Antal Balázs érdekes, tehetséges első kötetének mindegyik elbeszélésében egy-egy idős férfi mesél az életéről. Némelyik életének mindössze egy anekdotikus epizódjáról számol be, például arról, hogy hogyan csábította vissza magához a falu legkapósabb nőjét, Baba Katerinát (Visszaszerezni egy nőt) vagy arról, hogy miképpen kémkedett a tanyára kényszer-elvonókúrára száműzött idegen után (Kiszabadulni a palackból). Mások múlt és jelen között csapongva rajzolnak portrét önmagukról, környezetükről, világukról: lefestik egy vidéki kisközösség és életforma hanyatlását (Lassan meghajolni) vagy gazdagon ecsetelik a fűből növő gyermekek mitikus történetét, melynek hézagaiban egy tragikus homoszexuális szerelem epizódjai bukkannak elő. De mindahány mesélőt összeköti – amit a könyv lakonikus címe maga is hangsúlyoz –, hogy öregek. S így az ember aligha tudja megállni, hogy az „öregség" valamilyen egységes jelentését keresse az Öregben. Mit jelent Antal Balázsnál az öregség? Nyelvet? Világképet? A test sajátos tapasztalatát? Van-e olyan egységes jelentése, ami összeköti a nyolc elbeszélést, a szereplők különböző körülményei, életrajza és története ellenére? Netán valamiféle öregség-fenomenológiával van itt dolgunk, egy létállapot jellemzőinek feltárásával? Milyenek az öregek ezeknek az elbeszéléseknek a világában? Kontemplatívak? Elégikusak? Gonoszak? Bölcsek? Titokzatosak? Az ekképpen feltett kérdésekre is lehet félig-meddig igaz válaszokat adni: Antal Balázs öregjei általában inkább szenvedélyesek, mint kontemplatívak, inkább céltudatosak, mint elégikusak, inkább keserűek, mint gonoszak, inkább valami állatias módon tapasztaltak, mint bölcsek, és inkább félnek, mintsem hogy titokzatosak volnának. Ám mégsem ilyen sztereotip tulajdonságok kötik össze elsősorban ezeket a figurákat, az öregség inkább egzisztenciális metaforaként hat az elbeszélések együttesét szemlélve: az uralom, a hatalom hiányát jelenti, kiszolgáltatottságot, megfosztottságot. S ez sajátosan (át)értelmezi a kötet elejére illesztett Pilinszky-mottót, mely szerint „a világot nem a hatalmasok, hanem a gyermekek, a kicsinyek uralják". Jóllehet, az elbeszélő-főhősök éveinek számát egy esetben sem tudjuk meg, s néhol az lehet a gyanúnk, hogy más mércével mérve egy részük inkább középkorúnak számítana, ami mégis öreggé teszi őket, az az utániság-élmény, vagy egyszerűbben szólva az unalom; az egyik mesélőtől kölcsönvéve a szavakat: olyan figurák sorakoznak elénk, akiknek „ráfér egy kis élet az életére". Ezen túl vagy ezen belül azonban nem hiszem, hogy érdemes túlhajszolni annak jelentőségét, hogy az elbeszélők mind viszonylag koros figurák – a kötet a látszat ellenére nem az öregségről szól, az elbeszéléseket az öregség inkább mint közös motívum köti össze, nem pedig mint valamilyen specifikus közös tulajdonság.

És rögtön ott is vagyunk ennek az első kötetnek egy másik jellegzetességénél: az Öreg szelíd, de határozott öntudattal jeleníti meg egy fiatal író színrelépését. Antal Balázs, aki az elmúlt években néhány figyelemreméltó verset és elbeszélést publikált különböző folyóiratokban, türelmesen megvárta, hogy összegyűljön annyi prózai darabja, amit már érdemes könyvbe gyűjteni, amelyek együtt többet mondanak, mint egyenként. Ezen túl is szinte programszerű tudatosságot sugall az elbeszélések elé illesztett, fentebb már idézett Pilinszky-szöveg pátosza: „[...] A világ csak a tökéletesen önzetlen pillantásnak – és tollnak adja oda magát [...]". De ami még fontosabb: ez a kötet pontosan körvonalazott teret követel magának. Az elbeszélések ugyanabban a térségben játszódnak, nem lehet kétséges: Észak-Magyarország, azon belül is a Mátra és Bükk tájainak és faluinak az irodalmát olvassuk. A kötetet nyitó novella (Hagyd el a hegyeket) akár e Heimatkunst vallomásos ars poeticájaként is olvasható, főhőse, a Bükköt járó erdőkerülő meséli: „Az előző hetekben alföldi rokonaimnál jártam, nagyszívű, jóravaló emberek [...] De örömök ide, érzések oda, azért mégsem tudnék sokáig megmaradni arrafelé. Jómagam is a fél életemet a szabadban töltöm, akárcsak nyírségi rokonaim, ám én a hegyek embere vagyok. Gyerekkorom óta járom az erdőket, kutatom az ösvényeket, jóformán az egész Bükköt úgy ismerem, mint a tenyeremet." (7. o.) E finoman ironikus Petőfi-ellenes alaphelyzet az összes többi darabból kihámozható: a szereplőket magába zárja, fogolyként őrzi az Északi-középhegység valamelyik kis faluja, tanyája – s a fogság nem is mindig egészen önkéntes. A legurbánusabb környezettel a Jól öltözött gyilkosok egy tiszta, rendes házban című szövegben találkozunk, ahol az elbeszélő egészen Egerig is eljut a történet egy pontján, tudniillik – bár az erdő és a falvak sokféle alakkal szolgálnak: titkosrendőrként is működő erdőfelügyelőkkel, a kertek végébe kitett zabigyerekekkel, lecsúszott trombitással, az erdőben lapuló félelmetes Susujkóval és elválaszthatatlan társával, a rézfaszú bagollyal, akik csak kellő mennyiségű szesz elfogyasztása után csalogathatók elő, továbbá a délvidékről menekült kétes erkölcsű lányokkal – angol bérgyilkosért mégiscsak a városba kell menni.

