogy egy légtérben legyenek a képek a barátaimmal, és ha a képek esetleg nem nyerik el a tetszésüket, akkor legfeljebb együtt fogunk fanyalogni, jobb esetben lelkesedni – ki tudja, ez a kiállítás talán meg fogja változtatni Jack egész életét!

Megjegyzem, az esztétikai szempont számomra másodrendű az emberi szemponthoz képest, én nem szoktam az ún. esztétikai szempontoknak az életben túl nagy jelentőséget tulajdonítani – ez az én gyenge pontom, az Élet, értsen alatta bárki bármit. Az Élet számomra sokkal fontosabb, mint az esztétikum vagy a pénz; a létezés ezerszer fontosabb, mint a siker vagy az érvényesülés – és ezt most nem mint egy sokszor csalódott ember mondom, nekem ugyanis volt részem mindkettőben, ismerem az érem mindkét oldalát. Engem ebben az egész kiállításban csak az érdekelt, hogy egy munkanélküli segélyen tengődő félarab New York-i mozigépész, Pest egyik leglátogatottabb helyén láthassa a falakon kifüggesztve a saját (olykor talán valóban vitatható értékű) képeit, nekem már ez megérte volna, ha látom, hogy ő látja, és az én kitűnő és kifinomult ízlésű barátaim is látják, hogy ő látja, hogy ők látják.

Az ember azt hinné, minél kisebb az esemény, annál jelentéktelenebbek az eléje tornyosuló akadályok, és egy ilyen kis kávéházi kiállítás a lehető legszokványosabb ügy – de tévedtem, mert már az első lépéseknél olyan akadályba ütköztem, amelynek kiszámíthatatlansága és felfoghatatlansága meghaladta egyébként nem csekély képzelőerőmet. Előbb csak felbosszantott, később felmérgesített, aztán valóságos dührohamokat okozott, míg végül már éjjel-nappal a bosszún törtem a fejem, azon, hogy ezt az elém tornyosuló akadályt, pontosabban ezt az embert, ezt az illetőt, ezt a hivatalnokot, akinek, bár szemernyi joga sem lett volna rá, mégis volt hatalma a kiállítást megakadályozni, megbüntessem. Persze látszólag volt joga hozzá, de valójában és főleg szellemi értelemben mégsem, hiszen neki ez a kiállítás egy fillérjébe sem került, valósággal az ölébe pottyant, és ha a képekkel szemben élhetett is esztétikai kifogásokkal, ezek a kifogások nem lehettek olyan súlyosak, olyan jelentősek, hogy a beavatkozását szükségessé tették volna. Azt is csak véletlenül tudtam meg, túl későn, hogy az ő beleegyezése nélkül nem megy a dolog. Azonban azt is hallottam, hogy eddig még soha semmi elé nem gördített akadályt. Ezért döbbentem meg annyira, amikor Jack képeit meglátva, nincs erre jobb szó, köntörfalazni kezdett.

Kezdetben az általa felügyelt intézmény profiljával hozakodott elő, azután a képek bizarr jellegéről tartott nekem kiselőadást, pont nekem (nem mondta, hogy ezek a képek jók vagy rosszak, annál sunyibb volt), nekem, aki a képek jellegével, valamint az intézmény profiljával abszolúte tisztában voltam. Most előreszaladtam az elbeszélésben, úgy látszik, visz a szenvedély lendülete, vagyis a gyűlöleté, úgyhogy pontosítok: az első időkben mi ketten még nem találkoztunk személyesen, azt sem tudtam, hogy néz ki, eleinte csak üzent. (A kávéház tulajdonosa, akiről kiderült, hogy nem is tulajdonos, irántam való jóindulatból nyilván enyhített a fickó szavain – jobb lett volna, ha nem teszi, mert akkor rögtön tudom, hányadán állunk: a jóindulat néha kártékonyabb, mint a szándékos gonoszság.) Szóval ez az úr kijelentette, hogy arra az időpontra, amelyre a kiállítást terveztem (mint mondtam, a születésnapomra, de ez végül is mellékes), tehát hogy arra az időpontra (amelyet Jackkel százszor is egyeztettem, és hát Jacknek sem volt könnyű az élete, alig tudta kinyögni a pénzt a repülőjegyre), tehát hogy az időpontra (még vendéglakást is szereztem Jacknek, elvégre mégsem lakhatott velem, az ágyamba nem akartam beengedni, azon már túl voltunk, viszont sikerült rábeszélnem az egyik legjobb barátnőmet, de ez egyáltalán nem volt könnyű feladat, mert a nálam levő egyetlen fényképfelvétel sajnos nem túl előnyös pozitúrában mutatja Jacket, de hát a barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy látni akarja, mielőtt döntene, és én előre megmondtam neki, hogy a kép nem objektív, ám amikor meglátta, nagyon megijedt, és két heti szívós meggyőző munkámba került, számtalan hajnali és késő esti telefonba – hogy mekkora telefonszámlát csinált nekem ez a Jack, azt én még magamnak sem merem bevallani –, míg végre sikerült rábeszélnem: a barátnőm állította, hogy nincsenek faji előítéletei, de hogy az arabokkal szemben mégis érez valami furcsa szorongásfélét – ahogy kifejezte magát –, nem sokkal később egy életre összevesztem vele, azóta persze kibékültünk), tehát, hogy arra az időpontra, amit kiszemeltem (azon az egy képen Jack tényleg elég vadócnak látszik, a fene se tudja, hova keveredtek a jól sikerült fotói, egy háztetőn áll, éjjel, és teljesen be van szívva, az egyik szemét lehunyja, az ajka duzzadt és nedves, az arcbőre ragyái a neonfényben valamilyen bőrbetegség krátereinek tűnnek, ez a kép tényleg pokoli rossz) – szóval azt üzente nekem az illető, aki sem anyagilag, sem szellemileg nem kockáztatott volna az égvilágon semmit ezzel a kiállítással, hogy arra az időpontra (a születésnapomra) ők valóban nem terveztek semmit, ezt készséggel elismeri (naná, három hónap volt még odáig), de úgy gondolja, hogy a látott képek nem illenek a… már nem tudom, mibe nem illenek, teljesen mindegy, egyszóval azt mondta, hogy NEM, és hogy nem járul hozzá. Szegény Jack!

Na, de hát fogalma sem volt róla, hogy kinek mondott nemet, és azt sem tudta, micsoda tévedés, hogy az ő elképesztően önkényes döntése megmásíthatatlan és végérvényes. Tette ezt azoknak a kishivatalnokoknak a modorában, akik éppen az ilyen jelentéktelen ügyekben szeretik kimutatni a foguk fehérét, és válnak az udvariasság álorcája mögött vérgőzös vadállatokká. A tét számomra nem az volt, hogy ez a kiállítás ott legyen, ahová eredetileg képzeltem (bár fájt, hogy már a legelső lépésnél ilyen akadályba ütközöm), nem, a tét az volt, hogy egy ilyen kis hivatalnok ne képzelje azt, hogy akármit megtehet.

Hogy mért pont Jack képei miatt csaptam ekkora lármát?

Jackkel Amszterdamban találkoztam először, elég különös körülmények között. Egy kínai étteremben ültem, a csatorna partján, kora ősszel, meglehetősen depressziósan, a pénzem elfogyott, összevesztem a barátommal, nem voltam túl jó hangulatban. A ráklevestől, ami különben az egyik kedvencem, valósággal undorodtam, amiből arra következtettem, hogy terhes vagyok.. Azt sem tudtam, kihez forduljak tanácsért. Ekkor lépett Jack az életembe, lépett a képbe, ahogy mondani szokás: egyszerűen leült az asztalomhoz. Csodálkozva néztem fel rá – meleg, barna szemét rám szegezte (a ragyás arca különben első pillantásra tényleg elég ijesztő), és közölte velem, hogy már régóta figyel. Foghegyről odavetettem neki, hogy figyeljen inkább a nénikéje seggére, de ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarta. Mintha erre a válaszra várt volna, szélesen elmosolyodott. Nagyon szép mosolya van Jacknek, szépek a fogai és húsos a szája. Három napja figyellek, mondta Jack, amin azért kissé meghökkentem. Mi vagy te, magándetektív?, kérdeztem tőle, amire azt felelte, hogy így is lehet mondani. Majd azt közölte velem ez a kétméteres, hasított szemű óriás (kínai vér is csörgedezik az ereiben), hogy mi ketten ikertestvérek vagyunk (we two are twins). Akkorát nevettem, hogy a turistahajón, amelyik éppen előttünk úszott el a csatornán, az utasok elkezdtek futkosni, és mindenki őrülten filmezett és fényképezett; a csatorna túlpartján megállt egy busz, és órákon át tartó dugó keletkezett: én csak nevettem és nevettem, úgy nevettem, hogy a könnyeim potyogtak. Hozzá kell tennem, hogy Jacknek ánizsillata volt, és egyértelműnek látszott, hogy nem hazudik, ő tényleg azt hiszi, hogy mi ketten ikertestvérek vagyunk. Én úgy döntöttem, hogy ez meglehetősen szellemes formája az udvarlásnak, hagytam megvigasztalni magam, de anélkül, hogy megadtam volna neki a címemet vagy elkértem volna az övét, három nappal később hazautaztam (semmi sem történt, de a repülőjegyet, mondanom sem kell, a rettenetesen nagyvonalú Jack fizette).

Mekkora volt a megdöbbenésem, amikor egy hét múlva, Vancouverben az utcasarkon összefutottam vele. Amikor meglátott, csak annyit mondott: ugye, megmondtam (like I said).

Vannak ilyen sorsszerű találkozások az ember életében.

Két hétre összeköltöztünk.

* * *

Gyorsan írtam a hivatalnoknak egy e-mailt, hogy nem egészen értem, mi a kifogása a kiállítás ellen, mint ahogy azt sem, miféle profilról beszél, és mi az a jelleg, amit fontosnak tart hangsúlyozni, meg a fene tudja milyen keret, amelyikbe Jack fotói állítólag nem férnek bele – végül is akárhonnan nézzük, ő sem ért hozzá jobban, mint én, ugyan vetne már egy pillantást ezekre a képekre: kinek okoznának fejfájást, kit járatnának le: őt semmi esetre sem, hiszen a kávéházi vendégek azt sem tudják, hogy ő a világon van, a képeket mindenesetre minden látogató a saját jogán fogja megítélni, punktum.

Hozzáteszem, hogy a választ meg sem várva azonnal törni kezdtem a fejemet, milyen másik színhelyen rendezhetném meg Jack kiállítását. Tehát gyorsan új helyszínek iránt kezdtem tudakozódni, rengeteg ötletet kaptam, miközben – és ez a lényeg! – kíváncsian vártam, hogy Mr. N. N. (nevezzük így ezt a névtelen senkit) mit tud felelni a levelemre, amivel az ő véglegesnek szánt elutasítására válaszoltam.