Az öreg szereplők mellett Antal Balázs elbeszéléseinek főhőse a természet, a titkokkal, hiedelmekkel, babonákkal, legendákkal teli hegyvidéki táj. A táj szcenírozásának sokfélesége, sokértelműsége az elbeszéléskötet egyik legremekebb vonása: az erdők és a tisztások, a patakparti sás és a temetőkert önálló életet élő dolgok, lények ebben a realisztikus részletekben gazdag, de sokszor meseszerű világban. Meglehet, a természet hol a megnevezhetetlen fenyegetés, hol a jóindulatú szövetséges vagy az ember felett ítélő döntőbíró szerepét játssza, de az biztos, hogy a táj soha nem passzív környezet, hanem lekenyerezésre váró szeszélyes istenség, mely egy olyan rendet működtet, ahol ember és ember között az tesz különbséget, hogy mennyire simul az erdő fái közé, vagy hogy milyen nyomot hagy a tájban maga után.

Ember és táj kapcsolatának leírásakor Antal olykor merészen érzelmes nyelven beszélteti hőseit: „A fennsíkon voltam hát újra, életemnek értelmet adó vidéken, ahol kicsi vizeken csillan fagyosan a fény, fenyvesek gyűrűjében, ahol kóbor párák sóhajtoznak, és ahol mindig boldog voltam, mert ez a hazám. Nincs olyan pontja, ahol ne jártam volna, amibe ne lettem volna végtelenül szerelmes. Hosszú hajszálait, a fákat reszketve simogattam, éjjelente együtt nyüszítettem éhes vadjaival." (19. o.) A kötet elbeszélései – nem utolsósorban ember és táj mértani rendje, a természet megjelenítésének módja miatt – sokszor az (ex)erdélyi próza jellegzetes hangjait idézik. Amikor például a természetbe olvadás naivitásában látni engedi az állatiast, akkor Bodor Ádámra emlékeztet, kevésbé szerencsés esetben viszont, amikor a szentimentalizmus kerekedik felül, sokkal inkább, mondjuk, Tamási Áron juthat az eszünkbe: „Az elélt pillanatok kulcslukán át hiába leskelődöm visszafelé, nem látom, hogyan, mikor foszlott el a jónekünk, s vette át helyét ez a nagy zörgő némaság." (43. o.)

Antal Balázs elbeszélői nyelvének kiforrottsága, stilisztikai töretlensége igen imponáló, mégis van egy-két hely, egy-egy szöveg, ahol számomra problematikussá válik. Az egyik buktatót a fenti idézet is szemléltetheti: elő-előfordul, hogy az érzelmesség, a mondatok heves szépsége érzelgősségbe és giccsbe csúszik át, de általában véve úgy tűnik, Antal elég tehetséges stiliszta ahhoz, hogy szinte mindig megmeneküljön ettől, noha sokszor az lehet az érzésünk, hogy a szakadék szélén táncol. Két olyan szöveg van, ahol szerintem nem sikerül a mutatvány: az Elveszíteni egy nőt és a Lassan meghajolni, ezekben az esetekben mintha túlságosan nagy volna a fellengzős-melodramatikus fordulatok vonzása.