Legnagyobb megdöbbenésemre – miközben, ismétlem, én lélekben már másik helyszín után néztem – a fickó udvariasnak szánt formában ugyan, de az általa felügyelt intézmény karakterére és stílusára utalva (úgy látszik, forgatta a szinonimaszótárt) ismételten elutasította a kiállítás megrendezése mellett felhozott érveimet.

Nekem azonban hatalmas mentőötletem támadt, de azért ez sem akadályozott meg abban, hogy válaszoljak ennek a vadállatnak, ennek az unatkozó hiénának, aki frusztrációit olyasvalakin akarja leverni, akit magánál gyengébbnek vél. Megírtam neki, hogy bár tudom, van valamiféle állítólagos jogköre arra, hogy a kávéházi rendezvényekbe beleüsse az orrát, és hogy szíve joga nem szeretni Jack képeit, de az érveit sajnos mégsem tudom akceptálni. Vegye tudomásul, hogy az ő döntése csak szimbolikus értékű, nekem ez lett mondva, mert hogy eddig még minden kiállítást engedélyezett, úgyhogy ezek után jó vastagon kifejtettem neki a véleményemet: megírtam, hogy szerintem a képek minőségéhez az ő döntésének nincs köze, mert egyszerűen élvezi, ha valakit elutasíthat. És azt is furcsának találtam, hogy egy olyan helyszín esztétikáját védelmezi ilyen harciasan, ahol egyszer sem láttam felbukkanni, pedig elég sok időt eltöltöttem ott. Igaz, fogalmam sincs róla, hogy néz ki, bár ezek után nem is vagyok különösebben kíváncsi a pofájára. Blablabla. Mindazonáltal az ilyen ízlésbeli vitákat jobb személyesen eldönteni, tehát én kész vagyok találkozni vele. Üdvözlettel, blablabla.

Nem sok reményt fűztem ehhez a dologhoz, és szorgalmasan érdeklődtem egyéb helyszínek után – nincs okom szerénykedni, két nap alatt öt megfelelőt találtam –, de rájöttem arra is, hogy mi a probléma, hogy mi a hézag, a gond, ahogy divatosan mondják errefelé mostanában. A NÉV a probléma, a NÉV a gond és a NÉV a hézag, ilyen egyszerű az egész. Jacknek nincs neve, és mint tudjuk, a mai, hierarchikus alapokon szerveződő korban a név minden. Ezért úgy döntöttem, felkérek egy európai hírű fotóst (ez nem okozott gondot, végül is a barátnőm volt), hogy állítson ki együtt Jackkel: az árukapcsolás majd legitimálja Jack képeit: ezzel eltértem ugyan az eredeti tervemtől, de Jack képeinek értéke már attól is megnő, hogy kivel állít ki. Hát már ezért is érdemes volt belekezdeni, gondoltam én.

Közben az élet ment tovább, én a barátaim vidéki házába készültem, pihenni, erőt gyűjteni, valamint kutyákat etetni: már mindenem össze volt csomagolva, épp a kocsit szerveztem, ami levinne a tanyára, amikor váratlanul megszólalt a telefon: Mr. N. N. titkárnője hívott, hogy a főnöke megkapta az utolsó e-mailemet, és szeretné rövidre zárni a dolgot, ezért szívesen találkozik velem, blablabla, hogy elmondja a szempontjait, és hogy másnap délelőtt 11 órakor vár az irodájában, blablabla. Őszintén megdöbbentem, hogy előző levelem után is úgy tesz, mintha emberszámba venne, és beleegyeztem, hogy találkozzunk, pedig elküldhettem volna melegebb éghajlatra is. Az ember legyen nagyvonalú. Reményeim kezdtek újraéledni, megint volt rá esély, hogy az eredeti elképzelésem megvalósul. Sajnos a barátom, aki levitt volna a tanyára, másnap már nem ért rá, most aztán fogalmam sem volt róla, hogyan jutok le, úgyhogy végül mégis elég dühösen mentem el a találkozóra. Egy ilyen kis szar alak miatt ég és föld között lebegni!

A találkozó N. N.-el igazi diplomáciai sikernek volt tekinthető. Zavarbaejtően jó benyomást tett rám, az előkészített mondataimat nem is tudtam elmondani. Nem jutottunk ugyan végleges megállapodásra, de amint az európai hírű fotóművésznő nevét kiejtettem a számon (mintegy mellékesen, a beszélgetés vége felé), leesett az álla, és azonnal taktikát változtatott. Őszinte rajongója vagyok a művésznőnek, mindig boldog vagyok, ha nálunk állítja ki a képeit, mondta szemrebbenés nélkül, és azt gondolom, hogy amint megjön külföldi tanulmányútjáról, egy-kettőre lerendezhetjük ezt az ügyet stb. stb. De azért megjegyezte, hogy nem egészen érti, mi tetszik nekem annyira ezeken a mesterkélt és mégis jellegtelen képeken, mikor pedig tudja, hogy nekem egyébként milyen kitűnő ízlésem van, amire majdnem kirohantam a szobából, de csak annyit válaszoltam, hogy remélem, nem akarja az ízlelőbimbóimat is felelősségre vonni Jack képeiért, ezen jót kacagott (nem értette, amit mondtam, igaz, én se), így hát különösebb incidensek nélkül véget is ért az audiencia. Át kellett mennünk a kávéházon, ahol szerencsére éppen elég vacak képek lógtak a falon. És ezek?, kérdeztem tőle kissé teátrálisan, ő felelet helyett csak megrántotta a vállát. Az utcán sokáig nézett utánam, sőt azt hiszem, még integetett is. (Lehet, hogy tetszem neki?) Lehet, hogy mégis lesz itt Jacknek kiállítása? Úgy éreztem, határtalan lehetőségek nyílnak meg előttem.

Másnap muszáj volt elutaznom (nem volt könnyű újabb sofőrt szerezni, aki ráadásul kölcsönkapta a kocsit egy ismerősétől, a benzint nekem kellett kifizetnem, ez váratlan kiadás volt, útközben lerobbantunk, a fene vigye el ezt az egész kiállítást!), de úgy gondoltam, hogy távollétemmel nem kockáztatok sokat: a barátaim vidéki házából is követhetem az eseményeket. Ebből az lett, hogy napi huszonnégy órában távintéztem a dolgokat – két kutyaetetés között (nem szeretem a kutyákat, ők se engem, még a nevüket se tudom megjegyezni) –, a természet lágy ölén éjjel-nappal ezzel az átkozott kiállítással foglalkoztam, alig mozdultam ki a házból, ráadásul a kanadai távolsági beszélgetések is kimerítettek, ápolnom kellett Jack hatalmas lelkét, akit az aktuális barátnője éppen elhagyott (mondtam neki, hogy helyezze biztonságba a fényképezőgépeit vagy cserélje le a zárat a bejárati ajtón). A házigazdáim nyilván elájulnak, ha meglátják a telefonszámlát. Ájuljanak. Ha belegondolok, már eddig is erőmön felül költöttem Jack kiállítására: az a rengeteg utánajárás, meg izgalom – ki a franc téríti ezt meg nekem?

Közben a barátnőm, az európai hírű fotóművész megjött Indiából, és nekem a tanyáról kellett megszerveznem, hogy megnézhesse Jack fotóit, de hát én nem ismerek lehetetlent, persze ez is belekerült néhány telefonomba meg e-mailembe.

Meg kellett szerveznem, hogy egy adott időpontban felmenjen egy barátomhoz, akinek véletlenül az előző nap szült a felesége, a barátnőm persze régi jó szokása szerint elkésett, és amire odaért, az aggódó apa már a kórházban volt, erre újabb telefonok, másodszorra idejében érkezett, de akkor a számítógép mondta be az unalmast, nem tudtak rámenni Jack website-jára, tehát megintcsak hiába ment oda stb. Megüzentem neki, hogy hamarosan megüzenem neki, hogy hol nézheti meg a képeket.

Nem tudom, milyen csillagok alatt kezdtem szervezni ezt a kiállítást, ezért gyorsan írtam az asztrológus barátnőmnek, hogy számítsa ki, de nem tudtuk eldönteni, hogy a kiállítás legeslegelső gondolatától vagy a tényleges szervezés pillanatától számítsuk-e a kezdetet: ő állította, hogy egyik esetben sem állunk rosszul, mivel a Mars és a Szaturnusz a döntő, és ezek ugyanabban a pozícióban találhatók mindkét időpontban, tarot-kártyát is vetettem, az is hasonlót adott ki, az akasztott fiú a megfelelő helyre került, tehát gyorsan felhívtam egy harmadik ismerősömet, akinek rengeteg szívességet tettem egy évvel korábban, de most (nem tudom, miért) jéghidegen szólt bele a telefonba, úgyhogy elő se adtam neki, mit akarok, csak lecsaptam a kagylót. Már azon voltam, hogy itt hagyok mindent, a kutyákat, a tanyát, az erdőt, fölmegyek a fővárosba, és a kezembe veszem a dolgok irányítását, amikor hajnali négykor, mielőtt lefeküdtem volna aludni, a következő e-mailt olvasom (ez a szarházi direkt éjjel írta a levelet, hogy ne tudjak azonnal intézkedni): „itt volt nálam a művésznő, a maga barátnője, én megmutattam neki a maga kanadai barátjának a képeit, és kijelentette, hogy ezekkel a dilettáns képekkel együtt nem is lenne hajlandó kiállítani a sajátjait, úgy látszik, az ő ízlése közelebb áll az enyémhez, mint az Önéhez”. Aha, szóval kibújt a szög a zsákból, szó sem volt többé profilról meg jellegről, ilyen pofátlanságot mert írni nekem, persze egy percet se vártam, felháborodva felhívtam a barátnőmet. Hajnali fél öt volt, elismerem, egy kissé korán, és amikor rekedten beleszólt a telefonba, iszonyatosan letoltam, hogy hogy lehet ilyen alattomos állat, hogy lehet egy ekkora áruló, mert még ha Jack képei szarok volnának is, mint ahogy nem azok, na jó, átlagosak, ennyit elismerek, még akkor sem tehette volna meg velem, hogy így egyszerűen a hátam mögött véleményt nyilvánít, még az a szerencse, hogy amikor végre meg tudott szólalni, belesóhajtotta a telefonba, hogy ő semmi ilyesmit nem mondott, aki ilyen szavakat ad a szájába, az hazudik, nyilván félreértés van a dologban, ő megnézte a képeket, na jó, megvan a privát véleménye, hát valami másra számított, őszintén szólva, és fennhangon azon kezdte törni a fejét, hogy ugyan milyen fotókat tehetne ezek mellé, de olyasmit ki nem ejtett a száján, már ne is haragudjak, hogy szó sem lehet róla, sem azt, hogy dilettáns, ez nem az ő stílusa, ismerhetném már, de most leteszi a kagylót, holnap beszéljünk, mert mindjárt elájul.

Majdnem felrobbantam a dühtől.

Majd meglátjuk, hogy kinek van itt igaza.