Elsősorban éppen a Lassan meghajolni az a darab a kötetben, amellyel kapcsolatban másfajta kételyek is megfogalmazódnak bennem. Ez a barokkosan kibontott természethasonlatokban bővelkedő történet egy falusi kisközösség végnapjairól megmutatja az Öreg panteista poétikájának veszélyét: a természet, pontosabban a természet közeli élet felstilizálásának, morális felmagasztalásának a kísértését. De megint gyorsan hozzáteszem, hogy Antal elbeszélései más esetekben határozottan elkerülik ezt is: az ilyesfajta értelmezést kétségessé teszi a hol finomabb, hol testesebb irónia. Az irónia részben az elbeszélői nyelv artisztikus voltát kezdi ki: a mondatok hajlékony szépsége lufiként pukkad szét, amint a hivatalnoknyelv fordulatai tarkítják („vizet vételeztem" – 18. o.), vagy amikor az elbeszélők lakonikus kijelentésekkel szakítják meg a káprázatos képek sodrását, amibe már szinte beleveszni látszottak, és mondjuk blazírtan megjegyzik: „De azt hiszem, akkor ment tönkre az életem, amikor a legjobb kapámat odaadtam a sógoromnak, aki később eltűnt a Don-kanyarban, és én soha többet nem kaptam vissza azt a kapát." (35. o.)

Másrészt pedig az is ironikus módon elbizonytalanít mindent ebben a világban, hogy a figurák esendőek, nevetségesek és főleg, hogy morális szempontból sokszor meglehetősen kétes ügyleteket bonyolítanak. A Hagyd el a hegyeket című elbeszélés Bodort idéző (kicsit talán túlságosan is Bodorra emlékeztető) cselekményében az erdőkerülő egy pontosabban meg nem nevezett, fenyegető hatóság megbízásából titkos küldetést hajt végre. Olyannyira titkosat, hogy ő maga sem tudja, pontosan mit keres, amíg meg nem találja, és ki nem derül, hogy barátját és szövetségesét kellett követnie; a Jól öltözött gyilkosok...-ban két öreg arra szövetkezik, hogy unalmas életüknek bérgyilkosok felfogadásával vetnek véget (itt szerepel az egyik kedvenc mondatom: „Hajnalban ébredtem, s az ágyban mitológiai lexikonokat forgattam, hogy megtapasztaljam, mi várhat rám a túlvilágon" – 137. o.), aztán mondanom se kell, semmi sem úgy alakul, ahogy eltervezik; Az emberek semmit se tudnak majd a családi örökség terhétől szabadulni képtelen ember pokolian mulatságos kálváriája. Hatalmas és nevetséges árulásokból, csalásokból és megcsalatásokból, kisszerű bosszúkból, soha fel nem táruló titkokból szövődnek össze Antal Balázs hőseinek mindennapjai.

A kötet egyik legizgalmasabb darabja a Visszaszerezni egy nőt. Már csak maga a cím is nyilvánvalóvá teszi, hogy Bodoron kívül Darvasi László prózája az, amivel Antal Balázs szövegei bensőséges kapcsolatot ápolnak. Itt többről van szó, mint hatásról, inkább nagyon is tudatos párbeszédviszonyról, olyan parafrázisról, mely egyszerre hommage is, és Darvasi – elsősorban a Szerezni egy nőt – elbeszélésmódjának személyre szabott értelmezése vagy kisajátítása is, akárcsak ahogy a Pilinszky-mottó esetében láttuk (amit persze, meglehet, minden valamire való hommage-ról el lehet mondani). Ebben a szövegben egy öregecske temetőőr mesél arról, hogyan édesgette vissza magához a délvidéki háború elől elmenekült, szerelmi szolgáltatásokat nyújtó Baba Katerinát. A vágy repedezett körmű tárgyát férfitól férfiig követi, s a természettel köt szövetséget, hogy információt szerezzen róla: „[...] én akkorra már tudtam, hogy állítsam a magam pártjára a verebeket, s az előző délután óta a mogorva méhekkel is szót értettem. El se tudom képzelni, mi lett volna segítőtársaim nélkül, még így is egész délelőtt hajkurásztam, mire végül sikerült sarokba szorítanom." (117. o.) Ez a természettel kötött paktum a másodlagos frissességű jutalomért, melynek megszerzését az Énekek énekét idéző mámoros prózavers tetőzi be, a mesék világába vezet, a szépség képzeletbeli világába. Az utolsó mondatokban az öregember a birtokos elégedettségével hallgatja, ahogy szerelme mások alatt nyögdécsel a szomszéd szobában. Ez az egyetlen szöveg, ahol a kietlen valóság és a fantázia feldúsította mesélés elválik egymástól, az egyetlen, melyben az elbeszélő az öregséget mint testi romlást említi: ha szerelme nem volna az övé, mondja újbóli egyesülésükkor, „csak torzult és suta vénember lennék, görbe vállal meredő, nem villognék, mint tigris bőre, nyersen". (123. o.) A mese tehát maszk csupán az elbeszélés szerint, de nélkülözhetetlen annak, aki el szeretné hinni vagy hitetni, hogy lehet szépen megöregedni.

(JAK-füzetek 127. József Attila Kör - Kijárat Kiadó, h. n., 2003, 169 oldal, 1200 Ft)