Térdre fogom kényszeríteni ezt az embert, térden állva fog tőlem bocsánatot kérni. Most azt kérdezhetik Önök, hogy mi a fenének ragaszkodtam annyira ahhoz a kávéházhoz, ahol rögtön ilyen akadályba ütköztem, ha annyi más helyen is megrendezhettem volna a kiállítást, nos, erre az az első válaszom, hogy egy akadály mindig arra kényszeríti az embert, hogy le akarja győzni, azonkívül világos lett előttem, hogy ez olyan párbaj, amit egyenlőtlen eszközökkel vívnak, és ilyenkor én mindig bevadulok, meg akarom magamat védelmezni a tisztességtelenséggel szemben, sőt haragvó nősténysárkány leszek, aki nem tűri el a jogtalanságot, amit énvelem, védtelen királykisasszonnyal, azaz az egész emberiséggel szemben készül a világ elkövetni. Kissé harcias természetem van, erről nem tehetek. Egyébként közben már három helyről is visszaszóltak, hogy rendben – mert a szervezés folyamatosan ment, minden irányban, több embert riasztottam, akik érdeklődtek jobbra-balra –, megcsinálhatjuk a kiállítást, akár egyedül Jack képeiből, vagy a barátnőm fotóival együtt, boldogan rendelkezésünkre bocsátják a falaikat, szóval egyszerre több vasat tartottam a tűzben, de én mégis ragaszkodtam a legelső rögeszmémhez. Hiszek az első gondolatban. Azonkívül mindig is rögeszme-mániás voltam: vagyis hiszek a rögeszméimben. Ha valaha is sikerült valami, az csak a rögeszméimen keresztül sikerült. Az a rögeszmém, hogy rögeszmék nélkül nem megy semmi. Már csak ezért sem engedhettem egy ostoba kishivatalnok bárdolatlan és alantas támadásának, amivel tönkre akarta tenni a születésnapomat.

Mialatt a máshonnan befutott ajánlatokat mérlegeltem, és bátorítottam csapataimat, írtam a fickónak egy újabb levelet, amiben nem kíméltem, lerántottam róla a leplet, megmondtam neki, hogy legutolsó akciójával nem csupán engem bántott meg, hanem rajtam kívül Jacket is, hogy teljesen fölöslegesen megalázott két embert, belerángatott minket egy szélmalomharcba a példátlanul kétértelmű fogalmazásával, azzal, ahogyan sokáig lebegtette a döntést (na jó, látszólag már az elején nemet mondott, de higgyék el, nem volt az olyan határozott nem, ismerem én a nemek közötti különbséget, hány nemet láttam már, amiből igen lett). És most, hogy az aljasságát tetézze, tönkre akarja tenni az egyik legjobb barátnőmmel való kapcsolatomat is, és nem átall szemérmetlenül hazudni, nevezetesen, hogy a barátnőm kijelentette volna, hogy nem hajlandó Jackkel együtt kiállítani, nemhogy az ő kávéházában, de sehol másutt sem, hát nagyon téved, a kiállítás meglesz, a barátnőm pedig, akinek inkább hiszek, mint neki, kijelentette, hogy soha semmi ilyet nem mondott, úgyhogy legyen szíves mindkettőnktől bocsánatot kérni, és ennek a legjobb módja, ha engedélyt ad erre a két hétig tartó kiállításra, tizennégy napról van szó mindössze!, és ha jót akar, akkor ne tévedjen egy esztétikai tárgy objektív megítélésének ingovány talajára, mert erről halvány gőze sem lehet, arról a morális mocsárról most nem is beszélek, hogy mennyire képes kiforgatni egy ember szavait, csak hogy meghiúsítson egy ilyen jószándékú kezdeményezést.

Őszintén reméltem, hogy magába száll – meglehet, naiv vagyok –, és beletörődik abba, hogy mégis kirakjuk nála Jack képeit, de azért minden eshetőségre felkészülve másnap délelőtt megbeszéltem egy másik, még talán az elsőnél is ideálisabb helyszínt, ahová már azokat a táncosokat is odaszerveztem, akikre a megnyitón számítottam (ingyen, az én két szép szememért). Miközben Jack képeit kivetítettük volna egy hatalmas mozivászonra, ők sajátos „black and white” koreográfiát mutattak volna be – volna, volna, mert erre, amint az új helyszín nevét meghallotta, a barátnőm makacsolta meg magát, és kijelentette, hogy oda ő többé be nem teszi a lábát. Itt álltam tehát, megint a kezdő kockán. Valami teljesen jelentéktelen sérelme volt, és hiába magyaráztam neki (telefonon, a tanyáról, órákon át, naponta kétszer), hogy a táncosok már be vannak szervezve, és hogy állófogadás lesz a megnyitó előtt, és hogy ne felejtse el, ez az én születésnapom, ő kijelentette, hogy oda nem, bárhol máshol szívesen, bár Jack fotói, mondta, só a sebembe, elviselnék azt is, ha nem állítanák ki őket sehol, de a kedvemért hajlandó erre is, kivéve itt, ezen az egy vacak, koszos helyen. Egész Európa a lábánál hever, ő pedig a hülye sebeit nyalogatja. Tiszta Balkán. Őszintén meg kell mondanom, érthetetlenek az emberek manapság, hogy így haragot tartanak, és mindenféle apróság miatt egy életre meg tudnak sértődni. Mióta hazajöttem Vancouverből, azt látom, hogy itt az emberek mintha csak arra várnának, hogy megbántsák, megsértsék, megalázzák őket: nem tudom, mi ütött beléjük, hogy folyton olyan helyzetekbe hergelik magukat, amelyikből nem jöhetnek ki győztesen, de a vereségüket sem hajlandók elismerni – ez egy zsákutca, szellemi és morális zsákutca, amit egy távolból jött ember a maga tisztánlátásával azonnal észrevesz, de aki itt él benne a dolgokban, azzal nehéz megértetni, hogy mennyire fölösleges az ilyen energiapocsékolás.

Akárhogy erősködtem, nem tudtam meggyőzni, viszont most már beleszerettem a gondolatba, hogy közös legyen a kiállítás, tehát nézhettem újabb helyszín után – eközben a faluban a legfurcsább hírek kezdtek terjengeni rólam, és ha végigmentem az utcán, gyerekek hada jött utánam, úgy bámultak az arcomba, igaz, én sem köszöntem nekik, mintha valami űrlény volnék. A kutyák miatt nem mozdulhattam a faluból.

Idegtépő volt ez a várakozás.

Két nap múlva hatalmas győzelmet arattam, mert Mr. N. N. töredelmes bocsánatkéréssel válaszolt – azt hittem, rosszul látok –, elnézést kért tőlem is és a barátnőmtől is, talán félreértette a szavait, de hát nem látszott túl lelkesnek Jack képei láttán, és ezt ő nyilván a saját szája íze szerint értelmezte, de nem akart egyikünket sem megbántani, és nem gondolja, hogy egy ilyen kicsiség miatt, mint ez a kiállítás, nekünk most már örökre rossz viszonyban kellene lennünk. Én a győztes nagylelkűségével válaszoltam, és ismét felhívtam a figyelmét arra: van még lehetősége rá, hogy engedélyezze a kiállítást (megengedtem, hogy Jack képei talán nem esztétikai okokból, de emberiességi szempontokat tekintetbe véve mindenképpen figyelemreméltóak, és arra a körülményre is fölhívtam a figyelmét, hogy a fekete nők, akik Jack képein szerepelnek, talán nem véletlenül taszítják annyira, persze ezt igen finoman és tapintatosan jegyeztem meg), majd pedig gőzerővel folytattam a helyszínkeresést – egyelőre lemondtam a táncosokat, hiszen mégsem szabhattam egy tánccsoport igényeihez a leendő helyszínt. Kicsit csalódottak voltak, de megmondtam nekik, hogy ők kiállítás nélkül is táncolhatnak, nekem viszont fontosabb a kiállítás.

A harmadik helyszín végül is nagyjából megfelelt – az egyetlen bökkenő az volt, hogy az ottani személyzet nem vállalt felelősséget a képekért: ez egy amolyan késő estig nyitva tartó lokál, bohém közönséggel: rengeteg oszlop, parányi szeparék, és meg kell mondanom, hogy a képek sorsa nem is érdekelt volna, a drága kereteké viszont annál inkább. Egy fotókiállításon ugyanis nem maguk a képek, hanem a keretek számítanak értéknek. A képek egy virtuális térben már léteznek a kiállítástól függetlenül, a keretek viszont pénzbe kerülnek. Kaptam volna kölcsönbe harminc keretet, de ha csak egy is eltűnik, azért már fizetnem kell. Írtam egy levelet az ottani főnöknek, hogy számomra érthetetlen, miért nem tud felelősséget vállalni a keretekért. Esetleg a vendégek testi épségéért sem vállalnak felelősséget? A főnök roppant udvariasan válaszolt, mondván, hogy nem állíthat minden kép mellé őrt, épp elég baja van a maffiával, akik a védelmi pénzt szedik.

Ezt tréfának szánta, de tényleg megijedtem. Úgyhogy napirendre tértem a dolog fölött, és úgy döntöttem, hogy – mivel az idő egyre múlt, és egyre szűkösebbek lettek a lehetőségeim – biztonsági játékot játszom, ezért végül egy meghitt kis pinceklub mellett döntöttem, a képek felét ugyan ki kellett dobni, mármint nem lehetett kirakni, ide táncosokat sem hívhattam, hacsak nem az utcára, viszont a pincét könnyű volt vigyázni, kulcsra zárták, és nem osonhatott ki onnan senki, hóna alatt egy A3-as képkerettel. Nem túl frekventált hely, a külvárosban van, későn nyit, korán zár, ezzel tehát erősen leszűkül azoknak a száma, akik Jack képeit meg fogják nézni, de a megnyitóra elég sok embert oda tudok toborozni, és ezzel ez a része le lesz tudva. Végül is, ha belegondolok, ez egy álcázott születésnapi parti lesz, Jack képei pedig kibírják a további rostát: talán még jobban is fognak mutatni, kevesebb végül is több. Három-három képet teszünk ki a használható falfelületekre: a büfében van szendvics és tea, több nem kell. A klub vezetőjét jól ismertem, ki nem állhattam a kenetteljes modorát, a végtelen toleranciáját (nem szeretem azokat, akiket nem lehet megsérteni), de most már biztosra akartam menni. Felhívtam telefonon, egyszerűen nem akarta abbahagyni a beszélgetést, én csak egy igent akartam tőle hallani, ezt a második mondatban megkaptam, ehhez ráadásként végig kellett hallgatnom a nyavalygását arról, hogy ők milyen szegények, és hogy nem tudom-e őket valamiképp megtámogatni. Én, pont én, aki még magamat sem tudom eltartani? Nem tudom, mit képzelnek ezek! Na, de most már nem tehetem meg Jackkel, hogy nem csinálom meg ezt a kiállítást, ráadásul a körülmények ilyen mostohák, és ráadásul én beszéltem rá: most már annyira beleélte magát. Még három nap falun, aztán gőzerővel belevetem magam a szervezésbe.

Ekkor különös dolog történt, kaptam egy e-mailt egy titkárnőtől, aki úgymond véletlenül elolvasta egy előző, nem is neki írt levelemet, valamint két másik levelet is elolvasott, ami ugyanoda érkezett, amit a kávéház tulajdonosának írtam, a hajóskapitánynak, és azokban korántsem voltam olyan udvarias, hanem nyíltan leírtam, hogy kiről mit gondolok, és most felháborodott hangon utasította vissza a maga és főnöke nevében az ilyen, ahogy ő mondta, útszéli hangnemet. Hát én erre azonnal kioktattam a nőt, hogy legyen szíves, ha már egyszer mások levelét olvasgatja, ne legyen már annyira felháborodva, inkább nekem lenne jogom felháborodni ezen, én nem szoktam mások levelét olvasgatni, inkább fogná magát, és beszélne a főnökével, hogy engedélyezze a kiállítást (mert titokban még mindig nem mondtam le erről), és akkor túl leszünk ezen az egészen, és mint jó barátok válunk el egymástól.

A nő – nem tudom miért – erre a levelemre még jobban feldühödött, és valósággal fenyegetni kezdett (a főnöke állítólag betegszabadságot vett ki miattam – na jó, két embert ráküldtem, és naponta két e-mailt is kapott tőlem), hogy ha nem hagyom abba ezt az erőszakoskodást, annak számomra kellemetlen következményei lehetnek. Nos, ezen csak nevetni tudtam. Csak azt sajnáltam, hogy a hajóskapitánynak írt leveleimet is elolvasták, így akaratán kívül implikáltam őt is, akire pedig egy rossz szót nem mondhatok – igaz, karakánabbul is kiállhatott volna mellettem, de ezt nem mondtam meg neki, mert vele már nem akartam összeveszni. (Lehet, hogy neki sem tetszenek a képek, csak nem mondta?) Azért álljon meg a menet, nem fognak arra kényszeríteni ezek a patkányok, hogy az ő kedvükért mindenkivel összevesszek!

Egy baj volt csak, teljesen elfeledkeztem róla, hogy mikor utoljára lent jártam abban a pincében, szörnyű asztmarohamot kaptam, ki kellett rohannom az előadás közepéről: a nedves falak, a szűkösség és a csapnivaló előadás miatt, tehát, ha nem veszek be erős nyugtatókat, még a megnyitót sem fogom tudni végigülni, nem hogy az utána következő születésnapi partit (pedig ez lett volna a lényeg). Szép kis zsákutcába lavíroztam magam. Jó, esetleg megteszem azt, hogy nem megyek el a megnyitóra, majd kint várok valahol rájuk, nélkülem is menni fog, na de hogy néz az ki? Láttam magam, ahogyan fuldokolva mosolygok Jackre a pincében, kezemben pezsgőspohárral (utálom a pezsgőt), éreztem, ahogy a mosoly torz vigyorrá fagy az arcomon.

A titkárnő viszont, úgy látszik, tényleg nagyon fel volt háborodva, mert ahelyett, hogy egyszerűen válasz nélkül hagyta volna a levelemet, megkért, hogy többet ne írjak neki. De ezt olyan elfogadhatatlan és kioktató stílusban tette, hogy mégis kénytelen voltam válaszolni rá. Amikor ez az utolsó utáni levelem visszajött azzal, hogy a címzett nem fogadja a levelemet, mert letiltott a listájáról, fogtam magam, és csináltam három új postafiókot, és onnan küldtem el neki a válaszomat. Jeges hallgatás volt a válasz. Vannak ilyen barbár emberek, akik képtelenek a nyílt kommunikációra, nem viselik el, ha másoknak más véleménye van, hanem úgy tesznek, mintha a másik nem létezne. De engem nem lehet elhallgattatni.

Ami az asztmarohamot illeti, úgy döntöttem, hogy nem érdekel, hadd lássa Jack, mekkora áldozatot hozok érte. Ott fogok ülni, fuldokolva – és királynőien mosolyogva – alattvalóim körében, a falakon Jack három képe, és ez a lényeg. Gyógyszert azért nem akartam bevenni, mert az asztmaellenes gyógyszereim használhatatlanul kábává tesznek, ilyenkor még egy egyszerű kérdésre is képtelen vagyok értelmesen válaszolni: ha asztmarohamom van, akkor bezárkózom a lakásba, lehúzom a rolót, és alszom, vagy legalábbis próbálok aludni. Sajnos már az asztmaroham gondolatától is asztmarohamom van, viszont ilyenkor be tudom venni a gyógyszeremet.

De szerencsére mégsem vett ilyen tragikus fordulatot az ügy. Minden jó, ha a vége jó, gondoltam: kiderült, hogy megoldható a drága keretek védelme abban a szeparés lokálban, de csak ha egy olyan helyiségben rakjuk ki a képeket, ahol ugyan nincs elég fény a képek tanulmányozására, magyarán alig lehet látni őket, lévén, hogy meglehetős hangulatvilágítás uralkodik, de fő, hogy ki legyenek állítva.

Tehát vissza a B-tervhez, és úgy döntöttem, hogy most már ragaszkodni is fogok ehhez a döntéshez: ismét felvettem a táncosokkal a kapcsolatot. Az volt a hatalmas ötlet, hogy a képeket az utca túloldalán levő üres telken a tűzfalra vetítjük, ők előtte bemutatnak egy külön erre az alkalomra készült koreográfiát, és aztán a társaság levonul a kiállítóhelyiségbe, ahol nagy ivászat kezdődik (a képeket ott úgysem lehet majd látni rendesen). Én nem szeretek inni, az alkoholistákat ki nem állhatom, de a vendéglős ragaszkodott hozzá, hogy bizonyos mennyiségű sör és bor elfogyjon: nos, én semmi jónak nem vagyok az elrontója, csak már legyen meg az az átkozott kiállítás! Ha Jack tudná, hogy mennyit nyeltem, tapostam és szenvedtem érte!

Végül is kezdtek a dolgok jól alakulni. Lesz egy szép születésnapom, Jack eljön, átrepüli az óceánt, és talán mostantól komolyan veszi magát, és elhiszi, hogy nem egy senki, hogy ő is valaki.

Ám ekkor közelebbi pillantást vetettem Jack képeire, immár elfogulatlanul, és megpróbáltam elképzelni, mit szólna ezekhez a képekhez néhány olyan ember, akinek az ízlése és értékítélete tényleg számít a szememben. Kissé megrémültem, ezt be kell vallanom. Nem mintha enyhült volna bennem a harag, amit az első ötletem meghiúsítója iránt éreztem, aki minden befolyását latba vetette, hogy ez a kiállítás ne jöhessen létre, de azért parányi kételyek kezdtek bennem is ébredezni.

Zseniális ötletem támadt.

Mi lenne, ha ezeket a képeket olyan kiállítási objektumnak tekintenénk, aminek az elkészült fotó csak része. Például elképzeltem azt, hogy az egyik kép üvege át lenne lőve. A másikat berepesztenénk, finoman, mintha pókháló ülne rajta. A harmadik homályos lenne, és csak egy-egy kidörgölt részén lehet rálátni a képre, ami így sokkal érdekesebb volna. Minden képre volt egy ötletem. Egy fantasztikus kiállítás képe bontakozott ki előttem – a félhomályban és hangulatvilágításban amúgy se lehetne megkülönböztetni a képeket egymástól, a tűzfalra történő vetítés esetében viszont mindenki, legalábbis aki a megnyitóra eljön, láthatja majd a képeket a maguk természetes mivoltában: fényjelek, egy romos tűzfalon.

Nagy kérdés volt, hogy Jack mit szól majd mindehhez.

Amint visszaérkeztem a városba, azonnal szervezkedni kezdtem. Jack nem biztos, hogy örülni fog ennek, tehát okos, kedves embereket kell összehívni, afféle művészeti tanácsot – nem akartam ezt Jackkel előre közölni, nehogy megijesszem, nyilván félreértené, és azt hinné (ami persze igaz), hogy a képei nem elég jók. És ezzel az egész kiállítás, úgy, ahogy van, értelmét veszítené. Grandiózus koncepció bontakozott ki a szemem előtt. Ezt folytatni kell, mese nincs! Jack képei kísérleti laboratóriummá változnak: csak sikerüljön elfogadtatni vele a zseniális koncepciót.

Már minden készen állt, már csak két hét volt hátra a kiállítás megnyitójáig, amikor, mint derült égből villámcsapás, Jack táviratot küldött, amiben azt írta, hogy 6000 dolláros adósságba verte magát a legutóbbi nője miatt, aki állítólag valami álküretet csinált, hogy kicsalhassa belőle a pénzt, és most drága lenne neki az út, majd inkább elküldi nekem a 20x20 centis lenagyított képeket, és én rakjam ki őket!

Erre megírtam neki, hogy bocs, a kiállítást a te kifejezett kérésedre szerveztem (mondjuk, ez így nem volt teljesen igaz, de ő miért hitegetett mostanáig?), és csak arra az esetre szólt, ha jössz… A táncosokat sem mondhatom le másodszor is. Sebaj, a tűzfalra majd a barátnőm képeit fogjuk vetíteni a táncosok háta mögé! Tűzijáték is lesz. Végülis a születésnapom. Ha megkérdezik, mi van Jack képeivel, megmondom nekik, hogy látogassák meg Jack website-ját. És kész! Jack dagadék fekete macái legfeljebb nem mutogatják magukat errefelé. Voltaképpen utálom Jack képeit, erre most jöttem rá.

Minden jó, ha a vége jó!

Viszont ha legközelebb Jack előáll, hogy mégis jönne kiállítani, csak annyit mondok neki, nehogy megbántsam, hogy túl sok kört futottam le egyszer már ebben az ügyben, és kifáradtam! Nem hiszem, hogy lenne energiám elölről kezdeni!

Azért ma este még küldök egy e-mailt a titkárnőnek, és jól megmondom neki a véleményemet. Ha a főnöke az elején nem gördít akadályokat az ügy elé, nyilván minden másként alakul. Ezek a fontoskodók, akik nem tudják értékelni egy névtelen művész érzékenységét, akik puszta sznobizmusból megakadályoznak valamit, amire egy hét múlva már nem emlékezne senki, ezek a ráérő és mások idejét rabló hivatalnokok, akik túllihegnek mindent, akik felforgatják mások életét, akik problémát látnak ott is, ahol nincs, akik szándékosan felhergelik az embert, akik belekötnek még abba is, ahogyan az ember levegőt vesz. Csak ők ne volnának! Nélkülük egyszerűbb lenne az élet.

Sajnos a táncosok az utolsó pillanatban lemondták a szereplést, emiatt a vetítés is elmaradt, csak annyi történt, hogy néhányan berúgtak az én pénzemen (utálom a részeg embereket), de legalább egyszer az életben jól éreztem magam.

És ez is valami.